aleaiactawest

[aleaiactawest]

19. nap Galluptól Texasig (ÚJ-MEXICO, TEXAS) 3. rész

A Határcsárdába (https://www.frontierrestaurant.com) be is tértünk, amit szintén a Fald fel Amerikából ismertünk (2400 Central Ave SE., Albuquerque, NM 87106) 

Lee Young fogadott bennünket, de mi átláttunk a szitán, mert John Wayne volt személyesen:

Mondani sem kell, hogy remek volt az ebéd:

A helyi egyetem mellett rézfarkasok voltak. 

és Demszky Gábor.

és Kiszel Tünde.

és mindezt Szabó Betti követte el, vagyis lehet némi magyar vonal benne valóban.

Szaladtunk is tovább, mert várt még egy másik roncstelep is tele kincsekkel. Ezt itt mondjuk nem roncstelepnek mondják, hanem múzeumnak, ez a Lewis Antique Auto & Toy Museum (https://automuseums.info/united-states/lewis-antique-auto-toy-museum). No hát ez tele volt a gyermekkorunk játékaival, azzal a

különbséggel, hogy itt nem IZS, Barkas és Robur volt a minta, hanem:

A játékok mellett elképesztő kincsek voltak a XX. század legelejéről is, de a háború utáni időkből is.

Amikor azt hittük, hogy mindent láttunk, kimentünk a kertbe, ahol aztán még csudább dolgok fogadtak.

Majd útra keltünk és haraptuk jóllakottan a mérföldeket. 

És itt esett meg, hogy eltűnt a sebességmérő, de nem esett le, hanem kiakadt. Azóta sem mertünk ennyivel menni, de itt sikerült úgy 90 mph-del menni, ami olyan 144 km/h. 

De, hogy miért is siettünk? Egyszerű a képlet, oda akartunk érni a Big Texan-ba (7701 Interstate 40 East Access Rd Amarillo, TX 79118). Az azért feltűnt, hogy ahogy átléptük Texas határát, az út mellett kizárólag marhatelepek voltak. És szarszag. A telepeken erős lámpák voltak és mindegyik alatt legalább 100 marha álldogált. Lehet, hogy itt nincs húshiány.

Ez természetesen szintén egy Fald fel Amerikát hely, ahol elképesztő húsok készülnek nyílt lángon. Az 1960-ban nyílt étterem specialitása egy 72 unciás steak, aminek sütés utáni súlya 2 kg. Külön tábla van azoknak, akik meg tudták enni egy óra alatt a 2 kg húst. Idén (2024) ez eddig 62 embernek sikerült csak. Természetesen, ha sikerül, nem kell kifizetni.

Mi nem voltunk ennyire nagyratörőek, kisebb adagokkal próbálkoztunk.

 

Innen már csak annyi erőnk maradt, hogy a legközelebbi motelbe elvánszorogtunk és egyszer csak másnap reggel lett...

Ma 438 mérföldet mentünk, már 4181 mérföld van mögöttünk.

[aleaiactawest]

19. nap Galluptól Texasig (ÚJ-MEXICO, TEXAS) 2. rész

...itt is a folytatás...

Az Olds testvérét is megtaláltuk.

De rengeteg nagyvas is volt:

Látszik, hogy valaha itt sokkal nagyobb forgalom volt, de ma már csak elhagyott motelek, bárok, benzinkutak sorakoznak az út szélén.

Egy kis hó is volt, végtére január közepe van.

És csak mentünk és mentünk...

...mígnem megláttuk a keresett régi hidat a 66-oson, amit már nem használnak, de például tökéletes arra, hogy fényképezkedjünk előtte és rajta. 

Majd megláttuk Aalbuquerque-t, és már elég éhesek is voltunk. 

...folytatás következik, mert limitált a képek száma...

[aleaiactawest]

19. nap Galluptól Texasig (ÚJ-MEXICO, TEXAS) 1. rész

Sziasztok! 

Jó régen hagytam félbe ezt a leírást, és fájdalmas, mert fogytán vagyunk, Gerit elvesztettük, de most erőt veszek magamon és folytatom, sőt, befejezem a beszámolót.

A mai napon folyamatosan kelet felé tartottunk és minden szembe jövő dolgot megettünk, vagy megnéztünk. A 66-os közelében, néha rajta mentünk. 

És nem tréfa, ma csak régi dolgokat láttunk, ez a rész, hogy is fogalmazzak, ez olyan nagyon vidéki Amerika volt. 

Egy kiadós reggeli után máris száguldottunk a lehetőségeink szerint. Délelőtt mindjárt belebotlottunk egy újabb roncstelepbe, ahol nagyon érdekes dolgokat láttunk.

De a kerítésen kívül is tele volt minden érdekességekkel. 

Balázs szeme felcsillant a sok hotrod lehetőségen, de eladni itt soha nem szoktak semmit, csak vesznek.

Balázs szintén itt szeretett bele az autószállítókba. Na jó, lehet, hogy korábban már...

Ádi azon gondolkodott, hogy ezeket hogyan lehetne hazajuttatni:

De az indián néni hajthatatlan volt.

Külön rész volt a pickup-oknak.

Folytatás a következő posztban...

[aleaiactawest]

18. Moab – Gallup (3 államon át: UTAH, ARIZONA, ÚJ-MEXIKÓ)

Azért ezek nem azok a meleg Kaliforniai reggelek: igen hűvösre ébredtünk, még szerencse, hogy a motelekben az ablakok alatt hangos, de jó légkondik vannak. 

Egy szokásos reggeli után, amikor is bevettük a napi propilén glikol, gumi és szilikon adagunkat, hogy ruganyosak legyünk, jóllakottan próbáltuk elérni a parkolót.

Ma nagy utunk lesz, végig a sivatagban megyünk délre. A sivatagról korábban mindig valami kietlen, meleg, unalmas képzetem volt, ez ma meg fog változni alaposan.

Kikászálódtunk a motelből és előtte két szerény kipufogó fogadott, vonószem helyett pedig egy olajfúró hegy.

Utóbb kiderült, hogy a szomszéd étteremben dolgozó, törékeny felszolgálólányé volt… Volt még a parkolóban egy szép Charger rendőrautó is, de arról kép nem maradt.

 Egy közeli kútnál használtuk a WD-40-et, és eligazítást tartottunk.

Először északra mentünk. Olyan érzésünk volt, mintha csupán annyi változott volna az elmúlt évszázadban, hogy a lovakat autókra cserélték.

A táj egyre szebb lett, ugyanakkor egyre kietlenebb és egyre vörösebb. 

Ha valahol vannak indián szellemek, ha hát akkor ez pont az a hely. Az Arches National Park. 

Utóbb kiderült, hogy fremonti, pueblo, majd pajút indiánok lakták a vidéket, míg el nem kezdték őket – hogy is mondjam csak - sanyargatni. A főúton Moab-tól nem messze kezdődött a park egy apró parkolóval. 

Ez volt a Park Avenue kitérő, impozáns belépő. A park területe félsivatag és több, mint 300 km2.

Innen egész délelőtt megállás nélkül a kijelölt megállóhelyeket követtük, de volt egy olyan érzésünk, hogy itt el lehetne tölteni heteket kirándulgatva. (V!)

Volt, hogy egy jó képért le kellett feküdni.

Vagy így, vagy úgy.

És, ha jön egy nagy szél?

Ez volt a legmegdöbbentőbb, itt függőleges pengék álltak ki a földből.

Közben Ádám is fotózott és ezt a remek képet lőtte, ez tényleg poszterre való:

És hó volt.

