dmtop50

[dmtop50]

#50 NOTHING'S IMPOSSIBLE

Három DM lemez van a tizenötből, amiről semmi sem fért fel az ötvenes listámra: az egymást követő Sounds of the Universe (2009), Delta Machine (2013) és Spirit (2017) stabil alsó polc, a SOTU-t még elcsíptem a megjelenéskor, a Deltát és a Spiritet már átaludtam, de utólag hallgatva sem érzem, hogy nagy hatással lettek volna az akkori életemre. A 2005-ben kiadott Playing the Angel is listás hely nélkül zárt volna, ha egy ad hoc újrahallgatáskor bele nem mászik a fejembe a Dave Gahan-Christian Eigner-Andrew Phillpott hármas szerezte Nothing’s Impossible, és nem üti ki a sor végéről a válogatás közben egyre hátrébb csúszó Fly on the Windscreent. A Paper Monsters szólólemez után saját DM-dalokkal először ekkor jelentkező Gahan ugyan húzta a száját az albumra került verzi�� miatt, a később kiadott demó szerint képzelte el a hangzást, a Touring the Angel sorozaton mégis az eredeti szerint játszották, nem is olyan rosszul.

A Playing the Angelre visszatérve: egy kicsivel bővebb listán azért ott lenne még a szintén Gahan-szerzemény I Want It All és az érvágáshoz hibátlan hátteret adó Damaged People, de nem lenne ott a négy kislemezes trekk: a túlértékelt Precious, a hosszútávon unalomba fulladó A Pain That I'm Used to, a stadionhimnuszként is sántító John the Revelator, és a kánontól teljesen idegen Suffer Well.

[dmtop50]

#49 LEAVE IN SILENCE

This will be the last time, I think I said that last time – mondja a fájdalmasan önirónikus-önreflexikus harmadik verze, pontosan tudom, miről beszél, kibaszott kínos helyzetek sokasága sejlik fel, még a keserű íz is megkaparja alulról a torkom. A ‘82-es A Broken Frame idején még nem alap az elszontyolodott arc és a fekete sztiló (sőt, a Julian Temple rendezte szörnyszülöttet elnézve semmilyen sztilóról nincs szó), de az lejön a lemezről, hogy az egyedüli dalszerzővé előlépő Martin Gore hangvétele Vince Clarke kilépése után azonnali önmarcangba fordul, és több trekk, így a Leave in Silence is a feszt szomorkodást vetíti elő. Ezt a melankóliát fokozza a 12 inchen kiadott, beat nélkül csilingelő Quieter Mix, és ezt a vonalat húzza tovább okosan harminc évvel később a manchesteri Claro Intelecto finoman sercegő ambient-dubtechno remixe.

[dmtop50]

#48 SACRED

A lista összerakásához hónapokon át hallgattam, válogattam, újrahallgattam és újraválogattam a tizenöt lemeznyi anyagot, ami az értelmetlennek látszó időtöltés bűnös élvezetén túl sokszor a felfedezés (és újrafelfedezés) öröméről is szólt. A Sacred például korábban tök nem érdekelt, a Music for the Masses és a 101 hallgatásakor is átugrottam, most is csak a kiszórt John the Revelator helyére kerestem valamit, amikor véletlenül szembejött. A Masses hangzását meghatározó Dave Bascombe producer az érdektelenségnél jóval határozottabban viszonyul a trekkhez, szerinte a Sacred egész egyszerűen el lett baszva a felvételkor, és a stúdióból szalagon kimentett demó adja vissza azt, ahogy hallani szerették volna. A neurotikus perfekcionista (értsd: mindig elégedetlen) Alan Wildernek az élő verzióval volt valami baja, a Masses turné után nem is játszották többet, nálam viszont betalált az ötven köz��, nyugodt, kiszámítható, kilengésektől mentes, egyre jobban becsülöm az ilyesmit.

[dmtop50]

#47 I WANT YOU NOW

Hogy a koncerteken leghangosabb sikítással fogadott Martin szólóhimnuszok, mint a Somebody, a Home vagy az A Question of Lust hol végeznek a listán, később kiderül, annak a megállapításnak viszont most van itt a helye, hogy az I Want You Now mennyire méltatlanul sikkadt el a fentiek árnyékában. A pornófilmekből vett hangmintákra épülő monoton lüktetés a DM egyik legfülledtebb, legerotikusabb hangzása, simán helye van a legjobb ötvenben. A teljesen elszállt ‘94-es Exotic turnéhoz Alan Wilder a Songs of Faith and Devotion trip hop ritmikájához igazítva gondolta újra az alapot, húsz évvel később pedig néhány Spirit-fellépésen fújták le róla a port, a Live Spirits koncertfilm soundtrackjén hallani is lehet, milyen finoman.

