#határon túl

[mirabellomonferrato]

A kezdet

Ez az első bejegyzés, a többi ilyen regényes nem lesz publikus, innentől csak a házak jönnek (meg az emberek) :)

A ház távol tartotta a kabócák hangos zizegését és döglesztő nyári napsütést. A falai még álltak, a tető is, de a födémnek csak a fa gerendái voltak meg. Ezeken ugráltam, gerendáról, gerendára. Hogy hol voltak a szüleim miközben ezt a hülyeségt csináltam? Ők a lakókocsiban aludtak, ahogy aludt az egész kis falu, ahol megálltunk a nagy olaszországi körút közben. 14 éves voltam, valakibe nyilván szerelmes, mert azt hiszem egész életemben szerelmes voltam, és a gerendán ugrálás közben azon gondolkodtam, hogy szabad-e arról álmodozni, hogy ez az én házam, vagy ez éppen olyan képtelenség, mint az, hogy Gulyás Csaba egy nap a szemembe néz, megcsókol és kimondja, hogy szeret. Lent, a szoba padlóján törmelék, újságpapír, lomok töredékei, festett fal és csempedarabok. Valami nagyon régi dolog nyomai, és én képzeletben régész voltam, felfedező, kalandor egy izgalmas életben. Nem lehet tudni, hogy az a ház, azok a gerendák vagy az utazás vagy a nyár vagy a kabócák rabolták el a szívem egy részét Gulyás Csabától, de örökre belém költözött a vágy, hogy egyszer nem csak utazó leszek Olaszországban.

Eltelt harminc év és csak utazó voltam, a felnőttség megtanított, hogy azt kell akarni, ami adódik, még azért is rengeteget kell melózni, a gyerekkori álmokból csak sóhajok lettek. Gulyás Csabát más férfiak sora váltotta, szerelmek, szexek, házasság, válás, más szerelmek, és én Portugáliában sétáltam az aktuális szerelmemmel és azon sóhajtoztunk, hogy milyen csodás a tenger, milyen jó is ez a mediterrán hangulat, milyen kár, hogy az ember nem itt él. Ha az „ember” már túl van azon, hogy egy férjnek és egy élettársnak is kimondja, hogy vége, akkor már tud súlyos döntéseket hozni. És a tengert bámulva rájöttem, hogy ez is csak egy döntés. Hogy akarsz venni egy lakást vagy házat egy másik országban. Ha akarod, megteheted, az álmokat nem kell letenni a határon. 2019 volt akkor, és nem volt egy fillérem sem. A gyerekeimet már hat vagy hét éve egyedül neveltem, megtakarításom annyi volt, ami vészhelyzet esetén pár hónap túlélést biztosít. De megszületett az akarás, a bizonyítási vágy, hogy meg lehet csinálni. Nekivágok az útnak, és meg tudom csinálni, mert bármire képes vagyok, hiszen lám, mennyi mindenen vagyok túl – egyedül. A Férfi kétkedően mosolygott, hogy na persze.

Az a férfi sincs már, csak a szerelem maradt és az elhatározás, hogy nem csak utazó leszek Olaszországban.

[fovarosiblog]

Talán már túl régen volt az, amikor a román határon történő átkelés a félelem jegyében telt. Amikor még a rendszerváltás előtt mindent áttúrtak, kötözködtek, elvettek...

Mától megnyílt a határ. Ez óriási hír. Vagy legalább is az kellene, hogy legyen. Ünneplés tárgya.

[apci-blog]

"A magyarok tudják, hogy a hallgatás útja veszélyes, mert Önök már jártak rajta. A kommunizmus alatt a kormány egy alkut ajánlott, az úgynevezett „Kádár-kompromisszumot”: hajtsátok le a fejeteket és csukjátok be a szátokat, cserébe mérsékelten kényelmeséletet élhettek. Lehet, hogy ez nem volt túl jó alku. De egyedül ez volt elérhető.

A kádári kompromisszum sajnos nem pusztán történelmi ereklye. Ma, itt és másutt is, a szabadság és a demokrácia iránt elkötelezett, aktív állampolgárok hasonló döntés előtt állnak: el kell döntenünk, hogy mi – mindannyian – milyen szerepet fogunk vállalni. Milyen életet fogunk élni. "

-------------------------------------------------------------------

DAVID PRESSMAN UTOLSÓ, AZ USA MAGYARORSZÁGI NAGYKÖVETEKÉNT ELHANGZOTT BESZÉDE:

2024. december 16.

(David Pressman nagykövet beszéde a civil társadalom és a független média tiszteletére és a nagykövet magyarországi megbízatásának lezárása alkalmából, az amerikai zenei ikon, James Taylor fellépésével rendezett fogadáson )

-------------------------------------------------

“You’ve Got A Friend”

Excellenciák, tisztelt vendégek, barátok, és mindenekelőtt ma esti díszvendégeink, a magyar civil társadalom és a független média képvisel��i: köszöntöm Önöket.

Mint tudják, családommal január közepén elhagyjuk Budapestet. És sok búcsúzással jár, ha elhagyunk egy olyan helyet, amely az otthonunkká vált. Azonban talán azoktól a legnehezebb a búcsú, akik ma este itt összegyűltek, és akik olyan keményen dolgoznak a szabadság és az emberi méltóság érvényesüléséért ebben az országban. Ezért ezen a búcsúfogadáson azt szerettem volna, hogy a ma este ne rólam szóljon, hanem inkább az Önök előtti tiszteletadásról.

A mai este a hangok ünnepe – és azoké, akik hangjukat arra használják, hogy rendkívüli szépséget és erőt teremtsenek általa. De mielőtt a hangokat dalok formájában ünnepelnénk, szeretnék szót ejteni a hangok hiányáról: a csendről.

Ma este egy olyan időszakban találkozunk, amikor a világban hatalmas változások zajlanak és komoly kihívások vannak. A határon túl továbbra is véres háború dúl, amely a második világháború óta az egyik legsúlyosabb fenyegetést jelenti Európa biztonságára; egy olyan háború, amely komoly párbeszédre kényszerít arról, hogy mit képviselünk; egy olyan háború, amely megkérdőjelezi a szuverenitásról, a szabadságról és a demokráciáról alkotott elképzelésünket, és azt, hogy hogyan is néz ki ezek védelme.

Oroszországnak a demokratikus szomszédja, Ukrajna elleni inváziója nem az egyetlen olyan csatatér, ahol a demokráciát ma próbára teszik. A demokrácia elleni támadások nem csak Kalasnyikovok és Kinzsal rakéták formájában érkeznek. A demokratikus értékek – itt és világszerte is – támadás alatt állnak. A miniszterelnök szeret úgy gondolni a „háborúra”, mint ami a szomszédban zajlik, de a demokrácia frontvonala is itt húzódik, és visszaszorulóban van.

Ma este egy olyan országban találkozunk, amelynek népe egykor a világot inspiráló bátorsággal szállt szembe a szovjetekkel. Ez egy rendkívüli ország, és egy olyan ország is, ahol a demokráciát a kleptokrácia teszi próbára, ahol úgy érezzük, hogy a jogállamiság egyre inkább a propaganda uralmának van alárendelve. Annak, hogy Magyarországot továbbra is Európa legkorruptabb országának tartják, és gazdaságilag is lemarad társaitól, kevés köze van Brüsszelhez, Soros Györgyhöz vagy a külső, fosztogató erőkhöz. Mindennek oka az állami korrupció és a magyarországi demokratikus intézmények elleni támadások.

Ez abban is tükröződik, hogy a magyar kormány milyen külföldi partnereknek udvarol. Ezt látjuk Magyarország és Oroszország egyre mélyülő kapcsolatában, miközben utóbbi továbbra is brutális, provokálatlan háborút folytat Ukrajnában. Láthatjuk ezt abban a buzgalmában is, melyben olyan titkos üzleteket köt Pekinggel, amelyek egy belső kört megkérdőjelezhető haszonnal gazdagítanak, gyakran a magyar emberek számára óriási, hosszú távú költségek árán. Látjuk ezt az indokolatlan gazdasági közeledésben Irán és a hozzá hasonló országok felé, ami eközben instabilitást gerjeszt és háborút szít a Közel-Keleten.

Akár Ukrajnában, akár Magyarországon vagy bárhol máshol, ahol a demokráciát támadás éri, számít, hogy mi – mindannyian – hogyan reagálunk. Bár nagy megtiszteltetés számomra, hogy az Amerikai Egyesült Államok nevében beszélhetek, és mindig is hittem Amerika erejében és jóságában, a következő fejezetet nem csak a kormányok és kormánytisztviselők hangja fogja meghatározni. Hanem az Önöké. Az ebben a teremben levő embereké. A jogvédők és aktivisták, művészek és alkotók, álmodozók és megvalósítók e rendkívüli csoportjának hangja. Azoké, akik előre törnek és felemelik a hangjukat. Akik kritikát fogalmaznak meg és alkotnak. Azoké, akik szerepet vállalnak és bátorítanak, még akkor is, amikor nehéz, sőt, különösen akkor, amikor nehéz. Azoké, akik akkor is felemelik a hangjukat, amikor a leghangosabb hangok – eurómilliókkal, közpénzek milliárdjaival támogatva – olyan üzeneteket terjesztenek, amelyek célja, hogy bárkit bűnözőnek, kémnek, bolondnak vagy akár pedofilnak állítsanak be.

Tudom, hogy az ilyen pillanatokban lehet, hogy ösztönösen inkább visszavonulnánk. Hogy túl magasnak gondoljuk az árát annak, hogy beszálljunk a harcba ezen a küzdőtéren. A rágalmak szégyenletes volta túl soknak tűnhet ahhoz, hogy elviseljük. Megértem. De az Önök hangjának alternatívája a hallgatás.

A magyarok tudják, hogy a hallgatás útja veszélyes, mert Önök már jártak rajta. A kommunizmus alatt a kormány egy alkut ajánlott, az úgynevezett „Kádár-kompromisszumot”: hajtsátok le a fejeteket és csukjátok be a szátokat, cserébe mérsékelten kényelmeséletet élhettek. Lehet, hogy ez nem volt túl jó alku. De egyedül ez volt elérhető.

A kádári kompromisszum sajnos nem pusztán történelmi ereklye. Ma, itt és másutt is, a szabadság és a demokrácia iránt elkötelezett, aktív állampolgárok hasonló döntés előtt állnak: el kell döntenünk, hogy mi – mindannyian – milyen szerepet fogunk vállalni. Milyen életet fogunk élni.

Abban a kiváltságban volt részem, hogy az Egyesült Államok kormányának magas rangú tisztviselőjeként szolgálhattam több elnök alatt, és közelről láthattam a hatalommal járó előjogokat. A kényelem választása mindig rendelkezésre áll – élvezni a hivatal kiváltságait anélkül, hogy elérnénk a célját, sütkérezni a küzdőtér reflektorfényében, miközben a harcot elkerüljük.

A döntés, hogy elfogadjuk, vagy elutasítsuk napjaink kádári kopromisszumát, mindannyiunk előtt áll nap mint nap; elkötelezzük magunkat, vagy visszavonuljunk; ellenálljunk vagy belenyugodjunk; higgyünk abban, amit el lehet érni, vagy lemondjunk arról, hogy valaha is megvalósul.

Egy néhai barátom – egy rendkívüli republikánus vezető, John McCain szenátor – gyakran idézte Teddy Roosevelt elnök beszédét a „küzdőtéren levő emberről”: „Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik…, aki síkra száll a nemes ügyért; aki szerencsés esetben végül megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha derekas teljesítménye dacára végül mégsem arat sikert, legalább tudja, hogy soha nem kell osztoznia a bátortalanokkal és hidegszívűekkel, akik nem ismernek sem győzelmet, sem vereséget.”

McCain szenátor a küzdőtéren levő embert gyakran a bátor politikus alakjával azonosította. Én a magam részéről mindannyiukra gondolok, Önökre, magyar hazafiakra, akik nem az államhatalommal, hanem a jóra és a rosszra történő ráérzéssel, és a jövőjük alakításának elszántságával vannak felfegyverkezve. Akik nem hajlandók meghajolni a kormány médiagépezetének támadása előtt, amelyet a rágalmazásra, lejáratásra, gyalázásra és – végső soron – elhallgattatásra terveztek. Ezeknek az embereknek az elhallgattatása – kevesebb mint negyven évvel azután, hogy honfitársaik kiléptek a kommunizmus sötétségéből és elutasították a kádári kiegyezést – nemcsak Magyarország, hanem minden szabad nép számára mindenütt tragédia lenne.

Az Egyesült Államok elnöke kért arra, hogy idejöjjek, mert Ő és én, akárcsak Önök, hiszünk abban, hogy Magyarország számít. És mert túl sokáig néztük tétlenül, ahogy az Önök országa letért a demokratikus szövetségesei útjáról. Akármit is tettek az Egyesült Államok és szövetségeseink a múltban, hogy megpróbálják megakadályozni ezt az irányváltást, nem vált be.

Ezért másképp közelítettük meg ezt a kapcsolatot, más eszközökhöz folyamodva, mint a múltban, többek között őszintén és világosan beszélünk arról, hogy mi történik ebben az országban és az országgal való kapcsolatunkkal. Remélem, hogy ha Amerika továbbra is úgy akar vezető szerepet betölteni, ahogyan az elmúlt két és fél évszázadban tette, akkor azok, akik elég kiváltságosak ahhoz, hogy képviseljék, továbbra is felemelik szavukat a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok érdekében azokon a helyeken, ahol ez a leginkább számít – az ilyen helyeken, mint ez az ország.

Ezek a vezetők inspirációt meríthetnek az ebben a teremben összegyűlt emberektől. Azok a hazafiak, akiknek nincsenek titulusaik, hivataluk vagy biztonságuk, de akik szeretik a hazájukat, és minden nap úgy döntenek, hogy harcba szállnak a szabadságjogok megőrzéséért. Olyan emberek, akik egyszerűen fogalmazva nem hallgatnak. Mert ahogy Önök megtanulták, és ahogy én is megtanultam Önöktől: semmi jó nem származik az országuknak abból, ha kompromisszumot kötnek a lelkiismeretükkel.

Elődöm Paul Ankát hozta el Budapestre, hogy elénekeljen egy Sinatra-ódát az Önök miniszterelnökének az „ő útjáról”. Én most elmondtam Önöknek az én utamat (ahogy Sinatra énekli, “my way”). Ezért úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha elhozok valakit, hogy énekeljen azok előtt, akik nem az állam hatalmával, hanem a meggyőződés erejével vannak felvértezve; akik nem a hatalom felhalmozásának, hanem az elvek előmozdításának megszállottjai; akik nem politikai párthoz való ragaszkodással, hanem a demokrácia iránti elkötelezettséggel tevékenykednek; akik nem azért dolgoznak, hogy Magyarországot uralják, hanem azért, hogy biztosítsák demokratikus jövőjét.

Nem tudok senki mást elképzelni, aki jobban tudna reagálni erre csend által fenyegetett pillanatra, mint barátom, James Taylor. James Taylor zenéje oly sok amerikai életének zenéje. A Grammy-díjak, a Rock and Roll Hall of Fame, az Elnöki Szabadság-érdemrend és a Kennedy Center Honors által hazám joggal ismerte el őt a legtehetségesebb művészek között. James Taylor egyszerű és gyönyörű hangján – számomra – mindig is az egyéniségről szólt, nem pedig a hatalmasokról. Az elmúlt évtizedekben a szerelemről, veszteségről és reményről szóló dalai amerikaiak generációinak nyújtottak vigaszt és inspirációt.

Jameshez csatlakozik a színpadon drága barátom, aki maga is kiváló zenész, és még sok minden más, és aki történetesen James felesége, a rendkívüli Kim Taylor, valamint a saját jogán is tehetséges zenész fiuk, Henry. Őket a Bostoni Szimfonikus Zenekar virtuóz csellistája, Owen Young kíséri, aki ma délelőtt maga is mesterkurzust tartott a magyar zenészek új generációjával a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián.

A Taylor család azért repült Európába, hogy Önöknek, a magyar civil társadalom és a független média képviselőinek játsszanak. James Taylor azért van ma itt, hogy énekeljen, nem politikusoknak, hanem hazafiaknak, nem egy koncertteremben vagy stadionban, azon a küzdőtéren, amelyről beszéltem, azoknak, akik nap mint nap – nagy személyes költségek és kockázatok árán – azért dolgoznak, hogy előmozdítsák azt, ami helyes, ami igazságos, és ami Magyarországot szabadon tartja.

Gyakran mondom, hogy az Egyesült Államok mindig azok mellett fog fellépni, akik a helyes és az igazságos dolgokért harcolnak. A történelmi távlat hosszú, és – ahogy azt a magyarok tudják – megvannak a hullámvölgyei. És bízom benne, hogy a végén, az Önök bátorságától inspirálva, együtt fogunk sikert aratni.

Köszönöm. Köszönöm a barátságukat. Köszönöm a hazájukért és az amerikai-magyar kapcsolatokért tett szolgálatukat. Az Amerikai Egyesült Államok és nagykövete megtiszteltetésnek veszi az Önök jelenlétét. Nagyon köszönöm.

[6pisztolyzenekar]

Készüljenek ők is migránsokra, majd a választások előtt.

[romanmigracs]

Telex: Amíg kiszolgálják, addig kéreget az a hogyishívják Zelenszkij – a magyar kormánypropaganda a határon túl is rohasztja a közvéleményt

Míg az RMDSZ demokratikus és Nyugat-barát álláspontot képvisel a jogállamiság és az orosz–ukrán konfliktus kérdésében, addig a magyar médiát fogyasztó romániai magyarok – különösen a székelyföldiek – hajlamosak a Fidesz érveit visszhangozni a felmérésekben, és például a román többséggel ellentétben, elsősorban Ukrajnát és a NATO-t hibáztatva a háború kirobbanásáért.

Átömlik Orbán barna szara Erdélybe, az erdélyi magyarok szellemi szintjét is alulmúló székelyek meg nagykanállal fogyasztják. Közben mdg csodálkoznak, hogy a fasiszta hülyeségekben hívő erdélyi magyarokat már a román liberálisok is utálják. Megérdemeljük a Trianon 2.0-át, de meg ám.

[diogenesz2020portugal]

Keresztény-nemzeti Steinway

Miért jut eszébe egyeseknek, nyilvánvalóan megannyi botfülű, zéró filhallású sorosistának, hogy szájukra vegyék Novák Katalint, csak azért, mert a korábban Schmitt Pál ál(l)amfőnek vételezett 2,5 milliós zongorát végre-valahára lecseréltette egy őt megillető 66,4 milliós Steinway&Sons versenyzongorára?

A legszomorúbb számomra az, hogy Liszt, Bartók és Kodály népe épp a lényeget képtelen megérteni.

Mert az magától értetődő, hogy a Sándor-palotából azonnali hatállyal ki kellett hajigálni a sok ócska, elkopott bútort, a hatalmas, süppedő foteleket, amelyeket Áder nyilvánvalóan magával cipelt legendás horgászásaihoz, esőben és napsütésben, s közel 70 millióért új darabokra kellett költeni az összekuporgatott pénzemet (meg a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók, stb. pénzét), az új autóflotta is szükségessé vált, miért ne költöttek volna erre is 280 millió körüli összeget a pénzemből (meg a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók, stb. pénzéből), szóval ez mind magától értetődő és könnyen belátható. Elvégre miért is tenné le egy rozzant, eltörött rugójú, eső áztatta, nap kiszívta horgászfotelbe a hátsóját a nagyméltóságú kegyelmes asszony? Nem ehhez szocializálódott, hiszen tőle tudható, eddig sem kórházi ápolónak vagy pedagógusnak kijutó „röhejes jövedelemből” tengette életét, most hát mi mondana ellent a szükséges és azonnali változtatásoknak? Vagyis a nagy átbútorozást megérti és mély bölcsességéről tanúskodva tudomásul veszi a dolgozó magyar nép, egyúttal arra kérve Novák kegyelmes asszonyt, hogy nyugodtan és a maradék gátlásoktól végleg megszabadulva vegyen el tőle még több pénzt, ne sajnálja magától mindannyiunk adóforintjait, elvégre érette és az övéiért dolgozunk és fáradozunk naphosszat, nem a szimuláns álbetegekért amott a kórházak folyosóin, nem a lusta, iskolakerülő diákokért, nem a flancosan divatozó pedagógusokért és a dúsgazdag éjszakás nővérekért, azokért, akik műtősfiúknak, biológia–földrajz vagy magyar–történelem szakos tanároknak álcázva magukat, pofátlanul dorbézolják el közös pénzeinket a kultúrturizmus legmárkásabb helyein, Dubaiban és a Seychelle-szigeteken.

Szóval a Sándor-palota bútor-, autó-, informatikai rendszer-, szőnyeg- és festménycsere indokoltságát nincs emberfia, aki kétségbe vonná, épp ellenkezőleg: egy emberként, egy nagy keresztény-össznemzeti lelkületben egyesülve támogatja mindezt az ország kicsinye, nagyja, határon innen és határon túl, lélekben tizennégymilliónyian!

De miért jut eszébe egyeseknek, nyilvánvalóan megannyi botfülű, zéró filhallású sorosistának, hogy szájukra vegyék Novák Katalint, csak azért, mert a korábban Schmitt Pál ál(l)amfőnek vételezett 2,5 milliós zongorát végre-valahára lecseréltette egy őt megillető 66,4 milliós Steinway&Sons versenyzongorára?

Egyrészt inflációs időket élünk, nem csak a vaj, a kenyér és a zöldség ára megy fel a csillagos égig, de már egy vacak zongoráé is, s bizony jól a zsebébe kell nyúlnia, s át kell gondolnia annak az énektanárnak, aki mostanában Steinway-t akar venni, hogy mit vigyen haza a vasárnapi ebédre: paradicsomlevesre valót vagy Steinway-t? Másrészt vajon tudják ezek a mindenbe belepofázó liberálkozmopolita hazátlan kutyák, ezek a háborúpárti dollárbalos fehérjehalmazok, hogy mit is nyert ezzel a cserével a magyar nép? Persze, hogy nem tudják! Pedig ők is követhetnék azokat a vitákat, amelyek legalább százötven éve folynak arról, hogy vajon melyik zongorán lehet a legautentikusabban játszani Bach és Mozart, Beethoven és Schubert, Rachmaninov vagy Bartók zenéjét? Bösendorferen? Bechsteinen? Pleyelen? Steinway-n? Nem szűkül le a hangzásvilág, ha mindenki csak Steinway-n játszik? Legyen-e kiegyenlített a zongora alsó, felső és középső régiója, avagy ne legyen? Jó-e, ha a basszushúrok vastagok, így a hangzásuk is teltebb, avagy nem? Hogyan hangzik Chopin egy Pleyel zongorán, amire maga is komponált? Bachot Bösendorferen? Elég „kopogós” lenne? Nem lesz ez túl „romantikus”? Bösendorferen inkább Schubert-szonátákat? A Steinway-n pedig Beethovent és Rachmaninovot?

És a vita lezáratlan. Most miért baj, ha Magyarország első számú közjogi méltósága határozottan, bátran, ellentmondást nem ismerve letette végre ehhez a vitához a maga névjegyét? Minő kurázsi, meg nem alkuvás, minden téves kompromisszum elutasítása és autonóm világszemlélet rejlik e döntés mögött, mindaz, amire egy mai magyar, keresztény, nemzeti ál(llllllll)amfőnek (igen, most már nem egy „l” betűvel, hanem tízzel írva!) van szüksége ahhoz, hogy felelősen betölthesse hivatását. És mi, igényes füllel megáldottak, a Kodály-módszeren felcseperedettek, akik valamikor a nyilvánvalóan háborúpárti Ukrajna (Украина, még a nevét is elborzasztó kimondani!) nevű pianínón, kezdve a „Csi-ga bi-ga gye-re ki”-vel, s eljutva Bartókig, Haydnig, Mozartig, sőt, egészen Bachig, tudomásul vesszük, hogy Novák Katalin, miután visszatért a Sándor-palotába, azt követően, hogy a pedagógusokkal öt perces élénk és roppant hasznos megbeszélést folytatott a palota előtti téren, persze nem invitálta be ezt a gyanús, lepukkant népséget a csodás bútorai közé, még a végén egyikük képes lett volna beleülni valamelyik vadonatúj foteljébe, hát hogyan üljön bele ezután maga a kegyelmes asszony, szóval miután a pedagógusok minősíthetetlen módon megsértették őt, mert a palotából való 5 perces kirohanását nem találták célravezetőnek és alkalmasnak arra, hogy áttárgyalják ott a flaszteren a magyar közoktatás szanaszét tartó ágát-bogát, mi több, felettébb durván és edukálatlanul propagandisztikus célzatúnak minősítették a kegyelmes asszony megjelenését, szóval ily nagy lelki próbatétel után naná, hogy az elnök asszony sebesen kalapáló szívvel, kebelből feltörő sóhajtól kísérve leomlik a zongoraszékre, s persze, hogy A fösvény lovag c. Rachmaninov-opera zongoraátiratát kezdi el játszani a 66,4 milliós fantasztikus Steinway-n, gebedjen meg az irigységtől – lehetőleg máma még – Schmitt Pál, s virágozzék az összes magyar család, a magyar fiatalok mind, virágozzék a magyar emberek roppant egészsége, virágozzék gyermekeink és unokáink oktatása, virágozzék a kéktúra elnök asszonyilag eddig bejárt és elnök asszonyilag eddig még be nem járt teljes útvonala, egyszóval: virágozzék a keresztény magyar nemzet!

Végezetül érdeklődni szeretnék, mikor hallgathatnám meg az elnök asszony zongorajátékát? Esetleg azt a kifejezetten erre az alkalomra komponált, s Varga Judittal közösen előadott hegedű-zongora szonátát, amely a „Vivát, Budaházy György!” címen hirdeti a nemzet egységét és muzikalitását.

(Gábor György)

[tartsdmegazaprot]

az van odakosztumizalt matricazva, hogy Jocika on board - határon innen, vagy túl, ez a nagy kerdesem 🤪

[cunctatormax]

Kós Károly

halálakor (1977) a legelismertebb magyar Romániában, Erdélyben, olyan személyiség, aki példát mutatott élni akarásból, közösségszervezésből, toleranciából, pacifizmusból a Trianon után szétszakított magyarság számára az anyaországban és határon túl is, úgy, hogy közben a többségi románságot is tisztelte és együtt is tudott vele működni.

[myvrnk]

– Nézd – figyelmeztetett Esti Kornél –, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.

Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.

Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.

Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

Kosztolányi Dezső: Boldogság

[bubikort]

Múltkor ráakartam keresni húzódzkodásra itt tumblren, úgyhogy beírtam szépen a keresőbe, hogy pullup. Majd rányomtam az első ajánlott tagre mit sem sejtve. Hát ez a pullups volt.

Na nekem ez már túl van a határon. Alapból honnan jön, hogy felnőtt emberek így viselkedjenek😀

[urbansector]

Utak akkor és most

a 80-s évek elején mikor az értelmem kezdte felfedezni a világot mikor kezdtem megérteni mi zajlik körülöttem nyiladozó tudatom kezdte felfogni milyen hely is az ahová születtem, na akkoriban a szabadság valami egész mást jelentett.. akkoriban is voltak utak.. akkoriban is lehetett menni az erdőben akkoriban is találkoztam egy világgal. Az a világ belátható volt. Ha valaki szembejött ugyanazt a világot élte mindennapjaiban ugyanabban a langyos mocsárban kellett felfedeznie saját ösvényeit, és bejárni az útját. Valamelyik nap mikor az óceán partján néztem az utat eszembe jutott. Hol van az az út a nyolcvanas évekből? Hova jutottam? Hogy kerültem ide? Előttem két lány Mexikóból.. Nekik mit jelent hogy itt gyalogolnak? Ahogy megyek elhagyok két embert Japánból, vagy egy kövön pihen egy amerikai vagy német, vagy francia, vagy bárkit bárhonnan… Meg lehet ezt érteni h mit érez a lelkem mikor érzem a szabadságot? Vajon mit jelent ez nekem? Jövök ahonnan jövök.. Egy kisvárosból a világ egy szegletéből ahol abba születtem h vagyunk mi magyarok, aztán van a kerítés a határon, aztán azon túl meg van a világ.. ahova csak vágyódhatunk.. Most meg itt megyek az óceán partján.. Lehet ítélkezni melyik jobb? Akkor az út nekem sokat vezetett befelé.. Csigalépcsőn le a gondolataim mélyére.. Ma egy lépés az óceán partján kiegyenesít egy lépés azon az akkori lépcsőn..

Roads then and now

at the beginning of the 80s, when my mind began to discover the world, when I began to understand what was going on around me, my burgeoning consciousness began to understand what kind of place I was born, well, at that time, freedom meant something completely different.. even then there were roads.. even then you could go I met a world even then in the forest. That world was visible. If someone came across the same world and lived in the same tepid swamp every day, he had to discover his own paths and make his way. One day, when I was looking at the road on the ocean shore, I remembered it. Where is that road from the eighties? Where did I end up? How did I get here? In front of me are two girls from Mexico.. What does walking here mean to them? As I go, I leave two people from Japan, or an American or a German or a Frenchman or anyone from anywhere is resting on a stone... Can you understand this, what does my soul feel when I feel freedom? What does this mean for me? I come from where I come from.. From a small town in a corner of the world where I was born, where we Hungarians are, and then there is the fence at the border, and then beyond that is the world.. where we can only desire.. Now I am going here on the shore of the ocean.. Maybe judge which is better? Then the road led me a lot inward.. Down a spiral staircase into the depths of my thoughts.. Today, a step on the ocean shore is straightened out by a step on those stairs back then..

[rosszulorzott]

kurvajó de én annyira disturbed maradtam utána hogy egy represszív közösségben találja meg a felszabadulást

nem szeretem tőle kevésbé a sztorit meg a játékot meg az egészet, csak kaparja az agyamat itt belül

hogy végül is az egész egy hamis dilemmát ábrázol. szabad neki! de nekem meg szabad fújni erre

még tágabban nézve van az a jelenség, hogy valaki kitér a hitéből, világnézetet vált, átgondolja és meggondolja stb. és ezek után ez a választott szemlélete lesz az, amihez minden határon túl ragaszkodik, valami olyannal a meggyőződési mechanizmusában, hogy hiszen ő már bebizonyította, hogy ha kell, akkor tud váltani, tehát most biztos nem kell és örökre igaza marad mindenben. semmi keep questioning, csupa hübrisz. ami engem nagyon idegesít

That final shot! Knives Out (2019) Ready or Not (2019) Midsommar (2019) Glass Onion: A Knives Out Mystery (2022) The Menu (2022)

[fouldchildtiger]

Wass Albert - Gyertyaláng (részlet)

"Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,

nevek mögött egy hallgatag világ…

Ennyi sírra hogy virágot hintsek,

határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni…

ha már virágot hozni nem lehet,

ismeretlen, hontalan Halottak:

nektek adom e csöndes rímeket."

Kép: 1956-os emlékmű Budafokon,

a bronz szobor Szerváciusz Tibor

alkotása ( 2001)

[csajokamotoron]

Mi van akkor, ha a motor lerobban egy külföldi túrán? - Kartitschi kalandjaink

Ez a kis történet 2019-ben, még a Covid előtt íródott, de a vége jó, mert a festés felül, a gumi alul maradt, de jövőre vissza kell menni (igazából most azonnal is már indulnék vissza, de ahhoz még gyűjtögetni kell...). Közben nagyon kalandos lett az életünk, most épp egy másfél éves gyönyörű kisfiú szuszog mellettem. Azóta sem jártunk külföldön, pláne nem motorral, Nos, adott egy férj és feleség, és két 2009-es gyártású zöld Kawasaki ER-6f, amelyeket különböző időpontokban vásároltunk. Elindultunk 2019 július 14-én vasárnap itthonról feltarisznyálva. Búcsúzóul volt egy kis eső, amíg a motorok a csomagokkal már kint álltak. Szentgotthárdon aludtunk egy nagyon jó kis helyen, hogy korán reggel indulhassunk, és egyből mehessünk fel az A2-re. Igen ám, de a kajavásárlás után nem indult el Zoli motorja, valami leszívta az akksit. Mivel a bikakábel az elmúlt 22000 km alatt nem kellett, otthon hagytuk, így most sebtiben irány az autósbolt, be kellett szerezni egyet. Motor elindult, igen, de a tükörben látom ám, hogy nem ég Zoli lámpája. Így még egy körünk volt az autósboltba. Valószínű, hogy a lámpa miatt merült le az akksi, így ezt a témát hamar le is zártuk. Egy óra múlva az A2-n voltunk, és rá 3 órára pedig már az osztrák-olasz határon. Hermagor felé vettük az irányt, ahol eleredt az eső. "Pedig nem veszem fel az esőruhát" - felkiáltással gyorsan beálltunk egy benzinkút teteje alá. Hamar el is vonultak a felhők, és mi mehettünk tovább a 111-esen Lesachtal felé. https://csajokamotoron.hu/a-fuerge-zoeldseg-kawasaki-er-6f-2012-teszt/ Volt még egy olyan perverz gondolatunk indulás előtt, hogyha belefér, akkor Hermagornál a Nassfeld-hágón lemegyünk, aztán utána a Plöckenpass-on majd vissza. Arra már jártunk két éve, de a hágó teteje felhőbe volt rejtve - biztos jele annak, hogy ott esik az eső - , és a reggeli döcögés miatt sok időt is veszítettünk, ezért úgy döntöttünk, elég lesz nekünk a 111-es. Arra, hogy a Lesachtal egy kemény szakasz, emlékeztem, mert erre is jártunk már. Két éve itt ment el a hátsó fékem, amire persze csak utólag jöttem rá, így az emlékeimben mérhetetlen szenvedés jellemezte ezt a szakaszt. Úgy voltam vele, hogy na majd most ezt felülírjuk, mert most egy üzembiztos, kanyarvadász kis motor van alattam, és azóta pár ezer kilométer már mögöttem. Nos, az élet a korábbi tapasztalataimat erősítette meg. A piros lámpa láttán vakmerően az feltételeztem, hogy nem lesz szembe jövő forgalom. Nyerges autókra az út elején kitett táblák láttán végképp nem számítottam. De fakitermelés ugye ezeken a szakaszokon is van, hát jöttek is szembe szép lelkesen a szintkülönbséges hajtűkanyarokban is a nyerges vontatók. Pár személyautó is volt közöttük, csak hogy ne legyen unalmas. És közben az aszfalt egy-két helyen vizes volt. Szóval a csupa felfelé menő kanyarokban kétségbeesett imák szálltak az ég felé, az izzadságcseppek gazdagon gyülekeztek a homlokomon. Amikor már azt hittem, na innen talán könnyebb lesz, megláttunk egy "Umleitung" táblát, amely a forgalmat a nem túl széles "főútról" az erdő felé terelte. A lámpa nagyon sokáig volt piros, a szembe jövő forgalmat engedték, és több motoros csalódott arccal mutatta, hogy a ránk váró szakasz bizony eléggé vacak. Hála Istennek, azért számomra mégis kevésbé volt borzalmas, mint az imént magunk mögött hagyott szakasz, de az biztos, hogy a gyerekkori mountain bike-os élményeket élő adásban visszahozta. Szinte szó szerint MTB-t kellett csinálnom a 200 kilós Kawából... Aszfalt az nem volt, nagy szemű kavics és kanyar annál több az egy nyom széles "úton". De az imák meghallgatásra találtak, és végül visszatértünk a főűtra, hogy aztán Obertilliach lélegzetelállító látványa után megérkezzünk Kartitschba, a szállásunkra. Az tény, hogy Hermagortól az út tovább tartott, mint a kb. 300 km Szentgotthárdtól Hermagorig... A terelés kiderült, hogy egy téli vihar miatt volt szükséges, amitől nemcsak az útra dőltek a fák, hanem magát az utat is levitte a földcsuszamlás egy darabon, ezért nem volt járható az a szakasz, pedig arrafelé az útépítés, -felújítás sokkal hatékonyabb, mint nálunk - szóval, jó nagy vihar lehetett. Másnap a Jaufenpass-t vettük célba, ami Kartitschtól kb. 180 km-re van. Nem számítottunk arra, hogy az arrafelé vezető út ilyen forgalmas. A kétszer egy sáv és az erős forgalom engem finoman szólva nem sarkall előzgetésre. Igen ám, de így meg nem haladtunk, és kezdtünk nagyon elfáradni, így aztán Brixen előtt visszafordultunk. A táj, ami körülveszi ezt az utat, nagyon szép, így az legalább kárpótolt minket. Amikor reggel elindultunk Kartitschból lefelé, épp átvágták az utat, mert vízelvezető vezetéket fektettek. Nos, ez estére vissza volt temetve, másnapra már le is volt aszfaltozva (!). Délután felsétáltunk az 1300 km magasan fekvő völgyből a hegyoldalba, tettünk egy jó nagy kört Kartitsch-St. Oswald körül, felülről is megcsodálhattuk a mélyben kanyargó, a Dráva forrása felé vezető Bundesstrassét. A történetnek még nincs vége, lapozz tovább! Szerdára a Falzarego és a Giau hágók, valamint Cortina, Auronzo di Cadore (ahol tavaly már jártunk és nagyon tetszett), és ha marad időnk, a Val di Sesto volt betervezve. Ahogy már előző nap, most is Panzendorfban tankoltunk. Újabb meglepetés: a motorom nem akart elindulni. Bikára sem. A lámpája igen haloványan világított, ezért újra a lámpára gyanakodtunk. Felültem hátra Zoli mögé, és elmentünk izzót venni. A műhelyben, ahová bementünk, kimérték, azt mondták, működik, de azért vettünk egyet, és visszaérve a kúthoz kicseréltük. Így sem indult. Irány akksit venni, de mivel sem Silianban, sem Heinfelsben nem volt, kénytelenek voltunk Lienzbe elmenni, ami visszafelé 30 km. Itt Zoli végre a saját tempójában motorozhatott. Szerencsénk volt, hogy volt előkészített, töltött akksi, igaz, 64 euróért, amiért itthon kereken kettő és felet kaptunk volna. De ez semmi, akkor akadtak csak igazán fenn a szemeim, amikor megláttam, hogy a szerviz munkadíj óránként 90 euró... Viszafelé nem bírtam megállni, hogy utasként a nyeregből ne csináljak egy fotót arról a lélegzetelállító látványról, ami akkor fogadja a motorost, amikor Lienzből elindul az olasz határ felé. Az akksi jó volt, a motorom elindult. De akkor már dél elmúlt, így megettük az ebédre hozott Kornspitzeket és a Buttermilch-t, aztán egy óra körül elindultunk, mert úgy döntöttünk, a Falzarego még így is belefér. A döntésünket nem bántuk meg. Már a Dobbiaco-Cortina szakasz fantasztikus. Cortinában nem sokat időztünk, ennek legfőbb oka leginkább abban keresendő, hogy az egész városban, amerre mentünk, nem találtam egy vízszintes felületet, amin meg lehetne állni, de végül egy buszmegálló mégis jónak bizonyult. Itt kellett készíteni pár képet, hogy itthon is elhiggyük, hogy mi ilyen helyeken jártunk. Aztán motorra vissza, és már jöttek is az újabb kanyarok, ezúttal már komoly hajtűk. És én végre-végre-végre, négy év után ráéreztem ennek az ízére! Illetve igazából előző este a Kartitsch felé vezető kis hágón állt össze a fejemben, hogyan kell egy hajtűkanyart motorral biztonságosan bevenni. A technika egyik fő eleme a korábban már ezerszer begyakorolt stabil gáz - hátsó fék - finom kuplungcsúsztatás mesterhármasa, de a lényeg, hogy nem szabad lecsapni az ívet, hanem nagyon fegyelmezetten végig kell vezetni a motort a kanyar rendelkezésre álló nagyobbik ívén. Négy évembe telt, mire ezt a gyakorlatban is össze tudtam rakni. Ezek után itt a Falzarego-t már határozottan élveztem. Először a Pocol kanyarjai és mini alagútja várt ránk, aztán maga a Falzarego. Az a jó benne, hogy vannak közben "pihenő" szakaszok, ahol ki lehet gyorsítani, úgyhogy ideális "tanuló" hágó. Persze Zoli a kanyarokban is jóval gyorsabban ment, mint én, és ő a fülén kanyarodott. Majd nagy sokára, kb. ötvenéves koromra talán nekem is összejön ez így. 2100 méter fölé értünk fel. Letámasztottuk a vasakat, aztán körülnéztünk, és láttuk, hogy mellettünk magasodik a Lagazuoi lélegzetelállító csúcsa, amire libegővel fel is lehet menni. Kettőnknek 32 euró, de összenéztünk: egyszer vagyunk itt, nagy valószínűséggel jövő ilyenkorig nem jövünk erre, így bevállaltuk. A fenti kilátásról majd beszéljenek helyettem inkább a képek, ott fent lenni nem mindennapi élmény volt. Zoli hamar célba vette a hegytetőn található hó maradékát, gyúrt egy hógolyót... nehogy már ne hógolyózzon nyáron... Még sétáltunk egy kicsit, és élveztük a páratlan kilátást, de azt is észrevettük, hogy kezd felhősödni, sőt, a szomszédos csúcsok közül a Tre Cime és a Cinque Torri határozottan is el tűnt a felhőben. "Figyeld meg, visszafelé elázunk" felkiáltással visszaszálltunk a libegőbe. Ezúttal Zoli motorja nem akart elindulni, újra bikázni kellett. Visszaúton a Pocol alagútjánál megálltam fotózni, mert ezt a helyet is meg kell örökíteni (akkor még nem tudtam, hogy Zoli az akciókamerával utólagos határtalan örömömre majdnem az egész odautat felvette). Újabb bikázás, indulás. Innen kb. 4 kilométer Cortina, nos, ott már esett. Még mindig folytatódik, lapozz a következő oldalra! Ahogy kapaszkodtunk felfelé a városból kivezető úton, láttuk, hogy az imént meglátogatott Lagazuoi csúcsa egy bajkálkék felhőbe van zárva, és amikor épp azon sajnálkoztam, hogy de kár, nem tudunk megállni, hogy egy fotót készítsek erről a lenyűgöző látványról, egy hatalmas villám cikázott végig a sötét felhőn, és akkorát csapott a hegy ormába, hogy úgy megijedtem, hogy azt hittem, leesek a motorról. Olyan érzés volt, annyira hangos, mintha közvetlenül mögénk vágott volna az aszfaltba. Na ennek a fele sem tréfa, kentem neki visszafelé, amennyire csak tudtam, mert bár szinte biztos voltam benne, hogy utolér minket az eső, tudtam, hogy ezen a szakaszon nehéz lesz olyan helyet találni, ahol biztonságosan megállhatunk és felvehetjük az esőruhát. A kanyarok visszafelé erősebbnek tűntek, mint idefelé, nekem a felfelé irány mindig nehezebb, de szép fegyelmezett tempóban magabiztosan bevettem mindet. Utána aztán megint lehetett gyorsítani. Ahogy közeledtünk Dobbiaco felé, az eső lassan elmaradt, talán mégis mi voltunk a gyorsabbak. Visszafelé meg akartam állni az út mellett található tónál (Lago di Landro), ami most az út jobb oldalán volt, de inkább eltekintettem tőle, mert így felhős éggel nem volt annyira megkapó látvány, mint idefelé, amikor a kristálytiszta kék víztükör alá is besütött a nap. Majd jövőre, mert ide úgyis vissza kell jönnünk, hiszen lemaradtunk a nap feléről! Dobbiaco-ban megálltunk egy kávéra a Hotel Sonne-nél, és az ott dolgozó macedón pincérrel egy jót beszélgettünk. Ahogy vissza akartunk ülni a motorra, jól látszott a minket kergető zivatarfelhő hatalmas üllője. Még vettünk Silianban egy kis vacsira valót, aztán gyorsan irány a szállás. A zivatar egy-két óra múlva, estére érkezett meg Kartitschba. Másnap reggel Zoli motorját újfent nem tudtuk elindítani az én motorom akksijáról sem. Csak Klaus, a szállásadónk kocsijáról sikerült. Ahogy leértünk a kicsi hágón, rántott egyet a motorom. Még anno a régi, 28 éves csinált néha ilyet, ha vacak benzint tankoltam bele. Visszakapcsoltam egyet, és meg is érkeztünk Tassenbachba, a kereszteződésbe, ahol az elsőbbségadás kötelező táblánál az aznapi tervek szerint jobbra, a Großglockner Hochalpenstraße irány��ba szerettünk volna fordulni. Hát ekkor a két motor egymástól függetlenül, kettő percen belül leállt, és nem is tudtuk egyiket sem újraindítani. Elment mindkettőnek a töltése, se kép, se hang. Hamar leesett, hogy ez a túra motorozós részének végét jelentette. Sietve hívtuk Klaust, hogy legyen szíves, jöjjön le értünk. A motorokat az ő közbenjárásával betolhattuk az ott található építőanyag-telepre, hogy biztonságban, zárt udvarban legyenek. Aztán hívtuk Zoli munkatársát, barátját, aki dobozos autóval még aznap el is indult értünk. Másnap, péntek reggel kellett volna amúgy is elhagynunk a szállást, és a tervek szerint péntek és szombat este a Faaker See melletti kempingben aludtunk volna, ezért relatíve sok cuccunk volt, amit a sátor és a két hálózsák miatt elég komoly feladat volt még induláskor a két motorra rácuccolni. Még megnéztük volna péntek-szombat-vasárnap Villacher Alpenstraße-t, a Lienzi Dolomitokat, a Weissensee-t, a Maltatalt és a Nockalmstraße-t, hát ezek most majd mind jövőre maradnak. Az volt a szerencsénk, hogy a matricás látványutak miatt volt még tartalék pénz nálunk, ez így fedezte a rendkívüli hazautazás költségét. Jövőre visszamegyünk! És másképp is fogom szervezni a túrát. Az olasz részre lehet, hogy érdemes eleve dobozos autóval kimenni, hogy lehessen nálunk több szerszám, ne kelljen sok csomaggal motorozni, és az unalmas és fárasztó hosszú autópálya-szakaszt négy kezes verzióval minél hamarabb magunk mögött tudhassuk. Utólag derült ki, hogy a hibát a motorok generátora okozta - akksit venni így igazából nem is lett volna indokolt, és ha tudjuk, hogy ez a hiba, bizony egy métert sem mentünk volna tovább - így viszont életem motorozását élhettem meg az egyik legcsodásabb helyen, amit valaha láttam. Azóta eltelt 5 év, és teljesen mást hozott az élet, nem volt alkalmunk visszamenni. A beszámolóban említett szakaszokat viszont jó szívvel ajánljuk alpesi utakon már tapasztalt túrázóknak. Read the full article

[profisminkiskola1]

EVN Europe Ltd.: A műszempilla készítés művészetének elsajátítása Budapesten

Budapest nyüzsgő városában, ahol a divat és szépség trendek folyamatosan fejlődnek, egyre népszerűbbek a professzionális sminktanfolyam budapest ok. Ezek közül kiemelkedik az EVN Europe Ltd. által kínált műszempilla-építő tanfolyam, mint elsőrangú választás azon törekvő kozmetikusok és sminkesek számára, akik szeretnék elsajátítani ezt a bonyolult művészeti formát. Az EVN Europe Kft. átfogó képzési programjaival és szakértői útmutatásával formálja a szépségipar jövőjét Magyarországon és határon túl.

A műszempilla-építés jelentősége:- A műszempillák sokak szépségápolási rutinjainak alappilléreivé váltak, gyors és hatékony módot kínálva a megjelenés javítására a természetes szempillák térfogatának és hosszának növelésével. A műszempilla felhordásának technikájának elsajátítása precizitást, türelmet és a részletekre való odafigyelést igényel. Egy jól felvitt műszempilla szett drámaian megváltoztathatja a megjelenést, növeli az önbizalmat és maradandó benyomást kelt. Ez a készség különösen értékes a sminkesek számára, akik teljes körű szolgáltatást szeretnének nyújtani ügyfeleiknek.

Tanfolyam áttekintése:- Az EVN Europe Ltd. átfogó műszempilla-építő tanfolyamot kínál, amelynek célja, hogy a hallgatókat elsajátítsa az ezen a speciális területen való kitűnéshez szükséges készségekkel és ismeretekkel. A kurzus kiterjed a szempillák felhordásának elméleti és gyakorlati vonatkozásaira is, biztosítva, hogy a hallgatók átfogó oktatásban részesüljenek.

Elméleti Képzés:- Szempillatípusok és -anyagok: A hallgatók megismerkednek a műszempillák különféle típusaival, beleértve a csíkos szempillákat, az egyedi szempillákat és a fürtszempillákat. Megtanulják továbbá a különböző anyagokat, például a szintetikus szálakat, a selymet és a nercet, és megtanulják, hogyan válasszák ki a legjobb lehetőségeket a különböző ügyfelek igényeihez.

Szemformák és -stílusok: A különböző szemformák megértése elengedhetetlen a műszempillák hatékony felhordásához. A hallgatók megtanulják, hogyan alakítsák ki a szempilla stílusát úgy, hogy azok kiegészítsék minden ügyfél egyedi jellemzőit, biztosítva a természetes és hízelgő megjelenést.

Egészség és biztonság: A fertőzések és az allergiás reakciók megelőzése érdekében a megfelelő higiéniai és biztonsági protokollokat hangsúlyozzák. A tanulókat felkészítik a ragasztók és szerszámok biztonságos használatára, valamint a steril munkakörnyezet fenntartására.

Gyakorlati képzés:- Alkalmazási technikák: A gyakorlati gyakorlat a kurzus központi eleme. A hallgatók különféle felhordási technikákat sajátítanak el, az alapvető csíkos szempillák felhordásától a fejlettebb egyedi szempilla-hosszabbításokig.

Testreszabás: A szempilla stílusának testreszabásának képessége kulcsfontosságú készség. A hallgatók megtanulják, hogyan keverhetik össze a különböző szempillahosszakat és -sűrűségeket, hogy egyedi megjelenést hozzanak létre az ügyfelek egyéni preferenciái szerint.

Hibaelhárítás: A gyakori problémákat, például a szempillák felemelését vagy a tapadási reakciókat kezelik, felvértezve a tanulókat a problémamegoldó készségekkel, amelyek bármilyen helyzet kezeléséhez szükségesek.

Miért válassza az EVN Europe Ltd.-t? Az EVN Europe Ltd. a szépségoktatás kiválósága és innovációja iránti elkötelezettségéről híres. Íme néhány ok, amiért ez a tanfolyam kiváló választás a feltörekvő sminkesek számára,

Szakértő oktatók: A tanfolyamot tapasztalt szakemberek vezetik, akik széleskörűen ismerik a műszempilla építés legújabb trendjeit és technikáit.

Kis létszámú osztályok: A személyre szabott oktatásra összpontosítva a kurzus kis létszámú osztályokat tart fenn, hogy minden tanuló egyéni figyelmet és támogatást kapjon.

Korszerű létesítmények: A hallgatók modern létesítményekhez és kiváló minőségű anyagokhoz férhetnek hozzá, olyan professzionális tanulási környezetet biztosítva, amely tükrözi a valós körülményeket.

Következtetés:- Az EVN Europe Ltd. műszempilla építő tanfolyam felbecsülhetetlen értékű lehetőséget kínál azok számára, akik a szépségiparban szeretnének előrelépni. Az elméleti ismereteket a gyakorlati alkalmazással ötvöző tantervvel a hallgatók jól felkészültek a versenypiaci igények kielégítésére. Az EVN Europe Kft. választásával a pályakezdő budapesti sminkesek megszerezhetik azokat a készségeket és önbizalmat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy kitűnjenek és lenyomják névjegyüket a szépség világában.