A területen lévő elképesztő alakzatok, függőleges törések magyarázata talán ez lehet: (ez itt a plágium) „Az Arches Nemzeti Park alatt helyenként az ezer méteres vastagságot is elérő sóréteg található, amelyre mintegy 300 millió évvel ezelőtt kezdett rátelepülni a Colorado-fennsík a területet elöntött tenger üledékéből. A tenger elpárolgását követő évmilliók során a terület felszínét a széljárás és a többszöri időszakos víz alá kerülés tovább alakította, újabb üledékrétegek képződtek, míg végül ez a mezozoikumi kőzetréteg elérte az 1,6 kilométeres vastagságot. E hatalmas tömeg nyomásának az alatta húzódó sóréteg nem volt képes ellenállni, így a só tömörülésével és átrendeződésével a kőzet több helyütt beszakadt, s törések, vetődések, hasadékhálózatok keletkeztek. E mozgások következtében a fiatalabb és kevésbé szilárd felszíni kőzetek elaprózódtak, a hasadékokba áramló víz és jég pedig a kőzetanyag további mállásához, pusztulásához vezetett. A szél a regolitot (mállási terméket, kőzettörmeléket) elszállította, s nyomában csak az ellenállóbb kőzetek, a ma ismert bizarr homokkő alakulatok maradtak vissza. A felszíni erózió ma is végzi munkáját, s 1970 óta több mint harminc kőhíd vált a természet pusztító erejének martalékává.” Plágium vége.

Egy másik ívvel szemben egy ferde háton járkáltunk

Tüneményes volt ez az idős pár a szikla szélén. Csak ültek és néztek. Valahogy így kellene megöregedni.

Erről egy jó kis videó is készült.

És még rengeteg helyen megálltunk...

Kis kitérőként, azt az egész úton nem értettem, hogy miért írnak egy szorzást itt, majd minden autóra. 4X4? Egyszerűen ráírhatnák, hogy 16.

Vendég videó a másik csapattól, már ezért érdemes volt elmenni odáig. :)

Aki nem hoz magával térképet és útikönyvet, az is kap információt. :)

Természetesen nem maradhatott el az ebéd a benzinkúton sem, majd egy elég hossz út egy újabb marsbéli táj felé.

Mindent megfelelően dokumentáltunk, szerencsére az Olds-ban hátul akkora hely van, hogy azt leírni sem merem.

Már majdnem lement a Nap, amikor a Monument Valley-be értünk.

Forest Gump idáig jutott csak el.

És akkor még a Dokiékról nem is beszéltünk.

Az első jellegzetes szikla a kalap volt (Mexican Hat), pont turistákkal a tetején.

Ide visszajövünk, ezért meg is jelöltük a helyet. 

A park bejáratánál kis rézbőrűek szaladtak szét.

Amikor egy indián be akarta zárni a kaput, mi voltunk a gyorsabbak, így mindhárom kocsival át tudtunk még menni, ezzel biztosítottuk azt is, hogy aznap már csak mi voltunk a parkban.

Nem tudtunk betelni a látvánnyal.

Itt lőttem kedvenc képemet is a kocsinkról.

És közben lemeríttettük a Caddy akksiját is.

Újabb tankolás következett adózva a navajo indiánoknak.  

És végül egy kiadós vacsora nekünk.

Ádám és Balázs a Caddy-vel lassabban tudott csak jönni, Ők megálltak egy hamburgerezőben, amit 1953-ban nyitott meg Bob Davis, és azóta egy komoly láncolat lett ( https://www.lotaburger.com/ ) 3 államban, 76 üzlettel. Bob eredeti #4-es boltja már nincs meg.

És a mérleg:

A mai 388 mérfölddel együtt már 3743-nál tartunk.

[aleaiactawest]

VASTERASZ

Kedves Egybegyűltek! Igen, tudom, hogy a tavalyi amerikai utat még nem fejeztük be, de engedtessék meg egy kis kitérőt tennünk most. Ígérem, hogy e kitérő után folytatjuk és befejezzük az USA TRIP hátralévő napjait, a 25. napig az én tolmácsolásomban, majd átadva a stafétát Ádámnak, akik nem repültek haza New Orleans-ból, hanem egészen Floridáig nyomták a vassal. Jelen bejelentkezésem, annak okán történik, hogy néhány óra múlva elindulunk Svédországba, egészen pontosan Vasteraszra. Oké, Västerås.

Többan terveztük, végül két autóval megyünk, mi Gergővel a Chevelle-lel, Ádám és Balázs egy monumentális Suburban-nal. Igaz volt még kis izgalom ez utóbbi autó kardánkeresztjével, de Balázs megint remekelt, és szombat éjjel - a Jóég tudja, hogy hogyan, de - megoldotta. Biztos volt Nála PAX toll. De majd erről is mesélek.

Az út nem lesz rövid, közel 2200 km lesz csak oda. Szerény becsléseink szerint 2-3000 liter benzint fogunk elhasználni, több üveg... de majd erről is inkább később. 

Ezt a videót azért nézzétek meg:

[aleaiactawest]

17.   Page – Moab (Utah)

Felkeltünk a Super 8 motelben és kutya hideg volt. Ha kinéztünk az ablakon, egy sivatagot láttunk és távoli hegyeket, elég kietlen vidéket. 

Reggel természetesen újabb fagyállóval és hűtőtömítővel kezdtük a napot, mert azért reggelre mindig elfogyott némi hűtőfolyadék, dacára a sok tömítő trutyinak, amit töltögettünk bele. volt barna, aranyszínű, kék...

Kellemes időtöltés volt elolvasni a kávé mellett lévő tejpor összetételét. Nem akarok kémia órát tartani, de ez tanulságos. Humán érdeklődésűek most görgessenek lefelé fél oldalnyit. 

(Vitamin és vas szerencsére nincsen benne. De van: kukorica szirup, részben hidrogénezett szójabab olaj, nátrium kazeinát, ezt ragasztóként is használják, kálium-hidrogénfoszfát (K 2HPO4), mono és digliceridek, szintetikus nátrium-alumínium-szilikát, azaz zeolit, nátriumtripolifoszfát, zsírsavak mono- és digliceridjeinek borkősav mono- és diacetil-észterei, mesterséges ízanyag, béta karotin, titánium dioxid, pedig csak tejpor kellett volna bele…)

Elindultunk a város szélénél lévő Horseshoe-hoz, itt – mint a neve is jelzi – patkószerűen kanyarodik a Colorado. Innen jól látszik a közeli széntüzelésű erőmű.

Alig voltak még a parkolóban (ennek később lesz jelentősége).

Ekkor még semmi nem látszott a kanyonból. 

Csak akkor, amikor 5 perces sétával elértünk a széléhez, de akkor elképesztő szakadék tárult elénk, leültünk és csak bámultuk. 

És megálltunk a szélén. 

És leültünk telefonálni.

Vigyázni kellett, nehogy mellélépjünk.

Ezt a mélységet a videó jobban kihozza.

Ádám kezében közben végig ott volt a motelkávé is, ennek biztos nyomós oka volt.

Ezek a kövek valóban olyan törékenyek, mint amilyennek látszanak.

Amikor a lányok megjöttek, persze kicsit felbátorodtunk és közelebb merészkedtünk a széléhez.

Visszaindultunk a parkolóhoz.

Visszafelé a bozótok között nyulak szaladgáltak. Egy videón rajta lettek volna a nyulak, de nem volt időm elindítani a gépet. Lemaradtunk, de ma még lesz dolgunk nyulakkal.

Amikor visszaértünk az autókhoz, akkor érkeztek meg az indiánok és botokkal és zsákokkal összeszedték a kígyókat a fűcsomók alól. Nos, hát ezért nem volt senki még reggel a parkolóban. 

Vörös homokot szedtünk, összepakoltunk és indultunk reggelizni egy közeli bevásárlóközpontba, ahol jól telepakoltuk a Caddy motorházát. (Azóta is hiányoznak ezek a reggelik.)   

Az Antilop kanyonhoz vezető túrára még várni kellett, ezért elmentünk addig a Glen Canyon gátjához, ez nem olyan nagy, mint a Hoover Dam, és mellette van egy gyönyörű acélszerkezetű híd. 

Gyalog sétálgattunk rajta.     

És fotózkodtunk. A hídról a másik irányban volt lent jó mélyen az erőmű és egy csónakázásra alkalmas tó.

A híd megremegett, amikor ez a kamion megérkezett.

Lejárt az időnk és visszamentünk az Antilop kanyon Visitor Center-hez. 

Kellett várni még egy jó órát, közben mindenféle csecsebecséket lehetett beszerezni a boltban rosszarcú rézbőrűektől. 

Tényleg rosszarcúak voltak, próbáltam lefotózni őket, de valahogy letettem róla…   

Visszajöttek a homokfutók, vagyis hatalmas kerekekkel felszerelt, céljárművek. Felültünk a platóra és már mentünk is a kanyon felé. 