[dmtop50]

#46 HERE IS THE HOUSE

A sokak szerint karriercsúcs, sötéten, kiábrándultan, mégis masszív szenvedéllyel dübörgő Black Celebration leggyengédebb négy perce, amit azért volt nehéz pozicionálni, mert nagyban függ a hangulatomtól, hogy szeretem-e vagy sem: egyszer elragadóan kedves, önfeledt szintipop, máskor lesajnált és irritáló tinglitangli. Martin Gore ‘85-ös házidemója mondjuk a legsötétebb órákban is enyhülést hoz, és az is nagy húzás volt, ahogy a World Violation turnén bevezetett akusztikus blokkban egy szál gitárral lágyította tovább az elektronikát. Később a kaliforniai Gabriel & Dresden house/trance duó vette le a polcról, hogy az ezredforduló környéke egyik legfeszesebb unofficial DM-remixét keverje ki belőle.

[dmtop50]

#45 SISTER OF NIGHT

A minden szempontból súlyos Devotional és Exotic turnék járulékos költségeként nem csak Alan Wilder, de a maradék józanság is távozott a zenekarból. A Sister of Night az ennek az állapotnak megfelelően kattogósan minimálra hangszerelt, csökkentett létszámmal és üzemmódban összerakott Ultra tragikus hangvételű balladája, az utolsó DM-szám, amit Dave Gahan aktív heroinistaként még valahogy felénekelt, aztán elment és túladagolta magát. A hatpercesre nyújtott segélykiáltásból pontosan kihallani a kényszert, kétségbeesést és kilátástalan sodródást, ami a későbbi beismerése szerint alkoholista Gore-nak is ismerős terep lehetett. Nem véletlen, hogy az első józan turnén ő is hitelesen énekelt róla, Gahan pedig 60 fölött, 25 év tisztasággal a háta mögött jutott el oda, hogy bátran nyúljon az emlékekhez.

[dmtop50]

#44 ONE CARESS

Eredetileg csak az I Feel You maxi B-oldalára tervezték, de a felvételkor annyira elvarázsolt mindenkit, hogy bár nem illett a SOFAD alt rock/grunge/trip hop hangzásokból összekalapált világába, mégis feltették a lemezre, Gore pedig teljesen oda volt, hogy végre olyan emberek szólaltatják meg a zenéjét, akik rendesen megtanultak játszani valamilyen hangszeren. A One Caress nekem a tempóját, ívét, dallamát tekintve is a legjobb és legkiegyensúlyozottabb Martin-szám, amihez sajnos Anton Corbijn helyett a Soundgarden, Sonic Youth vagy Nirvana klipekben utazó Kevin Kerlsake rendezett egy elég béna videót. Élőben a lemezturné extra vonósokkal támogatott performanszai után a 2009-10-es Tour of the Universe-en köszönt vissza, kifejezetten nívós formában.

De ha a One Caress a legjobb, mi van a kihagyhatatlannak hitt Martin-himnuszokkal? Sorrendben: a Home az első kanyarba se ért oda a válogatáskor, a Somebody tartotta magát egy ideig, de elvérzett, az A Question of Lust pedig hiába illeszkedik hézagmentesen a Black Celebration szerkezetébe, és hiába szólt kurva jól pl. a Memento Mori koncerten, önmagában kínszenvedés végighallgatni.

[dmtop50]

#43 NEW DRESS

Nem tudom, milyen beatek pörögtek a nyolcvanas évek közepén az elektronikus könnyűzenében (én a Neoton Sandokan kislemezét pörgettem akkoriban), de úgy képzelem, hogy a New Dresst alapjaiban meghatározó programozott dübörgés már ‘86-ban is extramenő lehetett. A kiábrándult Black Celebration élére vasalt lezárása ez, olyan, Martin Gore aktuális lelkiállapotán túlmutató témákkal a szövegben, ami után harminc évet kellett várni hasonlóan direkt megfogalmazásokra (Going Backwards; Where's the Revolution?). A lemezturné összes állomásán játszották, utána sajnos soha többet (talán Diana iránti kegyeleti okokból), pedig élőben is eléggé odavert.

