#Óperencia

[harasztigyula]

47. DMT – A róka útra kel (bábjáték)

A róka útra kel című bábjátékot a komáromi Marianum Egyházi Iskolaközpont Óperencia Bábcsoportjának előadásában láthatta a közönség, rendezte Gombás Anikó és Gazdag Nagy Anikó. A dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban május 23-tól 26-ig zajott a 47. Duna Menti Tavasz, a bábcsoportok és gyermekszínjátszó együttesek országos seregszemléje.  

[pajjorimre]

Újból felmerült a szállodai szervizdíj bevezetése, ám most már konkrét kéréssel fordult a kormányzat felé a szakmai szövetség – árulta el a Világgazdaság Óperencia podcast új epizódjában Flesch Tamás, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége elnöke.

[letrune]

"Most esteemed scholars of the land!

My daughter had been talking non-sense in the past few days, about a "smart phone" or "smart pony" and an "inter net". I would like to request help. Ten fiorinos if anyone can explain them in a way she verifies."

And the scholars came indeed. From Verona, Moscow, Óperencia, Bagdad, even the far-away Timbuktu and Xin-lata. None were explaining right what this was, and the father sighed in disbelief. "This is impossible." the man said. I just crocheted on. "Do you have any ideas?" "Well, it seems like she might be, hm, misplaced." "Look, I accept that she knows what these words mean, but this whole time travel thing? I don't believe it. God above, it is too silly." I put the crocheting down, and held his hand. "Just ask her how she got here. Please." "All right. I hope it will work." he gets up and leaves.

I lock the door and pull my datapad from my dress. Nobody will see this, and any time traveller I find would be shocked - so, now to my question! What WAS a smartphone anyways?

Your daughter has always been weird, but lately it’s gotten worse. She keeps going on about not having a smartphone or bored because there’s no internet. It’s 1685 AD.

[gyunikum]

Video game asks: 1, 11, 28

lets see, lets see!

1, Last game you finished:

I think (more or less) fully finished was Óperencia: the stolen sun (it's an rpg with hungarian mythology and folklore elements, one of its kind.)

11, Do you prefer ‘blank slate’ main characters you make yourself or otherwise project onto, or characters with a set personality and backstory?

I prefer blank slate main characters because I'm quite picky when it comes to personality. But! Even classic blank slate characters have a personality so to speak (if there are dialogue options). One of the biggest reasons I didn't try the Witcher 3 for so long was because I didn't want to play as a gruff old white dude. But then I grew to love Geralt, but he is an exception rather than the rule. On the other end of the spectrum, I loved the way they wrote the player character in Dragon Age: Inquisition and Diablo 4. Bioware used to really know how to write blank slate characters with likeable personalities.

28, Pick a series you like. What was the first game you played for it? Was it a good starting point? Would it still be a good starting point now?

hoooo boy, tough question. I think I'll go with Dragon Age! I started with Inquisition. Tried to play it three times before I actually grew to love it (fucking hinterlands area, man, i fucking hate it). I think it is the best game in the series to start even now, then go Dragon Age 1, then Dragon Age 2.

[inkydoc]

so here is a rambly post of my latest gaming escapades, because i want to :D

made it to winter with my challenge sims family! potential future husband guy already went through an "i hate this girl for no apparent reason" phase and then a day later he asked my girl to move in so that was kinda funny XD now he gets to be a part-time fisherman, hopefully we can have a sunshine-filled spring wedding :D (yes they are engaged because my gal has no chill and went from "i wanna break up with him" to "marry this man right this instant"... whims are weird in this game.) i really enjoy making graphics for this challenge too, canva is fun :3

downloaded oldschool runescape so that i may play with the boy and made it crash almost immediately, so i uninstalled it because it looked like the whole thing was beyond saving... will need to reinstall it at some point when i remember XD dunno if i can keep playing the game though, i keep forgetting just like my daily picross challenge :"D

maybe you would think that downloading an mmo on a new pc wouldn't effect things like hotbar layout, then you'd be wrong as far as ffxiv is concerned :D it could be client side settings but like... why? and also the saved gear loadouts disappeared too, why are those client-side? but yea almost died to enemies several levels under me because i couldn't find my spells, i guess habits die hard even if you don't touch a game for months XD props to the random person offering help though, sometimes the mmo aspect of an mmo isn't that bad (except when i gotta do a bossfight with others for the story quest, do not like that). also i'm always so amused that my girl looks like Y'shtola but green/moon, clearly chose the best hair and catgirl the game has to offer XD

switch games are on a bit if a pause right now, mostly because new pc shiny, but also i really don't wanna fight Phantom Ganon just yet and need to find the motivation to go somewhere else in Hyrule. also also i'm nearing my initial ragequit moment in Óperencia and i'm not sure i'm levelled right for it this time either so yea, kinda scared of it :"D

also planning on replaying the Bioshock series because i need me some of my favourites to keep me afloat :3

there is a Pinoccio soulslike in the works and i really want to play it, it looks so nice and ✨️aesthetics✨️ :"D

[heyjoe-pcrpgkozosseg]

Mégpedig egy old-school, körökre osztott, fantasy dungeon-crawler RPG játékkal. Úgy tűnik a hazai kis fejlesztő stúdiók is el kezdték mérlegelni, hogy az Epic a haszonból csak 12%-ot vág zsebre, ellenben a Steam-el, mert ott bizony 30%-át vágja zsebre a vásárálásokból befolyó összegnek a Valve/Steam a játékok online értékeztéséért, valamint támogatásáért. (Amennyiben csak kissebb mennyiségben adnak el egy adott játékból. A nagyobb címek a Steamen -ahol kellő számú eladás történik-, megússzák mindezt 20%-os steames részesedéssel.)

Tavaly még a Zen Studios is meghírdette Steamen a játékát, ám a jelen picai lehetőségeket követve, ők is Epic Games Store exluzív címei közé tartoznak már, így 2020-ig PC-re nem láthatjuk más értékesítési platformon az Operencia: The Stolen Sun-t.

Nemrégiben még a Steamre hírdették de fordul a kocka,

ha tetszik a Valvnek, ha nem.

 Természetesen a steames felhsználók közül sokan továbbra sem értik -vagy csak szimplán elutasítják- ezt az új helyzetet és személyes sérelemnek veszik, ha egy általuk várt cím nem érkezi ka kedvenc platformjukra. Mivel többségüket annyira nem hozza lázba, nem érdekli a haszonból való részesedés százalékai, hogy az egyik kedvenc játékuk készítőinek aztán végülis éppenséggel mennyire nyereséges volt elkészíteni az adott játékot. Ez pedig egyébként picit ellentmondásosnak mondható szerintem. Pedig az Epic Games Store még csak most nyitott, valamint mindig még csak 2019 elején járunk, így várhatóan még több bejelentés is érkezni fog a közeljövőben. Pláne, ha a Valve/Steam továbbra is folytatja a “lesz@rom” stratégiáját. Vagy a sajnálkozóst a felhasználóiért, ahogyan a Metro Exodus c. játék esetében tette pár nappal ezelőtti nyilatkozatában a játék steames oldalán, ezzel az olcsó fogással próbálva az Epic Games Store ellen hergelni a steames felhasználók népes táborát

A múlt…

…Valamint a jelen helyzet alakulása

This slideshow requires JavaScript.

Az Operencia: The Stolen Sun legútóbbi előzetese még tavaly év végéről.

Az előzetesek és a zárt-béta tesztben látható játék minősége felhívta a figyelmét az MS-nek, valamint az Epicnek is. A Zen Studios ezek után pedig úgy döntött, hogy él ezekkel a lehetőségekkel.

Az eddigieket elnézve, egy igen ígéretes játékot igyekszik nekünk tálalni a magyar Zen Studios. Talán egy Legend of Grimrock-szintű játék lesz születőben?

Néhány in-game kép

  Röviden a magyar Zen Studios-ról: “A Zen Studios egy budapesti videojáték-fejlesztő v��llalat. Főleg a flipperjátékaikról ismertek, amik több ismert témát is feldolgoztak, mint például a Szellemirtók vagy a Marvel univerzum. 2011 júniusában újabb letölthető flipperasztalokat készítettek a Pinball FX2 és Zen Pinball játékokhoz.” (Forrás)

 A közel 20 éves cég tehát az eddigi játékaikhoz egy merőben újat szeretne ezzel a címmel most alkotni, reméljük jól sikerül nekik!

 Ti mit szóltok az Epic Games Store exluzivitásaihoz, meg úgy általában ehhez az új platformhoz PC-n?

 Fogtok tőlük is vásárolni játékokat, vagy csak csak a Steamen szereplő címekre fókuszáltok, a többit figyelmen kívül hagyva inkább?

    Korábbi cikkeinkből ebben a témában:

Ne lepődjél meg, ha a közeljövő legjobban várt PC-s játékai közül némelyik csak jelentős késéssel, vagy egyáltalán nem jelenik meg a Steam áruház oldalán – Elindult az Epic Games online áruháza

  Háború, a háború sohasem változik! – Ne lepődjél meg, ha a közeljövő legjobban várt PC-s játékai közül némelyik csak jelentős késéssel, vagy egyáltalán nem jelenik meg a Steam áruház oldalán – Elindult az Epic Games online áruháza – 2. felvonás: a Division 2 és a Metro Exodus is az Epic digi áruház exluzív címei lettek!

Operencia: The Stolen Sun – A magyar Zen Studios játékfejlesztő csapata is beszáll az Epic Games Store exluzív PC-s címei közé Mégpedig egy old-school, körökre osztott, fantasy dungeon-crawler RPG játékkal. Úgy tűnik a hazai kis fejlesztő stúdiók is el kezdték mérlegelni, hogy az Epic a haszonból csak 12%-ot vág zsebre, ellenben a Steam-el, mert ott bizony 30%-át vágja zsebre a vásárálásokból befolyó összegnek a Valve/Steam a játékok online értékeztéséért, valamint támogatásáért.

[hicapacity]

Mottő’o’: Mocsai a mucsai

Mocsai Lajos tudomármányos kézilabdaedző, a hátrabukfenc Magyarországon világhírű szakértője, alcímzetes szobadíszdoktor, egyedem-begyedemi tanár, a Vektori Kínferencia bűntárselnöke kifejtette, hogy megrefirmálják a bolonyai rencert. A bolonyai rencer ezentúl darált marhahús, paradicsom, oregáno, sajt és tészta helyett a háromhatvanas kenyér utáni propagandisztikus nosztalgiából, pittyedten akciós CBA-s csirkelábkörömből, káposztaszagból, valamint üres sörösdobozokból készül, és csakis elvitelre vásárolható a kijelölt Nerzeti Tudohányboltokban. - Egyéb, a felsőoktatást érintő intézkedések is várhatók, de azok kevésbé izgalmasak, csak az egyetemek ellopására kisvonatkoznak, és nem tartoznak önökre, nemde? - mondta el Mocsai srófesszor, a Liktori Óperencia nyársülnöke a sajtó instant válaszaira kérdéselve. /KonoK/

[aretsorozat]

71. epizód

OLYANOK, MINT MI

(CSAK NEM MOSNAK FOGAT)

 1/4. 

Szadó Nagyúr partot ér? Próbajáték:  (Dr, Kecskés, Mari).  Réti Hírek, benne II. Tolf  kupa, előselejtezők, interjú Jobbágy de Niróval  és a pogány lagzi.

  A TÜDŐSHAL PARTOT ÉR

 Szadó Nagyúr nem viccelt ám. Már csak azért se, mert nincs neki humora.

Illetve csak akkor van, ha növeszt egyet magának, de erre röpke háromezer év alatt talán ha ötször kényszerült rá. És ez nem az a humor ám, ami úgy kezdődik, hogy nézd a pofára esés jó oldalát is. És ha nézed, és meglátod, máris röhögsz, vagy csak keserűen mosolyogsz- önmagad gyarlóságán.

Na, most egy csíz magán sose röhög. Hibáit nem látja be, mert az a gyengeség jele. És jó oldala nincs semminek, pusztán hatalom-technikai szempontból hasznos vagy előnyös.

Szadó Nagyút tehát a humor helyett, ami esetleg arra lenne alkalmas, hogy a legyőzött ellenfelet kárörvendve kikacagja, ami szintén a gyengeség jele, mivel akinek a vesztén mulatunk, az a vesztés előtt számított valamit. És azt éreztetni gúnyos kacajjal elismerése lenne annak, hogy netán tartottál tőle, de már nem. Egy csíz hím nem tart senkitől.

Pláne, ha nagyúr.

Tehát Szadó Nagyúr tényleg kopoltyút növesztett magának. És tényleg miért ne tette volna, ha képes rá, és megtehette?. Egy kopoltyú egy távoli bolygó ismeretlen óceánjában mindenképpen praktikus viselet. Aztán a hátsó mozgató, avagy lábnyúlványai mintegy maguktól alakultak uszonnyá, úgy a nyolc-tízezer kilométer leúszása után, amit a Nagyúr immár egyenletes tempóban teljesített, úgy nagyjából mindig úgy, hogy a felkelő nap mindig a jobb, a nyugvó pedig a bal oldalán legyen. Az automatikus halpikkely-képződést viszont mindannyiszor dühöngve leállította, nehogy már egy picit is hasonlítson ahhoz a három rohadék ribanchoz, akik végül is hibásak abban, hogy itt lubickol és nem az Űrbékáján

ossza a kínt és az észt.

De amúgy tényleg egyre jobban érezte magát ebben a közegben. A kopoltyúval immár bármikor alámerülhetett, ha vihar csapkodta a felszínt, vagy túlságosan hektikus hullámokat korbácsolt fel a szél. Kinézett magának egy eléggé tohonya, és igen jóízű puhatestű lényt, valami nem is polip nem is medúza izét, akit majdnem olyan könnyű volt elkapni és bezabálni, mintha növény lenne és ő nem húst falna hússal, hanem szelíden legelne. Úgyhogy ha végül találna egy korall- szigetet, kellemes lagúnával és abban milliárd jóízű élettel, akár tényleg megállapodhatna. Hogy a magány? Mi az? Egy csíz hímnek elismeri, hogy egyedül van, nem csak a gyengeség, hanem a kezdődő elmebetegség jele is, ami némely igen súlyos esetben odáig fajulhat, hogy a súlyosan kóros csíz elme kijelenti: szeretlek titeket. Az ilyen szerencsétlent ajánlatos gyorsan eliminálni, neki is úgy a legjobb.

Hát igen. Talán csak a bosszú hajtja. Hogy még egyszer feljusson az űrbékájára,

és ott olyan vérfürdőt rendezzen, amiről a késői korok versben emlékezzenek meg.  Aztán magához  veszi egyetlen jó barátját, a Karószemű Küklopszot és szétbombázza a bolygót.

Vajon Zeusz összeszedte-e magát az őt ért taktikai atomcsapás után?

Szadó reméli, hiszen fele élvezet lenne, ha a helyi érdekű főistent nem ölhetné meg még egyszer, végleg.

Bár ezt még anélkül is megtehetné, hogy visszajut az űrbékára. Mint tengeri rémálom? Még néhány átalakítás magán, és simán csúcsragadozó lehetne ezen a bolygón. És akkor. Először is felhajtaná az összes szabadon úszkáló szirént.

Vannak még, ezt Karótól tudja. Aztán betoppan Poszeidonhoz. Őt megdádázza, hogy csúnya dolog árulkodni. És miután kiirtotta a tengeristent meg a sleppjét, jöhet Zeusz. Na, ez nem is rossz terv. Egy kicsit pitiáner csíz nagyúri mivoltához képest, aki néha naprendszerek sorsáról kénytelen dönteni. De addig jó lesz ez, amíg jobb nem adódik. Például ha leszállna egy bármilyen űrhajó. Azt simán megkaparinthatná, mint tengeri rém. A legjobb lenne egy halek típusú lopótök.

Azt könnyű vezetni, ráadásul a halekok szinte mindent elhisznek bárgyú jóhiszeműségükben.

Így morfondírozott a Szadó Nagyúr az óceán közepén, hol kemény tempót diktálva és már csaknem olyan ügyesen és hatékonyan úszva, mint a delfinek, hol csak lubickolva. Nem tudhatta, de lassan áthaladt az Óperencia hosszúsági vonalán, és már egy másik óceánban szelte a habokat. És akkor megpillantott valamit, ami akár szárazföld is lehetett. No, de csak nem kerülte meg az egész bolygót, és jutott vissza Zeuszhoz? Még az is lehet? Sőt, lassan közeledvén szinte valószínűvé vált, mivel egyre jobban látszottak a szárazföldön a hirtelen

bekövetkező pusztulás nyomai. A tengerparti faunát mintha halálos sugárzás érte volna. És távolabb is, fel egészen a szigetet uraló hegy csúcsáig: itt minden levelét, termését, kacsát, kocsányát elhullajtva súlyos szaggal rohad.

Viszont erre a kikötőre és a mészkőből emelt kis falucskára nem emlékezett.

Mondjuk nem is ebből az irányból nézte eddig a szigetet. Vagy…várjunk csak?

Ez nem Zeusz szigete! Eddig nem látta meg, pedig látnia kellett a hegy bércén

az iromba betűket. TÓTH.

Hoppá.

Az lehet?

Á, nem lehet.

Kizárt hogy immár tizenkét-tizenhárom ezer kilométer úszás után pont telibe kapja azt a kis pontot, ami a csúcsától a csúcsáig nem lehet hosszabb tíz kilométernél. Vagy mégis?

Szadó ámultan hagyja félbe a delfinezést. Bámulja a feliratot:TÓTH.

Igen, ez az. Eme sziget élővilágát irtatta ki, csak hogy a holtak között biztosan ott legyen Pubé, a főszakács és a hat pribék. Mondjuk, a mérges gáz hatása, amely cseppfolyóssá roncsolt minden élő sejtet ötven négyzetkilométeres körben, már régen megszűnt. Nem az a gond. Még az se, hogy a látványtól netán lelkifurdalása támadt. Inkább az, hogy érdemes-e partra másznia.

Nyilván nem.

Bár egy kis szárazföldi létezés üdítő változatosság is lehet.

Ezért Szadó úgy döntött, kimászik, mint egy tüdőshal, és körülnéz egy kicsit.