Közben elmentünk szép tereptárgyak mellett és még közelebb merészkedtünk az erőműhöz.

Egy ideig aszfalt úton, majd lekanyarodtunk és megértettük, hogy miért nem lehet saját autóval odamenni. Egy hosszú homok-katlanban ment a terepjáró, de nem vacakoltak, mentünk legalább 40-nel, mérföld/órában.

A kanyon bejáratánál már fogadott egy indián, és végigvezetett rajta, minden elképesztő formát megmutatva.

Volt, hogy Balázs tartotta a zseblámpát, volt, hogy… de nem is folytatom, beszéljenek a képek.   

A kanyonban jó 2 órát mászkáltunk. az volt az ijesztő, hogy néhány évvel ezelőtt egy távolabbi nagy esőzés miatt, többen meghaltak, amikor úgy 50 mph-val megérkezett a víz ide. De azóta mindenféle előjelző állomások vannak, és ha leszakad az ég, akkor időben evakuálni tudják a látogatókat.    

A túra után visszavittek Page-be, ahonnan újra a Glen Canyon-hoz mentünk, de már át is mentünk a hídon és lementünk a Lake Powell-hez. 

Jól látszik, hogy valaha meddig tartott a vízszint, így a gátnak nincs túl nagy jelentősége már.

Valaha volt ilyen vízszint is. (kép: http://www.go-arizona.com/Lake-Powell-Watercraft/)

Wahweap kikötője teljesen üres volt, pedig ez egy messze földről híres bulizó hely, ahol ki lehet bérelni hajókat és be lehet járni a tó közel 3000 km hosszú partszakaszát.   

Amúgy nem igaz, hogy üres volt, mert találkoztunk üregi nyúllal, vagy neki valamilyen rokonával, ezen kívül kacsákkal is.

A Powell Lake-et 1963-ban hozták létre a gát építésével és a Colorado felduzzasztásával. Érdekes, hogy a gát megépítése után a tó 17 éven keresztül töltődött fel, a mintegy 30 köbkilométernyi vízzel. Ehhez képest viszonylag hamar ki fog száradni.

Itt léptük át először UTAH állam határát, de aztán hamar vissza is tértünk Arizónába. Már kezdett lemenni a nap, és indulnunk kellett tovább, mert még mindig hatalmas út állt előttünk.    

Átmentünk újra és utoljára a hídon, majd elmentünk az erőmű mellett is.

Lement a nap is hamar.

Később megéheztünk és ismét egy navajo benzinkútnál álltunk meg.

Itt a kútnál azért más látszott rajtunk a fáradtság.

Persze az elmaradhatatlan víztöltés is megtörtént.

Már majdnem nyúltunk a megszokott hot dog-hoz, amikor észrevettük, hogy van lángos. Ez tökéletesen olyan volt, amint itthon.

Még nagyobb meglepetésre egy nagy üstben találtunk navajo csirkelevest. Biztosak voltunk benne, hogy másnap egymásnak fogjuk adni a kilincset, de ez utóbb nem lett így. Nagyon jól esett, azóta is emlegetjük.

Közben azért többször megálltunk vizet tölteni is.

Szeltük tovább a mérföldeket és végül Moab-ig jutottunk hulla fáradtan. A szobák elfoglalása után mi még éhesek maradtunk és a Motel 8 melletti étteremből hoztunk el finomságokat. Nem volt teljesen világos, hogy a rántottához, bacon-höz és kolbászhoz miért volt juharszirup, de megbékéltünk vele és megettük. Később jöttünk rá, hogy a palacsintához volt...   

És elaludtunk

 A mai 298 mérfölddel együtt már 3355-nél tartunk.

[aleaiactawest]

16.   Las Vegas – Page (indulás keletre)

Az utolsó vegasi este után egy nagyot aludtunk, és igyekeztünk – volna – korán kelni. Ennyi „téblábolás” után ismét elindultunk egy nagy útra, de előtte még a szokásos köröket meg kellett futni. A táblánál nem lehet megállni.

Ádám és Balázs azért megálltak menet közben.

Természetesen az Olds vize még mindig melegedett és a hűtő is egy kicsit lukas volt. Megvettük egy autósboltban a harmadik féle tömítőt, persze ez sem volt elég. Itt egy férfi odajött hozzánk és meg akarta venni a Caddy-t, mert fiatal korában ilyen autója volt.

Érdekes, hogy az eddig eltelt időben fogalmam sem volt, hogy a hét melyik napján vagyunk. De ez egy eléggé érdektelen információ, nézzük a tényeket. Elindultunk immár sokadszorra délkelet felé a 93-as autópályán. Mielőtt még Valaki azt gondolná, hogy nem lesz több bontó, az nagyon téved. Elég hamar, 72 mérföldet követően megálltunk a Dolan Springs előtt lévő útszéli bontónál. Külön érdekessége volt, hogy eladó volt az egész, egyben, vagy autónként. Emiatt elég sok látogató volt. Persze egy Isten háta mögötti bontónál ez jelentett úgy 50 embert.

Mire ez a poszt kikerül, addigra már régen elkelt a bontó és ki is ürítették, egy 2015. júliusi streetview-n már teljesen üres.

Elég ramaty állapotban voltak az autók, valószínűleg nagyon régen ott lehettek már, azért mégis láttuk csuda dolgokat.

Ha Valaki szeretné a 216 fotót végignézni, itt teheti meg:

https://www.facebook.com/peter.karabelyos/media_set?set=a.1123906407624262.100000147415960&type=3

Akinek sok a 216 kép, annak itt egy video:

Hamarosan indultunk tovább, egészen Kingman-ig, ez a Mohave sivatagban van. Tankoltunk, majd megnéztük, ahogy egy elromlott kamiont egy másik kamion elvontat, megfelelő rendőri támogatással. 

Már eléggé megéheztünk, így a legközelebbi, Route 66 friendly helyre bentünk Kingman-ban. 

Na neeem, nem ide.

Itt érintkezett az utunkkal a 66-os út. Ezt igyekeztek mindenhol tudomásunkra hozni, a táblákkal, útfelfestésekkel és egy múzeummal is. De először jött az ebéd. http://www.mrdzrt66diner.com/

Emlékezetes ételeket ettünk, itt tettek először vaníliafagylaltot a gyömbérsörbe, amelyiknek Blendi fogkrém íze volt. Amikor ürültek a poharak, azonnal töltötték újra.

Itt sokat fotóztam, még a WC-ben is.

Jóllakva épp elértük még a szemben lévő múzeumot, ahol a késői érkezésünk miatt ingyen beengedtek. Itt a 66-os út építését mutatták be és egy csomó 66-os ereklyét, csecsebecsét lehetett vásárolni, pl. nekem innen van a 66-os út útlevele, amibe gyűjthetem a pecséteket az út menti egyes megállóknál, mint a veteránversenyeken. Nagyon érdekes volt.

Láttuk az első légkondicionálót.

Egy autókereskedésbe is benéztünk.

Most, amikor készítem ezt a posztot, most vettem csak észre, hogy magyar zászló is volt.

Kijöttünk és a parkban találtunk egy elképesztő méretű mozdonyt.

Innentől a 66-oson mentünk folyamatosan a Hualapai indiánok földjén. Találkoztunk két pótkocsis járműszerelvénnyel is. Remélem szakszerű voltam.

Egy elhagyott benzinkutat találtunk, amelyet egy szamár őrzött. 

Senki nem volt ott, itt is sokat fotóztunk, majdnem lement közben a nap. Ezt a helyet amúgy mindenki felkeresi, aki a 66-os úton jár, ikonikus hely.

Flagstaff felé közeledve Ádám és Balázs egyre jobban elkezdtek fázni, éjszaka már nem voltak olyan menők és felhúzták az addigra már darabokban lévő tetőt. A nulla fok, az nulla fok.

Majd útonálltunk.

Bohóckodtunk az éjszakában egyet, majd megálltunk Flagstaff központjában sétálni egyet a csípős hidegben. Ez egy nyüzsgő kisváros, persze itt csupán arra kell gondolni, hogy fiatalok ücsörögtek 4-5 bárban. Éttermet nem találtunk.