[dmtop50]

#42 ICE MACHINE

Hiába keresem, kevés értékelhető pillanatot találok a DM Vince Clarke vezényelte első két évében. A Violator feszesen fülledt elektropopja, ami tizenhárom évesen megfogott, olyan messze van a Speak & Spell vattacukor dallamaitól, mint a zenekar indulását meghatározó basildoni St. Nicholas iskola koncertterme a pasadenai Rose Bowl stadiontól. Így amikor például a '81 februárjában kiadott legelső kislemez címadó trekkjét, a Dreaming of Me-t hallgatom, az sokkal inkább katasztrófaturizmus, mint rajongással fűtött elismerés.

Teljesen más tészta a maxi B-oldalára tett, patyolattiszta demóval előkészített Ice Machine, ami minden szintipopságával együtt is annyira komor és baljós, mintha nem is Vince Clarke írta volna. A '85-ös Some Great Reward turnéig rendszeresen játszották, Alan Wilder Emax-on programozott alapjával, harminc évvel később pedig a Röyksopp és Susanne Sundfør aknázta ki szépen a benne rejlő lehetőségeket.

[dmtop50]

#41 I FEEL LOVED

A remixkultúra gyökerei ugyan a hatvanas évek végére tehetők, de a popzenében csak a nyolcvanasoktól robbant be az albumokon megjelent verziók újrakeverésének divatja. A Depeche Mode-nál lelkesebben talán senki nem lovagolta meg a hullámot, az Enjoy the Silence például hét különböző változatban jelent meg kislemezen, brutál bevételt termelve a kiadó Mute Recordsnak, akik a 7 inches formátum mellett három különböző 12 inches bakelitet, plusz háromféle cédét és egy kazettát szállíthattak a boltokba. Everything counts in large amounts.

A 2001-es Exciter második maxijaként kiadott I Feel Loved már alapból olyan, mintha egy remixet hallgatnék. Újrakeverni se kellett, hogy klubsláger legyen, nem egy bonyolult darab, de a négynegyedes lüktetéssel együtt is megadja a tipikus DM hangzást. Az LA, Chinatownban 102 fahrenheit hőségben játszódó klipet is imádtam, pont ilyen bulikban szerettem volna pont ennyire felszabadultan érezni magam – nem sikerült. 12 inchre az akkor éppen hasító Danny Tenaglia kevert belőle két tisztességes remixet, de ezeknél a szlovén DJ Umek limitált bakeliten megjelent, üdítően együgyű szeletelése és a liverpooli Desert promólemezen kiadott acid house lötyögése is közelebb áll hozzám.

[dmtop50]

#40 IT'S CALLED A HEART

A DM első ötéves korszakát lezáró kislemez címadó trekkje, ami hiába ment nagyot a közönségnél, a zenekarból többen, több helyen explicit undorral nyilatkoztak róla. Gore és Wilder a legutáltabb szerzeményükként említik, amiből csak azért lett A-oldal, mert valaki a Mute Recordsnál neccesnek érezte a Fly on the Windscreen „Death is everywhere...” sorával indítani a megjelenést. Az ment tehát a B-oldalra, a kétségkívül banális és catchy, de Mode klubokban való hajnali diszkózáshoz tökéletes It's Called a Heart pedig a címsorra. Új formátumként dupla 12 inchen is kiadták, bővített változatokkal, egy Gareth Jones által elkövetett és tényleg hallgathatatlan lassítással, és a Fly on the Windscreen az előzmények ismeretében igazán frappáns címre keresztelt Death Mixével. Képet csak erős idegzettel érdemes társítani mellé, már a korábban is súlyos dolgokat művelő Peter Care rendezte klip is meredek, az esztrádműsorokban lenyomott haknik viszont egészen gyalázatosak, élükön a francia TF1 stúdiójában előadott homo-bohóckodással.

[dmtop50]

#39 DREAM ON

Bírom az Excitert és nem osztom, hogy a leggyengébb Mode lemez, viszont az albumot felvezető lead single Dream On épp hogy csak befért az ötvenbe, hogy aztán idáig araszolgasson. Hozhat az élet olyan pillanatokat, amihez patent aláfestést ad a minimál hangszereléshez illesztett szelíd riff, de az én életemben vagy nincsenek ilyen pillanatok, vagy ritkán veszem észre őket. Szégyellem is kicsit, hogy ennyire nem érint meg ez a lírai sustorgás, pedig nincs miért. Meghatározó trekk a Dream On, időnként szívesen hallgatom, máskor meg egyszerűen több kell ennyi meghittségnél. Erre azonnali megoldást jelent az Adrian Sherwood összevissza kattogó és csörömpölő '84-es Master and Servant remixét idéző, 12 inchen és limitált cédén kiadott Octagon Main Dub, vagy a glitchben és hardcore technóban utazó San Franciscó-i Kid606 mikrozajokból épített remeke.

[dmtop50]

#38 HIGHER LOVE

A spiritualitást címével is fókuszba állító és azt ötven percen át teljes gőzzel árasztó Songs of Faith and Devotion záró hálaadása, ami már a lemezen is nagy szerelmem lett, hogy aztán ‘93 júliusában, a Devotional koncert nyitányaként végképp becsípődjön. Zárt, racionalitással torlaszolt csatornákkal kevésbé működik, kellő nyitottsággal és kitárulkozással hallgatva viszont teljesen átjár és kitölt. Majdnem kijött önálló maxin, végül az In Your Room kazi B-oldalára jutott belőle egy közepes Francois Kevorkian-újrakeverés, a lehengerlő Devotional-performansz után pedig legközelebb a Delta Machine turnén került be Martin privát blokkjába. Jól indult, kár, hogy Eigner szétdobolta.

[dmtop50]

#37 PAINKILLER

Meglepő húzásnak tűnhet instrumentális B-oldalt tenni egy besztof listára, pedig ha ismerjük az életművet, pontosan tudjuk, hogyan kísérik végig a DM történetét a szöveg nélküli darabok, a Just Can't Get Enough maxi B-oldalán hallható Any Seconds Now kraftwerkes prüntyögésétől a gyilkos hangulatú Christmas Island-en át a Music for the Masses lemezt záró és maga alá temető, majdnem instrumentális, brutalista Pimpf-ig.

A '97-es Barrel of a Gun kislemezen megjelent Painkiller erejét és különlegességét az a kapcsolat is adja, ahogy a romokból történt visszatérést jelentő A-oldalas trekkhez viszonyul: amit a BoaG elmesél az azt megelőző évek totális őrületéről, azt a Painkiller címével ellentétben nemhogy csillapítja, hanem kiterjeszti és elnyújtja, hogy aztán végkimerülten zuhanjon a földre. A remixek gazdáinak névsora is a téma súlyosságához mérhető: a maxi limitált kiadásaira Richie Hawtin keverte még mélyebbre a hangulatot, DJ Shadow pedig egy kis trip hop kiadónál megjelent kazira pimpelt egy verziót, amit aztán a Mute a Remixes 81-04 albumra válogatva tett hivatalos megjelenéssé.

[dmtop50]

#36 DANGEROUS

A listán legjobb helyre jutó B-oldal, vagyis olyan trekk, ami a stúdiózást követően végül nem került fel az albumra. '89-ben jelent meg a Violator érát indító Personal Jesus kislemezen, ami eleve elrendelte, hogy háttérbe szorul a megaslágerré robbanó A-oldal mellett. A maxin tehát esélye sem volt érvényesülni, a fél évvel később kijött nagylemez pedig feszesebb és elektronikusabb lett annál, mint hogy helyt adjon a Music for the Masses hangzásától még csak kevéssel eltérő, eleinte talán nem is annyira izgalmas, a kivezetésben ismétlődő refrénre viszont már a Mode-hoz méltó fülledtséggel zakatoló négy és fél percnek. Soha nem játszották élőben, és a Personal Jesus 12 inchekre is csak egy vállalható Flood (Sensual Mix) és egy kevésbé vállalható Daniel Miller (Hazchemix) újrakeverés jutott belőle, az ilyenre mondják, hogy elfeledett gyöngyszem.

[dmtop50]

#35 SEE YOU

Hiába beszélnek róluk szintipop zenekarként, az idő előrehaladtával (és a zenei újságírók fantáziájának kimeríthetetlenségével, a zsánerek, szubzsánerek, szubszubzsánerek, zsáner krosszingok követhetetlenné vált burjánzásával) egyre nehezebb volt műfaji skatulyákba szorítani a DM zenéjét. A See You esetében nincs ilyen probléma: a második nagylemezt felvezető sláger maga a vegytiszta, megtestesült szintipop. Az első trekk, amit Gore egyedül írt Vince Clarke kilépése után, és talán az egyetlen olyan kiadott kislemez, amire 39 állomásos turnét szerveztek, európai és amerikai fellépésekkel. A két évvel későbbi képbe már érezhetően nem passzolt, a Some Great Reward turné után le is került a műsorról, de előtte még cuki klip is forgott hozzá, önpromóval, analóg kütyükkel, kölyökképű tagokkal, és a kisegítő zenészként először feltűnő Alan Wilderrel.