Beúszott a kikötőbe. Néma csend és hullaszag. Bár hullaszag alig, inkább a növényi tetemek bomlásának szúrós cefre-illata.

Hát a kisebb halászhajók között talál egy alacsonyabb stéget, ahol kikászálódik.

És bizony most kell megtapasztalnia, hogy ennyi vízben töltött hetek után képtelen lábnyúlványaira állni, amik most különben is összenőttek és inkább uszonyok.

Á, hülyeség ez egész.

Vissza a vízbe, a fene se fog kínlódni.

Viszont ha már kimászott, legalább a kikötőben körülnézhetne egy kicsit.

Így aztán Szadó tényleg, akár egy tüdőshal. Nem is hasmánt araszolás, hanem szánalmas vergődés, amit előad. Meg is unja hamar.

A francba a kikötővel!

De azért ez így nem lesz ám jó, hogy ennyire tengeri lénnyé alakult.

Viszont ezt ráér átgondolni, ha ismét a mélybe csobban.

Szadó fordul tehát. Na és akkor mit lát meg? Egy pár eléggé retkes lábat, saruba bújtatva. Felnéz. Csont sovány lábszár, göcsörtös térdek, aszott combok, a combok közt meg löttyedt pénisz. Feljebb tunika, sovány karok és egy öregember arca. Inkább halálfeje. Beesett, fekete szemek. Szórósan néznek.

Hát ez a vén fószer meg hogy kerül ide?

- Hello! – köszön Szadó, és nem észleli, hogy ez nem egy köszönés volt, csak

tátogással egybekötött hörrentés.  Nem valami megnyerő hang, az igaz.

Annyi bizalmat talán mégis megérdemelt volna, hogy az öreg érdeklődjön, na, te meg ki vagy? És ehelyett mit tesz? Az egyik pálcika karját felemeli. Szadó csak most láthatja, hogy egy bunkó van abban a kézben. Egy olyan basebal ütő forma fegyver. És lecsap Szadó fejnyúlványára. És miután látja, hogy ez a furcsa, ronda és ijesztő tengeri rém csak elkábul az ütéstől, odavág még úgy ötször, hatszor.  Aztán a biztonság kedvéért még háromszor. Amire megnyugszik, hogy a jövevény többé nem tátog és nem mozog.

És akkor az öreg sztrapacska már csak azon tűnődik, mi legyen a tetemmel.

Gurítsa vissza a tengerbe? Amilyen undorító. Viszont az is lehet, hogy ehető.

És akkor meg luxus lenne ennyi fehérjeforrást elpazarolni. Pláne mostanában, hogy még mindig alig találni valami ehetőt a Tóth szigeten. Mert az egy dolog, hogy Zeusz visszazsarolta Hádésztól a lelküket, hadd éljenek tovább itt ők, meg akkor már a kis szitakötő hölgyek is. Viszont arról elfeledkezett, hogy enniük is kéne néha valamit.

                                       O

 PRÓBAJÁTÉK: Kecskés ügyvéd és Mari néni

 Dr. Kecskés mutatóujja az enter gombon. Mielőtt megnyomná, és ezzel bejelentkezne a MILEHA játékba, kesernyésen időskori szívszerelmére mosolyog, akinek az érzékien búgó hangjába a férfinép fele szerelmes.

Mármint annak a fele, aki időnként pénzét és idejét nem kímélve az erotikus telefon szolgáltatások némelyikét igénybe veszi, tizenhattól százhat éves korig.

Gondolhatnánk, ez azért beteges dolog. Amire az egyetlen ellenérv ez: bár ez lenne a legbetegebb dolog a világban.

De most arról van szó, hogy az ügyvéd úr mindjárt megnyomja az entert, és ezzel kezdetét veszi az a folyamat, aminek a vége szükségképpen az ügyvéd úr villájának alagsorában működő szex call center megszűnéséhez vezet.

Hacsak Mari néni másképp nem ítéli meg a helyzetet.

- Na, Mari néni, ezt most muszáj lesz megnézni.

- De mért?

- Mert ez a MILEHA lesöpör minket a placcról.

- Annyira jó vele játszani?

- Pont ezt akarom megmutatni magának.

- Hát…nem bánom.

Dr. Kecskés elindítja a játékot. A kezdőlap rögtön választást kínál:

MILEGA PÉNITA vagy FEMINUSZ. – Melyikkel játszunk?

- Melyik melyik?

- A Pénitában a nő a főszereplő, a Feminuszban a férfi.

- Maga melyikkel játszana szívesen?

- Egyikkel se.

- De most mondta, hogy muszáj.

- Legyen a feminusz?

- Rendben. És most?

- Most akkor én irányítom a játékot. Maga mi szeretne lenni?

- Mi legyek?

- Itt a menü. Lehet önmaga, a saját képével. Önmaga más képével.

Aztán lehet egészen más lény is. Űrlény. meselény, állat, növény…

- Növény?

- Az is lehet.

- Egy társkereső szex-játékban?

- Nem feltétlen tárkereső és nem is feltétlen szex.

- Akkor még mit lehet játszani?

- Látja, ez itt egy másik menü.

- A mindenit! Nem bonyolult egy kicsit?

- Ebben bízhatunk egyedül. Bonyolultabb, mint minket, azaz leginkább magát felhívni, és…

- Hát igen. Mostanában nem igen járnak le a lányok.

- Úgyis magát keresik. Hát igen. A kis Izi unja, Bogi meg mindjárt szülni fog… De hogy végül lemondták a polgári szertartást…Nahát, tudja… Fiatalok. Nem is lenne szabad sehogy összeházasodniuk- csóválja a fejét az ügyvéd.

- Azt mondja, úgyis elválnak?

- Hát nem?

- Ugyan, én is tizenkilenc voltam, amikor elvett az uram.

- Azok más idők voltak, Mari.

- Az is igaz. Nos, ha maga önmaga ebben a játékban, akkor én mi legyek?

- Válasszon kegyed!

- Növény!

- Legyek szerelmes egy növénybe?

- Játékból miért ne?

- Igaz. Nahát, máris izgatott lettem.

- Látja, látja…

- De milyen növény szeretne lenni?

- Rózsa? Á, az olyan elcsépelt.

- Itt van, Marikám, nézze! Húsevő!

- Legyek az?

- Van kedve?

- Nézzük.

- Várjon! Akkor…akkor én se legyen már ember! Mi lenne, ha…legyek egy

légy? Légy! Vagy méhecske? Nem, marad a légy!

- Hé te, légy a szirmon légy?

- Ez az!

- És ha beljebb csoszogsz, hamm, bekaplak?

- Jesszusom, sose gondoltam volna, hogy még ez is lehet erotikus.

- Ez?

- Na hallja, drága, ahogy maga mondja… Kérem, mondja.

- Mit?

- Hamm, bekaplak.

- Ügyvéd úr, maga egy perverz disznó.

- De ez maradjon a kettőnk titka, drága.

És dr. Kecskés nekilát a játéknak. Lehívja a húsevő virágot, és amikor működni kezd, átadja az irányítást Marinak. Aztán virtuálisan csinál magából egy szép, nagy, igen jól táplált, zöldhátú döglegyet. Szálldos egy kicsit, döngicsél.

Aztán rászáll a húsevő virág mályvaszínű szirmára.

- Hát, barátom…ezt lehet, hogy mi nem tudjuk az alagsorból felülmúlni…- sóhajt Mari, és az eszébe sincs rögtön bekapni a „gyanútlan” legyet.

- Igen attól tartok.

- Zizegjen kicsit beljebb!

- Tudja, az egyik szemem sít, a másik meg nevet.

- Igen?

- Nekem ebből a játékból is rengeteg pénzem lesz.

- És akkor ez a nevető szeme?

- Nahát, tulajdonképpen mind a kettő nevet!

- És akkor a másik miért nevet?

- Becsukjuk a szex call centert, elveszem magát feleségül, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

- De magának mindjárt vége.

- Mért?

- Mert hamm, azért!- és ezzel a döglégyre csattannak a virág szirmai.

                                       O

  GAZDAG KÁBEL/RÉTI HÍREK

 A stúdióban Hanga M. Edina köszönti a kedves nézőket. Rajta nem fog se tél, se nyár, se ősz. A tavasztól meg csak szebb lesz. Bár mintha kitelt volna egy kicsit?

Lehet, csak ez a diszkréten lenge nyári ruha teszi, és a sminkjét is egy kicsit másképp világította meg Operatőr Barna János, aki nagy ritkán felbuzdul, és apró változtatásokba kezd. Például igazít egy kicsit a reflektorokon. Nem mintha ezt bárki észrevenné, Molyirtó Mosolyú Mónikán kívül. Ők ketten a  vén profik a lelkes (?) amatőrök között. No de mindegy. Valamire való tévé még mindig kevés, operatőr meg sok. A fóka meg fogy- hogy egy félművelt kitekintést tegyünk az Ember tragédiája irányába.

 Pedig nem kéne. A szerkesztő

 Pedig nem kéne, írja majd ide a szerkesztő, és most az egyszer igaza is lesz.

 Most az egyszer? Haha. Vagy zokogjak inkább?