Itt már gyanúsak voltak a hófoltok.

Egy jót bank automatáztunk és indultunk tovább, azonban az éhségünk már elég nagy volt, így a jól bevált benzinkút-hotdog kombót választottuk sajtszósszal. 

A fáradtság látható volt rajtunk.

Mondom sajtszósszal...

És már semmi sem állt utunkban ahhoz, hogy eljussunk Page, be, ahová készültünk. Késő éjjel értünk egy Motel 8-ba, Page külvárosában.

 A mai 403 mérfölddel együtt már 3057-nél tartunk.

[aleaiactawest]

15.   Las Vegas – Shelby és Counts Kustoms

Reggel elmentünk keresni egy klasszikus amerikai mosodát, már éppen ideje volt.

Egy jót reggeliztünk, míg mosott a gép.

Majd kijelentkeztünk a szállodából és elindultunk.

Első utunk a „templomba” vezetett, meglátogattuk a Shelby múzeumot és a műhelyt (www.shelbyamerican.com). 

Tizenegynéhány kocsi-álláson készülnek a Mustang-ok a mai napig, sokféle csomagból lehet választani, amit már a vásárláskor le kell egyeztetni a Ford-dal, mert van, hogy nem kér bizonyos karosszéria elemeket, vagy a motor egyes részeit. Ezek után a gyár közvetlenül ide szállítja az autót, és pár nap-hét-hónap után lehet átvenni a kész Shelby Mustang-ot.

Két és fél órát gyönyörködtünk a kocsik között.

 Átszeltük nappali fényben a várost, amit eddig szinte csak éjszakai fények között láttunk.

Később utunk a Counts Kustoms-hoz vezetett (http://www.countskustoms.com/). Ők egy kicsit más szemléletben közelítik meg az autóátépítést, mint az eddigi műhelyek.

És egyszer csak odalépett hozzánk Roland, aki hosszú ideje dolgozik már ott. Elmesélte, hogy kiment dolgozni Amerikába, bement a műhelybe és kért munkát. Mondták, hogy pont van üresedés a mosóban és beállt. Ez, az akcentusából ítélve, már több, mint tíz éve volt.

Időközben kitalálta és levédette a „Rock N’ Roli” védjegyet, vagy ki tudja mi is az, és pólókra nyomtatja, amelyből ott árulnak a műhelyben és amelyből lényegesen több bevétele van már, mint a munkájából. Nagyon kedvesen körbevezetett minket, sokáig időztünk.

 Testvérek között.

 Indultunk tovább, de a Caddy-ből először elfogyott egy felüljárón a benzin.

Majd megint vacakolt a karburátor, ezért Ádit és Balázst egy benzinkútnál hagytuk és visszamentünk a Strip-re.

Átöltöztünk, és bele az éjszakába.

Elmentünk a Luxorba, majd beültünk egy online fogadási terembe, ahol emberek ültek és nézték a monitorokat, ahol legalább 100 sporteseményre lehetett online fogadni.

Majd megéheztünk, és Balázsék beültek az Eiffel torony alatt Gordon Ramsay-hez (https://www.caesars.com/paris-las-vegas/restaurants/gordon-ramsay-steak#.VmBvaXbRZhE), arra határozottan emlékszem, hogy elég nehezen lépkedtek utána.

 Mi egy másik Outback-be ültünk be és ismét egy jó steak-et ettünk.

Ugyanez Ádi tollából, ahogy Ő látta: „Utána cruisoltunk, de a Caddy megállt - először az üzemanyag fogyott el, aztán megtankoltunk, de utána meg dadogott a motor és folyton lefulladt - a benzinkúton otthagytatok minket szerelni, mert el akartatok menni a Gergő modellboltjába. Mi megszereltük a Caddyt és elmentünk megnézni, hogy hol házasodtam tavaly. Aztán megérkeztünk a hotelbe és elmentünk Ramsayhez és telezabáltuk magunkat. És akkor azt hiszem, este még játékgépeztünk, mert az volt az utolsó napunk Vegasban.”

Na erről kép is van, amikor szomorúan elveszítettünk egy dollárt.

Később visszasétáltunk a Belaggio-hoz és megvártuk a félóránkénti szökőkút látványosságot. 

Összetalálkoztunk a többiekkel, még vagy egy órát mászkáltunk kaszinóból be és ki. A vizet sehol nem sajnálták:

 Végül nagy nehezen megtaláltuk az ágyunkat. 

Korán kellett volna lefeküdni, mert reggel újra egy nagy útra indulunk.

 A mai 20 mérfölddel együtt már 2654-nél tartunk.

[aleaiactawest]

14. Las Vegas – Grand Canyon

Reggel korán és izgatottan keltünk, mert ma terveztünk menni a Grand Canyonba. A kilátás nappal még jobb volt a szálloda ablakából.

Kocsiba ültünk és meg sem álltunk a Hoover gátig, amelyik Las Vegastól keletre, 30 mérföldre található, Nevada és Arizona határán.

Először csak az elektromos vezetékek látszódtak,

majd egy balkanyar után megláttuk a gátat.

Elképesztő méretei vannak, a korában ez volt a világ legnagyobb gátja, és ha azt vesszük, hogy a harmincas években épült, akkor ez még lenyűgözőbb teljesítmény.

A a gát mögötti Mead tóból rengeteg víz hiányzik, sokat cikkeznek mostanában arról, hogy néhány évtizeden belül a Colorado elapadhat (amelyből öntöznek hatalmas területeket és az ivóvíz is innen származik közel 20 millió embernek, arról nem is beszélve, hogy a nyugati part egyik legjelentősebb erőműve), így nyugaton nagy vízhiány jöhet.

Valaha ezeken a túlfolyókon bucskázott át a felesleges víz. Lehet, hogy nem ez a legszakszerűbb vízügyi kifejezés erre, de be kell érni ennyivel.

És folyt le ezeken a lefolyókon.

Mi is ott állunk a hídon.

Ekkor megérkeztek a többiek is.

Alaposan körbejártuk a gátat, a látogatócentrumot.

Közben Balázs szakmai konzultációt tartott a beton szerkezetével kapcsolatban.

Majd indultunk tovább, délkelet felé. Az út kietlen autópálya volt, egyre magasodó hegyekkel.

Jó darabig mentünk az autópályán, majd észak felé fordultunk a kanyon felé, innentől folyamatosan emelkedett az út.

Ez az egész terület egy hatalmas indián rezervátum, a Hualapai törzsé.

Ez azt jelenti, hogy amikor megérkeztünk a látogatóközpontba, még az irányító ember is indián volt, de szerintem még a kutyák is.

Az egész területen buszok járnak reggeltől estig, az első utunk a Skywalk-hoz vezetett. Nincs tériszonyom, de amikor az egy mérföld mély szakadék peremén álltam, remegett a lábam.

A Skywalk nem olyan ijesztő, egy vastag üvegen mész egy kört, de arra nagyon vigyáznak, hogy ott nem fotózhat senki, mert „kedvező áron” készítenek szívesen képeket. Mindamellett, hogy nem volt ijesztő, azért elég furcsa érzés volt a lábad alatt ilyen mélységet látni.

Visszaülve a folyamatosan köröző buszba, a Guano point-hoz mentünk, hát találó. Mint egy halom.

Az út elkezd szűkülni, és egy egész keskeny földnyelven, vagy nem is tudom hogy nevezzem, lehet átmenni arra a vörös halomra, ahonnan körbe csodás kilátás van, ez talán még mélyebb rész, mint az előző helyen.

Rengeteget fotóztunk, a lemenő napban egyre vörösebbek lettek a sziklák és egyre kevesebb a fény.

Még valamit be kell vallanunk. 

Bocsánat.

Sikerült az utolsó menetrend szerinti busszal visszamenni a látogatóközpontba, ahol még egy fél órát nézelődtünk és vásárolgattunk, majd egy Jack-et ittunk a nagy örömre és indultunk haza Las Vegasba.

Két és fél óra volt az út, és aki még bírta, azok átöltöztünk és gyalog nekivágtunk az éjszakának.

Egy jellemző videó: https://youtu.be/SsjXB3QWJz8

Először Alex-szel átkabrióztunk a régi Stripre.

