#nevettünk

[ajtostolahazba]

Ezt most kiírom magamból, mert szarul vagyok és mivel senkit nem akarok terhelni a szarjaimmal, leírom ide, elvégre ez az én blogom vagy mi.

Az elmúlt egy év életem legrosszabb, legnehezebb, de egyben legszebb éve is volt. Kezdődött tavaly augusztusban a lányom válásával, ami engem jobban megviselt, mint őt, mert kurva nehéz volt kussban, a pálya széléről végig asszisztálni. Mert ez az ő élete, az ő döntésük, ők voltak benne, nekem az a dolgom, hogy elfogadjam, támogassam. Erre egy hétre szakadt meg az a 20+ éves barátság, amit azóta sem tudok hova tenni, de elfogadtam. Kurvára meggyászoltam, rengeteg munkám van benne. És októberben jött apu... Egy életmentő műtét, majd egy diagnózis, amit senki nem akar hallani soha. A karácsonyi covid majdnem elvitte, de összekapartuk, elkezdtük a kemót. Jól ment. Jól volt. Májusban voltak nálam utoljára. Az a nap olyan szép volt! Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, olyan önfeledt volt, olyan boldogok voltak itt! Akkurátusan fotózok mindent, minden alkalommal megörökítem a pillanatot. Annak a napnak a képe itt van kint. Úgy van bennem, meg ha most árnyeka is önmagának. Eleinte magamnak se mertem bevallani, de dokumentálni akartam mindent... Nem tudom mikor leszek abban az állapotban lelkileg, hogy egyszer sorba szedjem, időrendben..nem merem még, nem akarom. Egy hullámvasút ez az év, 3 hetes etapokban számolunk, mert 3 hetente kap új kezelést. Én viszem. Ritkán a tesóm is, de ő valahogy távol akarta tudni ettől magát, amiért haragudtam előbb, ma már megértem. És valahol hálás vagyok, mert 3 hetente olyan mély és intenzív volt a kapcsolatom apával, mint előtte soha. Mindent megbeszéltünk. Tényleg mindent. Nem volt semmi tabu. A legjobb barátom lett, a cinkostársam. Mindent kimondtam. Hogy mennyire szeretem, hogy milyen nehéz lesz, ha majd nem lesz, és azt is, hogy ha úgy érzi belefáradt, és nem bírja tovább, akármilyen nehéz is, az ő döntése és tiszteletben tartom. Miattam ne csinálja, ha ő maga már elfáradt.

Tegnap hazamentünk. Apa napok óta csak alszik, csont és bőr, iszonyat gyenge. Az étvágya hullámzó, de az elméje penge. Tegnap egész nap ébren volt. Kibotorkált segítséggel a konyhába, amikor ettünk, délután a lábtartós fotelben ült végig. Amikor anyuval meg a tesómmal kimentünk a temetőbe, ő Gwendivel maradt. Beszélgettek, nevettek.. Aztán este sikerült belediktálni meg egy szelet vajas kenyeret, szőlővel, dinnyével. Mielőtt elindultunk a temetőbe, bementem hozzá, hogy apa, indulunk, Gwendi itt lesz, sietünk. Jó legyél, rosszat ne halljak!😊 és megöleltem azt a törékeny testet és azt kérdezte: miért vagy hozzám ilyen jó?-mert szeretlek apa. Nagyon szeretlek! És este beszélgettünk és boldog volt. Fáradt, de nagyon boldog.

Ma sokkal gyengébb volt. Nyugtatom magam azzal, hogy elfáradt tegnap , hogy sok volt neki ( mert tényleg sok volt), de amikor anya azt mondta ma, hogy mondott valamit, teljesen elvesztettem a nyugodt kontrollt. "Olyan szép ősz van. Sétálok egyet".. Nem tud járni már...

Halálra vagyok remülve. Rettegek, hogy mikor csörren meg a telefon, mikor ér véget végérvényesen a gyerekkorom. De hátha csak túlreagálom. Mert minden pillanata tiszta, olyan okos és művelt, és a teste ugyan lassú, de az agya most is vág.

Szóval itt tartunk most. Mindeközben nyilván beletenyerelt az életembe egy betegség is, de valaki azt mondta, a sok keserűség miatt nem véletlenül lettem epebajos...nem tudom. Itt ez a látszólag erős és rendíthetetlen nő, aki vagyok, és kurvára félek. Minden nap ajándék, de még annyira szeretnék egy kis időt!

Az apukámmal...:(

[the-fool-who-loves]

Mondd emlékszel mennyit nevettünk?…szerelmem

[mitchellb25]

Megkóstoltuk a bejglit. Ízlett neki is. Aztán néztünk valami vicces filmet, meg szép tájakat és nevettünk azon, hogy holnap még pálinkázni is fogunk, mert buli lesz. Meg viccelődtünk, hogy megyünk szánkózni, ha nincs hó akkor a sárban is lehet-van mosógép!

