felterden

[felterden]

Horváth Benji: ALAKVÁLTÓK& IDOMÁROK

egy reggel az amfetamin kiemeli az ablakpárkány körüli repedéseket ennek a reggelnek nem kell másik reggel nem szorul bizonyítékokra nem zavar hogy minden amit látsz

– félhomályban fehér függönyök a gyanús ég feltételezett sérülései – átsejlik hozzád – ismerős nyelv túlcsorduló adatmedencék hangok óceánja görbék és törések tükrei a szép és a csúf – ezúttal átengedsz mindent –

a dolgoknak e térképét el fogod felejteni szándékosan vagy nem egyre megy amikor elkezdenek nőni benned

és átalakít minden titkod állatod akiket gyűlölsz észrevenni a gyűlöletedből esznek akiket asztalodhoz invitálsz a szívedből esznek

körbejárnak a testek a tér struktúrái totemek és templomok ütköznek minden árnyalatban kódok és formarendszerek kiszáradt száj felhős pupillák a görcsök és az éhség

kiszolgáltatott leszel és agresszív szűk folyosók reménytől és vágytól felhergelt ködsűrű kísértetei követnek a vonzás pislákoló neonjai alatt olcsó bor és psytrance egymás cigijét szívva a sötétben ahogy tévedések rejtett mechanikája illúziók finom szövete villan elő és tűnik el újra eszedbe jut

hogy meg akartál változtatni másokat mielőtt időt adtál volna magadnak megérteni saját változásod természetét egy te akit megöltél valaki másban nem tudván mit tettél nem tudván mit hagysz magad után nem tudván ki lesz belőled és akkor kezdted elhinni hogy átok ül az örökségen

jó ürügy hogy fenevaddá változz végre aminek mindig is lenned kellett volna hogy elfogadd a romokat a bűntudat alakját a szégyenködöt jó nap a vereségre jó ürügy a hiúságra dolgok amik kifárasztják a tüdőt a gyomrot és nem tudsz betelni velük

ez a reggel mint bármelyik reggel mintha az egyetlen volna párolog befejezetlenül alszik valami gyilkos és szent a gyökerekben szarvak és agancsok feketelyuk-szemek csillognak rendületlenül

valami áll az utadban félsz a változástól félsz az ütközéstől félsz hogy csak ártani tudsz hiába repeszt a jó szándék ma reggel visszanézel ma reggel a romok újra beszélnek

mi vagyunk minden ami maradt a jó a rossz és a sebek vannak dolgok az üres térben vannak dolgok a föld alatt és felett

vannak alakváltók és idomárok a fej ami érti valahogy a szem ami lát és minden hit és kétely ami kell a testnek játékaihoz

ma reggel mindenki itt van érintett és érintetlen aki nézni akar és aki látni emészted a visszatérő képeket amíg az amfetamin kilopakodik belőled

ma nincsenek ígéretek nincs mit bebizonyítani csak tűnődsz forgatod magadban egy arc volt vagy inkább hang

reggelek amik kihozzák belőled ahol nem fogod soha megadni magad és nincs több nyelved nincs okod lőni nincs okod nem lőni

zavart izgalommal nézel körül migrénes vershős ez a reggel valami amiben hiszel úgy is hogy ismered őket jól legszebb hazugságaid mégse mindig tudod hogy működnek

egy gondolat ami beragadt egy lélek amit megsebeztél semmi túl érdekes senkit érdeklik a titkaid senki nem érdemli meg az átkot senki egy áldás

ma reggel újra megtaláltál valamit vissza nem térésed erdejében valami amit soha nem tudsz elmondani csak elteszed és próbálod észben tartani hogy eldobható vagy és valami örökkévalót is képviselsz egyszerre a kivégzőosztag előtt amikor megáll az idő egy évre tízre ezer évre amit akarsz teljesen mindegy

minden ami megmarad több nálad minden amit szeretsz több nálad több nálad minden ami vagy nincs reggel nincs éjszaka mint ezek ma minden árnyék nevét ismered és hagyod hogy beszéljenek

a név a szám nem én vagyok nem én vagyok az én forradalmam csak a sugallat ami kísért csak egy kilátása a dolgoknak

semmivel nem tartozom magamnak semmivel nem tartozom neked van ami történt és van bármi ami utána jön

senki az én döntésem ismertem elejétől fogva és hagyom őket lőni tovább felszakítva a hajnalokat

legyen elfeledve nevem amikor a legjobb vagyok nem én vagyok utat mindennek amiről lemondtunk és mindennek ami lehetetlen

könnyen lehet hogy épp ezt a reggelt kerested

[felterden]

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő. Ilyenek: az elalvás, a fölébredés, a megszeretés, a meggyűlölés; amikor vendégek várhatók, a boltban a tanácstalan álldogálás, hogy házigazdává átalakuljak; a vendégség után pedig a bútor, mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok, az jó: az alvásnak mestere vagyok, és ébren lenni nagyon szeretek. Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van szerelmem, illetve ha nincs. De átzuhanni egy beállításból egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni: ha ébren vagyok, élesen figyelni, ha alszom, mélyebb gödörbe leásni; magányos levesporokat fölönteni, vagy élettársi szennyest kotorászni. Átzuhanni: az fáj. A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

[felterden]

Tandori Dezső: Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret, melyben eltávolodhatom, látatlanul hagyom, hogy körül végy, és az legyek, ahol vagyok. Háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.

[felterden]

Bertók László: Mint a lélegzet annyi csak

Kibogozni mi összeköt hogy felelősen légy szabad matatja a határokat a lassú novemberi köd

ki tudja hogy mi volt előbb hisz ami kisüt az a nap és az Úristen sem te vagy okosan szedd a levegőt

tíz évszázad vagy tizenöt mint a lélegzet annyi csak a felejtés lyukas kalap s egyetlen hely van a között

ha marad rá elég időd megtalálhatod magadat.

[felterden]

Kali Ágnes: Kopásig

Amióta megtanultál járni, elveszített árnyékodat keresed, a marokkói sivatagot kerülöd, mert a találkozások mindig valami végét rejtik, mert a nem találkozás a tiéd, mert a találkozásban nincs több mitológia, élő emberek maradnak rád ornamentumok helyett. Hogyan is lehet szeretni valódi dolgokat? Szeretni, szeretni, kopásig használod a szót. Tördeld csak az ujjad, törd ki mind egy szálig. Üvegfalat építesz magad köré, túloldalán árnyak jelennek meg a hasított szájú éjszakában, beengeded, tejet adsz nekik, Marokkóról mesélsz, hangsúlytalanul, hogy elfelejtsék, az emlékezés birtoklást szül, ezt megvonod tőlük.

Magadhoz beszélsz, amikor hozzájuk beszélsz, túl régóta már, hogy csak a csontjaidban hiszel, könnyek helyett óvatos kígyók folynak szemgödreidből, elfelejtett örmény nők sírását viszed tovább.

[felterden]

Kemény István: Kishit

rontás ellen

Kishit, Kishit, kedvesem, Kishit, pipacsmező, mezőnyi méreg, bocsáss meg Kishit, Kishit, Kishit, de most itt foglak hagyni téged.

A te virágaid mind vadak, de én se leszek már szelíd és senki, virágozz vadul tovább, Kishit, én meg rohanok újjászületni.

Újjászületni, Kishit, kedves, korábbi címem, régiségem, tárgyi emlék, hogy min feküdtem kiásott földként, és mégis éltem.

Itthagylak, Kishit a bűntudatommal, a kérlelhetetlen logikáddal, emlékül pedig a törhetetlen üvegből megőrzött pár szem szilánkkal.

Megyek, mert vár már egy válogatott kis csapat, a hátra- levő évek, többet akarok érni annál, vagy éppen annyit, amennyit érek.

Sok mindent akarok, felnőni újra és gondolkozni is, ha újra megy majd, feltámasztani azt, ami felébredt, és csalódott arccal újra meghalt.

Nem válogatni eszközökben, a j��vőt uralni végre egyszer, megváltani, vagy megjelölni vizelettel vagy képzelettel.

A lánglelkű hülyét megdicsérni, a korrekt bölcsnek ellenállni, jól titkon rúgni a társadalmat, ha meg akar ölni és zabálni.

Kis vészcsengőket, szirénákat fogadni örökbe, nevelni szépen, gyerekzsivajban hajtogatni, hogy egyszerre mindig csak egy beszéljen.

Jöjjön csak, aminek jönnie kell, aminek dőlni, dőljön, a biztosaknál legalább eggyel több dolgok vannak égen, földön.

Ilyenek járnak a fejemben, Kishit, homokos, szomorú síkra érni, sietős léptekkel átvágni rajta, vagy megfutamodni mint a férfi.

Igen, a pokolba vezető út is az én céljaimmal van kövezve, és tudom, hogy te se csak gonosz vagy, Kishit, hanem még ezer más gyógyfüvecske,

és ezért majd persze visszavágyom hozzád, Kishit, a bizonytalanból, hogy masszívnak tűnő roncs legyek újra, ne megbízhatatlan, erős kalandor.

És mondogatlak és emlegetlek, de mondogathatsz és emlegethetsz, Kishit, Kishit, kedvesem, Kishit, maradok mégis egyre messzebb.