A régi Strip felett van a világ legnagyobb kivetítője, de ez már addigra ki volt kapcsolva.

A hangulat itt sokkal jobb volt, a méretek kisebbek és a hely még érdekesebb. Amikor ez volt a városközpont, akkor még a mostani szállodák helyén sivatag volt. Amúgy a város mindössze 110 éves. Ja, itt született Andre Agassi.

Ez a régi játékterem, még centesekkel működött régen, de már csak egy múzeum volt. Illetve nem tudom.

Mindamellett Vegas egy kicsit olyan, mint egy papundekli város, szinte minden gipszkartonból van, és minden ésszerűtlenül ki van világítva, minden fa, bokor, és mindenen hatalmas LED kijelzők vannak. Minden bokorból zene szól. Na jó, kimondom, mű és műanyag. Még szerencse, hogy kézmosás közben is lehet reklámokat nézni.

És ami Vegas-ban történik, az ott is marad...

A mai 257 mérfölddel együtt már 2634-nél tartunk.

[aleaiactawest]

13.   Bridgeport – Las Vegas

Reggel nagyon hűvösre keltünk. Még mindig ott állt a hókotró, vagyis teljesen bizonyosan megérkeztünk a télbe, az is igaz, hogy majdnem 2000 méteren volt ez a kisváros.

A hangulat amúgy olyan volt, mint a klasszikus baltásgyilkos filmekben. Emberek alig és felettünk havas hegycsúcsok.

Összeszedtük magunkat az előző esti rendezvény után, beindítottuk a Caddy-t, amelynek addigra már eléggé szétrepedt a hátsó ablaka.

Erről még videó is van.

A wi-fi-t kihasználtuk az utolsó pillanatig, aztán irány dél.

https://www.youtube.com/watch?v=wWP2G96-wmw

Első utunk a 20 mérföldre található, leghíresebb és legjobban fennmaradt kísértetváros az USA-ban, Bodie. 

Nevét az itt aranyat talált William Bodey után kapta 1859-ben. Fénykorában több, mint tízezer lakosa volt, majd a 30-as években kezdett fogyni az arany és kezdett elnéptelenedni a város. Az utolsó lakója 1962-ben hagyta el. A házak azért maradtak ilyen jól meg, mert ebben a magasságban már elég nagy a szárazság.

A bejáratnál becsületkassza, fejenként 5 dollárt kellett beletenni egy kis borítékba.

A hotel várja a vendégeket.

Az épületek bármelyik western filmben megállnák a helyüket.

A bárban is minden érintetlen.

Ez talán egy nappali lehetett, még érezni, hogy a családfő este feljön a bányából és fáradtan az asztalhoz ül. Oké, előtte még elnézett a bárba...

A tanterem.

Mint egy szétszedett gőzös, persze ez valamilyen bányagép volt fénykorában.

Az iskola konyhája.

Díszletek.

Párbajra készülve.

Billiárdszalon.

A vegyesbolt még tele van.

Az Isten háza is érintetlen.

Ádi ment egy kört.

De azért egy teljes autót is láttunk itt.Na jó, majdnem teljeset.

A településre egyetlen, nagy részben murvás úton lehet bejutni. Ez a terület már majdnem Nevada. Készítsünk leltárt. Először Arizona-ban voltunk, majd jó ideig Kalifornia-ban, és ma este ár fogunk jutni Nevada-ba, ez a harmadik államunk.

Ádám és Balázs a mínuszban már nem annyira örült a hátsó szélvédő állapotának.

https://www.youtube.com/watch?v=hiKV8_2XYDM

Visszaérve a 395-ös főútra, dél felé fordultunk.

Már világos volt, hogy miért kellett észak felé ekkorát kerülnünk, a hegyi utak mind le voltak zárva.

Először a Mono Lake mellett haladtunk el, ez egy hatalmas vulkanikus tó, érdekes képződményekkel. 

Itt már gyakoriak a 4000 m magas hegyek is. 

Mammoth Lakes-ben tankoltunk, de csak jó 80 mérföld múlva álltunk meg Bishop-ban ebédelni.

A táj egyre kietlenebb lett, egyre kevesebb növénnyel, elkezdtünk közeledni a Halál Völgyébe. 

Megálltunk egy parkolóban, ahonnan végre az első igazi kanyont is megláthattuk. 

https://www.youtube.com/watch?v=e59Ec-yXiqM

Ahová most megyünk, az az egyik legszárazabb terület, mert a csapadék a hegyeken nem tud átjutni. A völgyben gyakorlatilag sivatagi élővilág van. Azaz nincs. És egyszer csak egészen közel és elképesztő hangosan elszállt felettünk egy vadászgép, mint megtudtuk, errefelé gyakorlatoznak. 

Majd ereszkedtünk lefelé:

És még videók: 

https://www.youtube.com/watch?v=WuPUUsVemoI

https://www.youtube.com/watch?v=zCJ6FpaIbts

Voltak homokdűnék is egy helyen, megmagyarázhatatlan, hogy miért csak itt volt.

És videón is:

https://www.youtube.com/watch?v=-w6xUc6One8

Utazás a nyílegyenes semmibe:

Furnace Creek-nél már a tengerszint alatt voltunk, itt volt egy oázis. Hogy honnan volt a víz?

A Zabriskie Point-hoz végül idő hiányában nem mentünk fel, de volt egy különösen szép 15 mérföldes körút, ahol végigmentünk. Ekkor már én ültem egyedül az Olds-ban, a többiek átültek a Caddy-be kabriózni. 

Elkezdett kicsit melegedni az autó vize, de gondoltam, hogy csak a lassú menet miatt van, és majd, ha gyorsabban megyek, akkor nem lesz baj. Volt egy 20 mérföldes, egysávos gyönyörű út.

És itt következik életünk eddigi legjobban és legtöbb oldalról dokumentált eseménye. (Oké, az esküvőket leszámítva.)

Az úgy kezdődött, hogy egyedül vezettem a kocsit és egyrészt a tájba bambultam, másrészt próbáltam egyenesen tartani a telefont, amivel fölvettem az utat. És akkor jött egy lejtő.

Ezt a pillanatot Ádiék így látták.

Ugyanez a pillanat megörökült videón is, amikor majdnem beleszálltam, de lássuk:

Pontosan ebben a pillanatban fotózott Ádi is.

Gergő állva készítette a kettővel ezelőtti fotót.

És most jön a meglepetésvideó, 0:53-nál érdemes figyelni, látszik a Caddy-ben Gergő és hallatszik a háttérben a csikorgásom.

                https://www.youtube.com/watch?v=yhcpXaCTDh8&feature=youtu.be

És további videók: https://www.youtube.com/watch?v=IKYTK6g1o7g

Végül kikanyarodtunk a főútra, én mentem leghátul és nem vették észre a többiek, hogy meg kellett állnom, mert felforrt a vizem.

Itt láttam a többieket jó ideig utoljára elsuhanni. Az egészben az volt a legviccesebb, hogy amikor Sándor barátomnak meséltem az útról, hogy fogunk menni a Halál völgyébe, mondott valami olyat, hogy na ott nehogy történjen valami. :)

És most itt álltam teljesen egyedül, minden lakott területtől 50 mérföldre, térerő nélkül egy forr-ó motorral, január 13-án, télen, egy sivatagban, víz nélkül, késő délután. Nem is tudom, erről ír-e az Álmoskönyv.

Eközben a többiek.

Ádám ette a délről maradt hamburgert. 

Még mélyebbre mentek.

Pár perc pihenő után lassan mentem tovább, és itt történt meg az, hogy a másik két autó lekanyarodott a Devils Golf Course-hoz, majd a Bedwater Basin-hez és közben én, ezt nem tudva, mentem tovább utánuk az úton, próbálva utolérni őket, persze nem arra voltak. A többiek pedig azt hitték, hogy korábban maradtam le, vagyis vártak rám és visszafelé kerestek. Egyre távolodtunk.

A gps alapján a 178-as úton mentem, de azt nem mondta, hogy ez egy közel 30 mérföldes út lesz egy hatalmas hegyen keresztül, egy olyan kocsival, amelyikkel 4-500 méter megtétele után 20 percet kell várni, hogy valamennyire kihűljön. 

Néhány utolsó videóm is volt, ez az egyik :)

Visszafelé nem mehettem, mert a lakott vidékek előttem voltak, ráadásul egyre sötétedett és egyre hidegebb lett. Ha nem mondtam volna, akkor a kocsiban nem volt fűtés. Nos ez az út hosszú órákig tartott, végig abban reménykedtem, hogy észrevették, hogy lehagytak és megállnak, és persze közben ők visszafelé kerestek. 

Egyszer sikerült megállítanom két ferdeszeműt egy terepjáróban, akik megígérték, hogy amit kiértnek a sivatagból, fel fogják hívni Ádit és Balázst és elmondják, hogy forró motorral állok az út szélén és mentsenek meg. Nagyon kedvesen mosolyogtak, felírták a két számot, bólogattak, majd elhúztak. No, azóta is telefonálnak.

Végül késő éjjel sikerült átverekednem magam a hegyen és Shoshone-ba eljutni úgy, hogy még a kocsit sem tettem tönkre.. 

Mire egy apró benzinkútnál vizet vételeztem, pontosan addigra adták fel a keresésemet, és szerencsémre ugyanazon az úton jöttek ők is ki a sivatagból, így mire kiértem a kút mosdójából, már a kocsi mellett állt mindenki.

A töltés és az elfolyt víz.

Izgalmas volt ez az elhagyatás, mert se térerő, se semmilyen rádióadás nem volt a sivatagban, csak a csillagos égbolt és a végtelen Istenközeli csend.

Együtt mentünk tovább, mert még előttünk volt az út egy része. Egyszer csak ki volt írva, hogy már Nevada-ban vagyunk, és ereszkedtünk le egészen Las Vegasig.

Közben telefonon már egyeztettünk Alex-szel, aki a szálloda halljában várt, Nála voltak Balázs iratai és szerencsére csatlakozott hozzánk a következő napokra.

Leparkoltunk, és a csomagokkal együtt felmentünk az MGM Grand Hotelbe. Félelmetes kontraszt volt pár órája a sivatag, most pedig ez a fényes, zajos nyüzsgés. 

Lepakoltunk a szobában. Pazar volt, a reptér felé nézett, és meglepően olcsó volt, bár ehhez azért kellett Alex törzskártyája is.

Majd elmentünk sétálni. Az első feladat volt kitalálni a szállodából, mert úgy vannak a casino-k megoldva, hogy könnyű legyen bejutni, de még véletlenül se találd meg a kijáratot. 

A casino-kban, amelyek amúgy a szállodák alatt összeérnek, halk zene szól, minden illatos és nyomják be az oxigént, hogy el ne fáradj játék közben. Vidám embereket azért nem nagyon láttunk.

Az egyik szálloda parkolója.

Ez sokaknak ismerős lehet.

Egy nagy séta után és végül hosszú tanakodás után az Outback Ausztrál étteremben steak-eztünk lefekvés előtt.   

A mai 450 mérfölddel együtt már 2377-nél tartunk.

[aleaiactawest]

12.   San Francisco - Bridgeport

Ma sajnos véget fog érni a San Francisco-i pihenésünk, és elindulunk a nagy útra, de előbb még van pár elintézetlen ügyünk itt. Elhagytuk a Motelt, ez volt az első reggel, amikor a hajnali köd még a városban volt, és elég hűvös is volt és még a reggeli csúcsforgalomba is belefutottunk.

A hajókikötőnél jó nagy sor volt, és természetesen a jegyünket egy nappal korábban meg kellett venni, mert nem úgy van, hogy csak beáll íz ember a sorba és már megy is az, igen az Alcatraz-ba. Ez volt az elintézetlen ügyünk. 

A hajó egy háromszintes, modern hajó volt és elindultunk a tejföl ködbe.

15-20 perc hajózás után már kivehetők voltak az Alcatraz körvonalai.

A sziget felejthetetlen volt. Először is az volt a különleges, hogy az ott töltött 3,5 óra alatt végig köd volt, csak a tengerjárók hosszú dudaszóit lehetett hallani. És mindamellett nagyon szórt fény és világosság volt, mert a köd nem lehetett 50 méternél vastagabb, felette sütött a nap.

Már a fogadásnál megadták a módját, egy remek eligazítás után mindenki szabadon járkált a szigeten. A fogadó épületben, amelyik amúgy az őrök szálláshelye is volt, videókkal, tárlatokkal mutatták be a sziget életét, onnan kezdve, hogy katonai őrhely volt, majd lett katonai, majd szövetségi börtön, foglalták el az indiánok, majd lett múzeum. Az első fotó 1865-ből való: http://webbie1.sfpl.org/multimedia/sfphotos/AAC-9300.jpg

A két háború között a „legnagyobb” gengszterek szálláshelye volt egészen a börtön 1963-as bezárásáig.

Több ütemben hagytuk el a szigetet, végül délután fél kettőkor már mindenki a szárazföldön volt.

Sétáltunk még egy utolsót a kikötőben, majd visszamentünk az autókhoz és elindultunk a szárazföld belseje felé.

A köd is eloszlott.

Az Oakland Bay hídon át hagytuk el a várost, amely egy kétszintes híd. A Treasure Island után az út az új hídon halad, a régi hidat folyamatosan bontják, szép acélszerkezete hamarosan már nem lesz látható többé.

 Az eredeti tervünk az volt, hogy a Yosemite nemzeti parkon keresztül megyünk Nevada állam felé, de a tengerparti gyakran 20 fok ellenére, fent a hegyekben súlyos mínuszok voltak, és a hóhelyzet miatt a legtöbb átmenő út le volt zárva. Emellett még az is nehezítette volna az átvágást, hogy az USA-ban nem divat a téli gumi, vagyis 10-15 éves, elég sima nyári gumikkal, még megnyitott utakon sem lett volna szerencsénk elindulni.

 Egyetlen lehetőségünk az volt, hogy a hegységet észak felől, Sacramento-n keresztül kerüljük meg és úgy fordulunk délkelet és Las Vegas felé. A 80-as Sacramento-i autópálya nem volt a legizgalmasabb, belefutottunk egy délutáni hatalmas dugóba, láttunk egy balesetet, talán az egész úton ez volt az egyetlen. 

Olyan mókákkal ütöttük el az időt, hogy a kocsinkat fotóztuk kamionok króm felnijében. Ez elég sok feladatot adott.

Eldorado Hills környékén már laposabban sütött a nap.

Éhesek is voltunk, hát megálltunk egy klasszikus olcsó hamburgeresnél. Mindenen is keresztül mentünk.

Végül egy Kmart-nál alaposan feltöltöttük a készleteinket, majd még egyszer megálltunk.

Este sötétben leltünk rá a Motelünkre, egy kicsit gyanús volt, hogy a mellette álló autón hókotró volt. (RUBY INN, 333 Main Street, Bridgeport, CA 93517)

A Kmart-ban bevásárolt italok fenekére néztünk. 2 üveg Tequila biztosan elfogyott és egy Jack, a többire nem emlékszem. És gyorsan elaludtunk.

 És egy kis előzetes a holnapból.

  A mai 274 mérfölddel együtt 1927-nél tartunk.

[aleaiactawest]

11. San Francisco 3. nap

Viszonylag sokáig aludtunk. Úgy döntöttünk, hogy ma nem gyalog, hanem inkább kocsival járjuk be a várost.

Hamar rátaláltunk ismét a kínai negyedre.

Még a kocsiból is hallottuk a Cable Car folyamatos cincogását az sínek közül. 

Ez akár New Yorkban is lehetne.

A Vermont hotel utáni hatalmas lejtő.

Valószínűleg megmaradt némi festék.

Ehhez a házhoz szerintem nem nyúltak 80 éve.

A Fairmont Hotel mellett, a Kínai negyed mellett, a Mason St-en keresztül végül elértünk a Pioneer Park-ba és megpróbáltunk leparkolni a Coit Tower környékén. Ez nem volt könnyű feladat. Mellesleg ez a torony égett a Törésvonalban (San Andreas). 

Felmentünk lifttel. Na és amit innen láttunk, az pazar volt. Felhőkarcolók, a kikötő, alattunk a lego-szerű város, a dombokra kúszó négyzethálós város. És persze megint szemeztünk az Alcatraz-zal. 