 No de visszatérve Hanga kisasszonyra, mi tudhatjuk, hogy egy kicsit csakugyan kitelt és kisimult, de nem ám egy-két felszedett kilótól, hanem a boldogságtól.

Ki hitte volna, hogy éppen a morózus, enyhén öregedő, még éppen csak jóképű, de ehhez képest elöl kopaszodó Vilmos őrnagy legyen az igazi? Már ha van olyan, hogy igazi. A Balog Kázmér, küllemre, persze. De akkor már jobban jár,

ha egy kőszobortól udvarlását próbálja kiprovokálni.

- Jó estét, csókolom, szevasztok!- köszön tehát vidáman a kamerába, amikor kigyullad a zöld lámpa és meghallja Mónikától: tessék.  – Ahhoz képest, hogy napok óta dög meleg van, egészen sok minden történik a Réten. Mindjárt meglátják, meglátjátok. Először is van három klassz képes beszámolónk.

Úgyhogy azt javaslom, először azokat nézzük meg, aztán ráérünk az apró hírekkel bíbelődni, fecsegni, csacsogni. Viszont halál komolyan mondom, meginnék egy üveg jó hideg sört. Vagy kettőt? Miért ne? A minap hallottam, hogy brit tudósok kimutatták, a sör nem is hizlal, csak a benne lévő kalória.

Ezen az alapon viszont nem is bódít, csak az alkohol. Tehát? Híradó közben igyatok meg egy üveggel helyettem is, mert nekünk itt munka közben tilos. És miért tilos? Mert a cég vezetősége nem halad együtt a korral. Vagy a kórral, ha hosszú ó-val mondja az ember? Haha, ez vicc akart ám lenni. Na, mindegy, nézzük az első kis színesünket!

A kép vált, Edina meg kinéz a váróba Té úrra, aki megbocsátó mosollyal csóválja a fejét. Hiába, a Rét média-sztárját és szex idolját már csak így kell szeretni.

A képernyőn a Hosszúrét 19-es, avagy extra klasszis tűzoltó vödre látszik, megjelölve a piros zászlóval. Benjamin onnan svenkel szép ügyesen előbb Boglárka extra nagy pocakjára, aztán fel a mikrofont tartó kezére. A leendő arája profilján pár másodpercig elidőzik, csak azután vándorol át az interjúalanyokra, Kelen Béla mesteredzőre és Benedek Virágra, az első és vélhetőleg utolsó Hell Combat Tolf Kupa első és utolsó győztesére. Té úr pedig elámul, hogy nem vágta ki Mónika az anyagból Bogi pocakját és arcát. De aztán úgy dönt, annyira nincs jelentősége, hogy rá se kérdez. Az sokkal nagyobb probléma, kit szerez be az ifjú Vágási leány helyett az újságíró gyakornoki posztra gyakorlatilag nulla fizetésért. Ráadásul olyat, aki legalább fele annyira tehetséges, mint Bogi.

Tessék, itt van, most is, ahogy kérdezi Kelen Bélát, az maga a kedvesség, a felkészültség, az alannyal szemben tanúsított odaadó figyelem: csaknem maga a tökély.

- Itt állunk a legendás tizenkilences lyuknál…

- Vödör.

- ??

- Vödörnél. Lyuk a golfnál van, nálunk az a vödör.

- Ja igen, a tűoltó vödör, bocsánat.

- És még nem legendás, de reméljük, hogy az lesz- tigrisszart reggelizett ez a Kelen Béla, hogy egy kismamával kekeckedik? Hát nem mindegy, hogy lyuk, vagy vödör? A vödör is csak egy lyuk, nem? Amibe bele kell találni. És hogy még nem legendás. És akkor mi van? Nem is lesz az. Az egész tolf játék egy agyament infantilis hülyeség. Bár ha azt nézzük, a baseball vagy a krikett is a bige nevű gyerekjátékból nőtte ki magát. És a bige itt nem nőt jelent, a gyengébbek kedvéért. Mármint azon urak értelmezési nehézségeit segítendő, akiknek mindenről ugyanaz jut az eszükbe. Lyuk, bige. Kell nekik ennél több?

- No és mitől lesz legendás ez a 19-es, ha lesz? – Na ugye, hogy a riporter gyakornokok gyöngye nem hagyja magát?

- Mert nehéz. Ugye, Virág?

A kamera a kékseggű ördöghöz fordul, aki kecskeszemét szerényen lesütve véleményt formál: - Nem könnyű, az biztos.

- És mért nem könnyű?- Kelen úr Virágra néz, ám a pokolbéli bajnok makacsul hallgatni kész, ezért ő válaszol.

- Először is előtte meg kell csinálni az első tizennyolc vödröt. Másodszor a tizennyolcas és kilences között, mint tetszenek látni, ez a kis dombocska van,

jó szúrós bokrokkal, a vödör maga pedig egy horhosban bújik meg, a két

akadály közti távolság meg száztizenhét méter. Tehát nem könnyű.

- Aha, baromi nehéznek látszik.

- Mert az is.

- És ezt mégis hány ütésből lehet teljesíteni?

- Virágnak már sikerült a három. Jómagam négy és félöt között járok.

- A mindenit!

- Mondom, nem könnyű.

- A tanítvány túlszárnyalja a mestert?

- Ó, hölgyem, Benedek Virág isten áldotta tehetség. Ha szabad így egy

ördöggel kapcsolatban fogalmazni.

- Mért ne lenne szabad? Ő is csak isten teremtménye.

- Azt mondja?

- Logikus, nem?

- Virág, szerinted te isten teremtménye vagy?

- Meg egy grafikusé.

- De az is isten teremtménye.

- Ja, akkor igen…- mosolyog Virág Bogira, amiről elővillannak sárga, minimum négy centis tépőfogai. Ettől alighanem a frász jönne rá mindenkire, ha nem ismernék Benedek kékseggű Vigágot, akinek a lelke egy galambé, és akit kizárólag a tolf érdekel. És a galambhoz hasonlítást is nyugodtan kikérhetné magának, mert azok bizony néha igencsak agresszívek tudnak lenni. Virág soha.

Még akkor se, ha netán vesztésre áll. Ami szinte elképzelhetetlen. Viszont azt csak a jó ég, sőt, csak maga az isten tudja, mi történne, ha nem hagynák játszani.

- No és hogy érzi magát itt a Földön, Benedek úr?

- Szuper jól.

Bogi persze tudja, hiszen minden nap találkoznak kint a szurdokban, viszont úgy gondolja, ez hálás téma. – Semmi honvágy, ilyesmi?

- Itt vagyunk mi egymásnak Fővezérlő Főaltábornagy Bajtárssal, tetszik tudni.

- És jól kijönnek egymással?

- Persze. Miért?

- Hát ő mégis csak negyvenezer ördög vezére volt…

- De azóta zen buddhista lett.

- Hát az igaz, hogy az öreg se valami agresszív egy ördög…

- Mert tök jó ott Hubával, meg Szép Juhász nénémmel, meg a Dezsővel…

Ajaj, kezd a tiport félrecsúszni. És akkor itt Mónika valószínűleg megvágta az anyagot, mert a kép váratlanul Kelen Bélát mutatja.

- Szóval zajlanak a II.Réti Tolf Kupa selejtezői, ugye?

- Igen, csókolom.

- És hányan neveztek?

- A férfiak hatszázan, a hölgyek kétszázan. De népes az ifjúsági és serdülő mezőny is.

- Eszerint a 128-as főtáblára se felkerülni se lesz könnyű.

- Bizony nem, hála isten.

- És hogy páros mérkőzéseket játszanak a tolfozók, talán még nehezebb, nem?

- Kiélezett küzdelmeket hozhat.

- A díjakról mondana valamit?

- A dicsőséget leszámítva egyelőre szerények.

- Viszont aki elmondhatja magát, hogy Réti Tolf bajnok, az azért betehet a vitrinbe valamit.

- Szerintem már a hatvannégybe kerülés is komoly teljesítmény lesz, amire

bárki büszke lehet.

Ez igaz, bólogat a vendégváróban Té úr. Bár neki nem kell előselejtezőt játszani, mert az első Réti Tolf bajnokságban négy közé került, azért kiemelt a 128-as táblán. Ám hogy idén bekerül-e a négybe? Aligha. Keveset edzett. Hiába, akinek felesége van, annak már családja is van – ó, anya, taposs el- . A tizenkilences, avagy a mesterek mestere vödör neki tíz ütésből, ha sikerült eddig.

No de ismét a Rét szösziéjé a szó, tehát figyeljünk oda.

- Ugye, srácok?  Hogy nekünk, rétieknek milyen cuki kis ördögünk van?

Esküszöm, meghuzigálnám azt a bojtos kis farkát, ha nem félnék tőle mégis egy picit. És…hűha, az előbbi beszólásom félreértésre adhat okot. Nahát, tudják, tudjátok, hogy nem úgy gondoltam. Mármint a bojtos farkával, ugye…Ajaj, ez egyre rosszabb lesz, tehát lapozzak, szerintem is.

Szóval a Második Réti Tolf Kupa mélyzsebű szponzort keres. Gazdagok!

És nem Kábelek! Lehet ám egy-két milliót a Réti Tolf Klub számlájára átutalni. De ráértek holnap is, bár már online éjjel is nyitva a bank. Inkább sasoljuk meg a következő kis riportunkat, az is izgi lesz. De közben isszátok már azt a sört? Figyelj, nekem jó ám a kőbányai világos is. Sőt! Az a király!

