#esti gyors

[eltiron2]

Hogyan ért gyors véget az Állatkerti pályafutásom? (Kis Magyarország-bemutató)

1991 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal vendéglátóztam, voltam pincér, kocsmapultos, mosogató, ha mást nem találtam, üzletvezető, séf, kutyafasza. 2-3 éve azt mondtam, elegem van a 12-16 órás műszakokból, a feketemunkából, a hamis mítoszokból.

ÉS MOST SZERETNÉM MEGKÉRNI A SOK FOLLOWERREL RENDELKEZŐ ISMERŐSEIMET, HOGY REBLOGOLJÁK EZT A SZART. Tudom, hogy lehetetlenül hosszú poszt.

Szóval szóltam minden haveromnak, hogy aki tud a képességeimnek megfelelő melót, az szóljon. Sok mindent nem tudtam összeszedni: beszélek angolul, németül, meg még pár nyelvet nagyon alapszinten, van egy esti gimis érettségim, meg egy vödör tapasztalatom mindenféle munkákból, a legaljától a legtetejéig.

Idén tavasszal felhívott a legrégebbi barátom (32 éve ismerjük egymást), hogy őt kinevezték a Fővárosi Állat-és Növénykert (innentől: FÁNK) osztályvezetőjének, és megszervez nekem egy munkainterjút. De (innentől GG lesz a neve) borzalmasan rendes, szabálykövető fickó, tehát nem becsempész a hátsó ajtón, hanem írjak rendes pályázatot, menjek be interjúra, ő támogatni fog, mert tudja, hogy jó vagyok a munkára.

A munka nagyon nehéz és felellöségteljes: kapusnak kell lenni, mosolyogva érvényesíteni a látogatók jegyét és azt mondani nekik, hogy "érezzék jól magukat", naponta 2-3 ezer alkalommal. Ezért ajánlottak garantált bérminimumot. Persze az interjú alatt elmondtam, hogy van kereskedelmis múltam is, szóval végül "kapus-jegypénztáros-jegyellenőr" lett a hivatalos státuszom, ez lett rányomtatva a badge-emre is.

A munkainterjún ott volt a "beléptetési csoportfőnök" (innentől legyen a neve PP) is, akinek az volt a két kérdése, hogy 1. Vagyok-e legalább 100 kiló; 2. Tudok-e bánni a cigányokkal?

Igen és igen.

Ez idén áprilisban történt, és aztán elkezdtem élni az áloméletet: kurvaszarul kerestem, de bazi jó helyen dolgoztam, igazából engem a lóvé sosem izgatott.

Aztán bő egy hónap után jött egy koszorúér-görcs, nem sokkal utána pedig meghalt anyukám, de ezekkel együtt is csak 4-5 napot hagytam ki a munkából, mert (figyelem!) SZERETTEM OTT LENNI.

Az állatkerti alkalmazottak közszolgálati státuszban vannak (amit imádtam, és nagyon-nagyon fontos lett volna nekem egy banki kölcsönhöz), tehát nekik nem 3, hanem 4 hónap a próbaidő.

Augusztusban lett időszerű, hogy beszélgessünk a véglegesítésről, GG, aki odavitt, eljött beszélgetni hozzám, hogy bajok vannak, mert a csoportfőnök PP problémázik, hogy én nehezen illeszkedek be és a munkatársak panaszkodnak rám. Nem értettem. Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, csak azt, hogy PP kerül velem minden kommunikációt.

Végül a döntés napján (ami megérne egy külön posztot) PP odajött hozzám és közölte, hogy megvétózta a szerződéshosszabításomat, tehát gyakorlatilag ki vagyok rúgva.

Köpni-nyelni nem tudtam - aztán kb két hét múlva GG feljött hozzám és elmesélte, hogy PP-t és vele együtt a fél beléptetési csoportot ki kellett rúgni, mert kiderült, hogy a pénztárosok és a kapusok hosszú idő óta rendszeresen együttműködve LOPNAK. A Modus vivendi lényegtelen, de soksokmillió forinttal károsították meg a FÁNK-ot. Engem pedig azért rúgatott ki PP, mert tudta hogy van egy cimborám a vezetőségben, szóval nem lehet belevenni a buliba, így kockázatos, hogy lebuktatom őket.

Ez még nem a vége a sztorinak. Jeleztem GG-nek, hogy szívesen visszamennék a céghez, mert minden szarsággal együtt igenis imádok ott dolgozni. Egyeztetett az újonnan kinevezett csopfőnökkel, aki felhívott, hogy mennyire örülne ha visszamennék és legyek a helyettese - szóval a bürokrácia miatt újra megpályáztam formálisan a régi pozíciómat, biztosra tudva, hogy visszavesznek.

Pár nappal később hívott GG, hogy nem vesznek vissza, mert a "cég" nem veszi jó néven, hogy favoritizálja a haverját.

Míg ott dolgoztam, rövid negyed évben végig küzdöttem a bürokráciával, lehetetlen sztorijaim lennének még.

De a lényeg az, hogy tökéletesen alkalmas vagyok egy munkakör ellátására, de nem dolgozhatok ott, because fuck you.

Ez a rövid történet.

[angelofghetto]

na akkor fussunk neki újból

Az előző eltűnt, és újabban elég furán működik a tumblim. Talán veszélyes lettem? :) Sebaj. A vidéki versenyző második próbálkozása következik. Talán telóról nehezen olvasható, ezért most szövegaláírásos fotók helyett inkább kirakom a teljes videót, amelyben Pogátsa Zoltán, Szepesi Balázs és Sass Magdolna közgazdászok többek között a tankötelezettség felső határáról cserélnek eszmét a "Hazai verzusz multinacionális tőke" című beszélgetés keretében. Az korábban idézett, számomra bicskanyitogató rész kb. 55:00 után kezdődik.

Ha már belenyúlok, van utána egy másik rész, amikor távol-keleti országok szegénységből való gyors gazdasági növekedéséről beszélnek. Még jól emlékszem, valamikor a rendszerváltás környékén volt szó késő esti műsorsávban arról, hogy a keleti "kis tigrisek" azt a stratégiát alkalmazták, hogy baromi könnyű és olcsó volt vállalkozást indítani, annyira alacsonyak voltak az adó- és járulékterhek, hogy nem érte meg trükközni az adózással, és boldog-boldogtalan vállalkozást indított, amiből egész sokan fenn tudtak maradni, megerősödni, és a sok kicsi sokra megy elv alapján sokkal több adó folyt be, mintha agyonnyomták volna őket már a kezdet kezdetén. Miért nem lessük el a működő módszereket?

Másik dolog: mindig szidják a Kádár rendszert, hogy milyen kicsi volt a termelékenység, és mennyi selejtet gyártottak. Nem tudom, más ágazatokban hogy volt, de az enyémben hatalmas hajtás volt, és nagyon jó minőséget termeltünk, amíg a nagy gyárak képzett szakmunkásokkal és műszaki értelmiségiekkel tudták feltölteni az üzemeiket. A fősulin a faliújságok leszakadtak az álláshirdetésektől, ösztöndíjat adtak annak, aki bevállalta, hogy diploma után az első évét náluk dolgozza le. Német és osztrák cégek jöttek hozzánk gyártatni az olcsóság, a szuper minőség és a földrajzi közelség kombó miatt. Aztán jött a rendszerváltás, az ágazatot szétverték, lerabolták, 10 évre sóval hintették be a helyét, azóta gazdag dilettánsok indítanak kisvállalkozásokat, ahol mekis bérért dolgoztatnak. A jó szakmunkások generációja most hal ki, utánpótlás nincs, vagy alig van. És itt a vége. Harminc év múlva hiába jut eszébe bárkinek, hogy jaj, fel kéne éleszteni, már tanár sem lesz, aki visszatanítaná a tudást.

[drakvuf]

Nagy Ő 15: A finálé

Isten hozott mindenkit Toszkánában.

Attila vázolja a tervet a lányoknak: egy egész napot fog tölteni Timivel és utána egy másikat Bogival. Harmadnap pedig feltámad meghozza a döntést.