Innen láttuk az előző nap bejárt hadihajót.

És a lezárt híd is pompás látvány volt. A híd túloldalán építette fel Arnold a fegyverraktárát, de talán elég is a filmes helyszínekből, és akkor még nem is beszéltem a Pixels-ről. Az amerikai filmek nagyon gyakran játszódnak itt a városban.

Lejöttünk a toronyból és elindultunk az autók felé.

És ekkor indultunk el a városban ismert és szinte minden sarkon hirdetett, 49 mérföld hosszú autós körsétára, de először még kétszer lementünk a hires Lombard St-en. 

Nos találtunk egy csatlakozási pontot a körúthoz és az a mólók mellett rögtön a Golden Gate egyik kilátójához, “fotopontjához” vezetett.

Majd sok vargabetűvel eljutottunk egy nagyon érdekes helyre. Még a nap is kisütött. Frisco-ban nagyon gyakoriak a hatalmas ködök, nekünk eddig mérhetetlen szerencsénk volt az idővel.

A villanegyeden keresztül a Point Lobos-hoz autóztunk, ami egy erőd volt hajdanán, amelyik védte az öböl bejáratát. Nem sok maradt belőle.

És egy étteremhez jutottunk.  Innen gyönyörű kilátás volt a sziklákra, egy hosszú homokos partszakaszra, és a nyílt óceánra.

No de álljunk is meg itt az étteremnél egy kicsit. Ez a Cliff House volt, amelyet 1863-ban építettek, volt hatalmas, hatszintes épület is, majd végül egy modern kocka lett belőle. A szebb napokat is látott épületről itt lehet bőségesen olvasni:

http://www.cliffhouse.com/

És ha már itt tartunk, egy csodás holnap is van, amely több ezer fotót tartalmaz San Francisco-ról, 1850-től 2000-ig. Ez az a honlap, amelyben el lehet veszni teljesen, mert a fotók egy térképre vannak pöttyökként feltéve, és szinte minden utcában van kép e 150 év alatti időből. Külön érdekessége, ha az időcsúszkával játszunk, az autókat évjáratuk szerint pontosan be lehet azonosítani. 

http://www.oldsf.org/

Tényleg érdemes elidőzni itt. Ez egy “amerikai fortepan”, kiegészítve egy térképpel és a fotók helyével. Persze a fortepan.hu-n nem pár ezer, hanem 56 ezer fénykép található, Tamási Miklós barátom jóvoltából. 

Ezt követően kikanyarodtunk a partra, majd szegényebb negyedeken keresztül mentünk tovább.

Egy darabig dél felé, majd a körutat követve visszafordultunk. 

A végén még a Golden Gate parkban bölényeket is simogattunk. Majdnem.

Kezdett sötétedni és még látni akartuk felülről a várost, így letértünk a 49 mérföldes körútról és felmentünk a Twin Peaks-re. Csodálatos volt a kilátás, kezdték felkapcsolni a fényeket. 

Elképesztő volt a Market St egyenes fénycsíkja.

De ekkor már kezdtünk éhesek lenni és a mindig segítőkész Adam Richman volt segítségünre.

És végül Ike-nál egy csodálatos vacsorára leltünk, ez egy szendvicses, szintén felejthetetlen hely (3489 16th Street San Francisco CA (415) 553‑6888) és az étlapja is pazar volt (http://www.viewmenu.com/ikes-place/menu?ref=google). Innen már csak haza kellett vergődni valahogy.

A mai 35 mérfölddel együtt 1653-nál tartunk.

[aleaiactawest]

Cars&Girls 1-10. napok

Közkívánatra teszek fel képeket autókról, amelyeknek vagy a formája tetszett meg valakinek, vagy a karosszériája, vagy csak a színe :)

...

..

[aleaiactawest]

10.   San Francisco 2. nap

Reggel egy nyüzsgő utca fogadott, a motel ablakából egy igazi melegházat láttunk, és egy dögös Charger-t, majd elindultunk reggelit keresni és reménykedni, hogy maradt még kávé. Még volt. És híg. Elindultunk gyalog. 

Reggeli közben konstatálta Balázs, hogy sem az útlevele nincsen meg, sem a pólója. Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy LA-ben hagyta 2 napja. Pár telefon, és Alex segítségével már meg is voltak a hiányzó dolgok, és megbeszéltük, hogy majd Vegasban visszakapja őket.

Órákon keresztül csak sétáltunk és ittuk a város hangulatát, amely egészen magával ragadó.

A Union Square.

Talán azért is otthonos ez a város, mert teljesen európai, azt mondják, a legeurópaibb amerikai város. Sokszor hallottuk csilingelni a Cable Car út alatti kábeleit, majd elkeveredtünk a China Town-ba, ahol Kínában érezhettük magunkat, a boltok kínálata, az emberek, mintha észre sem vették volna, hogy nem Kínában vannak.

Elképesztő állatokat lehetett kapni a húsboltban (halakat, rákokat, varangyokat, madarakat, teknősöket minden méretben és formában…), és volt egy olyan érzésünk, hogy ha itt elveszünk, valamilyen étterem étlapján találjuk magunkat. 

Majd jött az olasz negyed, századelős hatalmas kávépörkölővel, kis kávézókkal, majd végre leértünk a kikötőbe.

A 39-es mólón megnéztük a fókacsapatot, majd a mólót tele árusokkal, éttermekkel, lányokkal.

Ezt követően felmentünk a Jeremiah O’Brien hadihajóra, amely részt vett a partraszállásban is többek között, és ágyújával be lehetett célozni a várost.

Innen már szemeztünk az Alcatrazzal.

A hajót keresztül, kasul bejártuk, a legérdekesebb a hajó közepén, 4 emelet magas gépház volt.

A hajót egyébként egy baráti társaság folyamatosan karbantartja, és időről időre fordulnak egyet vele a Golden Gate alatt.

Végül, végre a Crab Station-nál rákokat és Clam Chowder-t ettünk, volt, akinek a tányérjából egy szemfüles sirály el is vitt egy rákot, nem az első zsákmánya lehetett, amennyire profi volt.

(http://www.foodnetwork.com/recipes/clam-chowder-recipe2.html)

Hazafelé végre Cable Car-ral mentünk, amire rengeteget kellett várni, de megérte.

Jöjjön két Calbe Car videó is.

A Motelben átöltöztünk és sok-sok gyaloglás után egy Ír kocsmában találtuk magunkat (http://www.johnnyfoleys.com/ 243 O'Farrell St,San Francisco, CA 94102) egy elmaradhatatlan lánybúcsúval, és rengeteg whisky-vel.

A végén eléggé átázva, máig sem értem, hogy miért, de kiszolgáltak egy zárva lévő étteremben, csípős, fűszeres csirkék kaptunk (https://www.dominos.com/en/pages/order/menu.jsp#/menu/category/all/), amiért rettentő hálásak voltunk (https://pizza.dominos.com/california/san-francisco/94109/876-geary-st/). Másra nem emlékszem.

A vége kicsit személyesre sikeredett, ezért elnézést.

Ma egy métert nem mentek az autók, marad az 1618 mérföld, amely amúgy több, mint a Budapest-Madrid távolság.

[aleaiactawest]

9.       Big Sur – San Francisco

 Reggel nem győztük kapkodni a fejünket, hogy milyen csodálatos helyen álltunk meg. Hatalmas virágok fogadtak, kolibrik repkedtek, és a tengerben messze, hatalmas bálnákat láttunk ki-kiemelkedni a vízből.

A hely neve Whale Watcher Cafe volt. Egy csodás tojásos reggeli után tovább indultunk észak felé.

Itt Balázs még csak az előételen van túl.

A reggeli táj talán még szebb volt, mint az előző késő délutáni. A tenger fölött pára gomolygott, a sirályok éhesek voltak, a tenger elképesztő kék, hatalmas hullámokkal.

Ezt az utat, amelyet a New Deal idején építettek, csodás pihenők tagolják, amelynek majd mindegyikén meg kellett állnunk, ezért nem is tudtunk gyorsan haladni.