Na, rongyoljál ki a hűtőig, addig nyomat nekünk Mónika pár reklámot.

És pont úgy történik ám, ahogy a szöszi mondja.

 NEM KELL FEJEM FALBA VERNEM

LOJALITÁS, CSAPATSZELLEM

MEGYEK, VÁR

A KÖZLERÜLET!

  MOZGÁSBAN A KULTÚRA

CIRKUSZ AZ EGÉSZ VILÁG

ESŐNAP NEM LÉTEZIK

 HA BEHOZOD

MI MEGJAVÍTJUK

HA MEGJAVÍTOD

MI BEHOZZUK!

 És ha még mindig reklám lenne, Molyirtó Mosolyú Mónika mindjárt rákeveri a blokk végére a Jobbágy úrral készített anyagot, ezzel mintegy burkolt kritikát is gyakorolva. Té úr a váróban ezt már csaknem szóvá is teszi, de megint meggondolja magát. Még csak az hiányzik, hogy a kábeltévé egyetlen vérprofi munkatársa megsértődjön. Annyi fizetésért hol találna helyette mást?

Különben is engesztelhetetlenül utálja Jobbágyot. És Jobbágy is őt. És amikor már azt hitte, végre megszabadult ettől a gőgös, atomtűzre való homo sapienstől, mert örökre bezárták a diliházba, tessék, újra megjelenik. Megjelenik?

Nagyobb hatalmú ember lett, mint darabokra hasadása előtt bárki gondolhatta volna. Mint honatya és Hartai általános örököse. Aki a H’kában ráadásul olyasmit talált ki, amiből tényleg nagy durranás is lehet.

Nahát ezért kellett Julcsit a H’akába küldenie. Ezt a kis színest nem bízhatta másra, mint a főszerkesztő asszonyra. A cégnél csakis ő képes úgy hibátlanul udvarias lenni, hogy közben lerí róla a jéghideg megvetés és gyűlölet.

- Először is köszönöm, hogy időt szakít ránk.

- A médiának mindig. A Rét kábel tévéjének meg pláne.

Jobbágy de Niro de Penész Hello ki nem hagyná, hogy az új, szerinte ütős mániáját, a kemény tojássodorgatást a tévénézőknek is bemutassa. Tehát hengerget, sodorgat és rejtélyesen mosolyog, ahogy az szerinte jó áll neki, úgy is, mint a legnagyobb titokban nyilvánvalóan sátáni figura.

- Ezt pláne köszönjük önnek, képviselő úr.

- Itt, ebben a székben, tulajdonos vezérigazgató elnök, ugye.

- Pardon.

- A képviselőséget lehet, le is adom.

- Az országgyűlésit?

- Minek az nekem? Én most már másképp fogok gondoskodni a Réten élőkről.

Tudja, mit? Legyen maga helyettem! Én pártolom.

- Úgy érti, induljak az időközi választáson?

- Miért ne? Maga népszerű. És kemény asszony, ha arról van szó. Most, hogy

az eszembe ötlött: egyre jobb ötletnek tartom.

- Semmi kedvem politikusnak állni.

- Maga tudja.

Ráadásul semmi esélye, hogy te ajánlottad, teszi hozzá Té úr a váróban. És most már kezd rondán nézni Mónikára. Ezt itt ki kellett volna vágnia! Vagy direkt baszik ki a kollégákkal újabban? Muszáj lesz beszélni vele. És muszáj lesz újra minden anyagot megnézni és jóváhagyni, mielőtt adásba kerülne? Na ne!

Nem elég neki otthon az a börtönőri munka? Ráadásul most, hogy Teodóra, az emberbőrbe kényszerített űrcsótány őrült anya néha gyengéd hozzá, az a feladat egyre horrorisztikusabb.

- Azért minden esetre gratulálok, hogy ilyen váratlanul nagytőkés lett…

- Na igen. Néha még számomra is furcsa. Egyenesen a diliházból az igazgató-elnöki székbe. Ketteskéből number egyeskének, igaz? – kacsint Jobbágy de Niro Julcsira, és nekilát a kemény tojás héjhántáshoz. Julcsinak ettől kicsit tikkelni kezd a szeme, de ő Barna Operatőr János a kamerájának háttal van, ez tehát a képernyőn nem látszik.

- De jól van, ugye?

- Ó, igen! Remekül egyben vagyok.

- Ennek igazán örülünk.

- Ezt nem hiszem, de köszönöm. Nos, mire kíváncsi, szerkesztő asszony?

- Természetesen arra, amiről a fél Rét beszél.

- A mi kis interaktív számítógépes játékunk, ugye?

- Igen, a MILEHA PÉNITA, és a MILEHA FEMINUSZ.

- Úgy tűnik, a próbajátékosoktól csupa jót hallok.

- Mi lett volna ha férfiaknak és nőknek?

- És mi lenne, ha.

- Hát az bizony nem mindegy.

- Nem bizony, szerkesztő asszony. De az eddigi eredmények alapján mint a két

változattal szeretnek az emberek játszani. Úgy tudom, maga még nem próbálta.

- Nekem a Hell Combat után az ilyemiből egy életre elegem lett.

- De ez egészen más, tudja.

- Egy ártatlan kis pornó játék?

- Nem pornó.

- Nem?

- Na, aki akar, szexelhet is. De nem muszáj. Sőt. A munkatársaim fénysebességgel fejlesztik a lehetőségeket. Viszont egész biztos, nem akarunk senkit elrabolni, maximum rabul ejteni.

- A játékfüggőség kialakítása is felelősség, nem gondolja?

- Nem.

- Amennyiben?

- Amennyiben az alkoholfüggőség nem a borászok sara, például.

A pálinka készítőket vagy a dohánytermelőket se veti meg senki.

Lehet úgy is, hogy iszik egy pohár bort, egy stampedli pálinkát,

vagy elszív egy szál finom, illatos cigarettát. Vagy lejátszik egy

játékot, amiben ön mondjuk Titanilla tündér és bolondozik a szamárral.

Mert Mi Lenne Ha tündér lehetne, a férje meg Zuboly. Nos, szerkesztő

asszony, tetszik az érvelésem?

- Szép kerek.

- Fizettem érte annak, aki megírta és megtanultam. Tudtam, hogy ezt mostanában majd sokszor el kell mondanom.

- Bravó.

- Ezt is köszönöm. Biztos, hogy nem akar helyettem beülni a Parlamentbe?

- Biztos.

- Nem mindenki korrupt ám ott se.

- Ha maga mondja…

- És maguknál otthon? Hogy van a gyerek?- próbálkozik Jobbágy de Niro egy egészen emberi hangot megütni.

- Hogy jön ez ide?

- Hallom, a nagy most nősül.

- Igen.

- Nos és a kicsi? Még mindig megszállva tartja őt a Hegyi Beszéd?

- Sose tartotta megszállva!

- Nahát, én úgy tudtam.

- Rosszul tudta!

És Té úr most már ott tart, hogy muszáj lesz összevesznie Molyirtóval.

Hát hogy hagyhatta benne ezt a részt?

- Ó, bocsánat, szerkesztő asszony. Fel ne húzza magát!

- A magánéletemet hagyjuk.

- Rendben. Kér egy tojást?

- Nem!

- De nem zavarja, ha ezt most elnyammogom?

- Tessék csak.

Jobbágy de Niro, mint holmi ócska ripacs, sózza meg a tojást egy aranynak látszó sószóróval, aztán három ujjába fogva, a kisujját eltartva félbeharapja.

Rágja, teli szájjal kérdezi. – És egy kávét?

- Köszönöm, azt se kérek.

- Maga aztán jó vendég, szerkesztő asszony.

Erre Julcsi azt válaszolná, hogy akárkitől még kávét se fogad el szívesen.

Ehelyett igen udvarias hangon érdeklődik. – Szóval akkor? Mégis csak lesz szilíciumvölgy a mi kis Rétünkből?

- Lesz bizony, ha rajtam múlik.

- Elszakadás a bűnös várostól?- utal Julcsi Jobbágy népszavazási kezdeményezésére, hogy a Rét elszakadjon Budapesttől és önálló kisvárosi

státuszhoz folyamodjon.

- Látja, az a bukás még mindig fáj nekem egy kicsit.

- De a Gyerekvasút azért lejön idáig?

- Megmondtam, a Tolf-pályánk lesz a végállomás Hosszúréten.

- És Réti Egyetem, RÉT FC húszezres stadionnak és Bajnokok Ligája döntő

a  Reál Madriddal?

- De felőlem a Barcelona vagy Bayern München is jöhet.

- Ahogy a sorsolás kiadja?

- Hát bizony a sors szeszélyeitől sok minden múlik. Mi csak tudjuk, ugye,

szerkesztő asszony?

És ezzel Molyirtó Mosolyú Mónika lekeveri az interjút és beadja élőben Hanga kisasszonyt. Té úr pedig felemelkedik a székről, hogy mindjárt a híradó után

feltehesse a keresetlen kérdéseit.

- Nahát! – nevet Hanga M. Edina a kamerába. – Ezt lehet, hogy én is kipróbálom! Rendelek magamnak egy Szent Iván Éji álmot, amiben én leszek Titanilla. Vagy az nem is jó. Mert akkor a szamár szívat engem és nem én őt.

Viszont éppen ez a MILEHA játék lényege, nem? Mi lenne, ha most Titanilla szívatná a szamarat? És ha jól kiszórakozta magát, kipihent lélekkel mehet az esküvőre. És most nem azért mondom, de ez volt ám itt az összekötő szöveg.

Ügyes vagyok, srácok?

Hölgyeim és uraim, a Rét meghatározó társasági eseménye az a dupla esküvő,

ami most szombaton lesz a Vérfarkas Szurdokban. Illetve az esküvő nem is ott lesz, hanem egy Cser Botond nevű vén fánál, a druida lagzi viszont biztos, hogy

a turistaházban és a környékén. Na és akkor erről, illetve az előkészületekről nézzük meg száguldó oknyomozónk anyagát. Apropó: a sör. Isszátok már?

És közben gondoljatok arra, ami még kiderült, pedig ezt nem is a brit tudósok mutatták ki: nem a játék teszi a szenvedélyt, hanem a szenvedély a játékot.

Vagy hogy is van ez?

Molyirtó Mosolyú Mónika nem várja ki a megfejtést, beadja a lagzis riportot,

és ezzel Té úr szemében jóvátett néhány vágási anomáliát, tehát visszaül a váróban a székére.

A kép Dezső disznón, mert nemhogy már a farok csóválja a kutyát, és egy kis segédoperatőr virítsa azt, hogyan kell egy interjú kezdetét megkomponálni.

Operatőr Barna János tehát hosszan elidőz a háromnegyed részben elvadult hízó sertésen, akinek a sertéje csakugyan megsötétedett a két év alatt, hogy az erdőt lakja és nem az ólat. Most egy merő gyanakvás és bizalmatlanság, ahogy visszanéz a kamerába. Nem is egy kicsit unja már azt a sok nyilvánosságot.  Nincs egy hónapja, hogy Boglárka és Benjamin ökörködtek itt a Szép Juhász néne kiköltözése miatt? És az is mitől volt hír? Nagyjából az is attól, mint emez.

Ugyan kit érdekel, hogy a két Vágási gyerek mostantól majd házas lesz?

Ez mitől társasági esemény, és nem magánügy?  Ennyire még a Réten se lehet uborkaszezon. Veronika észleli, mit forgat az operatőre, ezért aztán eszerint kérdezi a druida főpapot.

- Ő az Dezső, akinek a mi lakodalmunkon megkegyelmeztek?

- És milyen jól tettük, ugye?

- Hát…ha pörkölt, kolbász meg hurka lett volna szegényből, talán már el is feledkeztünk volna róla.

- Így meg a Vérfarkas szurdok egyik ásza, nemde?

- Azt mondja, a látogatók körében ő is népszerű?

Operatőr Barna János most fordítja a kamerát Vágási Druida Ferenc felé, aki szerényen ácsorog a Szép Juhász néne négyszemélyes sátra mellett.

(Amit csaknem két napos, kudarcokkal teli kínkeservvel sikerült végre felállítani, amidőn erre a célra Bedeő atya kihívta maszek munkára az Őrsi Önkéntes Tűzoltókat. Nekik sikerült. Három láda sört és öt-öt évi teljes bűnbocsánatot nyerve ezzel.)

 De meg kell adni, így kék alapon rózsaszín mintákkal és zöld tetővel

igen tetszetős menedék, a két kékseggű ördög tapicsfalu kulipintyójához és Aura Huba csehszlovák típusú, ős öreg ballon sátrához képest valóságos palota.

Büszkék is rá a dagonyás tisztás lakói, csak éppen Dezsőt kellett arról lebeszélni, hogy az oldalát vakaródzásra (is) használja.

- És ezen a dupla lagzin mit áldoznak majd fel az isteneknek?

- Ó, hát most is csak egy-egy tölgyfa ágat. Már ha az erdő engedi.

- Hogy tölgyfa ágát vessék a tűzbe?

- Úgy van, Veronika.

- Értem. És az nem fog fájni nekik?

- Már kinek mi?

- Hát az ágaknak.

- Á, az nem. Ők, ha már letörtek, olyanok mint nekünk a köröm, vagy a haj.

- Ja, annak tényleg nem fáj.

- Azaz mi úgy tudjuk…- vonja meg a vállát a főpap.

Aztán egymásra néznek, mint két régi kolléga. Amikor még Vágási úr is a Gazdag Kábel munkatársa volt, míg nem elment nyugdíjba. Azóta bizony a Réti Kurír eléggé a jelentőségét veszette, mint nyomtatott sajtó. Még ami pislákol belőle, az online megjelenés és tartalom.

Szóval ez a huncut összenézés, hogy most akkor komolyan kéne-e venni az imént felvetteket, miszerint fáj-e az a tölgyfa ágának, ha elégetik. Vagy úgy általában, Vágási Feri bá’ most már tényleg fődruida? Bár miért ne, ebben a mágikus erdőben, ami királyságnak kiáltotta ki magát. És erről az jut Purlitz’Rnő eszébe, hogy erre rá is kérdez.

- És mit szól ahhoz ő- főpapsága, hogy ebből a kis parkerdőből meg mágikus királyság lett?

- Hát…amióta Laci bácsi hangjára megindult az erdő, ezen se csodálkozom.

- Sétáló fák eddig csak a mesékben voltak.

- Meg az ó-időkben.

- De azok is mesék, nem?

- Minden mesének valós az alapja.

- Mint a hétfejű sárkánynak?

- Ha egy sárkány elég nagy, akkor egy fejjel is hétnek látszik.

Legalább is úgy emlékezünk majd rá, ha a találkozást vele felemlegetjük.

- Már ha túléljük, ugye?

- Hát…sárkánykaka formában nehéz lehet emlékezni.

Veronika és Vágási druida összevigyorog. Barna János kamerája is megremeg.

Té úr nevet- igen, ezt a megjegyzést benne kellett hagyni  a megvágott anyagban. Persze, Veronika úgyse hagyja magát terrorizálni még a Molyirtó által se: ő ott ül minden anyaga vágásánál. Végül is meg kell adni, ő is profi.

Vajon lejött-e már a hasáról a Föld hegy és vízrajza? Té úr pár másodpercig eltűnődik, meg merje-e tőle kérdezni. Aztán úgy dönt, annyira nem érdekli, tehát nem kockáztat.

- No és hogyhogy nem a Pántlikás Ladánál lesz a szertartás?

- A fiatalok Cser Botondnál akarják.

- Ő Bejnamin kedvenc cserfája?

- A fapásztor, igen.

- Vagyis az ent.

- Azt a szót nem szereti. Az olyan udvariatlanság, mint egy inuitot leeszkimózni.

- Bocsánat, fapásztor.

- Én mondtam nekik, hogy miért nem ő jön le Botond a Ladához, mért az egész násznép menjen fel hozzá…

- És nem?

- Ez azért fura, mert eddig olyan nagyon vigyázott a hely magányára.

- Talán még meggondolja magát.

- Lehet.

- De ha nem, akkor a szertartás fent lesz a tölgyfa ligetben?

- Aztán a többi itt lent a szurdokban.

- És mindenki jöhet?

- Persze, akinek kedve van egy kicsit pogánykodni, azt szeretettel várjuk.

- Szóval nagy buli lesz?

- Még annál is nagyobb!

És ezzel lecseng a harmadik kis színes is, ismét Hanga M. Edináé a kép.

- Én megyek! Te jössz?

Ez majdnem annyira frappáns volt, mintha reklám lenne.

[balazskisswriter]

Kiss Balázs: A Káprázatosak szigete (novella)

– Én vagyok a szél, én vagyok a hullám, ami elmarja a szemetet. Én vagyok a szolga, aki a mocskot és a bűnt feláldozza. Ott álltam a sikamlós, sötétszürke sziklák között az óceán partján, és a sületlenségeket kiáltó nő felé nyúltam, mintha lenne esély rá, hogy elkaphatom viharkabátja szegélyét. A nő szemét csuklya takarta, az ölében csecsemő visított. Egy rozoga, fából eszkábált hajó orrán állt, amit vihar által korbácsolt hullámok dobáltak. Hajnalodott már, de a morgó felhők nem hagyták, hogy a kelő nap uralja az égboltot. Aztán a hajó fölé magasodott egy hatalmas, tajtékos hullám, és olyan csontig hatoló félelem kerített hatalmába, amihez foghatót még sosem éreztem. – Vigyázz! – üvöltöttem bele a vihar recsegő zajába, és még mindig a hajó orra felé nyújtózkodtam. Úgy láttam, a nő felém fordítja a fejét, majd letekint a zokogó csecsemőre. Mindhárman elnémultunk. A hullám jött, és beterített minket.

Izzadságtól csatakosan ébredtem, mint minden korábbi alkalommal, amikor az óceán vizén hánykolódó ódon hajóról és különös utasairól álmodtam. Már harminc napja ismétlődött a lidércnyomás, és minden egyes reggel egyre fáradtabbnak éreztem magam tőle. Sírtam egy kicsit, megtöröltem a szemem a lepedőm sarkával, majd készülődni kezdtem a munkába. Egyedül laktam egy parányi szolgálati lakásban, amit szerencsés közalkalmazottaknak adtak, akik nem tudtak albérletet fenntartani csekélyke fizetésükből. Egy viszonylag csendes kaposvári utca gangos társasházában volt ez a lakás, biciklivel igazán közel a könyvtárhoz, ahol dolgoztam. Praktikus, olcsó és nem túl nőies öltözékben siettem le a lépcsőn a tetőtérről, és nagyot sóhajtva pattantam a bringára. Nem vártam semmi szokatlant ettől a naptól sem, függetlenül a baljós hangulatú, ismétlődő rémálomtól, mert nem voltam babonás. Ha egy fekete macska átszaladt előttem az úttesten, akkor csak annyit gondoltam, „milyen kis aranyos”. Ha arról beszéltem a barátnőmnek, milyen régóta nem voltam beteg, nem kopogtam le az asztal alatt. Ezért hát az álmokból sem következtettem semmi természetfelettire. Apropó, a barátnőm. Emese a kolléganőm volt a könyvtárban, de nemrég felmondott, mert megelégelte az apró-cseprő vitákat, az intézmény alulfinanszírozottságát és a szánalmas fizetésünket. Pár napja felhívott, hogy ezen a bágyadt őszi pénteken találkozzunk munka után, mert valami fantasztikus hírt szeretne közölni. Óriási lehetőségekről meg rengeteg pénzről beszélt, és olyan izgatottnak tűnt, hogy egészen boldoggá tett vele, hiszen nem ilyennek ismertem. Előre örültem az örömének, bármi is volt az okozója. Miután leperegtek a kölcsönzésekkel, beiratkozásokkal, beszélgetésekkel és egyéb említésre sem méltó eseményekkel teli órák, elköszöntem a kollégáimtól, majd az Óperencia Kávézó felé vettem az irányt. A városi szagokkal megtelt szél vállig érő, mogyoróbarna hajamba kapott, ahogy álmatagon tekertem, és újra meg újra eszembe jutott a karjában csecsemőt tartó nő. Számtalanszor megkérdeztem már magamtól, vajon miért látom őket, és vajon miért élnek ennyire elevenen a képzeletemben. Huszonkilenc éves voltam akkor, már két éve egyedülálló, és nem különösebben akartam gyereket. Persze néhanapján eszembe jutott, hogy talán az lenne a normális, ha vágynék rá, de mégis miféle életkörülményeket és lehetőségeket tudnék adni neki? Jó ez az állott levegőjű posvány, ami ebben a városban megüli az utcák csendjét? Úgy gondoltam, nem, ezért szerettem volna megkímélni őt ettől. Amikor megérkeztem a szökőkutakkal teli utcába, lepattantam a biciklimről, és lelakatoltam az Óperencia Kávézó előtti tárolóban. Odabent minden végtelenül bájos volt és hupikék, mintha az élet egyetlen öröme a kávé és a süti lenne. – Eszti, ide! Itt vagyok! A hang a hátsó sarokból, a fehér keretes ablak mellől érkezett. Emese úgy nyújtogatta vékony kezét, mintha egy koncertre összegyűlt sűrű tömegből kellene kiemelkednie. Nem tudtam nem elmosolyodni rajta. – Szia! – köszöntöttem kedvesen, és leültem a parányi székre, amit mintha gyerekeknek terveztek volna. – Úgy örülök, hogy eljöttél, és nem faggatóztál túlságosan! Még kikotyogtam volna mindent, és akkor biztosan gyagyásnak hiszel! El sem tudtam képzelni, pontosan miről lehet szó. Csupán arról sikerült meggyőződnöm, hogy köze van a megélhetéshez, a munkához és a boldogsághoz. – Ugyan, Mesi, én téged sosem tartanálak gyagyásnak! – legyintettem. Egy darabig a könyvtárról beszélgettünk, közben megrendeltük a vaníliás kapucsínónkat, aztán mihelyt az italok megérkeztek, Emese rátért a lényegre. Míg beszélt, néhány perc alatt felfigyeltem az apró változásokra a külsején, amiből rá kellett jönnöm, tényleg jót tett neki, hogy elment tőlünk. Copfos, szőke frizurája mintha élénkebb színben fénylett volna, a szeme körüli karikák pedig csodával határos módon felszívódtak, mint a pára. Gyönyörűen mosolygott, a nevetése pedig tele volt élettel. – Nem fogod elhinni, de megtaláltam a tökéletes melót! – Az álommelót? – kuncogtam két korty között. – Aha, de tényleg! – bólintott. Mindkét kezével rákönyökölt a kerek asztalra, és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy azt hittem, meg akar puszilni. – Képzelj el egy szigetet Skócia és a Feröer-szigetek között, ahol a nép puritán életmódot folytat, és a levegő olyan friss, mint sehol máshol! Ezen a helyen az emberek furcsa, de hatalmas istenekben, a Káprázatosakban hisznek, és nekik ajánlják a terményeik és állataik felét. Mégis, időnként meghívnak magukhoz külföldi segítőket, akik részt vesznek a templomi feladatokban. Olyan busásan megjutalmazzák őket – hiszen a Káprázatosakat szolgálják –, hogy amikor letelik az idejük, hatalmas vagyonnal térhetnek haza. A fura kis népség hihetetlenül bőkezű, és nagyra értékeli, ha a vallási szertartásaikban segítik őket. Na, ezt akarom én is bevállalni, Eszti cicám! – Öö… – Először köpni-nyelni nem tudtam. Az jutott eszembe, talán nem kellett volna olyan elhamarkodottan azt állítanom, sosem tartanám őt gyagyásnak. Felnéztem a barátnőm feje fölött lógó képre, ami egy szép másolat volt Arnold Böcklin Holtak szigete című festményéről. Nem értettem, mit keres egy ilyen sötét hangulatú kép egy ilyen csinos kis kávézóban. Minél jobban belemerültem a részleteibe, annál rosszabbul éreztem magam. Fázni kezdtem, és megint magam előtt láttam a hullámot, ami hamarosan elsodorja a nőt és gyermekét. – Nem hiszel nekem, mi? Összerezzentem a kérdésre, de legalább kizökkentett a rideg mélázásból. – Nem is tudom – mormoltam, miközben a mutatóujjammal lassú köröket rajzoltam az asztallapra. Korábban ott állt a bögrém, és amikor arrébb tettem, nedvességet hagyott rajta, amibe mindenképp bele akartam nyúlni. Mindig is ilyen szórakozott voltam. – Eléggé átverés szaga van, Mesi. Sosem hallottam még ilyen szigetről. Olyan, mintha… mintha valami meséről beszélnél. Ugye nem csak szívatsz? Mesi horkantva, csúnyán nevetett fel, ami szöges ellentétben állt a korábbi, édes modorával. – Én vagyok a szél, én vagyok a hullám, ami elmarja a szemetet. Én vagyok a szolga, aki a mocskot és a bűnt feláldozza. Elkerekedett a szemem, és majdnem lesöpörtem a bögrét az asztalról. – Mi-mit mondtál? A barátnőm megint elmosolyodott, bájosan, ártatlanul. – Azt kérdeztem, van-e kedved velem jönni. Azt kérdeztem, elég bátor vagy-e, hogy te is otthagyd a munkahelyed. Nem gondoltam, hogy megőrültem, de hittem a fülemnek. Biztos voltam benne, hogy tényleg elismételte a csuklyás nő borzongató szavait. Mindössze ez győzött meg arról, hogy követnem kell a Káprázatosak szigetére, vagy ahogy a helyi, angolajkú lakosság nevezte, az Isle of the Magnificentsre. Ateista és realista voltam. Nem hittem a mesékben, legendákban, babonákban, pokoli, túlvilági képzelgésekben vagy a nevetséges kreacionizmusban. Ezért minden energiámmal bíztam abban, hogy minderre találni fogok valami racionális magyarázatot. Mindössze ezért kellett elvállalnom a munkát, ezért kellett megüzennem Mesivel, hogy jelentkezem a Káprázatosak Egyháza segítői pozíciójára. Fogalmam sem volt arról, hogyan kommunikál a sziget lakóival, akik nem használnak se internetet, se telefont. Nem is érdekelt. Meg akartam találni azt a nőt, aki felkeresett az álmaimban.