Aztán meg vacsoráztattam, gyümiteát is kért, majd mosdó és fürdés. A pizsamát felvenni nem kellett segítség, de az alvós zokninál igen. Kért egy pohár vizet az ágya mellé, kicsit sírdogált (én is). Remélem átalussza az éjszakát.

Most takargattam be másodjára.

A 83 éves anyukám.

#merrikrisztmöszhogyneszakadjonmegaszívem

[zizeerya]

Félbemaradt

beszélgetésünk folytatom fejemben

Eldumálgatunk jókat, nevetsz, néha egyet értesz, persze inkább nem - így önazonos

Hallom a hangsúlyt, hallom a kacagás dallamát, annyit nevettünk együtt, hogy önként kreálom a fantáziát

Enyém maradsz így mindig, hiába nem voltál az sosem

Elengedhetnélek fejben is, hiszen Te tovább léptél, de ... nem

...maradj még egy kicsit itt nekem.

/hzsd/

[darkcat2024]

Régi barátok, kik velem voltatok

Régen azt hittük, örökké együtt maradunk

El terveztünk egy egész életet

Sosem hittük, hogy lesz olyan " ég veled "

Együtt nevettünk mindenen

Egymás vállán sírtunk ha baj volt.

És mégis most, mintha mise történt volna

Talán eszedbe sem jutok, talán csak néha

Mikor fel csap fejemben a nosztalgia

És eszembe jut, milyen jó volt.

Nem is értem néha, hogy lehet az

Hogy csak így, vége volt.

- Karhut Vanessza❤

[mirabellomonferrato]

Antonietta, az olasz barátnőm

Nos, a megjelenése olyan, hogy ha egy turkálóban találomra kicsippentesz pár ruhadarabot, kicsit megtaposod a földön és rádobálod valakire, akkor kísértetiesen hasonlítani fog Antonietta megjelenésére. Nem érdekli és sosem érdekelte az öltözködés. De közben nagyon érdekes dolgokat visel. Ránézel és vidám leszel. Kedves és furcsa nő. 62 éves, gyanúm szerint sosem lehetett kimondottan szép, de nem mindennapi. Dolgozott idénymunkásként Bulgáriában, vízvezetékszerelőként Japánban, néha valamiket szerkesztget, fordításokat lektorál, de minden képzettség nélkül, beszél oroszul, angolul, magyarul és persze olaszul. Most arabul és kínaiul tanul. Rengeteget utazik, olcsó repülőjegyekkel, igénytelen szállásokon, nagyon boldogan bejárja a világot. A három gyereke mindenfelé élnek a világban, hasonló színes múlttal. Bárhol elboldogul, olyan félelem és görcs nélkül él a világban, ami lenyűgöző. Már vagy 25 éve él Magyarországon, azóta nem dolgozik, az angliai meg olaszországi ingatlanok kiadásából éldegélnek. Egyedül nevelte a gyerekeit. 25 év ide vagy oda, nem igazán értem a magyarját, de tudunk beszélgetni. A beszédénél jobban értem őt magát, jobb barátságba is kerültünk, őszinte lelkesedéssel tudom nézni őt, az életszemléletét. Boldogan újságolta, hogy megnézte, és egy órányira leszünk egymástól! Ő most Genovában él (amikor nem Budapesten), 200 méterre a tengertől egy nagyon pici, 20 nm-es lakásban. De van egy lakása Livornoban, és egy Budapesten, és ha jól tudom Angliában is. Meghívott a picike lakásába, és megmutatta a fényképet a kanapéról (ami kinyitható) és ahol aludhatok majd. Imádtam! :) :)

Elmondta, hogy ahol a házam lesz, ott a közelben, Novi Ligure-ben van egy híres, 160 éves csokigyár. Pernigotti Gianduiotto. 2018-ban majdnem bezárták, de végül maradt. A bezárásról több cikket is találtam, a megmaradásról kevés infót, de úgy néz ki az üzem is működik, nem csak a márkanév maradt meg. A közeli Gavi pedig a régió bortermelésének központja. Nem vagyok nagy borkedvelő, és azt hiszem hiteltelen lenne, ha úgy tennék, mintha értenék hozzá, de az roppant érdekes, hogy amikor Magyarország borvidékeit tanultam az üzletvezetői képzésen, akkor imádkoztam, hogy csak ne azt a tételt húzzam, mert egyet sem tudok megjegyezni. Na, Gavit bezzeg rögtön megjegyeztem. – Ezt teszi a szerelem. :D Lelkesedett, hogy milyen jó helyen veszem a házat, közel van Milánó, Torinó, és Genova is. Azt is elmondta, hogy nyaralni nagyon jó lesz, de Olaszországban élni nem annyira jó, majd meglátom, hogy Magyarország jobb.

Nevettünk egymásra, hogy jó, majd meglátom. Ha úgy lesz, úgy lesz jó. Beszélgettünk kicsit a politikáról, kicsit a klímaválságról, ezen picit elszontyolodtunk, de végül megerősítettük egymás abban, hogy itt ülünk a Lövőház utcában, limonádét iszogatunk és beszélgetünk, élvezzük ki ezt, aztán majd a holnapot holnap meglátjuk.

Antionetta valószínűleg nagyszerű segítség lesz abban, hogy könnyebben eligazodjak majd az olaszországi programok és látnivalók meg érdekességek között. És borozásban egyértelműen lehet számítani rá! :D

[diogenesz2020portugal]

"Mélységes mély a múltnak kútja."

Ezzel a mondattal kezdődik Thomas Mann József és testvérei című regénye.

Csodálatos mondat. A történelmi hűség kedvéért azt meg kell jegyezni, hogy ebben a “csodálatosságban” benne van a magyar nyelv szépsége, színes kifejezőképessége, és a fordító lenyűgöző kreativitása is, mert az eredetiben egyébként így hangzik: “Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.” A mélység szó fokozásával azért mégiscsak kifejezőbb és szebb lett a mondat. Puritán, egyszerű szavak, mégis micsoda hatalmas térbe enged bepillantást, hiszen hol van a múltunk kezdete? Hol van a létezésünk legmélye és eredete? Hogyan láthatunk el addig? Hogyan tudhatunk arról, ami ott van, hogyan tapogathatjuk le, és hogyan ismerhetjük meg?

A pszichológusom egyszer megkérdezte, emlékszem-e a pillanatra, amikor megszülettem. Megdöbbentő kérdés volt. Őszintén szólva komolytalannak tartottam a kérdést: tuti nincs ember, aki emlékezne erre. Aztán eszembe jutott egy bő 30 éve lezajlott beszélgetés köztem és az anyám közt. (Soha nem hívtuk őt Anyának, Anyunak, nekünk mindig Mama volt.) Épp nálam nyaralt olyan felhőtlen boldogságban, ami ritkán adatik meg az embernek. Az együttlét minden pillanatát élveztük, talán soha nem nevettünk annyit, mint azokban a napokban. Épp a 70-es trolira vártunk, amikor váratlanul feltette a kérdést a megállóban: - Kisfiam, neked mikor lesz gyereked? Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy akkor már tudta, hogy meleg vagyok, és talán azért is kérdezte meg, hogy végre ledobhassam a vállamról a titkolózás nyomasztó terhét. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, de ez a 'titok' egyre mélyebb árkokat ásott közénk, és ezt egyikőnk sem bírta már elviselni. Mama szerette volna, ha végre mindenről beszélhetünk, mint évekkel korábban (és mint ezután egészen a haláláig). Mama több mint 12 órán keresztül vajúdott velem. Nehéz szülés volt, nehezebb, mint az ikerbátyáimmal, akik ketten együtt nem voltak olyan nehezek, mint én egyedül. Azt hiszem, engem jobban féltettek, mint a bátyáimat. Mama azt mondta, hogy én sebezhetőbbnek tűntem, mint ők. (Lehet, hogy szörnyű ilyet leírni, de én majd' 18 éven keresztül azt éreztem, hogy nem jó, hogy van két testvérem. A köztünk lévő 4 év korkülönbség t��l sok volt ahhoz, hogy partner lehessek, és túl kevés ahhoz, hogy kistestvérként tekintsenek rám. Ott álltam egyedül a senkiföldjén, és csak egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatban. A sors furcsa fintora, hogy míg az egyik bátyámmal egyre messzebbre, addig a másikkal egyre közelebb kerültünk egymáshoz az ezt követő években. Ezekbe a zivataros évekbe csak a szüleim szeretete hozott szivárványt.) Néha kezdem azt hinni, hogy az emlékezet határai szinte bármeddig kitolódhatnak. Mintha már emlékeznék az első szavakra, simogatásokra. Mintha felrémlene bennem néhány nyári délután. Mintha még mindig érezném apám és anyám első érintését.

Meddig kell és lehet elmenni, hogy találkozzunk igazi önmagunkkal? Meg lehet-e tenni ezt egyedül?

Ahogyan József Attila írja:

"Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos"

[nitta86]

Az előző évben elég sokat gondolkoztam azon, hogy miért volt könnyebb régebben mindkettőnknek a nyitott kapcsolat/poliamoria. Egyértelműen azért mert régebben egy konkrét közösségből válogattunk, szóval ha a férjem összejött egy nővel, hogy ő lesz majd rajtam kívül a másik partnere, őt már régebben, legtöbbször évek óta ismertük, sokszor már haverok voltunk, már nevettünk együtt, és már lelkiztünk egy-egy házibuliban hajnaltájt. Szóval a legtöbb metamourom (a partnerem partnere), barátnőm volt korábbról, és mikor már nem jártak a férjemmel akkor is barátnők vagy haverok maradtunk. És ez fordítva is működött, a férjem is ismerte a nőket akikkel összejöttem, tudtam ki szimpi neki, kit ki nem állhat, ezt figyelembe vettem mikor választottam. Szóval volt egy nagyon informális kölcsönös rábólintás egymás partnereire. És emiatt a speciális helyzet miatt sokszor szerveztünk közös programokat pl. túra, múzeumlátogatás, hármasban vagy négyesben, sokszor egy ágyban is aludtunk, sőt voltak közös szeretőink is, akikkel logikus módon közösen szexeltünk, de olyanok is, akiket nem zavart, sőt még izgatott is, ha jelen vagyok. Szóval ez az egész polikapcsolat hiába nem éltünk sose mindnyájan együtt, ez inkább ilyen összetartó baráti közösség volt, akikkel időnként szexeltünk is. Ráadásul én elég introvertált vagyok, de így könnyebben ismerkedtem, hogy egyrészt ismertem mindenkit már egy ideje, másrészt régebbi és jelenlegi partnerek noszogattak, hogy jöjjek össze azzal, aki tetszik.

Aztán minden megváltozott, és széthullott, átalakult az egész. Ennek azért vannak előnyei, de persze hátrányai is, és néha minden hibája ellenére hiányzik a nagyobb közösség. Nagyon nagy hátránya, hogy most már nem úgy vagyunk polik, mint voltunk, ezért is hívom inkább nyitott kapcsolatnak, és hogy ez az átalakulás rögös volt és konfliktusokkal tarkított. Mert míg régebben (5-10 éve ) mindenkit ismertem és rábólintottam hogy jöhet a polihálónkba, pár éve ez megváltozott és az a helyzet állt elő, hogy a férjem tök lelkesen és szerelmesen hazahoz valakit, akibe bele van zúgva és aki nekem az első perctől kezdve enyhén ellenszenves és teljesen egyértelmű, hogy nem csak hogy nem találjuk a közös hangot, de a másik nőt is lestresszeli ez a helyzet és versengeni akar velem. Hosszútávon az lett a megoldás, hogy jobb, ha sose találkozom a metával és ez így most működik. Attól tartok, hogy a jövőben a további partnereivel is vagy jobb, ha nem találkozom, vagy majd egy rövid ismerkedős találkozó után eldöntjük, hogy jó ötlet lenne e.

Azt se tudom, hogy ő hogy fogadná az én vadiúj és általa csak akkor megismert plusz partneremet, ha lenne. Nekem most az is probléma, hogy nem tudom, hol ismerkedjem, meg hogy egyáltalán szeretnék-e ismerkedni. Mondjuk tavasszal próbálkoztam azzal, hogy OkCupidon ismerkedtem poliamor nőkkel és ez jó volt, meg tanulságos, és adott annyi önbizalmat, hogy nem csak a régi és szűk közösségünkből tudok válogatni, de végül haverokat találtam ott, aminek nagyon örülök, de szerelmet egyelőre nem.

Arra mindenképpen jó volt, hogy legalább ismerkedtem nőkkel, úgy hogy én kezdeményeztem, (régebben ez nem igazán volt jellemző), és hogy jobban belelátok, meg kapcsolódni tudok az LMBTQ közösséghez, mert régebben nem nagyon ismertem ezt a közeget, hiába voltak női szeretőim, mi elvoltunk a saját kis zárt világunkban. Volt, hogy az akkori barátnőmmel elmentünk Pride héten egy filmvetítésre és mindenki csak csodálkozott, hogy mi kik vagyunk és miért vagyunk szoknyában, de amikor látták, hogy fogjuk egymás kezét, már kedvesek voltak velünk. :) Szóval nem nagyon volt átjárás és ez is egy új világ, amit fel kell fedeznem.

Egyébként visszatérve a poliamoriára, szerintem ez most működik, és működni is fog így, csak valószeg ezzel az új és ridegebb szabályokkal, amikor nem, vagy alig ismerjük a másik partnereit. Szóval ez ilyen naptárpoliságnak ígérkezik, hogy ki mikor kinél alszik és nem annak a meghitt állapotnak mikor még egy kupacban aludtunk mindnyájan. Kicsit szomorú vagyok, hogy ez elmúlt, de valójában már mindenkinek kevesebb ideje van, nehezebb is lenne ilyen összetartó, mindenki ismeri egymást polihálót fenntartani, mint régebben.

[csacskamacskamocska]

Bizalom

Arra jöttem rá valami fura kanyargó gondolatmenettel, hogy egy bármilyen kapcsolatban ahhoz a fajta őszinteséghez, amikor mondhatsz bármit, elmesélheted a bármilyen gondolataidat, a vágyaidat, kifolyathatod a másik elé az agyad minden szépségét és marhaságát (ha akarod), szóval ehhez a bántás és megbánás nélküli őszinteséghez hatalmas, kétirányú bizalom kell. Nem aláznak meg, nem élnek vissza vele később, nem árulnak el, nem nevetnek ki, nem undorodnak, nem kell félned tőle, hogy mi fog történni. Nem rettegsz, hogy ha elmondod, elhagy. Azt gondoljuk, hogy ez alap, de kicsit se. Mert, ha az lenne, ha minden kapcsolat alapja lenne a bizalomra épülő őszinteség és önátadás, akkor nem tartanánk akkora értéknek azt a kapcsolatot amiben megélünk ilyet. Gondolnánk, hogy ez a bizalom épül, szépen építgetjük, egyre nyitottabbak, türelmesebbek és megértőbbek leszünk és tádám... rengeteg melóval építettünk egy bizalmi kapcsolatot amiben önmagunk lehetünk. De miért nem fordítva van? Nem szépítem, én ilyen vagyok... ez vagyok, ezt tudom nyújtani, ezt meg azt szeretném (dinoszauruszokat a seggembe, baszdmeg, miért ne lehetne ilyen? :D). És megelőlegezem az összes bizalmat amit csak adni tudok, feltételezve, hogy nem lennél itt (ezen a randin, találkozón, benne ebben a beszélgetésben), ha nem érdekelnélek. Jó, egyetlen találkozón nem lehet elmondani mindent és kitapogatni a határokat. Végig rettegtem az elmúlt éveket. Feldmár azt mondja, ha olyankor sebeznek meg amikor ilyen „ernyedt”, őszinte, bizalmi állapotban vagy, abból nem lehet felgyógyulni. Többet nem fogsz bízni. Vagy nagyon nagyon sokáig nem fogsz bízni. Volt egy látomásom hajnalban. Egy nagyon kedves barátom volt itt, a konyhapultnál állt, kihúzta a fiókot, tett-vett, néztem őt és olyasféle szeretetet-szerelmet éreztem mintha valóság lenne. Maga az álmaiban él, mondaná a pszichológusom nevetve, és aztán arról beszélgetnénk, hogy miért is szakítottam a pasimmal. Jó rég volt, de amikor van egy többé kevésbé működő kapcsolat, akkor miért szeretsz bele valaki másba? Nem keresed, nem akarod, nem volt tervbevéve, miért történt meg? Nem tudtam őszinte lenni. Féltem, hogy megbántom a másikat az őszinteséggel. Így viszont nem is tudott változni se, fejlődni se. Minden kritikát világvégének éltem meg, teljes bizalomösszeomlásnak, kapcsolatvégveszélynek. Ha kritizál, ha valami neki nem jó, nem kényelmes, akkor nem szeret, nem fogad el olyannak, amilyen vagyok. Pedighát nyilván az vagyok és olyan, amit gondolok magamról – hittem akkor. Annyira szükségem volt arra, hogy elfogadjanak, és ne baszogassanak, ahogy az anyám tette, hogy azt gondoltam, kizárólag a kritika nélküli, feltétel nélküli elfogadás lehet a szeretet. Fogalmam nem volt és talán most sincs még, hogy hogyan lehet elmondani dolgokat. Ja, itt a blogon könnyű.

Kanyarodjunk vissza. Éhes volt az agyam. Unatkozott. Amikkel megtöltöttem, azokat értéktelennek éreztem. Nem inspirált semmi és senki. Más dolgok érdekeltek minket, más dolgokon nevettünk, más dolgokért mozdultunk meg és nem beszélgettünk. Egyedül éreztem magam, és azt gondoltam, hogy ez baj.* Azt mondják a nőknek fontos a beszélgetés. Szerintem a férfiaknak is fontos lenne, ha elhinnék, hogy a szirszar problémáik fontosak a társuknak és még időt is szánnának, hogy elmondják miken rágódnak. Pénz, impotencia, halál, terhek, jövő, kényelem, egészség, meló, meló, kurvaélet. A haveroknak elmondják. A haverok mondhatják azt is, hogy baszki, csináld ezt vagy azt, de mondhatják ezt is, hogy dehülyevagy. Az miért nem számít nekik? Ha a feleségük mondja az mitől kelt más érzést belül? Azt miért kerülik? Ott miért nincs meg az a bizalom, hogy jóból mondja, szeretésből, féltésből, támogatásból? (legalábbis úgy érzékelem, hogy nem így élik meg az emberek)

Elhagy. Szabó T Anna verse mindig a fejemben van. Elhagy. Elhagy, elhagy. Csak azokhoz merni ragaszkodni, akikbe nem halunk bele, ha elhagy? Micsoda gyávaság.

a valódi baj az, hogy rengeteg tévhitünk van és sablonunk arról, hogy hogyan kellene élnünk és hogyan kellene éreznünk magunkat, és ezek sokszor megakadályoznak benne, hogy egyszerűen csak éljük az életünket. Talán ezért működnek embereknek jobban a barátságaik, mint a párkapcsolataik. Arról kevesebb merev és önsorsrontó panelünk van.

[angelofghetto]

a marihuána és az albán-amerikai mozisztár

Jim Belushit legtöbben a Kutyám Jerry Lee, a Vörös zsaru, a Filofax, vagy a Huncutka mozikból, illetve a Jim szerint a világ tévésorozatból ismerhetjük.

Amit eddig nem tudtam, hogy albán bevándorló szülők gyereke, és bár Chicago-ban született, 2009-ben megkapta az albán állampolgárságot is. Nem csak színészként, de humoristaként és zenészként is karriert épített, jelenleg egy több mint 90 hektáros orvosi cannabis farmot visz Oregonban. Erről a Discovery channel eddig három évadot forgatott, amiben bemutatja a mikénteket, a buktatókat, a kihívásokat. Az ember nem is gondolná, hogy az ágazat most eléggé szenved. Hiába lett legális a termesztés, túladóztatják, túlszabályozzák. Az illegális termesztőkkel állandó harc alakult ki, akik megkerülik az előírásokat, messze olcsóbban árulnak (de kiszámíthatatlan minőségben),és gyújtogatnak a legális farmokon.

Belushi őszintén beszél a kudarcairól, hogy miféle kártevők támadták meg az üvegházait, hogy a magas páratartalom miatt penészgombák szaporodtak el, hogy a covid járvány és a lezárások hogyan ártottak az üzletének.

Eszembe jutott az az eset, mikor a házunk fala mellett egy beszögellésben egyszer csak megjelent egy vadkender növény. Észre sem vettem volna a többi nagyra nőtt nyújtózkodó, virágzó gyom között, a fiam mutatta a jellegzetes leveleket. Jót nevettünk azon, honnan került ide. Szó szerint honnan fújta ide a szél (és honnan fújta ide a szél azt a futó komlót, amit idén találtunk a hátsókertben). Nem kellett neki üvegház, trágyázás, öntözés, páratartalom, számítógéppel vezérelt világítás, fűtés, cirógatás és esti mese. Imádta a helyet, de sajnos nem túl sokáig, mert a kaszálás végzett vele. Mégsem élt hiába, a komposztban visszaadta a tápanyag molekuláit a körforgásnak. Hálás köszönet érte.

Miért gondoljuk mi emberek, hogy mi majd jól megmondjuk a világnak, hogyan működjön, és ha valami nem úgy van, kiirtjuk? Az ökoszisztémában mindennek fontos helye és kapcsolódásai vannak, aminek még csak a felszínét kapargatjuk, és fogalmunk sincs az egészről, a pillangóhatásokról. Pedig azok szelíden, csöndben működnek, és ha kipusztulna az emberiség, észre sem vennék, vagy csak onnan, hogy most nincs körülöttük annyi méreg. Ahogy Gyulai Iván ökológus szokta mondani: az élőlények egymást korlátozzák és segítik, ez a bioszféra lényege.

Ilyenkor mindig egy régi tanárom szavai visszhangzanak a fejemben: "a természet sokkal jobban tudja a fizikát biológiát, mint a legképzettebb professzorok".

[ajtostolahazba]

Jövőre Veled, ugyanitt...