Bogi a kamerának azt magyarázza, hogy nem tudja minek hozták Timit, mert úgyis ő nyer, de ha már itt van reméli jól fogja érezni magát.

Timi szerint viszont Bogi esélytelen, mert nincs meg benne az a nőiesség, ami Attilának kell.

Indul az első nap. Attis Firenzébe viszi Timit.

A lány bevallja, hogy járt már Olaszországban, de csak Rómában. Attila egyből felkérdezi, hogy kivel volt itt, de a lány nem árulja el.

Megtudjuk, hogy Attilának a német mellett van egy kamu olasz identitása is.  Gyerekkorában fostos olasz slágereken nőtt fel.

Árpa olyan, mint a medvedisznóember. Félig magyar, félig német, félig olasz.

Jó proli turistákhoz híven szerelemlakatot helyeznek el egy rozsdás korláton.

A férfi a lakat egyik kulcsával a helyi patakot szennyezi, a másikat Timinek adja, mert már szenilis és tart tőle, hogy elhagyja.

12-es karikával látták el a műsort, de valamiért faszokat mutogatnak benne.

A férfinek nagyon fontos, hogy megnézzék az összes szobor kukiját. Timit lenyűgözi a látvány és Attila tudása a történelmi pöcsökről.

Ezután Árpa elmeséli a lánynak, hogyan végezték ki Mussolinit a partizánok.

Meg is mutatja neki az épületet, ahová nem lógatták fel. Attis megkérdezi a lányt, hogy van-e kedve lovagolni egyet a városban. Naná, hogy van, de valószínűleg nem erre számított.

Mindenesetre a kamerának azt mondja, hogy sosem volt még ilyen romantikus élményben része. Smárolnak.

Házasság előtt. Fúj.

A nagy romantikázásban megéheztek és Attila ordibálva sétál be a helyi piacra, mintha mindenkit ismerne.

Egy csávó kihívja a rendőröket a bolond férfire.

A Nagy Ő beveti az összes Duolingon szerzett tudását és megpróbál valami húst venni a hentesnél.

Attila elárulja, hogy amikor piacozik mindig kurva éhes lesz. Megkóstoltatja Timivel a pacalos szendvicsét.

Timi a kamerának elárulja, hogy majdnem behányt, amikor megtudta mit adott neki a férfi. Az esti romantikus vacsorán egy váratlan vendég érkezik hozzájuk. Egy kis kóbor cicmók.

Meghalok olyan cuki, de ő nem éli annyira a helyzetet, mert megállás nélkül nyávog.

Megérkezik Timi is, Attisnak már áll a dákója. Szerinte minden férfi így érezne, ha egy szőke bombázó megjelenne előttük.

Attila bevallja Timinek, hogy mellette férfinek érzi magát. Nem feltétlenül nem problémás, hogy csak egy fele annyi idős lány mellett érzi magát teljesnek Attisom.

A nagy izgalomban Attila eldurran.

Aztán itatni kezdi a lányt és közli vele, hogy nincs szex, ameddig nem hozta meg a végső döntést. Timi csalódott, hogy nem lesz ma dugás, de hogy lecsillapítsa, Attila belebassza a vízbe. A lány a vízben is csak smárolni akar. A férfi viszont tudja, hogy Isten figyeli őket, ezért megpróbálja elhajítani.

De még mindig nem elég erős, hogy elbírja, szóval visszaesik a vízbe. Timi segget villant.

Másnap már Bogival hasítanak egy Vespán az olasz utakon.

Az úton borzalmas olasz slágereket énekelnek. Attis útközben bedobja a lánynak, hogy na egy gyors kefe az olívafák alatt? Igen, vágja rá a lány, de átbaszta a Nagy Ő, mert nem lesz dugás. Nem kapta be a bogyóit időben.

Valami szőlősbe vitte Bogit, ahol mint tegnap most is ordibál az olaszoknak. Egy random vén faszit elkezd Giuseppének hívni. Szegény öregember azt hiszi ki akarják rabolni, ezért vág nekik egy kicsit a szőlőjéből, hogy ne bántsák.

Attila kifogyott a duolingos mondatokból és angolul kezd beszélni.

Jól kibaszott a lánnyal, mert dolgozni hozta, nem lazulni. Szőlőt szedet vele.

Fizetséget nem kap a munkájáért, de legalább piknikezni elviszi.

Attis egy labrador kölyökhöz hasonlítja a lányt, mert gyakran elveszti a fókuszt. Bogi azt mondja neki, hogy ez PUA technika és szándékosan nem figyel folyamatosan rá.

A Nagy Őt zavarja, hogy még mindig játszmázik a lány. Az érzelmeiről kérdezi és Bogi bevallja, hogy elkezdte megszeretni a férfit. Attis nagyot sóhajt.

A piknik után csobbannak egyet a medencében.

Smárolnak, aztán Attis csemegézik a lány hasából.

Valahogy Bogiról lekerül a bikinifelső. A tizenkettes karika az életéért küzd.

Az Istennek nem tetsző művelet után sétálnak a városban. Attis megint random olaszoknak köszönget, mintha ismerné őket.

A nap végén Boginak is jár egy vacsora.

Attilát a Susi és Tekergő inspirálta a mai menühöz, azzal a különbséggel, hogy ők most inni is fognak. Attis eldurran, aztán lenyalja a habot a végéről.

Megint smárolnak, mint a kutyák a mesében.

Bogi azt mondja, hogy ha nem is nyer ő már annyi élménnyel megy haza, hogy boldog. Attila azt mondja a kamerába, hogy még mindig ő a legizgalmasabb nő, de nem bízik benne.

A Nagy Ő meglepetést hozott a lánynak: fánkot. Milyen romi.

Vacsora után még chillelnek egy kicsit, de ebben a napban ennyi volt.

Másnap eljön a nagy döntés ideje. Mindkét lányról egy-egy geci unalmas montázst kell végignéznünk. Teljesen lényegtelen.

Na most.

Na most.

Nem titok, hogy nem annyira vagyok már elégedett az eseményekkel pár rész óta. Emiatt több befejezést is írtam a Nagy Őhöz.

Nyilván itt van kezdésnek az igazi vége, azoknak akiknek nincs fantáziájuk.

Illetve írtam egy dream endinget, ez nyilván egy fanservice saját magamnak.

Akkor van egy coming out endingem is, ennek az apropója ott lesz a poszt elején.

És végül egy nightmare ending, ami senkinek nem lesz jó.

[paralea]

---

**2. Fejezet: Váratlan találkozás**

Másnap reggel Xavier a szállodai szoba hatalmas ablakából kémlelte a nyüzsgő Párizst. Az Eiffel-torony távolról mint egy szürke árnyék emelkedett a város fölé, a nap sugarai pedig lassan ébredező fényt vetettek a kanyargó Szajna vizére. Xavier azonban nem igazán figyelt a kilátásra. Az előző esti találkozás járt a fejében.

Lili. Valami megfoghatatlan volt benne, ami miatt Xavier nem tudta kiverni a fejéből. Amikor Xavier felébredt, rájött, hogy alig tud róla valamit. Csak egy név, egy arc, és az a különös érzés, hogy találkoztak valami fontos pillanatában. A telefonján végigpörgette a névjegyzékét, az üzeneteit, de Lilit sehol nem találta. Nem kérte el a számát, nem követte be az Instagramon. Nem maradt más nyoma, csak az emlék.

Xavier gyorsan lezuhanyozott, és úgy döntött, hogy kicsit kikapcsolódik. Felkapott egy szürke kapucnis pulcsit, egy napszemüveget, és elindult Párizs bevásárlónegyedébe, a Saint-Honoré utcába. Ez a hely a város szíve volt, tele luxusbutikokkal, hangulatos kávézókkal és a világ minden tájáról érkezett turistákkal. Talán egy kis vásárlás és egy kávé segít majd kitisztítani a fejét.

Ahogy végigsétált a divatüzletek között, a gondolatai vissza-visszatértek Lilihez. Nem számított arra, hogy újra találkoznak, de valahogy mégis remélte, hogy a sors újra összehozza őket. Az emberek elhaladtak mellette, ő pedig próbálta elkerülni a felismerést, ami mindig követi a nyilvános helyeken. A szokásos mosolygós szelfiket és gyors köszönéseket félbeszakította valami, ami váratlanul ragadta meg a figyelmét.

Ott volt. Lili épp az egyik kisebb butik előtt állt, egy kirakatot nézegetett elmélyülten. A napsütésben fénylő, egyszerű virágmintás ruhában szinte beleolvadt a párizsi forgatagba, de Xavier azonnal felismerte. Nem csillogott, nem villogott, csak önmaga volt, könnyed és természetes.

Xavier egy pillanatra megtorpant. Az volt az első gondolata, hogy talán csak képzelődik, de aztán elmosolyodott. Mintha Párizs maga döntött volna úgy, hogy összehozza őket megint. Lili éppen egy könyvet tartott a kezében, amikor Xavier óvatosan mögé lépett.

– Látom, még mindig a saját világodban vagy – szólította meg Xavier, és Lili felnézett, meglepetten, de boldogan.

– Xavier! – mondta a lány, miközben a könyvet visszatette a polcra. – Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra. Párizs mégis kisebb, mint hittem.

– Valahogy úgy tűnik, hogy mindig jókor vagyok jó helyen – mondta Xavier nevetve. – Mi újság? Mit keresel itt?

Lili vállat vont. – Csak sétálok, nézelődöm. Ez az egyik kedvenc részem a városban. Itt az emberek rohanása mellett is lehet találni egy-egy pillanatnyi nyugalmat.

Xavier bólintott. – Ugyanezért szeretem én is. Bár bevallom, ma kicsit mást keresek.

– És mi az? – kérdezte Lili kíváncsian.

– Talán egy kis nyugalmat. Vagy egy jó beszélgetést – mondta Xavier. – Azt hiszem, az utóbbira inkább lenne szükségem.

Lili mosolyogva intett az egyik közeli kávézó felé. – Ha van kedved, meghívlak egy kávéra. Vagy egy narancslére. Még nem reggeliztem.

Xavier elnevette magát. – Narancslé jól hangzik. Valahogy hozzád illik.

Leültek a kávézó teraszán, és a rendelés után újra belemerültek a beszélgetésbe. Beszélgettek Párizsról, az influenszerek világáról, és arról, hogy néha milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt a valós élet és a közösségi média között. Xavier érezte, hogy Lili perspektívája más volt, mint bárki másé, akivel eddig találkozott. Nem az elismerést kereste, hanem valami igazán őszintét.

Ahogy lassan közeledett a dél, Xavier úgy érezte, mintha ezer éve ismerné a lányt, és mintha Lili tényleg értené őt. Lili pedig, bár szinte alig ismerték egymást, megérezte, hogy ez a találkozás valami különleges dolog kezdete lehet.

– Szerinted mi lenne, ha ma csak úgy elvesznénk Párizsban? – kérdezte Lili hirtelen. – Nincs terv, nincs poszt, csak mi és a város.

Xavier szeme felcsillant. – Benne vagyok. Térkép nélkül, irány a véletlen!

És így indultak útnak, együtt fedezve fel Párizst, egy új kaland reményével és azzal a bizonyossággal, hogy néha a legváratlanabb találkozások vezetnek a legszebb történetekhez.

---

Ez a fejezet Lili és Xavier kapcsolatának fejlődésére összpontosít, és arra a varázsra, amit a véletlen találkozások rejtenek magukban. Ha szeretnéd, folytathatjuk a történetet, vagy hozzáadhatunk további részleteket!

[viszony]

Az első kurvázás maradandó élményekkel járt. A lány fiatal volt, valószerűtlenül vékony, közvetlen és készséges. A hely egy wellness központ, ahol masszázs, szolárium és (khm...) egyéb kikapcsolódást segítő szolgáltatást nyújtottak.

Furcsa mód nem voltam zavarban. Natúr franciát kértem, majd aktust lovagló pózban, végül hátulról fejeztem be. Az sem zavart, hogy nagy volt a forgalom. A leányzó a "megbeszélés után" frissen zuhanyozva érkezett, testére tekert kis törölközőben és egyből nekiállt, hogy kihámozzon az alsónadrágomból. Rendkívül ügyesen szopott, a nyelvével úgy játszott, mintha legalább három lenne belőle a szájában. Közben lerántottam róla kis törölközőt és csodáltam a szép kis idomokat. Sokáig nem bírtam volna ebben a helyzetben, gumit rántottam és háttal az ágyra feküdtem, Ő jött fölém és kezével segítve egyből bevezetett a szűk punciba, rám ült. Gyors lovaglásba kezdett, éreztem, hogy hamar le akar tudni. Nem nézett a szemembe. A kezeimmel végig vándoroltam a csípőjén, a derekán, a kis melleivel játszottam, pont illettek a markomba. Kis idő után diszkréten jeleztem, hogy folytassuk hátulról. Az ágy mellé álltam, ő négykézláb fordult, az ágy szélén pucsított. Kicsi csípője volt, apró popsi és ahogy homorított úgy nyíltak a farpofácskák. Szerintem nincs olyan férfi, akinek nem indul meg ilyenkor a nyáltermelése. A pihe-puha puncipárnák hívógatóak voltak, a farkammal kicsit masszíroztam, majd határozott mozdulattal behatoltam és a csípőjénél foga ritmikus mozgásba kezdtem. Közben a kezeim el-el vándoroltak a combokon, majd a derékhajlaton, aztán ráhajolva a cikiken simogatva, markolászva. Ilyenkor lelassul az idő, megszűnik minden külső zavaró tényező, az érzés, az élmény teljesen magával ragad. Ahogy a sebesség nőtt, a feszítő érzés is egy erősebb lett, hatalmas élvezéssel fejeződött be. Távoztam és hanyatt dőltem az ágyon, jóleső eufória érzéssel a fejemben. Kis idő után "magamhoz tértem", megmostam a farkam, majd úgy meztelenül kisétáltunk az erkélyre. Ő elszívott egy cigit, beszélgettünk, néztük az esti belváros esti forgatagát. A villamosok nyikorogtak a síneken, az autók pöfékeltek, 1-1 duda hangját hallottuk, a féklámpák pirosra festették az esőáztatta aszfaltot.

[metalindex-hu]

Őrület (Mad Vill-részlet: Ghost Toast, Mad Robots; Gyilkos, Beerzebub, Crippled Fox)

Őrület (Mad Vill-részlet: Ghost Toast, Mad Robots; Gyilkos, Beerzebub, Crippled Fox) - https://femkereso.blog.hu/2023/04/30/orulet_mad_vill-reszlet_ghost_toast_mad_robots_gyilkos_beerzebub_crippled_fox -

Tiszta őrület, és van benne rendszerellenesség! Egy sörfőzde és egy fesztiválszervező team összefogott és létreálmodott egy rendkívül impozáns underground fesztivált. (A részleteket lásd itt és itt.) Évadnyitóként az újra működő, az egykori kőbányai sörgyár területén lévő Mad Kertben – 3 nap, 26 magyar UG zenekar, minőségi sörök, vegán burger, tépett malac, gyerekeknek csúszda, pingpongasztal, csocsó, off programként: sörfőzde-látogatás idegevezetéssel stb. stb. és hátha a pápa is belátogat… A jegyár is baráti. Jól hangzik? Naná!

Még egy olyan elvetemült fintorgónak is, mint én, aki nem igazán van oda a fesztiválokért (csak a koncertek érdekelnek, a köztük lévő likak nem), és a helyszínre autóval érkezik (így az alkoholfogyasztás kizárva, bocs, srácok, de vettem pólót!).

A zenekari felhozatal tényleg figyelemre méltó, érdeklődést keltő, én, nem-fesztiválozóként, mégis csak célirányosan vettem az irányt Kőbánya felé – a döntő lökést a március 17-i Dürer-kert-beli Ghost Toast–Mad Robots koncert adta: mindkét banda világszínvonalon teljesített, és bűvölt el. A Mad Vill-menü pénteki napján pedig szinte ismét tandemként álltak színpadra. Míg a szombati nap is számomra komfortos időpakként kínálta a Gyilkos–Beerzebub–Crippled Fox trióját az esti órákban. Szóval az élménybeszámolóban is rájuk szorítkoznék.

Egy fárasztó nap és munkával teli hét után, letéve a lantot, kocsikáztunk ki idejekorán a helyszínre (fél óra normál menet, pápa és kísérete sehol), hogy mielőtt a számunkra kedves zenekarok ideje eljő, felmérjük a terepet, oldódjunk, akklimatizálódjunk, átitatódjunk a fesztiválfeelinggel. Nem volt egyszerű, mert az időjárás nem állt mellénk, semmi durva, de hűvös-borús ég a fejünk felett rendszeresen elhúzó repcsikkel, szemerkélő-permetező eső. Node nem vagyunk cukorból!

Barátságos fogadás és gyors beengedés, egy pavilon tele sörcsappal és a nedűt tartalmazó hordókkal, két mobilbüfé, egyikben BBQ, másikban burgerek, konténeres illemhely (tiszta!), asztalok-padok, mini-játszótér, faváras-csúszdás, az emeleti részen bent merchpult, gazdag kínálattal (és jó árakkal, és ilyenkor az ember nem habozik több pólót is vásárolni). Beszélgető-söröző rokonlelkek, lányok-fiúk vegyesen, életkori megkötés nélkül – gyerek és kutya is feltűnik. Cool.

Megmerítkezünk. Otthonos, ismerős, okés az egész. A vártnál kissé kevesebb létszámmal, én 100-150 főre saccolnám. Meg kellene lepődnöm? A fene tudja.

Hallgatjuk-nézzük a művári Witchthrone színpadi műveleteit. Bemelegítésnek. Nagyon várós a debreceni trió (és nagyon nem az, amire hirtelen gondolsz!) fellépését – és jó sok technikai utasítást-kérést követően jönnek is Rózsavölgyi Bencéék, azaz a GHOST TOAST, vetítővásznat és projektort is a színpadra állítva maguk mellé, hogy vizuállal is megtámogassák a szettjüket, habár ehhez még talán nincs elég sötét.

A zenéjük frenetikus hatással van rám, elkábít-feldob, utaztat-élénkít, elvarázsol, na! Cserős Zoltán dobossal (aki 3 éve tagja már a zenekarnak) ez a 3. koncertjük: a két budapesti között volt egy debreceni roncsbáros is, de Stefán János basszusgitáros és társai ennyi koncertrutin mellett is világszínvonalon zenélnek. A márciusi koncert a zárt klubtér és a két nagy kivetítő plusz hatása miatt hatásosabb volt, ha összevetjük a két fellépést, de a zene itt is mindent vitt. Talán az utolsó szám elhagyható lett volna, ha a szett dinamikáját és a hallgatóságra tett hatását tekintjük, de ugyanakkor meg bármeddig elhallgatnám őket.

Nemsokkal később – a győri Devoid őrlése után – az őrület új arcát mutatta: a MAD ROBOTS képében. Atyaég! Mekkora zene szólt a kezük által, csak lestem, hogy Joe basszer, László dobos és Miki gitáros kezei közül milyen lazán, organikusan hömpölyög ki, a különféle bejátszott háttér-alapokra-kiegészítőkre felépített muzsika. És milyen plusz érzelmeket-gondolatokat hozott felszínre bennem a márciusi klubbulihoz képest… Mári Péter saját bevallás szerint is némileg szétesett volt, amit én a hét fáradalmainak tudtam be (na ja, ez nem az a L. A.-beli rockandroll élet a ’80-as évekből, amikor délután kettőkor kelsz, beleszívsz a spangliba, whiskey-vel öblögetsz, aztán este 9-kor a hangtechnikusod a nyakadba akasztja a gitárt a színpadi lépcsőnél…), de ez a hangján nem érződött, csak a színpadi jelenlétén hagyott nyomot, ám ezt épp az önreflexióval oldotta. Nem volt itt semmi probléma��

…hacsak az nem, hogy az autóba már csak egy pajszer segítségével tudtuk magunkat bezöttyenteni, a sok állásba belefáradt derekunk már ágynyugalomra vágyott. Nem sokkal később megadtuk neki ezt az örömöt. De figyelmeztetve: holnap sem lesz másként!

Szombaton frissen-kipihenve ismét a helyszínen, az ég is derűsebb; az erjesztőszag mellé némi fűillat is társult a lenge szélben; új pólókkal gazdagabban – a színpadon a sörfőzde menedzsere, Sefcsik Márton és sludge triója: a GYILKOS. A hangerő mintha a duplájára nőtt volna tegnap óta, de nem kellemetlen. A banda erőteljes (kraft) zenéje viszont kíméletlenül öldököl.

Ám az ERŐ utánuk következik, az 5. születésnapját ünneplő móvári BEERZEBUB képében. Akik számomra a jelenkori magyar metal szcéna majdnem egyetlen valóban metal (lázadó) szellemiséget képviselő zenekara (l. még pl. The Southern Oracle, akiknek épp ekkor, most szombaton volt a lemezbemutató koncertjük a belvárosban). Pont. És felkiáltójel. Kritikai szellem és szellemesség, legyen az társadalomkritika, kormánykritika, politikai vélemény. Tőlük nem azt hallod, hogy „jaj, mi nem véleményezünk, politizálunk, mert elvesztjük a közönség felét”, semmi efféle gyáva picsogás (ami nem is érdemel közönséget) – van véleményük, el is mondják, dalokba is öntik, ki is állnak vele és mellette. Respect! Mindezek mellett/mindezekkel együtt brutálisan jó koncertet adnak. Hatalmas pogó, megy a „lökdösődés”. Nyak nem marad mereven. Többször is színpadra invitálják a Hellvill (és most már Madvill) fesztiválok szervezőjét, a szintén móvári Bipølaris zenekar énekesét, Németh Attila Somát, vendégként egy szám erejéig fellép velük még a 2018-ban indult politikusi pálya egyik „stábtagja” is, húrokat tépve. Ádám, a maszkos városi gerilla az underground támogatására buzdít, közben tolják a Bélyeget, a Kormányt, a Korruptat – szállnak a hős vezérünk arcképével díszített beerzeurók (összeszedtem egy csomót, remélem, egyszer, mihamarabb fizethetek vele… vagy inkább mielőbb elavul…?) – és jön a Hibás világ, az SCHC-s Liberal Youth dalának feldolgozása, „Mi vagyunk az ellenséged!” – az ember tényleg kikarmolná a gyártelep sárga macskaköveit és indulna Molotov-koktélt keverni… A Beerzebub „a metálzene Bödöcse”, mondja Kris barátom, és igaza van, azzal a megszorítással, hogy mindeközben Bödöcs is „a standup Beerzebubja”! A hangulat óriási, fergeteges érzés itt lenni. Boldog szülinapot a zenekarnak! – ünnepeljetek velük: az alkalomra kijött a bővített A szavak ereje CD, új pólóminták, BZB-képregény…

Ezt kellett(?) „überelnie” a skót turnéról hazaérkező CRIPPLED FOX triójának. Dehogy kellett! Elég volt önmagukat adni: fast thrashcore-t (l. S. O. D., M. O. D., Suicidal Tendencies stb.), de KisVuk-szerűen. Daráltak is ezerrel. Sláger sláger hátán – végül a skót turnén írt új dalt is elnyomták (az első négy nap babkonzerven éltek, egy ilyen konzerv felirata adta a szöveg alapját…). Szem nem maradt szárazon, láb és nyak mozdulatlanul.

Aki teheti, merészkedjen ki a fesztivál zárónapjára is és élvezze!

Hell Vill × Mad Scientist presents: MAD VILL Budapest, Mad Kert, április 28–29. (30.) Belépőjegy ára (bérlet): 11.999 Ft péntek: Ghost Toast, Mad Robots szombat: Gyilkos, Beerzebub, Crippled Fox

[itspetraveler]

Göteborg-Stockholm, Svédország

Új év, új ország: Svédország.

Január második hétvégéjén Svédország két legnagyobb városának felfedezésére indultam el: Göteborg és a főváros, Stockholm volt a terítéken.

Göteborgba megérkezvén elég esős és szeles időjárás fogadott. Nem hiába, északon vagyok, de azért ilyen mértékű esőre nem számítottam.

Göteborgban nem terveztem sok időt tölteni, gyorsan körbe lehet járni a nevezetességet, így kicsit el lehet csípni a svéd életérzésből.

Első utam persze a város egyik legmagasabb pontjára vezetett a Skansen Kronan-hoz, ami egy erőd volt. Számomra abban volt érdekes, hogy az esős idő ellenére szép kilátást nyújtott a városra. Jelenleg konferenciaközpontként és étteremként működik, de alapvetően támadások ellen építették, azonban ilyenfajta védekezésre soha nem volt szüksége a városnak.

Az erődhöz közel van a Haga Nygata utca - helyi Váci utca - amelyen végigsétálva eljutottam a híresebb halpiachoz (Feskekörke), de ez most nagy átalakuláson vesz részt - mint sokminden más Göteborgban - így ebből csak a felálványozott épületet láttam.

Betértem még a katedrálisba, megnéztem az operaházat, az egyetemet és megcsináltam a must have fotót a városházáról a piros szív bűvkörében.

Másnap délelőtt a Slottsskogen névre hallgató parkban töltöttem el az időt a repülőgép indulásáig. A park a város szélén található, kb. 300 hektáros terület, tele fákkal, zölddel, mini állatkerttel, ahol legnagyobb örömömre láttam pingvint. Ezek a cuki állatok ismét elvarázsoltak, mert úgy totyognak, mint ahogy mi totyogunk az életben. :)

Délután 4 órakor átrepültem Stockholmba. Egy gyors bevásárlás után körbefutottam a várost az esti fényekben. Azt már itt megállapítottam, hogy másnap lesz teendő és néznivaló, mert tele van a város számomra érdekes múzeumokkal, területekkel, épületekkel. A fény egyik épületből sem veszett ki, minden annyira ki volt világítva... szinte nem tudom elképzelni, hogy karácsonykor itt nagyobb fényűzés lett volna.

Vasárnap a napot a Vasa múzeumban kezdtem. A Vasa egy hajómúzeum és bár félek a hajóktól, múzeumban szívesen megnézem őket. Ez a hajó sajnos pontosan beigazolja azt a félelmemet, hogy elindul egy hajó az útjára és elsüllyed. A Vasa-t a 17. században építették a király kérésére. Hamar elkészült, de mivel a tervezők féltek a királytól és nem merték elárulni neki, hogy a hajó nem ment át a hajóteszten, útnak indították első útjára. 1300 méter megtétele és egy nagyobb széllökés következtében a hajó szinte a kikötőben elsüllyedt. Közel 300 évig feküdt kb 30 méter mélyen, majd felszínre hozták és most látogatható a múzeum közepén. Nagyon tetszett a múzeum, jó állapotban van a hajó körülményeihez képest és sok látogatót bevonz.

A hajómúzeum után a helyi Skanzenba látogattam el, ami a világ legrégebbi szabadtéri múzeuma, azonban sajnos annyira nem nyűgözött le, mert bár nagy területen fekszik és sokféle házat, farmot, életmódot mutat be, de nincs igazán rendbe téve sajnos. Amiért megérte bemenni az a szarvasok és őzikék etetése volt. Nagyon bájosak és méltóságteljesek voltak.

Elmúlt már dél, amikor végeztem a skanzenban, beültem ebédelni a Nordic museum éttermébe és ha már ott voltam körbejártam a múzeumot is. A svéd ünnepek jellegzetességet, az északi élet különbözőségét és a ruházkodást lehet megismerni.

Elhagyva a Djurgarden szigetet, a Királyi palotát vettem célba. Csak egy órám volt zárásig, de sikerült körbejárnom a palotát ès a kincstárat is, amiben a koronázási ékszereket őrzik. A svéd király ezt a palotát az adminisztratív irodák miatt tartja fenn, lakhelye a várostól távolabb fekszik.

Ezután ugyan már kevesebb, de még volt egy kis befogadóképességem és a Gamla Stan, vagyis az óváros területén sétálgattam. A Stortorget téren időztem, ami a Nobel prize múzeumnak is otthont ad, majd betértem a katedrálisba is.

Az óváros utcái kicsit Olaszországra emlékeztettek. Magas, egekig nyúló épületek, színes bájos házak, csak az olasz nyári meleg hiányzott.

Mielőtt kibuszoztam volna a 1,5 órával arrébb fekvő repülőtérre körbesétaltam a városháza épületét és kicsit időztem a tengerparton.

Jó kis kezdés volt ez az utazás az év első hónapjában.

[kalapacskapitany]

Viszonylag sokszor tesszük meg a Budapest-Zürich távot (ami túlmegy Bécsen persze, szóval elhiszem, ha ott mások a konklúziók). Mindenesetre viszonylag nagy tapasztalattal jelenthetem ki, hogy sokféle opció van, elvben egyik se rémes, a gyakorlatban meg mindegyik:

Nappali vonat, 12 óra, hosszú, mindig van 2-3 óra extra gebasz

Éjjeli vonat, 12 óra, lehet aludni, mindig van valami gebasz és még a pénzedet is ellopják néha

Autószállító vonat, éjszakai, lehet aludni valamennyit, nem fogy a benzin, van autója az embernek a végponton

Autó egyhuzamban, 9 óra, de szar annyit vezetni (insert "egy jó kazetta kell" napirajz), mindig van dugó vagy útépítés

Autó éjszakai megállással, lehet egy estét Salzburgban hesszelni, de dugó, útépítés stb

Repülő, az gyors, csak drága meg embertelen

Külön érdekes a vonatban, hogy ugye három vasút (négy mert a GYSEV is)! territóriumán merészkedik át, úgyhogy ha bármi gebasz van, akkor az összes frusztrációjukat ezan a vonaton éli ki az összes vasút. Megtörtént scenáriók:

Késett a vonat Bécsnél, mondták, hogy akkor nem megy tovább, mindenki keressen valami szimpatikus másik vonatot Pestig

Kurva sokat késett a vonat Ausztriában, svájci határon mondják a svájciak, hogy akkor menjen is innen, szálljon át Sargansban mindenki kétszer, mennek jó svájci vonatok Zürichbe (na, ez sokszor volt)

El se indul az esti vonat Zürichből, mert valami (érthető) gebasz van Ausztriában. Sok sikert kívánnak az éjszaka eltöltéséhez, a pénztár már zárva van, mert este tízkor már a bevándorlók se dolgoznak

Kurva sokat késett vonat, Győrtől személyvonatként szíveskedik tovább.

A félreértés elkerülése végett: nem a vonat szar, hanem minden. Maradnék nyugton a seggemen inkább.

"A Telexnek, egy a területre rálátó szakértő azt mondta, a hibák hátterében az is állhat, hogy a működő pályán évtizedek óta mindig egy irányba mentek a vonatok, most viszont hirtelen két irányba mennek. „Nem volt idő tesztelni, hibákat javítani Reggel kétszer volt Ácson sorompózavar, elsőre fél órát bírt ki” – mondta." Nyomorult MÁV.

[angelofghetto]

napi másfél óra

Mondják, a természeti népek, ha jól együtt tudnak élni a környezeti adottságaikkal, napi 1,5-2 óránál nem dolgoznak többet az önellátásukért. A fennmaradó időben beszélgetnek, énekelnek, táncolnak, kézműveskednek, játszanak a gyerekeikkel. A probléma a termeléssel kezdődik. Mikor nem saját részre, hanem a földesúrnak, profitért, mikor minden palántából, minden kis vesszőcskéből hatalmas terméshozamot akarnak kitermelni. Emellett a monokultúrákkal van a baj. Az ültetvényekkel, ahol ha elindul valami kártevő vagy betegség, az visz mindent. A beletett fáradozást is.

Ezzel szemben állnak az egyhektáros családi gazdaságok, ahol a biodiverzitás gazdagsága párosul a környezeti esztétikummal, és azzal, hogy a költői kuszaságban a kártevő nem találja meg azt, amit keres.

Van itt egy másik dimenzió, a család. Klasszikus értelemben a felnőttek végzik a munka javát, a gyerekek beletanulnak utánzás révén, illetve rá vannak bízva a nagyszülőkre, akik a történeteik által magyarázzák el a világ működését. Egy nagycsaládban az unokatesók együtt nőnek fel, és nem aszfalton bringázva, vagy legón, elemes játékokon cseperedve, hanem közvetlen közelről látva az élővilág hihetetlen gazdagságát, akár csak a saját kertjükben. Számomra pl. nagy meglepi volt, hogy létezik egy skorpiólégy nevezetű teremtmény (amúgy ártalmatlan, és szerintem szép).

Fára mászhatnak, és heverhetnek a fűben, bámulva a felhők vonulását, szakállas emberek és állatok körvonalait keresve. Hasogathatnak gyújtóst a bográcsozáshoz, faraghatnak mogyoróvesszőt a szalonnasütéshez, és beszívhatják az ázott föld illatát eső után.

Ez mondjuk most nem egy mezőgazdasági bejegyzés, csak hát valahogy fel kellett vezetni :)

Megvolt a mai két órám. Igazi redneck leszek, olyan parasztbarnulással (arc, nyak, meg ami a ruhából kilóg, az barna, a többi fehér). Van egy mokány kis ásóm, nem az a bumburnyák, férfi méret, imádom, annyira kézre áll. Fiskars, mint az olló.

A kertben gyümölcsfák sora fut hátra, a sorok közé ültettem most virágszegélyt: levendulát, büdöskét és sarkantyúkát (ami elvonzza a levéltetveket a fáktól). Közben fölöttem a virágzásba robbant alma, szilva, meggy és barack körül szorgoskodtak a méhecskék, és átélhettem, hogy egy csapat vagyunk, mindketten részei az egyetlen működő szisztémának a világon.

A collie eközben boldog zabolátlansággal rohanta körbe a pagonyt, egy macskát felkergetett a fára, és hallhattam az ugatás-fújás/prüszkölés kombót. Amíg a kert végébe vittem a tízliteres kannát, hogy az újonnan telepített csipkerózsát és a szomorúfűz kísérletemet meglocsoljam, nagy vízcseppek kezdtek hullani a karomra, fejemre. Vicces volt látni, ahogy az esőfelhők széle súrolja a kertnek azt a felét, miközben a másik felén még hét ágra süt a nap.

Elterveztem, hogy az idén a kis piros kerti traktort is megtanulom vezetni, meg a fűnyíró traktort, ami kicsit úgy néz ki, mint egy golfautó.

A madarak csipognak-énekelnek (megy az általános tinderezés közöttük), a szomszédos házak udvarain kutyák feleselgetnek egymással, néha kihívóan kiabál egy kakas, amúgy csend. Az a fajta vágható csend, amit a város nem ismer. Most azt tervezgetem, hova menjen az édesburgonya, a folytontermő szamóca és a fügefa. Meg van itt egy gyors növésű dió is, csak azt nagyon meg kell gondolni, mert alatta nem terem meg semmi, viszont riasztja a vérszívókat, és ha majd megnő, aláfér a nagycsalád  asztala a közös ebédekhez, az esti borozgatásokhoz.

Most pedig pihenek kicsit, aztán sütök mégegy adag kardamomos kalácsot a családnak, mert túl hamar elfogyott.

Madárdalos szép ünnepet mindenkinek <3

[szottesfolditanyak]

nem látható

Amikor a család felmenő ágának összes tagja kihalt anyánk mellől, nem maradt értelme tovább fenntartani a többgenerációs családi lakást. Ebben a régi városi lakásban nem csak mi gyerekek éltük le életünk első negyedét, de anyánk is szinte az egészet. Mivel anyánk mindig egy kertes házat szeretett volna, a lakás árából vettünk egy ilyet. 150 kilométernyire találtunk megfelelőt, egy csendes faluban, a testvéremtől félórányi autóútra. Anyánk a régi város elhagyásával maga mögött hagyott minden ismerőst is és fejest ugrott egy teljesen új helyzetbe.

A költözködés kora reggel kezdődött, az éjszakába nyúlt és kimerítőnek bizonyult. Késő estére megérkezett a teherautó a fél országot bejáró útjáról a felpakolt mindennel az új házhoz, odaértünk mi is a saját autónkkal, lepakoltunk és berámoltunk mindent csak úgy tető alá, kifizettük a költöztetőt, és végre minden egyben volt és magunk maradtunk. Összeütöttünk egy gyors vacsorát. Szokatlan helyzetben voltunk, dolgok között. A régi lakást már végérvényesen magunk mögött hagytuk - ez nekünk gyerekeknek, lévén saját lakásunk, nem jelentett akkora megrázkódtatást, ellentétben anyánk helyzetével -, az újban még nem voltunk otthonosak.

Vacsora közben elindult egy fura beszélgetés. Emlékszetek arra, amikor ott bicikliztünk a pataknál, és akkor az történt? Aztán amikor meg szakadt az a nagy eső, és akkor az történt? Beindult a régi családi legendárium felelevenítése. Nemhogy beindult, abba sem akart maradni. Legnagyobb megdöbbenésemre beszálltam én is, sőt hozzátettem a történetekhez a saját emlékeimet. Elmondhatatlanul meglepődtem magamon. Anyánk finoman szólva is hajlamos volt bármilyen emléket egy pillanat alatt valami szentimentális picsogássá varázsolni, és - hosszasan edződve - én ezekből rövid úton és igen hatékonyan, a kezdetüknél ki szoktam szállni. De most valami fura hangulat magával vitt. Miközben beszálltam az emlékek felhalmozásába, azon is jutott időm tűnődni, mi a fene ez az egész. Merőben szokatlan dolgot cselekszünk. Mi kapott el még engem is? Az jutott eszembe, hogy ahogy a bútorokat, könyveket és egyéb csetveszeket is áthoztuk az új helyre mint tárgyi környezetet, most ezt műveljük az emlékekkel is. Mint valami láthatatlan bútorzatot, elhelyezzük őket magunk körül. Legyen hol lakniuk nekik is. A régi lakásban nem maradhattak, az oda kötő szálakat elvágtuk. A látható mellett így most kialakítunk egy láthatatlan környezetet is ezzel a felelevenítéssel. Úgy tűnik, ezek szerint az emlékek is valamik. Ugyanakkor az emlékek elmesélésével az ember energiát önt azokba; segít nekik életben maradni.

Ma sem tudom pontosan megnevezni, mi volt ez. Mágikus cselekedet volt nyilvánvalóan, persze nem a szó modern "ködös, primitív képzelgés" jelentéstartalmával, hanem mint egy láthatatlan világban, az energiák világában véghezvitt tényszerű operáció, aminek az eredményei is láthatatlanok a szemnek, bár érezni érezhetők.

Mi hozta az impulzust, hogy felelevenítsük őket? Nekik, az emlékeknek használt ez (nekik persze hogy 'használt'), vagy nekünk, főleg anyánknak, hogy otthonosan lakjon azután, mert odakerültek köré, karnyújtásnyira? És hogy ott lettek, mennyiben befolyásolta ez anyánk későbbi életét, hangulatait? A tudatosság melyik kiválóan működő, ám nem tudatos zugából jön elő egy ilyen impulzus, hogy most ezt kell és most kell és kell? ______________________________________________________________ Laktam egy ideig egy olyan faluban, ahonnan három és fél órás autóutat jelentett a nagyvárosba eljutni. Nagyjából havonta megtettem ezeket az expedíciónak is beillő utazásokat. Először erdők közti mellékutakon, aztán kétszámjegyű vidéki utakon, végül autópályán vezetett az út. Sokszor este, sötétben tudtam csak elindulni.

Ezeknél az esti indulásoknál eléggé figyelni kellett - már amennyire lehetett -, mert vaddal jól ellátott erdők mellett vittek az utak, én meg nyomni szoktam a gázt, haladjunk.

Elkezdtem azt csinálni, hogy mielőtt elindultam, felelevenítettem az út képét, és küldtem egy szándékot a nemtudom-milyen mindenkiknek, szarvasoknak, akik ott az út két oldalán élték az életüket, hogy jönnék, és ezért legyenek szívesek, közös érdekből, most nemsoká egy kicsit távolabb maradni az úttól. És így szelíden, akarattal, gondolatban jobbra-balra kicsit beljebb toltam őket az erdőbe vissza. Jól van, gyerekek? - kérdeztem rá. Jól van, bólintottam is rá a nevükben pár pillanat múlva.

Ez az egész nem szokott tovább tartani öt-tíz másodpercnél. Komolyan is vettem, nem is, ugyan mit lehet egy ilyen rítuson komolyan venni? Aztán beültem az autóba, és toltam, hogy oda is érjek még hajnal előtt.

A sokadik ilyen kis rituálénál történt egyszer, hogy megint elősoroltam az esetleges erdőlakóknak a szokásosat, szevasztok, jövök, tolódjatok visszább légyszi, jól van? Itt történt a szokatlan dolog, mert nem jött a vissza-jól van. Nem jött az az érzés, ami mindig szokott jönni, (és amire az észszerűségem mindig rálegyintett csendesen, lemondóan, hogy úgyis csak magaddal szórakozol, mindegy, csináld). Jé. Jé!.. Jól van? - kérdeztem rá még egyszer. Semmi, csönd.

Ilyen sose volt eddig. Nagyon meglepődtem. Elsőnek azon, hogy hát ezek szerint egy érzés, vagy inkább hangulat volt ez mindig is, ami most nincs, és nem csak egy gondolat. És ezek szerint nem pusztán magam szórakozok magammal, valami más is benne van a képben. Nem nagyon volt időm ezen töprengeni, mindenesetre ezzel a meglepetéssel indultam el, de a hatására a szokásosnál jóval lassabban. Negyed óra múlva, az erdős részen, jött is keresztbe, hosszasan, egy marha nagy szarvascsorda. Elengedtem őket. Az eszem nem állta meg persze, hogy sürgősen kiszámítsa és tudomásomra hozza, hogy ha a szokásos tempómban haladtam volna, mire kijönnek az útra, már rég magam mögött hagytam volna őket. De az ész már csak ilyen, hülyének néz, aztán ha történik valami, amit nem bír felfogni, megint hülyének néz. Te figyeld továbbra is csak ezt a szürke csíkot előttünk, szívem, mondtam neki.

Azon tűnődtem aztán, hogy ezek szerint sokszor, ami (tudattartalmakat) gondolatnak tartok, azok egyáltalán nem puszta gondolatok. Hanem kapcsolódások valamihez, odakint, máshol, máshoz, valahogy, érzések, fel-fogások. Össze van kötve minden.  Energia minden, lehetne mondani, és az energia érzékelése (lenne) a kulcs.  És hogy milyen kár, hogy felnőtt fejjel ez teljesen összemosódik a mindennapi észszerűség gondolatainak anyagával, és főleg, hogy ritkaságszámba megy, ha valahogy mégis napvilágra kerül. Áldott a gyerekkor. Eszközökkel és lehetőségekkel teli. Áldott volt.

[kampeszino]

Az út porába dőlt, hogy arca csupa könny lett, oly végképp maga volt, mire a porból fölkelt. Fázott és éhezett, nem volt, ki megetesse, ily késő éjidőn ki házába eressze. Könnyek közt zörgetett, könnyek közt és hiába, a koldus idegent nem volt, ki bebocsássa. Kunyhóknak ajtaján, holdfényes ablakon, hiába esdekelt a bezárt kapukon. Dühödt kóbor kutyák csaholtak a nyomába. Jaj a földönfutó királyok éjszakája! Elhagyta városát, hajdani palotáját. A fagyos ég alatt egekbe nyúló szálfák: föltűnt a mély vadon. A rengetegbe ment. De nem fogadta be a zordon rengeteg. És nem fogadta be egyetlen árva éjre az űzött szarvasok meghajszolt, büszke népe. Irgalmat esdekelt, elébük hullt az árva. De nem fogadta be a szarvasok családja. És nem fogadta be az erdők madara, a menny lakói, a fészeklakók hada, a büszke szarvasok, a tépett rengeteg a hajdani királyt, hazátlan öreget! Hét álló éven át bolyongott számkivetve, hét álló éven át nem lelve kegyelemre. Pusztába ment, de a sziklák is kitagadták, tengerre szállt, de a hullámok partra dobták. Kívánta a halált, de még annak se kellett. Akkor a hajdani király vad jajba kezdett. Fölsírt boldogtalan tenyerére borúlva, mintha önnön szive jajához folyamodna. "Szegények közt szegény lehetnék, csak lehetnék - kesergett a király - szolgák szolgája lennék! Magányos gyertyaláng szegények asztalán, szegények éjjelén vigyázó gyertyaszál! Madarak fészkeit ölelő semmi szél, lennék a holt avar szarvasok fekhelyén. Darabka néma rög, lennék a föld sara, maga a puszta föld, lennék a föld maga." Akkor az ég alól, miként az esti szellő, a messze rengeteg, eljött a távol erdő; lombos karjaival vigyázva betakarta, mint tékozló fiát tulajdon édesanyja. És jött az ég alól madarak csapata, a távol, messzi menny megannyi vándora. Hűvös forrásvizet és hozva édes termést, csőrükből megitatták, csőrükből megetették. És jött a szarvasok agancsos árva népe, a büszke szarvasok, eljöttek ők is érte, s az elveszett király törődött, gyönge testét, a megtalált királyt erős hátukra vették. S ahogy mind közelebb s közelebb ért vele ős városához a szarvasok menete, törődött tagjai megteltek friss erővel, miként a tavalyi faág, ha újra zöldell. Megnyílott városa, megnyíltak hajdani hatalmas városa ujjongó kapui. S miként a hazatért bűnbánók sírni szoktak, sírt, csak sírt a király hátán a szarvasoknak. Ünnepi lobogók lengtek az ég szinén, fújta a vásznakat, fújta a déli szél. És édes ünnepek szagos virágesője hullt, hullt az utakon a könnyes érkezőre. Megállt a kis csapat, megállt egy percre akkor, s az ujjongók közül egy csendes öregasszony, ősi szokás szerint, mit úgy kapott örökbe, a király lábait megmosta, megtörölte. Fényes zászlók alatt magas várába érve, kicsinyke kis fia futott, szaladt elébe. Kicsinyke kis fiát erős keblére vette, erős keblére, s ott zokogva átölelte. Szép, ifjú asszonya karján arany ruhával, fehér inggel kezében fogadta fenn a várban: aranyló új ruhát, új inget adva rája, szép, ifjú asszonya a könnyező királyra. Leomló fürtjei fénylőn körülragyogták. Meglátta a király, meglátta akkor arcát, ifjú vonásait: szemében sűrü könnyel megszépült önmagát találta a tükörben. Élt és uralkodott még sok-sok évig aztán országa népein, hatalmas birodalmán. Élt és uralkodott még sok-sok éven át, szeretve népeit, szolgálva városát. S hogy meghalt a király, s könnyek közt eltemették, századokon keresztül őrizte még az emlék; legendás életét megőrizte a nép, idézte, emlegette a késő ivadék: Volt egyszer egy király, szép volt és fiatal, de kőből volt szive, gőgös volt és szilaj. Sötétlő hajnalon elment vadászni egyszer szolgák hadával és vérszomjas, gyors ebekkel. Álló nap öldökölt, de eltévedt a hajszán, és ősz lett és öreg, földönfutó aggastyán. Elűzte őt a nép, tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeit megbánta s megtagadta. Eljött a rengeteg akkor és betakarta. Az ég madarai megitatták, etették. Erdei szarvasok erős hátukra vették. Kicsinyke kis fia sírva futott elébe, kicsinyke kis fia apjának kebelére. Fiatal asszonya arany ruhával várta, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája.