Novemberben hagytuk Magyarországot magunk mögött. Nem árultam el Mesinek, hogy csak fizetés nélküli szabadságra mentem, és azt sem, hogy semmit nem hittem el abból, amit a mesés meggazdagodásokról csacsogott. Feszülten készültem a napra, amikor repülőgéppel, busszal és hajóval szeltük át Európát, csak azért, hogy eljussunk a nyilvánvalóan emberi fantázia szülte szigetre. Aztán egyszer csak megtörtént, és már nem tudtam teljes bizonyossággal azt mondani, hogy amit látok, az nem valós. Ott álltam egy egyszerű halászhajó orrában – mert valamiért se modern utasszállító hajók, se kompok nem közlekedtek Skócia és a Káprázatosak szigete között –, és néztem, ahogy a bodros köd szétoszlik előlünk, és felderengnek az első sziklaormok. A viking őseire büszke kapitány azt mondta, ezek a sziklák valójában óriások megkövesedett csontjai. Beismerem, már ez sem tűnt egészen elképzelhetetlennek. – Te jó ég! – hebegtem, és úgy markoltam a hajó korlátját, mintha egyedül az jelentené a valódi életet, amihez feltétlenül ragaszkodnom kell, mert különben elveszek. – Te jó ég! Hát tényleg létezik! Mesi mögém lépett, és a vállamra helyezte az állát. – Én megmondtam, Eszti cica. Parfümje illata összekeveredett az óceán sós szagával és a rakományként felhalmozott osztrigák és halak bűzével. Egészen megszédültem, csoda, hogy nem zuhantam a hajónak csapódó, habzó víztömegbe. Hamarosan kikötöttünk egy nyikorgó móló mellett, amin egy kis időre megtorpanva alaposan megbámultam a kikötői épületeket. Úgy nézett ki minden, mintha legalább száz évet visszamentünk volna az időben, de itt-ott még annál régebbi, masszív kőházak is terpeszkedtek a hevenyészett tákolmányok között. Például az egyik kocsma, a Purple Narval is ilyen volt, cégérén a valóban lila színű narvállal. – Üdvözletem, hölgyek! – harsant fel egy rozsdás és öreges hang az orrom előtt, és akkor vettem észre, hogy valami papféle jött ki elénk, hogy elkísérjen minket a szállásunkra. Derekánál megkötött csuhája úgy vöröslött, mint az alvadó vér. – Remélem, elég fárasztó és kihívásokkal teli útjuk volt! Nem értettem, miért mond ilyeneket. Ám a későbbiekben lassan kénytelen voltam ráeszmélni, hogy a Káprázatosak papjai nem szeretik se a kényelmet, se a kitörő vidámságot, se a küzdelmek nélküli mindennapokat. A papok ugyanis úgy vélték, legtöbbet a szenvedéseinkkel áldozunk a hatalmas isteneknek, és csak utána következik az életáldozat. Mint kiderült, utóbbi alatt nem csak a termények és állatok feláldozását értették. Egy kollégiumban kaptunk szobát, mindketten külön egyágyasat, mert minden segítőnek egyedül kellett aludnia. Állítólag erre azért volt szükség, mert a múltban több gyilkosság is történt a szobákban. Szóval minden éjjel ránk zárták az ajtókat, és akkor sem nyitották ki, ha álmainkban hangosan sikítottunk. Persze ez velem elég gyakran előfordult, mivel a lidércnyomásaim egyre valóságosabbak lettek. Három hónapig csak a könyvtárban olvasgattuk a Káprázatosakról és a sziget népéről szóló történeteket, majd a papok szigorú vizsgáin letesztelték a tudásunkat. Néhány külföldi sorstársunk könnyes szemmel mesélte, hogy elbukta ezeket a teszteket, aztán soha többé nem találkoztunk velük. Azonban Emese és én minden energiánkat bevetettük, és egyszer sem buktunk el. Így kerülhettünk a legjobbak közé, akiket viszont sosem dicsértek, ellenben rendszeresen megkorbácsoltak, hogy a fájdalommal is áldozhassunk az isteneknek. Tudtam, mekkora megtiszteltetésnek kellene tartanom, tudtam, mennyire átszellemültnek, nyugodtnak és tisztának kellene éreznem magam, mégsem jutottam odáig. Titokban, hűvös, sötét szobám magányában azon gondolkoztam, hogyan tudnék kiszabadulni ebből a fogságból. Nem kívántam a kincset, nem is hittem benne, hogy csodás gazdagság vár ránk a végén – nem volt ezeknek szinte semmi vagyonuk –, egyszerűen csak meg akartam szökni. Egyik este a Purple Narvalban iszogattam a helyi kézműves fekete sört, a Sárkánynyálat – amit mindenki ízletesnek tartott, de én csak azért fogyasztottam, mert erős volt –, és egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik pap ül mellettem a pultnál. Ezen a napon veszítettem el egyetlen igaz barátnőmet, Emesét, aki miatt idekeveredtem, és aki sokkal többet érdemelt annál, mint hogy egy több száz éves, szellemjárta kastélyra emlékeztető kollégium szobájában felakassza magát. Mert végül ez történt vele, és ezzel valahogy muszáj volt megküzdenem. Egy héttel ezelőtt Mesi megkapta első nagy feladatát a Vén Szolgák Templomában, amit három természet formálta bazaltoszlop közé építettek a sziget közepén. Az volt a feladata, hogy megkereszteljen egy fiúgyermeket, de mivel a szenteltvíz hatására a gyermek homlokán megjelent egy vörös folt, azonnal fel kellett áldoznia. A pap a kezébe adta a csontmarkolatú kést, és elvárta tőle, hogy ölje meg. Mesi tudta, hogy ha nem tesz eleget a kérésnek, akkor a pap mindkettejükkel végez majd, tehát elvágta a gyermek torkát. Úgyhogy semmi gorombaság nem volt abban, hogy nem akartam hosszabb beszélgetésbe elegyedni a pappal. – Jó estét – motyogtam oda neki, majd rögtön visszafordultam a sörömhöz. – Áh, tűrhető estét, gyermekem! – mondta kenetteljes hangon, majd hangosan belekortyolt az italába. Biztos voltam benne, hogy olyan löttyöt iszik, ami kínzó érzést vált ki a torkában. Ezek a papok már csak így éltek. – Szívből reménykedem benne, hogy kegyed nem búslakodik barátnője halálán, hiszen a teste végül áldozatul szolgált a Káprázatosaknak. Halála nem volt annyira hiábavaló, mint azt maga gondolhatja. Ennek ellenére azt sem szeretném, ha örömkönnyekben törne ki, amiért halálában a barátnője közelebb került az istenekhez, mint mi, akik még élünk. Azt kívánom, fogadja el belenyugvással, legyen szenvtelen és vonja meg a vállát a történtekre. Dolgozzon keményen, áldozzon tisztességesen, segítsen minket tökéletes feladatainkban! Csak egyetlen rövid pillanatra néztem a pap sárgás szemébe. Az az egyetlen pillanat is elég volt ahhoz, hogy lássam benne az ürességet és a tompa érdektelenséget. – Miért jó ez, atyám? Mondja ki! Miért csináljuk ezt az egészet? A pap arcán archaikus mosoly terült el. Ennél szélesebb vigyorba sosem húzták az ajkukat, mert különben le kellett volna vágniuk a saját kezüket a szemtelenségért. – Amíg rendesen viselkedünk, amíg rendesen áldozunk, a sziget életben marad. Ennek a szigetnek ugyanis minden köve, minden atomja él, és azért van, hogy szolgálja a Káprázatosakat. Egyszer majd eljönnek a Nagy Oomlothtapl vezetésével, és átveszik az irányítást az emberek fölött. Innen indulnak hódító útjukra. Övék lesz Európa, Amerika, Ázsia, Ausztrália, minden lakott kontinens és sziget. Oomlothtapl a vulkánunk mélyéből jő elő, Slurchboyh a kettérepedő Holdból, Umanahyoth az óceánból... Sokáig folytatta volna, mert rengeteg isten volt az őrültek panteonjában, de én otthagytam a borzasztó italával, és ahogy csak a lábam bírta, futottam a part felé. Elegem volt a rohadt Káprázatosakból, pedig a lelkem mélyén nagyon is tisztában voltam vele, hogy léteznek, és nem lehet előlük elmenekülni, még a halálba sem, mert ők oda is eljönnek érted. Még az a parányi gyermek is, akit Emese feláldozott, még ő is az isteneket szolgálja halálában. Talán éppen Oomlothtapl eledeléül szolgál, és amint az isten kiüríti magából, újra összerágja és lenyeli. Az élet egy rettenetes körforgás, erre a papok és a könyvek már megtanítottak. Az emberi élet arra való, hogy a Káprázatosak játszadozhassanak vele. Szóval torkom szakadtából üvöltöttem, és addig szaladtam a part mellett, amíg el nem jutottam ahhoz a sziklás szakaszhoz, amit már az álmaimból is ismertem. Sírtam Mesi miatt, és sírtam azért is, mert rettegtem az istenektől. Aztán megláttam a gigászi hullám elől menekülő ódon hajót, és a nőt, aki a következőket kiáltotta a háborgó éjszakába: – Én vagyok a szél, én vagyok a hullám, ami elmarja a szemetet. Én vagyok a szolga, aki a mocskot és a bűnt feláldozza. Ugyanez akkor is elhangzott, mielőtt Emese elvágta volna a kisgyermek torkát. Méghozzá az ő szájából.

A következő pillanatban már a hajó orrában álltam, viharkabát és csuklya fedte a testemet, és az ölemben egy bömbölő csecsemőt tartottam. Láttam magamat odalent is, a sziget sziklás partján, a köveken csúszkálva, és karomat előre tartva. Megbomlottam teljesen, a tudatom kettészakadt, mintha valaki erőnek erejével szétfeszítette volna. Lenéztem a csecsemőre, akinek nem volt arca, mégis sikított, és apró ujjaival próbált elérni, mintha ki akarná kaparni a szemem. Aztán mindhárman elnémultunk. A hullám jött, és beterített minket.