Tegnap találkoztunk. 28 éve szerettünk egymásba, hittük, hogy majd egyszer mi együtt leszünk, mert ennek így kell lennie, mert két ilyen egyforma ember egymásnak van rendelve. aztán egy véget nem érő saga után mindketten jártuk a magunk útját, elváltunk az épp aktuális felségünktől/férjünktől, rosszul időzítettünk, elköltöztünk egymástól távol..de valahogy mindig ott volt bennünk a gyermeki hit, hogy eljön a mi időnk, sokszor vicceltük el, hogy egy koedukált idősotthonban fogjuk majd egymás kezét és beszélünk arról, milyen jó is volt a szex, amikor még tudtunk mozogni...:)) Fotók oda-vissza, gyerekek, unokák, örömök, gyász, egy-egy részeg éjszakán titkos telefonok, amikor ugyanazzal az érzéssel tudtuk mondani a másiknak, hogy szeretlek, mint régen. És el is hittük. 6 éve találkoztunk, akkor töltöttünk együtt pár órát, de a rendszeres beszélgetések megmaradtak. És eljött a tegnap... Megöregedtünk, de senkit nem érdekeltek a hason azóta keletkezett hurkák, a megőszült szakáll, mely alól ugyanaz a mosoly villant ki, a gondokban elmélyült ráncok, a rövidlátás vicces tünetei... Így volt ez mindig: félszavakból is tudtuk mire gondol a másik, ültek a poénok, a régiek is, amiket csak mi tudtunk, be se fejeztük a mondatot, a másik már tudta mi lesz a vége. És nevettünk rengeteget. Boldognak és elégedettnek kéne lennem, hogy tudom, valahol valaki szeret, tényleg, aki keresztül autózza a fél országot pár együtt töltött óra kedvéért, ami most hajnalig tartó beszélgetést jelentett, hol mélyen, hol viccelődve, keveset rágódva múlton és jövőn, de nem feszengve, csak úgy, mint régen... de volt ott valami, amit azelőtt sosem láttam: csak kétszer-háromszor vettem észre, valami idegen... szomorúság? Sosem éreztem ilyen erősen az idő múlását, sosem rémített meg ennyire még, hogy tudom nincs már előttem annyi, mint mögöttem. Büszke vagyok arra, aki lettem. Még ha el is tűnt a számból az az émelyítően édes íz: a reményé, tudom, hogy az út, amit választottam, még ha magányos is, szabadabb, mint bármi! Önkéntelenül is hátrébb léptem, sokkal bölcsebben néztem pár pillanatig ezt a két embert, akik ma már tudják, hogy elszalasztották életük nagy lehetőségét. És így már el tudom engedni. Dolgunk volt egymással, van is, lesz is. Mindig szeretni fogom, de ez a börtön az ő élete, az ő választása. Én a helyemen vagyok. Szabadon.

[szupertibi]

Mennyit nevettünk a kipcsakokon meg a türk tanácson!!!!

🤪🤪🤪

[csakimi]

2017.

Januárban ismét a rendőröknek kellett megtalálni a fatert, de most szerencsére gyorsabban sikerült nekik. Februárra sikerült az orvosának beutalnia 1 hétre az OKPIba, mentővel szállítással, de a demencia okozta viselkedési problémák miatt hamar haza is küldték. A fulladás miatt 2-3 naponta vitték be a mentők a debreceni klinikára, amíg egy "orvos" meg nem lékelte a nyakát. Kapott egy szondát, még egy ilyen masinát, amit a nyakához tartva értettük, amit mond. Egy olyan eszköz biztosította neki az élethez szükséges levegőt, amit naponta 2x tisztítani kell. Az egykor 100-120kg-os marcona férfi 52kg-ra lefogyott teste már csak néhány hónapig tudta magában tartani megtört, megfáradt lelkét. Egy májusi hétvége reggelén csörgött a telefonom és egy fáradt női hang közölte, hogy apám meghalt. Nem tudom elmondani, hogy miért, de megnyugvást éreztem. Öcsémmel a cash-flow táblázatot kiegészítettük egy temetési kiadások füllel és intéztük mindazt, amit ilyenkor kell. Szeptember végén volt a hagyatéki tárgyalás. Nem raktuk utcára a nőt aki a fatert gondozta, hanem mondtuk neki, hogy tavaszig maradhat, addigra keressen magának lakhatást.

A volt munkahelyemen végre eljutottunk odáig, hogy fejleszteni kell: vegyünk fel embereket. Volt aki néhány napig, mások pár hónapig bírták. Persze a betanítás miatt csak több dolgom lett, nem kevesebb. Volt aki magától ment el próbaidő alatt, volt akit vittek a rendőrök (nem miattunk, volt valami csoportosan elkövetett gazdasági ügye, amiért kapott jogerősen 9 hónap letöltendőt, csak elfelejtette közölni, és elfelejtett bevonulni Baracskára). Ekkor került hozzánk egy fekete hajú kreol bőrű, felvágott nyelvű, félvér (apai ágon roma) csaj, nevezzük Orsinak. Sokat beszélgettünk, nevettünk együtt, és ez feltűnt az exemnek, aki akkor még ott dolgozott. Duzzogó kis féltékeny gömböc lett. Többet próbálkozhattam az ágyban, de sajnos kialakult nálam a korai magömlés. Lehet ez a pornó és az önkielégítés miatt, de lehetett más oka is. Kézimunkával pótoltam azt, amit a farkam nem tudott megoldani. Szóval nem jutottunk sokkal előrébb. Ismét Ausztriában nyaraltunk, de most csak ketten voltunk. Ősszel átment másik munkahelyre, mert a tulajdonos a biztonsági kamerán keresztül megfigyelt és lehallgatott minket, így kiszúrta, hogy munkaidőben filmet nézett a saját tabletjén.