Egyszer csak, pont egy hídon, a Caddy-ből kifogyott a benzin, de sebaj, az Olds-szal nekimentünk és áttoltuk a hídon, természetesen megfelelő dokumentálás mellett. Ez az esemény mindkét kameraállásból is megvan.

Az egyik.

És a másik.

És van még pár ilyen.

Majd tankoltunk egy apró benzinkútnál, amely 100 mérföldes körben az egyetlen.

Csodás módját láttuk a környezettudatosságnak, ha már egyszer folyik az olaj a kocsiból.

Majd csodáltunk és mentünk tovább.

A San Francisco felé vezető út harmadánál bejártuk a híres 17-Mile Drive-ot, ahol a világ leghíresebb golfklubja van, szabadon sétálnak az állatok, érintetlen a part és nem utolsósorban itt rendezik az egyik legillusztrisabb veteránautó aukciót és bemutatót 1950 óta (http://www.pebblebeachconcours.net/).

Sétáltunk a parton, majd indultunk tovább Frisco felé.

Ádám minden tengeri, óceáni útjáról talajmintát és tengervizet hoz haza, a konyhaszekrény teteje otthon már tele van 1998-tól csattosüvegekkel. Innen is jött haza tengervíz, ez talán a huszonötödik. Gergő vállalta a vételezést, úgyis már bokáig benne volt a vízben. Ám ekkor jött egy nagy hullám.

Pebble Beach-en igen ritka állatfaj a Z8-as.

Az út innentől majdnem végig autópálya volt, még szerencse, hogy kettőnél többen ültünk a kocsiban, így használhattuk a legbelső sávot.

Közben láttuk a kijelzőkön, hogy ma éjféltől a Golden Gate-et lezárják sávfestés miatt, vagyis igyekeznünk kellett.

Ennek is nagy szerepe volt abban, hogy még világosban beértük San Francisco-ba, pont a délutáni csúcsforgalom idején.

Kis kerülővel, de a hídhoz mentünk, pont napnyugtakor értünk át.

Kevés teljes csoportképünk egyike itt készült.

A leghálásabb kilátótól elkészítettük a kihagyhatatlan fotókat, majd úgy döntöttünk, hogy van pár óránk a híd lezárásáig és elmentünk Sausalito-ba a Marine City híres lakóhajóit megnézni.

Itt egy-egy betonteknőben bárki felépítheti tetszőleges házát. Volt egy gazdagabb kikötő rész és egy kusza szegényebb telep is, amely sokkal hangulatosabb volt.

Végül egy igazi olasz étteremben vacsoráztunk (Taste of Rome,  1000 Bridgeway, Sausalito, CA 94965), ahol egy háromtagú zenekar elképesztő professzionálisan játszott.

Ja, és Ádám lefotózta a titokzatos kalapost, akiről egy kép is volt az étterem falán.

Alig tudtuk otthagyni őket, de zárt a híd és még szállást kellett találnunk. 

Még a híd lezárása előtt, szerencséses visszajutottunk a városba. Nem sokat vacakoltunk, keresés: motel6. 895 Geary Street, San Francisco, CA 94109, bár ez inkább egy 4 emeletes nagy szálloda volt. 

  A mai 218 mérfölddel együtt 1618-nál tartunk.

[aleaiactawest]

8.       Venice Beach – Big Sur

Már most szólok, hogy ez nem semmi nap lesz. Nem csak a szikrázó napsütés miatt, hanem mert a sok nagyváros után végre kimentünk az óceán partrjáa, elindultunk északra és a civilizációt rettentő gyorsan elfeledve csak tengert és sziklákat láttunk. De ne szaladjuk ennyire előre.

Megtankoltunk, betankoltunk és elindultunk észak felé. 

És jöttek a városok. Először Santa Monica, majd Malibu Beach, Santa Barbara.

Nagyon érdekes helyek, egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy annyira drága és keresett helyek lennének, de ismert, hogy például a Santa Monica-i, de főleg a Malibu-i parton házat venni lehetetlen és megfizethetetlen.

Sok filmet forgattak errefelé. Malibuban a mólónál meg is álltunk pihenni és nézelődni a napsütésben. Ez egy régi famóló, ahol megállt az élet és kedvünk lett volna csak ülni napokig a padon és várni a giccses, mégis megunhatatlan naplementét. Itt az ember európai giccsérzékenysége megváltozik teljesen.

Mentünk tovább egyenesen észak felé a parton, jobbra hatalmas hegyek, az út és balra lent a sziklás part.

Január eleje lévén alig volt forgalom, és csak mentünk, megálltunk, mentünk, megálltunk, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni és betelni vele.

Egyszer megálltunk egy parton és találtunk egy vietnámi veteránt, aki hot-dogot árult. Ez volt az eddigi legfinomabb. Dokumentáltuk is rendesen.

Búcsúzóul egy közös fotó:

Majd egy katonai konvoj mellett haladunk el.

Mindez egészen addig folytatódott, míg teljesen sötét nem lett. 

Egyre hidegebb lett.

És egyszer csak az út szélén előttünk volt egy fogadó. Talán három autó állt előtte, de azok az ott dolgozók autói voltak. Kivettünk két kis házat, majdnem 100 USD volt egy szoba.

Amikor a wi-fi kódot kértük, csak mosolyogtak, mert itt nem volt rádióadás, nem volt tévé, internet, mobil-lefedettség, semmi. Egy hagyományos telefon jelentette minden kapcsolatot a világgal.

A kisbolt hamarosan zárt, és az egyetlen ésszerűnek tűnő ételt, töméntelen babkonzervet vásároltunk. És egy kevés alkoholt.

Megtaláltuk a sötétben a házakat.

Ezek után összejöttünk babkonzervet főzni, enni és történeteket mesélni, vagyis leginkább hallgatni Zoli életének korábbi zajos rendezvényeiről. Közben fogyott a whiskey, a sör és melegedett a bab.

És egyszer csak bekopogott az ajtón egy mosómedve. Nem, nem a delírium volt, mert a fényképeken még reggel is rajta voltak a mósómedvék, majd valamikor hajnal felé elaludtunk.

A mai 264 mérfölddel együtt 1400-nál tartunk.

Végül ezt, csak úgy:

[aleaiactawest]

7.       Los Angeles – Venice Beach

Reggel, illetve hát inkább 11 felé indultunk el a motelből a SO-CAL (http://www.so-calspeedshop.com/) építőműhely felé Paloma-ba, amelyik LA egyik külvárosában van (SO-CAL Speed Shop Headquarters - 1357 E. Grand Ave. Pomona, CA 91766).

 Nagy dugó volt a városon belüli autópályán is és a mellékutakon is, de végül másfél óra alatt odaértünk.

 Itt egész más szemléletben gyártanak, újítanak, építenek autókat, mint azt Foose-nál láttuk. Itt a versenyzés és a sebesség a lényeg és ennek vetnek alá mindent.

 Ádiék majdnem vettek egy TransAM-et.

Volt szerencsénk Jimmy Shine-nal is találkozni (http://www.jimmyshine.com/bio-index.htm), aki szemrevételezte Balázs hotrod-ját, először csak udvariasságból, majd a szemüvegét is levéve, komolyabban megvizsgálta.

 És Zoli tolt egy jó videót.

Csodálatos autókat láttunk, és újabb pólókkal és sapkákkal gazdagodva távoztunk.

 Egyikünk egy kedves magyar dokit is meglátogatott Beverly Hills-ben, majd ismét a tengerpart felé vettük az irányt, de most Venice Beach volt a központ. (25 Windward Ave, Venice, CA 90291).

Estére megéheztünk és kipróbáltunk egy Chipotle-t, amelyik az eddigi legjobb mexico-i volt, elképesztő precizitás, tisztaság, gyorsaság és ízek, persze itt is embertelen adagok voltak, alig bírtuk megenni.

 Innen már nem is mentünk, hanem másztuk egy közeli Roadvay Inn-be (Rodeway Inn near Venice Beach 11933 W Washington Blvd Los Angeles, CA 90066), a Caddy-nek már elég erős benzin és kipufogó szaga volt, talán ettől is megsegítve, gyorsan elaludtunk.

 A mai 95 mérfölddel együtt 1136-nál tartunk.

Kint így járnak a dohányosok: