heartshapedsplinter

[heartshapedsplinter]

Ever felt the presence of a void inside of you that you are unable to fill and fail to satiate?

It dwells in the most remote recesses of your soul, lurking in the bogs of your sorrow, chewing the edges of your happiness in the shadows of your doubts, caressing your fears?

It seems to abandon you when you are in bliss, but should you end up in solitude, accompanied only by your thoughts, it slithers forth and makes you long for things you cannot obtain, as you do not even know what those things are.

It makes you to drive everybody away, and then makes you cry, because you are alone.

It forces you to lock yourself in your room, when you want to see the world.

The happier you are the stronger it gets, as the contrast between you being happy and it softly eating you away from the inside grows with every joyful experience.

It takes after the morning fog: no matter how hard you try, you cannot chase it away, when it is present it veils everything; then, in the blink of an eye it dissipates, but make no mistake: it will be there the next morning.

Initially you will be scared, irritated even. You will try to fight it, try to chase it away, but to no avail.

But then, at one point, you will realise that you cannot make it go away: it is here because of you, and you are the meaning of its existence.

It is Your void. 

And slowly, you will learn to see the beauty in this void.

The indescribable, untouchable, incomprehensible beauty of nothingness.

Let yourself sink into the void inside of you.

Tear your consciousness away from your flesh and blood, and delve deeper into yourself than ever before, as this void has no end.

Let it be your shelter when everything else seems so superficial, plastic, and forced.

Let it be your haven when you desire isolation, silence and gloom, as it seems hostile only until you realise that it merely wants to make you accept it as a part of you.

Be one with the void.

[heartshapedsplinter]

Fickió vs. Valóság

Sokszor gondolkodtam azon hogy milyen nagyszerű lenne, ha történne hirtelen valami csodálatos. Beugranának a Jedik egy sörre, Frodó nyeglén átcaplatna muter tulipánjain, hogy "ja, kellene egy útitárs," Cthulhu bepolipkodna az ablakon hogy" szoszi van, figyelj, le kellene fordìtani pár grimoire-t magyarra ha lenne időd"; mi több, akkor se rinyàlnék túlzottan, ha Ripley tapadna rá a csengőre mert kell neki egy Aliensimogató.

Nade.

Mi van, ha mindegyik somfordált már a környéken, de mondjuk pont akkor ért ide, amikor macskás videókat néztem ahelyett, hogy a szakdolgozatomon ügyködtem volna. Vagy, amikor azon nyögtem hogy a rákért kell porszívózni.

És akkor azt mondták, hogy "miafasz", és mindegyik ment a dolgára. Lehet hogy a csodákhoz tökéletesnek kell lenni, azért nem tapasztalta meg eddig senki. Ha viszont így áll a dolog, akkor kénytelen leszek a hétköznapi dolgokból csodákat kreálni. Jedivé teszem a haverokat sörözés közben, és a porszívósilabusszal lehet majd a legfaszányosabb démonokat megidézni. Ja, és ha valami szőröstalpú kisember rámegy muter virágaira, irtózazosan nyakonvàgom. Találok kalandot a virágàgyáson kívül is.

[heartshapedsplinter]

Legalább a kulcs jó helyen van.

Inkább, de mégse, nem feltétlenül, de mégis mindenképpen talán. Nem múlik de ha lehetett volna jobb lenne, mégis volt, van, lesz. Deresedő reggeleim hajnalába belehasít a talán sötétje, elhatározásaim                                                                               csendjébe ordít a “demivanha”. Eredendően elvetett terveimet tervezgetem, míg életképes testvéreik a                                                                                sarokban kuksolnak zokogva. Cinkostársam a magány, a bizonytalanság és saját magam hiánya. Izgatottan dobogó szívem csitítom, mikor szárnyalnia kellene,  Zajosan ösztökélem rossz irányba, hiába akar jó felé menni. Ívesen intek búcsút lelkem kertjének a rozsdás kerítésen vergődve, Várva, hogy valaki bentről visszahúz, majd eszembe jut - a kulcsot a csukott                                                                                                  ajtóban hagytam. Fordulok mennék vissza, kinyitnám az ajtót, Az ajtó nyitva, üresen, kulcsnak hűlt helye Szóval látogatni voltak, és én a kerítésen vergődve próbáltam kijutni ahhoz, aki                                        szívem kulcsát zsebre tette, és hetekig az ajtóban állt.  

[heartshapedsplinter]

Baby steps there, baby steps.

[heartshapedsplinter]

Love-clot

What can it be? It hurts... My eyes are throbbing with a burst I am reaching to it, pulling out one part A splinter it is, an extremely sharp.  That hurt my eyes so much, let us take a look Where is the splinter from that I took It is from my heart, the deepest part of it Why did I not miss that? Surprising a bit. But wait... what is this feeling? Can it be? A gentle weeping As my sore eyes are filled with tears Washing the ache away, as well as the fears The years-old dirt leaves, like a clot from a vein, I can be happy again, whole, without a pain. The tears won’t stop coming, it is painful as hell. Like a barbwire, which has a lot to tell About the past, what has happened,  When my whole existence was threatened By turning into nothing, a hollow figure    In the hands of grief, bitterness and anger Eventually, I’m saved by this splinter Made me feel alive, maybe scarred deeper, but Anyone can tell you that love is the best healer.    

[heartshapedsplinter]

As I said...

[heartshapedsplinter]

Forever and always, eternal love from the first note I have heard. Always understands, never questions, my ever - loving loyal soulmate was, is, and will be. Flowing, crushing, beating, sneaking her way to my heart, bones, muscles and soul whenever I need.

[heartshapedsplinter]

[heartshapedsplinter]

Constantly

[heartshapedsplinter]

So accurate...

[heartshapedsplinter]

Közelgő vizsgaidőszakomat cserélném sürgősen egy High Contrast Koncertjegyre!!! Valaki? =(

[heartshapedsplinter]

[heartshapedsplinter]

Just Wow =)

An old drawing i made back in 2013 

[heartshapedsplinter]

The Master :3

Steampunk Art

[heartshapedsplinter]

Az az érzés, mikor mellette fekszel, és hiába öleled, hiába szorítod, nem kerül közelebb hozzád.  ez az az érzés, amikor elgondolkozol azon, hogy mi is a szerelem.  Egy olyan dolog amit odaképzelünk az életünkbe, hogy ne legyünk annyira egyedül és ne csak párzásnak tűnjön az egész?  Egy biokémiai folyamat, aminek az áldozatai leszünk? Egy műanyag szarság, amit bebeszélnek nekünk, mert könnyebb kettesben élni? Nem tudom. Amit tudok, hogy ez az egész egy hatalmas szívzúzó gépezet. Szívek halnak meg amikor kiderül hogy Ő nem is Ő, szívek törnek össze, amikor kiderül Róla, hogy Neki nem is Te vagy az Ő, szívek préselődnek péppé, mikor rájössz, hogy neked most kurvára nem erre van szükséged, szívek törnek szilánkokra, mikor eszedbe jut, hogy milyen volt, mikor az Ő kezét, fogtad, miközben Más kezét fogod, és így tovább. Egyszerűen katasztrófa. Minek van ez a szerelem dolog? Aztán egyszer csak rájössz. Rájössz arra, hogy legjobb, ha más szíve törik össze miattad, más szívét préseled cafatokká, más szívét töröd szilánkokra, mert erre való a szerelem. Hogy a mások halott szívéből kifolyt alvadt vérrel összeragaszd a te kicsi, törött, meggyötört szívedet.   

[heartshapedsplinter]

"I wish you were here. But you are not, you are there. And there doesn't know how lucky it is."