[sugarpallos]

Elkezdtük összerakni a lego cicát, persze első körben még azon nevettünk, hogy csernobili kocka

[anyadisszeretne]

Én tudom, hogy pár év és nem fogunk már beszélni,tudom, hogy nem fog még a nevem sem az eszedbe jutni. Tudom és elfogadom, hogy ez az élet rendje. Nagyon szép korszakunk volt, sokat sírtunk és keveset nevettünk, talán éppen ezért lesz jó amikor már nem emlékszel majd a nevemre.

De én emlékezni fogok az első komoly vallomásodra, a félmosolyra amelyet 2019. 10.09-nél kaptam a Váci márványnál. Emlékezni fogok az illatodra és az összes faszaságodra amelyet egykor együtt csináltunk. Emlékezni fogok a lányodra, hogy rólam nevezted el, és emlékezni fogok minden egyes csókra amelyet berúgva, betépve loptunk egymástól, majd másnap sűrű elnézéseket kérve néztünk egymás szemébe.

Nekem most igent kell mondanom, de soha nem foglak elfelejteni.

[diogenesz2020portugal]

Az abúzusról 3.

"Mélységes mély a múltnak kútja." Ezzel a mondattal kezdődik Thomas Mann József és testvérei című regénye.

Csodálatos mondat. A történelmi hűség kedvéért azt meg kell jegyezni, hogy ebben a “csodálatosságban” benne van a magyar nyelv szépsége, színes kifejezőképessége, és a fordítók lenyűgöző kreativitása is, mert az eredetiben egyébként így hangzik: “Tief ist der Brunnen der Vergangenheit.” A mélység szó fokozásával azért mégiscsak kifejezőbb és szebb lett a mondat.

Puritán, egyszerű szavak, mégis micsoda hatalmas térbe enged bepillantást, hiszen hol van a múltunk kezdete? Hol van a létezésünk legmélye és eredete? Hogyan láthatunk el addig? Hogyan tudhatunk arról, ami ott van, hogyan tapogathatjuk le, és hogyan ismerhetjük meg?

A pszichológusom tegnap megkérdezte, emlékszem-e a pillanatra, amikor megszülettem. Megdöbbentő kérdés volt. Őszintén szólva komolytalannak tartottam a kérdést: tuti nincs ember, aki emlékezne erre.

Aztán eszembe jutott egy bő 30 éve lezajlott beszélgetés köztem és az anyám közt. (Soha nem hívtuk őt Anyának, Anyunak, nekünk mindig Mama volt.) Épp nálam nyaralt olyan felhőtlen boldogságban, ami ritkán adatik meg az embernek. Az együttlét minden pillanatát élveztük, talán soha nem nevettünk annyit, mint azokban a napokban. Épp a 70-es trolira vártunk, amikor váratlanul feltette a kérdést a megállóban:

- Kisfiam, neked mikor lesz gyereked?

Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy akkor már tudta, hogy meleg vagyok, és talán azért is kérdezte meg, hogy végre ledobhassam a vallamról a titkolózás nyomasztó terhét. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, de ez a 'titok' egyre mélyebb árkokat ásott közénk, és ezt egyikőnk sem bírta már elviselni. Mama szerette volna, ha végre mindenről beszélhetünk, mint évekkel korábban (és mint ezután egészen a haláláig).

Mama több mint 12 órán keresztül vajúdott velem. Nehéz szülés volt, nehezebb, mint az ikerbátyáimmal, akik ketten együtt nem voltak olyan nehezek, mint én egyedül.

Azt hiszem, engem jobban féltettek, mint a bátyáimat. Mama azt mondta, hogy én sebezhetőbbnek tűntem, mint ők. (Lehet, hogy szörnyű ilyet leírni, de én majd' 18 éven keresztül azt éreztem, hogy nem jó, hogy van két testvérem. A köztünk lévő 4 év korkülönbség túl sok volt ahhoz, hogy partner lehessek, és túl kevés ahhoz, hogy kistestvérként tekintsenek rám. Ott álltam egyedül a senkiföldjén, és csak egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatban. A sors furcsa fintora, hogy míg az egyik bátyámmal egyre messzebbre, addig a másikkal egyre közelebb kerültünk egymáshoz az ezt követő években. Ezekbe a zivataros évekbe csak a szüleim szeretete hozott szivárványt.)

Néha kezdem azt hinni, hogy az emlékezet határai szinte bármeddig kitolódhatnak. Mintha már emlékeznék az első szavakra, simogatásokra. Mintha felrémlene bennem néhány nyári délután. Mintha még mindig érezném apám és anyám első simogatását.

Meddig kell és lehet elmenni, hogy találkozzunk igazi önmagunkkal? Meg lehet-e tenni ezt egyedül?

Ahogy József Attila írja:

"Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos."