#foglyok

[algebraicvarietyshow]

értem, nem háború van, de vannak háborús foglyok

mondjuk ha a tiltást kicselezve arra fel akarnám hívni a figyelmet, hogy izrael elítélése és a palesztin lakosság szenvedése miatti tiltakozás nem terrorpártolás (és tényleg nem az, és a szólásszabadság súlyos megsértése nem engedélyezni az ilyen tüntetést), akkor lehet nem egy terrorcselekmény mentegetésével kezdeném

[petrany]

Ebből az jön le, amit már számos sokkal okosabb szakértő is megjegyzett, hogy az orosz társadalom gyakorlatilag klinikai agyhalott. A cél a magyarral is hasonló, csak itt még így is sokkal könnyebben áramlik az információ, hiszen kis ország.

[fruzs]

A szívem udvarában mi vagyunk a foglyok

[fouldchildtiger]

1956 – Vae victis!

Párizsban, 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján a Père Lachaise temetőben ezrek emlékeztek a vérbe fojtott magyar forradalom és szabadságharc legyilkolt áldozataira: felavatták Nagy Imre és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének emlékművét. Megjelent egy karcsú dokumentumkötet – Tetemrehívás. Giromagny, 1988. október –, amelyben olvasható az 1988. június 16-án már ismert, a politikai megtorlás éveiben, 1956 és 1962 között kivégzett 244 személy neve. A 160. oldalon található még 28 név: a csak sajtóutalásokból, emlékezésekből, irattörmelékekből ismert áldozatok listája. Akad közöttük olyan, akinek a keresztnevét sem sikerült megtudni, és csupán a miskolci Soltész József kivégzésének pontos dátuma ismeretes: 1956. december 16.

Talán azóta a történészek már kiderítették, ki volt Soltész József, és a hivatalos indoklás szerint miért kellett bitófán végeznie az életét.

A 272 meggyilkolt közül talán egyedüliként már 1956 decemberében.

„A Budapesti Országos Börtönben (Bp. X. ker. Kozma u. 13.) 1956 decembere és 1961 decembere között kivégzett 56-os politikai elítéltek nem teljes betűrendes névsora” – történészek feladata kideríteni, valóban elítélték-e a halálra szántakat, vagy csupán igazolópapírokat gyártottak a kivégzés után a vérbírók, legyen mivel bizonygatniuk a világ előtt: jogszerűen akasztgatnak futószalagon.

A névsor 1988-ban még nem teljes – és talán soha nem lesz teljes.

A salgótarjáni Hadady Rudolfot és Hargitay Lajost a kommunista vérbírák nem ítélték halálra. Halálukról nem készültek hamis igazolópapírok. Nevük a kivégzettek listáján nem szerepel.

1956. december 12-én, Salgótarjánban néhány pufajkás betuszkolta őket – szemtanúk állítják – egy Volgába, a pártbizottsági autóba, és elindultak Balassagyarmat felé. Megálltak a határ menti községben, Hugyagon, a párttitkár házának pincéjébe zárták a két megbilincselt rabot. Vallatták, ütötték, verték, kínozták őket, aztán másnap autóval az Ipoly-partra mentek. A pufajkások kiszálltak az autóból, a rabok kezéről levették a bilincset, látszólag szabadon engedték a két meggyötört embert, aztán néhány méterről mindkettejükbe beleeresztettek egy-egy géppuskasorozatot.

Csak gyilkolni voltak bátrak, szembenézni áldozataikkal nem: a hátukba lőttek!

A foglyok megszöktek, nem tudni róluk semmit – ez volt a hivatalos álláspont. 1957 áprilisában Hargitay Lajos feleségét a rendőrségre is beidézték, mondaná meg, hol rejtőzködik a férje.

Az elvtársak gátlástalanul gyilkoltak, és kínosan ügyeltek a törvényesség látszatára.

1956. december 14-én az Ipoly túloldalán a szlov��k finánc vagy határőr (Ferinek hívták, őt kellene megkeresni – mondja az egyik visszaemlékező 1989-ben), látva a pribékek vérszomjas kegyetlenkedését, átszólt a másik országból, a patak túlpartjáról, hogy ha már mindenáron ki akarjátok végezni, akkor ne üssétek, hanem végezzétek ki…

Aztán eldördült két géppisztolysorozat.

Sokan hallották. Senki sem merte hallani.

A patakba lökött holttestek a magyar oldalon fönnakadtak a part menti faágakon.

Pufajkások. A környéket lezárják. Ügyészség. Proszektúra Balassagyarmaton. Két, név nélküli holttest a kórboncnok asztalán. Jegyzőkönyv. 1956. december 16-án hajnalban elföldelés ismeretlen helyen.

Konszolidáció. Kádár elvtárs, Biszku elvtárs, Horn elvtárs mosolyog a pártközpontban, a parlamentben, a birodalmi fővárosban, Moszkvában.

Négy nappal férje eltűnte után, 1956. december 16-án egy fiatalasszony Salgótarjánban császármetszéssel megszüli második gyermekét. A kislány, Hargitay Emese születése pillanatában lett örökre árva.

Az özvegy 1982-ben levelet ír a balassagyarmati kórház igazgatójának: eltelt huszonöt év, szeretné emberhez méltó módon eltemetni halott férjét. Levelére nem kap választ.

A többi – néma csend.

1989-ben özvegy Hargitay Lajosné két felnőtt lánya társaságában megpróbálja kideríteni, mi történt 1956 decemberében: hogyan halt meg a férje, és hol temették el. Filmesek kísérik a halott múltban eltökélten kutatókat.

Az ügyészség sajnálkozik: sajnos, nincsenek dokumentumok; rég volt, elmúlt, ez már történelem, tessék beletörődni.

Az Ipoly túlpartján élő asszony csak a lövésekre emlékszik, és a helyre, ahol a bestiális gyilkosság történt. De elakad a szava, mert már figyelmeztették, ne beszéljen, jobb lesz, ha hallgat. Szabadkozik, fordul vissza a határról: reméli, nem lesz ebből kellemetlensége.

Idős férfi, lassan buknak ki belőle a szavak: hát, mondtak ezt, mondtak azt, a népek ugye sokat beszélnek, de bizony az igaz, hogy kocsival hozták azt a két embert Hugyagra, a párttitkár pincéjébe zárták (akkurátus ember: megmutatja a helyet), megverték őket, aztán másnap az Ipoly partján agyonlőtték mindkettőt… Látni nem látta a holttesteket, a pufajkások senkit sem engedtek oda. Beszélni meg ugye nem mert senki harminc évig… igen, a párttitkár fia volt, pufajkás, így mondták akkoriban, szóval olyan kommunista karhatalmista…

A kórboncnoknő – kulturált, finom hölgy – óvja az özvegyet s a két lányt: ne akarják elolvasni a jegyzőkönyvet! A másolatot megőrizte, de – szinte könyörög a szeme – fájó sebeket tép fel, ha nagyon részletesen akarják… nem ajánlja… a lövések mindegyike halálos volt, de amikor a férfi arcát és bal vállát elölről érte a golyó, akkor már halott volt, akkor már nem szenvedett… előtte… akkor… igen… 1982-ben a kórház igazgatója utasította őt a régi jegyzőkönyv előkeresésére, de azon név nem szerepelt. Az igazgató jelentette az ügyészségnek, hogy a jegyzőkönyvben nincs neve a két halottnak. Bűnözők, nem kell foglalkozni velük – így az ügyészségi verdikt.

Népi demokráciának nevezett, puhának maszkírozott proletárdiktatúrában éltünk: mindenki értett a szóból. Megtanultunk hallgatni.

Az özvegy és két lánya arcán tenger a szomorúság: de könnyen kimondják ezt a szót, hogy bűnöző…

Kálvária: út a keresztig.

Az özvegy a másik meggyilkolt özvegyétől, Hadady Rudolfnétól megkapja az 1957-ben a temetés helyszínéről készült hevenyészett rajzot. Elvadult, gazos temető: nem találják a sír nyomát. Aztán mégis? Exhumálás. Mégsem. Hargitay Lajos huszonnyolc éves gépészmérnök földi maradványait nem adja vissza az anyaföld.

Síremlék a gyilkosság színhelyén: kőkereszt az Ipoly partján.

Egy ártatlan férfi, akit meggyilkoltak.

Egy ártatlan asszony, akinek meggyilkolták az életét.

1989-ben készült a film.

Hargitay Lajos két árva lánya szeretné szóra bírni a hajdani pufajkást, Fehér Gyulát. Az öreg gyilkos résnyire nyitja a kertajtót, csak a hátát látjuk, barátságosan tessékeli befelé a lányokat, de a filmeseknek jelzi: eddig, ne tovább! Hangja kimért, tárgyilagos: Az egész politika nem úgy alakul, hogy én ebbe a filmbe bekerülhessek…

Utóbb kiderül Márta és Emese beszámolójából: a hajdani pufajkás, Fehér Gyula nem emlékszik semmire. Ott sem volt, nem látott semmit, nem csinált semmit…

2004. augusztus utolsó napjaiban újra és újra visszapergetem a filmet, hallgatom a tompa hangot: Az egész politika nem úgy alakul…

Ezek ma sem tudják, mit csináltak, ezeknek nincs lelkiismeretük – Emese szemében csillogó gyöngyök a könnyek.

Negyven éve úgy alakult a politika, hogy megdicsérték, talán ki is tüntették Fehér Gyulát, mert gátlástalanul gyilkolt védtelen embereket a munkás-paraszt hatalom érdekében, s ha kapott egy érdemérmet, olyan ostoba nem lehetett a gyereke, hogy föl ne vegyék az egyetemre; és ha most, 1989-ben az egész politika nem úgy alakul, akkor boldogan élhetett volna, amíg meg nem hal.

Még szerencse, hogy az ügyészségen az elvtársak védik az elvtársakat!

Itt olyan érdek-összefonódások vannak, hogy ebbe jobb bele nem menni! – fakad ki Hargitay Márta az ügyészség előtt, ahol arra figyelmeztették, legokosabb, ha nem kutakodnak a gyilkosok után.

Ha Fehér Gyula elvtárs él még, vajon ma, 2004-ben szerinte hogyan alakul a politika? 1994-ben boldog volt, amikor pufajkás harcostársa, Horn Gyula lett a demokratikus Magyarország exkommunista miniszterelnöke? 1989-ben nem emlékezett arra, mi történt az Ipoly partján 1956. december 14-én. 2004 augusztusában vajon hogyan emlékszik vissza Hargitay Lajos és Hadady Rudolf halálára? Büszkén? Keserűen? Szeretne szégyenében a föld alá süllyedni? Vagy ingerült és rosszkedvű, mert a szocialista kormány, az ő kedves régi elvtársai megfeledkeztek róla, és Nagy Imre sírjára hordják a virágot, annak az áruló Nagy Imrének a sírjára, akit neki harminc éven keresztül – igaz, Horn Gyula elvtárssal együtt – szidnia, gyaláznia, pocskondiáznia kellett, illett, lehetett?

1989-ben Fehér Gyula elvtárs alighanem bízott Gyurcsány Ferenc KISZ-titkár elvtársban. 2004 augusztusában Fehér Gyula talán még elvtárs, de a milliárdos Gyurcsány Ferenc, a demokratikus Magyarország exkommunista miniszterelnök-jelöltje már biztos nem elvtárs. Fehér Gyula talán ma is ragaszkodik kommunista elveihez, meggyőződéséhez, és keserű indulattal visszaköveteli a boldog proletárdiktatúrás időket, amikor következmények nélkül lövöldözhetett az Ipoly-parton védtelen emberekre. Gyurcsány Ferenc viszont aligha szeretne újra fix fizetésből élő KISZ-titkár lenni.

És vajon él-e még Horváth Károly, a hugyagi párttitkár fia, aki a pufajkások sofőrje volt 1956. december 14-én? 1989-ben is azt a mesét adta elő Hargitay Lajos két árvájának, amit még 1956 decemberében vertek a fejébe az elvtársak: Balassagyarmat felé haladtak az országúton, amikor támadás érte őket. Ők négyen kiugráltak a kocsiból, viszonozták a tüzet, az autójuk is megrongálódott, és amikor a tűzharc véget ért, kiderült: a két fogoly megszökött. Visszatértek Salgótarjánba, és jelentették a történteket. Akkor sem tudott többet, ma sem mond mást.

Itt olyan összefonódások vannak…

Rég volt? Elmúlt? Ez már történelem? Tessék beletörődni?

Szigethy Gábor

[sronti]

Én valójában nem szeretem Izraelt elővenni a népírtás, meg fasizálódás miatt, szerintem a magyar után az askhenázi kultúra van a legközelebb hozzám (jóval közelebb, mint az angol, pedig lassan tíz éve itt élek) tudom, mennyire sokaknak a zsidó barátaim közül fontos, hogy van Izrael és hogy miért van ez így, még akkor is, ha alapvetően nem értenek egyet az ottani politikával, de ez az ország teljesen megment és nem nagyon látom, hogy lesz ennek más vége, mint megsemmisítő táborok a palesztinoknak.

Tényleg, ha valakiben mély nyomott hagyott, amit a holokausztról hallott és nem szorul össze a gyomra, amikor határozatlan időre rendes eljárás nélkül, leginkább etnikai hovatartozás miatt letartóztatott foglyok súlyvesztéséről beszélnek, vagy arról, hogy a nemi erőszak nagyon sokak szerint jogos eljárás, azzal nem tudom mi lehet a baj, vagy hát azt hiszem tudom, de túl szomorú belegondolni.

[diogenesz2020portugal]

Miért vélem úgy, hogy hazudtak nem bontották ki a valóság minden elemét?

[turbiea]

Telex: Ha a foglyok fülére húzzák a vezetéket, azt az oroszok úgy nevezik, hívás Bidennek. Ha az ánuszukba – hívás Zelenszkijnek

[izraelinfo]

Izrael szolidaritás-parancsa

Nehéz lehet megérteni külföldön, miért vonult vasárnap este 700 ezer ember az utcára, és követelte az azonnali túszalkut. Ehhez ismerni kell ennek az országnak a legfőbb, a társadalmi kohéziót megteremtő és biztosító parancsát, miszerint felelősek vagyunk egymásért, és kötelességünk segíteni egymáson, ha valaki bajba került. Ez egyben a zsidóság ősi parancsa is, hiszen a foglyok kiváltása az…

[kozbeszedhu]

Washington belvárosában a Hamász által túszként tartott foglyok szabadon bocsátásáért tüntettek a palesztin szervezet által Izrael ellen végrehajtott terrortámadás után hat hónappal, vasárnap.

[otthonzulles]

~ ajánlásképp, én biztos gyenge vagyok hozzá: ~

Olvasónaplóm, március.

11. Debreczeni József: Hideg krematórium (Jelenkor Kiadó, 2024, 288 oldal). Már a címe is szívhorzsoló, és a szöveg egészen kivételes ábrázolása a borzalomnak, az emberi gonoszságnak, annak, hogy mit tesz a megalázottság, a kiszolgáltatottság a jellemmel, a kötet a holokausztirodalom különleges darabja.

Ez a legkevesebb, amit el lehet mondani az 1905-ben született, 1944-ben Auschwitzba deportált, a koncentrációs tábort túlélt költő, hírlapíró naplóregényéről, amelyet az idén tizenöt nyelven adtak ki. Mielőtt írnám még miről szól, egy részletet ideteszek, mert nem tudok szabadulni tőle. Debreczenit nem gázkamrába, hanem munkatáborba küldték, a létesítményt felügyelő SS-századosról, a Félkezűről ír. Főiskolai diplomája volt, esetleg tűrhetően zongorázza Bachot. A tiszt megérkezik a dolgozó brigádhoz, megkérdezi, ki a legjobb melós, megmondják neki, hogy a 46514-es, mire fejbe lövi a 46514-est, aki arccal vágódik a gödörbe. Majd tudatja: “Egy kis bemutató. Illusztráció, hogy a legjobb zsidónak is meg kell döglenie.” Debreczeni azt írja: “Giccs. A borzalom mindig giccs. Ha valóság, akkor is.” Rám ez a szövegrész volt a legnagyobb hatással, ám mindenkire másik szövegrész lesz nagy hatással, egyetlen dolog elképzelhetetlen, hogy aki ezt olvassa, arra ez a kötet ne legyen nagy hatással.

Debreczeni a munkatáborból a hideg krematóriumba, a lágerkórházba kerül. Az iszonyat, amit ábrázol, az elgondolhatatlan:

folyik a trágyalé mindenfelé, szökik ki az élet a csontvázakból, hogy aztán új, még csöndesen lélegző csontvázakat tegyenek a helyükre, mindükből folyik a salak. Felfoghatatlan szenvedés, felfoghatatlan szenvedtetés. A napló különlegesen erősen mutatja meg, hogy a náciknak való kiszolgáltatottság hogyan roncsolta a kiszolgáltatottak jellemét, miként alakultak ki az arisztokráciák a foglyok között, hogyan loptak egymástól, kínozták egymást, alakítottak ki kiváltságos rétegeket.

Fájdalom olvasni, hogy a méltóság, a szolidaritás a kiszolgáltatottság egyik első áldozata. Elképesztő szöveg, amin süt, hogy Debreczeni már felnőttként, hírlapíróként járta meg a tábort, így tudósításában ilyen mondatok sorjáznak: “Porzács, a kórosan kövér dzsesszzongorista, aki a szabadkai elit kávéházban fogyatékos hanganyaggal, de mérhetetlen ambícióval népszerűsítette a legfrissebb slágereket.” Debreczeni nagyon tud írni, nagyon tud riportozni, alighanem ez mélyíti az elképzelhetetlenről, de valóságról szóló beszámolójának erejét: egy hírlapító tudósít a képzelhetetlen borzalomról. Arról, hogy “ha valaki észreveszi, hogy szomszédja nem mozdul, egyszerűen lerúgja a hullát a deszkáról. Meztelen tetemek napokig pácolódnak a trágyafolyóban.” A történelem legborzasztóbb emberirtásáról mindenkinek tudnia kell, elvégre máshogy nem lehet elképzelni, meddig vihet a gyűlölet.

Debreczeni kötete egyike azoknak a szövegeknek, amelyek számomra a legerősebben, a leghozzáférhetőbben és a legfájdalmasabban beszélik el a holokausztot. Legfájdalmasabban, mert lehetetlenül közelről mutatja, mire képes az ember, s mit tehetnek vele.

[cjjasp]

#FineArtFriday: Prisoners Marching Off by László Mednyánszky (1914)

Author: László Mednyánszky (1852–1919) Description: English: Prisoners Marching Off Magyar: Vonuló foglyok Date: 1914 Today’s image is by the Slovak–Hungarian painter, László Mednyánszky. Despite his age (62), he was a war correspondent on the front-lines from 1914 when WWI broke out, until his death from wounds he received in 1918. He chronicled the chaos, the living conditions, and the tragedy…

[cunctatormax]

Ez csak azért jön ide:

mert ÉÉÉÉn voltam a Martos Flóra RAJ rajtitkára:

Édesanyja a konstantinápolyi születésű Breitner Teréz, apja Mandl Sámson kereskedő, sógora Kilián György.[1][3][4] Fiatalkorában orvos akart lenni, ám a tanuláshoz szükséges költségeket szülei nem tudták fedezni. Így Martos röntgenasszisztens lett a Charité Poliklinikán. 1918-ban lépett be az MSZDP-be, ahol a baloldali ellenzékhez csatlakozott. A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt a gyermekbarát mozgalomban működött. A kommün leverése után pedig bekapcsolódott a politikai foglyok megsegítésébe. Támogatta az internáltakat, főleg a zalaegerszegi internálótábor lakóit. Időközben kapcsolatba került az illegális kommunista mozgalommal. Később iparvegyészeti oklevelet szerzett, és a Shell Kőolaj Vállalat csepeli telepének laboratóriumában dolgozott. A Magyarországi Vörös Segély egyik szervezője volt, később pedig e szervezet vezetőjévé vált. 1927-től a KMP tagja. 3 év múlva letartóztatták, s 8 hónapot töltött börtönben. Kiszabadulása után részt vett az illegális KMP munkájában. 1935-ben ismét letartóztatták, majd húsz hónapot töltött fogságban. 1937 márciusában kiengedték, ám a börtönben szerzett gyógyíthatatlan betegségét nem tudta leküzdeni. Végül egy prágai szanatóriumban hunyt el 1938. december 30-án.

[fouldchildtiger]

1956 – Vae victis!

Párizsban, 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján a Père Lachaise temetőben ezrek emlékeztek a vérbe fojtott magyar forradalom és szabadságharc legyilkolt áldozataira: felavatták Nagy Imre és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének emlékművét. Megjelent egy karcsú dokumentumkötet – Tetemrehívás. Giromagny, 1988. október –, amelyben olvasható az 1988. június 16-án már ismert, a politikai megtorlás éveiben, 1956 és 1962 között kivégzett 244 személy neve. A 160. oldalon található még 28 név: a csak sajtóutalásokból, emlékezésekből, irattörmelékekből ismert áldozatok listája. Akad közöttük olyan, akinek a keresztnevét sem sikerült megtudni, és csupán a miskolci Soltész József kivégzésének pontos dátuma ismeretes: 1956. december 16.

Talán azóta a történészek már kiderítették, ki volt Soltész József, és a hivatalos indoklás szerint miért kellett bitófán végeznie az életét.

A 272 meggyilkolt közül talán egyedüliként már 1956 decemberében.

„A Budapesti Országos Börtönben (Bp. X. ker. Kozma u. 13.) 1956 decembere és 1961 decembere között kivégzett 56-os politikai elítéltek nem teljes betűrendes névsora” – történészek feladata kideríteni, valóban elítélték-e a halálra szántakat, vagy csupán igazolópapírokat gyártottak a kivégzés után a vérbírók, legyen mivel bizonygatniuk a világ előtt: jogszerűen akasztgatnak futószalagon.

A névsor 1988-ban még nem teljes – és talán soha nem lesz teljes.

A salgótarjáni Hadady Rudolfot és Hargitay Lajost a kommunista vérbírák nem ítélték halálra. Halálukról nem készültek hamis igazolópapírok. Nevük a kivégzettek listáján nem szerepel.

1956. december 12-én, Salgótarjánban néhány pufajkás betuszkolta őket – szemtanúk állítják – egy Volgába, a pártbizottsági autóba, és elindultak Balassagyarmat felé. Megálltak a határ menti községben, Hugyagon, a párttitkár házának pincéjébe zárták a két megbilincselt rabot. Vallatták, ütötték, verték, kínozták őket, aztán másnap autóval az Ipoly-partra mentek. A pufajkások kiszálltak az autóból, a rabok kezéről levették a bilincset, látszólag szabadon engedték a két meggyötört embert, aztán néhány méterről mindkettejükbe beleeresztettek egy-egy géppuskasorozatot.

Csak gyilkolni voltak bátrak, szembenézni áldozataikkal nem: a hátukba lőttek!

A foglyok megszöktek, nem tudni róluk semmit – ez volt a hivatalos álláspont. 1957 áprilisában Hargitay Lajos feleségét a rendőrségre is beidézték, mondaná meg, hol rejtőzködik a férje.

Az elvtársak gátlástalanul gyilkoltak, és kínosan ügyeltek a törvényesség látszatára.

1956. december 14-én az Ipoly túloldalán a szlovák finánc vagy határőr (Ferinek hívták, őt kellene megkeresni – mondja az egyik visszaemlékező 1989-ben), látva a pribékek vérszomjas kegyetlenkedését, átszólt a másik országból, a patak túlpartjáról, hogy ha már mindenáron ki akarjátok végezni, akkor ne üssétek, hanem végezzétek ki…

Aztán eldördült két géppisztolysorozat.

Sokan hallották. Senki sem merte hallani.

A patakba lökött holttestek a magyar oldalon fönnakadtak a part menti faágakon.

Pufajkások. A környéket lezárják. Ügyészség. Proszektúra Balassagyarmaton. Két, név nélküli holttest a kórboncnok asztalán. Jegyzőkönyv. 1956. december 16-án hajnalban elföldelés ismeretlen helyen.

Konszolidáció. Kádár elvtárs, Biszku elvtárs, Horn elvtárs mosolyog a pártközpontban, a parlamentben, a birodalmi fővárosban, Moszkvában.

Négy nappal férje eltűnte után, 1956. december 16-án egy fiatalasszony Salgótarjánban császármetszéssel megszüli második gyermekét. A kislány, Hargitay Emese születése pillanatában lett örökre árva.

Az özvegy 1982-ben levelet ír a balassagyarmati kórház igazgatójának: eltelt huszonöt év, szeretné emberhez méltó módon eltemetni halott férjét. Levelére nem kap választ.

A többi – néma csend.

1989-ben özvegy Hargitay Lajosné két felnőtt lánya társaságában megpróbálja kideríteni, mi történt 1956 decemberében: hogyan halt meg a férje, és hol temették el. Filmesek kísérik a halott múltban eltökélten kutatókat.

Az ügyészség sajnálkozik: sajnos, nincsenek dokumentumok; rég volt, elmúlt, ez már történelem, tessék beletörődni.

Az Ipoly túlpartján élő asszony csak a lövésekre emlékszik, és a helyre, ahol a bestiális gyilkosság történt. De elakad a szava, mert már figyelmeztették, ne beszéljen, jobb lesz, ha hallgat. Szabadkozik, fordul vissza a határról: reméli, nem lesz ebből kellemetlensége.

Idős férfi, lassan buknak ki belőle a szavak: hát, mondtak ezt, mondtak azt, a népek ugye sokat beszélnek, de bizony az igaz, hogy kocsival hozták azt a két embert Hugyagra, a párttitkár pincéjébe zárták (akkurátus ember: megmutatja a helyet), megverték őket, aztán másnap az Ipoly partján agyonlőtték mindkettőt… Látni nem látta a holttesteket, a pufajkások senkit sem engedtek oda. Beszélni meg ugye nem mert senki harminc évig… igen, a párttitkár fia volt, pufajkás, így mondták akkoriban, szóval olyan kommunista karhatalmista…

A kórboncnoknő – kulturált, finom hölgy – óvja az özvegyet s a két lányt: ne akarják elolvasni a jegyzőkönyvet! A másolatot megőrizte, de – szinte könyörög a szeme – fájó sebeket tép fel, ha nagyon részletesen akarják… nem ajánlja… a lövések mindegyike halálos volt, de amikor a férfi arcát és bal vállát elölről érte a golyó, akkor már halott volt, akkor már nem szenvedett… előtte… akkor… igen… 1982-ben a kórház igazgatója utasította őt a régi jegyzőkönyv előkeresésére, de azon név nem szerepelt. Az igazgató jelentette az ügyészségnek, hogy a jegyzőkönyvben nincs neve a két halottnak. Bűnözők, nem kell foglalkozni velük – így az ügyészségi verdikt.

Népi demokráciának nevezett, puhának maszkírozott proletárdiktatúrában éltünk: mindenki értett a szóból. Megtanultunk hallgatni.

Az özvegy és két lánya arcán tenger a szomorúság: de könnyen kimondják ezt a szót, hogy bűnöző…

Kálvária: út a keresztig.

Az özvegy a másik meggyilkolt özvegyétől, Hadady Rudolfnétól megkapja az 1957-ben a temetés helyszínéről készült hevenyészett rajzot. Elvadult, gazos temető: nem találják a sír nyomát. Aztán mégis? Exhumálás. Mégsem. Hargitay Lajos huszonnyolc éves gépészmérnök földi maradványait nem adja vissza az anyaföld.

Síremlék a gyilkosság színhelyén: kőkereszt az Ipoly partján.

Egy ártatlan férfi, akit meggyilkoltak.

Egy ártatlan asszony, akinek meggyilkolták az életét.

1989-ben készült a film.

Hargitay Lajos két árva lánya szeretné szóra bírni a hajdani pufajkást, Fehér Gyulát. Az öreg gyilkos résnyire nyitja a kertajtót, csak a hátát látjuk, barátságosan tessékeli befelé a lányokat, de a filmeseknek jelzi: eddig, ne tovább! Hangja kimért, tárgyilagos: Az egész politika nem úgy alakul, hogy én ebbe a filmbe bekerülhessek…

Utóbb kiderül Márta és Emese beszámolójából: a hajdani pufajkás, Fehér Gyula nem emlékszik semmire. Ott sem volt, nem látott semmit, nem csinált semmit…

2004. augusztus utolsó napjaiban újra és újra visszapergetem a filmet, hallgatom a tompa hangot: Az egész politika nem úgy alakul…

Ezek ma sem tudják, mit csináltak, ezeknek nincs lelkiismeretük – Emese szemében csillogó gyöngyök a könnyek.

Negyven éve úgy alakult a politika, hogy megdicsérték, talán ki is tüntették Fehér Gyulát, mert gátlástalanul gyilkolt védtelen embereket a munkás-paraszt hatalom érdekében, s ha kapott egy érdemérmet, olyan ostoba nem lehetett a gyereke, hogy föl ne vegyék az egyetemre; és ha most, 1989-ben az egész politika nem úgy alakul, akkor boldogan élhetett volna, amíg meg nem hal.

Még szerencse, hogy az ügyészségen az elvtársak védik az elvtársakat!

Itt olyan érdek-összefonódások vannak, hogy ebbe jobb bele nem menni! – fakad ki Hargitay Márta az ügyészség előtt, ahol arra figyelmeztették, legokosabb, ha nem kutakodnak a gyilkosok után.

Ha Fehér Gyula elvtárs él még, vajon ma, 2004-ben szerinte hogyan alakul a politika? 1994-ben boldog volt, amikor pufajkás harcostársa, Horn Gyula lett a demokratikus Magyarország exkommunista miniszterelnöke? 1989-ben nem emlékezett arra, mi történt az Ipoly partján 1956. december 14-én. 2004 augusztusában vajon hogyan emlékszik vissza Hargitay Lajos és Hadady Rudolf halálára? Büszkén? Keserűen? Szeretne szégyenében a föld alá süllyedni? Vagy ingerült és rosszkedvű, mert a szocialista kormány, az ő kedves régi elvtársai megfeledkeztek róla, és Nagy Imre sírjára hordják a virágot, annak az áruló Nagy Imrének a sírjára, akit neki harminc éven keresztül – igaz, Horn Gyula elvtárssal együtt – szidnia, gyaláznia, pocskondiáznia kellett, illett, lehetett?

1989-ben Fehér Gyula elvtárs alighanem bízott Gyurcsány Ferenc KISZ-titkár elvtársban. 2004 augusztusában Fehér Gyula talán még elvtárs, de a milliárdos Gyurcsány Ferenc, a demokratikus Magyarország exkommunista miniszterelnök-jelöltje már biztos nem elvtárs. Fehér Gyula talán ma is ragaszkodik kommunista elveihez, meggyőződéséhez, és keserű indulattal visszaköveteli a boldog proletárdiktatúrás időket, amikor következmények nélkül lövöldözhetett az Ipoly-parton védtelen emberekre. Gyurcsány Ferenc viszont aligha szeretne újra fix fizetésből élő KISZ-titkár lenni.

És vajon él-e még Horváth Károly, a hugyagi párttitkár fia, aki a pufajkások sofőrje volt 1956. december 14-én? 1989-ben is azt a mesét adta elő Hargitay Lajos két árvájának, amit még 1956 decemberében vertek a fejébe az elvtársak: Balassagyarmat felé haladtak az országúton, amikor támadás érte őket. Ők négyen kiugráltak a kocsiból, viszonozták a tüzet, az autójuk is megrongálódott, és amikor a tűzharc véget ért, kiderült: a két fogoly megszökött. Visszatértek Salgótarjánba, és jelentették a történteket. Akkor sem tudott többet, ma sem mond mást.

Itt olyan összefonódások vannak…

Rég volt? Elmúlt? Ez már történelem? Tessék beletörődni?

Szigethy Gábor

[sronti]

Nagyon szívesen olvasnék az izraeli túszok helyzetének felhasználásáról a politikai kommunikációban. Ennek egy elég érdekes története van a vietnami hadifoglyoktól az iráni túszdrámáig,

A múltkor olvastam egy Rick Perlstein cikket, és innen jutott eszembe ez, ő írt mindkét médiakampányról és arról, ahogy a republikánusok milyen jól használták terelésre és propagandára ezeket. Ahogy a túszokról/foglyokról lehetett beszélni, sokkal nehezebbé vált a háborús uszítást kritizálni, könnyebb lett indokolni bármit.

Ezekből aztán lett végül az Irán-kontra, meg a vietnami háborúban is így szereztek mozgásteret maguknak Nixonék és a foglyok hazatérésével terelték el a figyelmet az alapvetően semmilyen más sikert nem adó háborúról és annak végéről.

Amire kíváncsi vagyok, az az, hogy ezekből a kampányokból mit használ Netanjahu, meg általában mik a hasonlóságok és különbségek ezekben a kampányokban, szóval, ha valakinek van erről érdekes cikke, szóljon.

[izraelinfo]

A jobboldali Zsidó Erő párt felfüggesztette együttműködését az izraeli kormánykoalícióval

A jobboldali Zsidó Erő párt felfüggesztette együttműködését a kormánykoalícióval a palesztin foglyok börtönviszonyaival kapcsolatos vita miatt – jelentette a The Times of Israel című angol nyelvű izraeli hírportál csütörtökön. Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter, a párt vezetője a helyi média beszámolói szerint bejelentette Benjamin Netanjahu miniszterelnöknek, hogy pártja bojkottálja a…

[choquejuergas]