Pilinszky János

Ének a kőszívű királyról

Sötét volt még az ég, aludtak még a fák, az ifjú, szép király midőn nyeregbe szállt. Még félig éjszaka terült a föld felett, az ifjú, szép király lován hogy útra kelt. Az álmos udvaron igyekvő szolganép, sietve futkosott, sürgött a sok cseléd, zajos vadászkutyák, mohó ebek csaholtak, űzték a vak homályt, a halványuló holdat. Kürtszó és fáklyaláng! A vén kapus kitárta: megnyílt a várkapu hatalmas tölgyfa szárnya. Mint jégverés futott alá a kis csapat, a vágtató király nyomán a szolgahad. Szép volt és fiatal, gyönyörű a király, de soha-soha szebb, se ékesebb talán, és soha szilajabb, mint akkor korahajnal, midőn vadászni ment a fegyveres hadakkal. A boltíves kapun, a függő hídon át, az éjszín lovasok, a villámló paták, zúgott a kis sereg alá a városon, király és szolgahad a szűk sikátoron. Mint jégverés elől, riadtan félreálltak a fák és kétfelől az udvarok, a házak és porba hullt a nép, a város árva népe, a föld porába dőlt, az út porába, térdre. Elébe hullt a nép, de meg se látta őket, a könnyeket a porban, az arcokon a könnyet. Sötéten ült lován a király, s hallgatott. Nyomában éjszinű lovak és lovasok. Nem élt uralkodó a földön gazdagabb, nálánál vakmerőbb soha, se zsarnokabb. Övé a föld, az ég, övé volt, senki másé, a roppant tengerek egyedül a királyé! Már túl a városon lankás mezőre értek, a nap korongja hogy a füves földre lépett; föltündökölt az ég, s a reggel langy sugára aranyból szőtt ruhát terített a világra. Zöldellő réten és fölszántott földeken lágy szellő fújdogált puhán és csöndesen; roppant erdőhöz ért, s megállt a kis csapat, a nyugtalan kutyák, megálltak a lovak. A tiszta csöndön át vadászkürt hangja harsant, hogy megrendült belé a lég, és fölriadtak az erdő vadjai; zúgott és reszketett a fölzavart vadon, a szűzi rengeteg. Gyilkolt a szörnyű had. A levelek, a lombok, a rémült fák felett madársereg sikoltott. Jajongva fölcsapott és hullt alá a mélybe, az üldözők nyila amelyet szíven érte. Röpült a gyilkos érc, és ölt a véres kardvas, futott a gyenge őz, tépetten fútt a szarvas. Összetört ágbogas gyönyörűszép agancsa, vérzőn bukott a rőt, rogyott a holt avarra. És harsogott a kürt, és egész napon át a gyilkos fegyverek, szálltak a vad paták. A nap is véresen merült alá a mélybe. Hatalmas éj terült akkor a föld szinére. Hatalmas éj borult a rengeteg vadonra; az eltévedt király szolgáit szólitotta. De sürgető szavára csupán a rengeteg, a sűrű, néma éj, a síri csend felelt. Hét nap s hét éjszaka, hét hosszú éjszakán bolyongott egymaga az eltévedt király, rengeteg mélyiről míg végre kitalált, és étlen, szomjasan meglelte városát. Sötéten állt a vár. Az íves ablakok halovány üvegén izzott a telehold. Palota kapuján ugyan ki zörgetett? Nézte a vén kapus a késő idegent. Álmából kelve a hunyorgó szolganép, a sok-sok álmos arc, bámulta a cseléd, ily késő éjidőn a holdsütésen át a néma udvaron ki az, kit jönni lát? S halotta szólni őt, a sápadt idegent tulajdon kisfia - és nem ismerte meg. És nem ismerte meg tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle. És gyúltak mécsek és lobogva éji gyertyák, meglátta a király, meglátta akkor arcát, szörnyű vonásait! Öregen, összetörten egy rémült idegent látott meg a tükörben. Akkor a szolgahad levetve őt a földre, karon ragadta és a kapukon kilökte.

[nemzetikonyvtar]

Illyés Gyula: Esti zápor (részlet)

Zengett a gyors eső, dobolt a bádogasztalon – magamba űlve alkonyi kocsma-eresz alól nézem az udvaron vadul ugráló csöppeket, a künnfeledt tálcákat és vizesüvegeket s ott egy pohár vizet… A víz a gyors zápor alatt, mint tenger zajlik, habjai dühödten ránganak, a víz, e csöpp pohár ital íme emlékezik s őrjöngve, mint az óceán csapna az egekig;

A víz világnapjára. 

[vonatozoo]

A piros pöttyös az igazi!

Sajnos az elmúlt két nap megint nem a MAV két napja.

120a vonal: vágányzár a leghosszabb állomásközben híd csere miatt -> egy vágány járható. Ha itt valami tönkremegy, akkor megáll. [történik épp’]

80a: tegnap kábelvágás, ma csak menetrendborulás

100a: hajnalban három kábelt vágtak el a Nyugatiban, a vonal ma fel sem kelt...

És akkor a cseresznye a tetejére:

30a vonal tegnap késő délután sorompó leállás Gárdony - Székesfehérvár között. Éjjelre helyreáll, majd délelőtt gázolás. Már éppen vége lenne amikor az also szakaszon a sorompók megint összeesnek. És akkor ez az este:

Persze mindig beüthet a crach nem is ez a fő gond. (Bár a vasútvonalak jó részén ha nem pusztulat lenne, akkor nem lennének ilyen problémák)

A székesfehérvári vonal öt éves mindig vannak ilyenek, megszokhattuk. A távolsági vonatokat sajnos rendesen megszívatja ha összeborul a bábossátor, mint jelen esetben.

Az egyvágányú balatoni vonalakat rántja magával a 30a, ha probléma van, csak az a baj hogy a keleti országrész távolsági közlekedése is megy ilyenkor a levesbe {Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg}

Jól látszik, az is hogy az esti csúcsot a budapesti keleti elővárosában, hogyan verik a haránt irányú Balatonról több órás késéssel érkező vonatok.

Eleve egy mararton az út a keleti országrészből, pláne mindez egy kétórás késéssel... (Nem tudom hogyan bírnám, lehet próbára tenné a vasútszeretetemet)

De a napi közlekedők. Mert ugye prioritási sorrend van a vonatoknál: először a nemzetközi, aztán IC, gyors, zonazo, irányteher, és utána a személy. Ami napi ingázóként, ha csak személyvonat megy oda ahol leszallok baromi frusztráló lehet.

Persze nem Magyarország lenne, ha a rendkívül cseles és megúszásra, a picit torzító módon lenne kitalálva a közszolgáltatási szerződés és annak végrehajtási számonkérése. Operatív forgalomiranyiras szintén tiltott varázsige a Könyves Kálmán 54-60 égisze alatt, ezért ilyen anomáliák vannak:

Soha nem értem meg, hogy egy óránként közlekedő vonattípus, hogyan tud majdnem három órát késni.

Valamint annak az utasnak a helyében sem lennék, aki kimegy időre az állomása és percekkel korábban elmegy a vonat - igaz a két órával előbbi. 117 percnél nem teljesen mindegy az a három perc? Az utast nem érdekli, hogy technikailag ez a két órával korábbi szerelvény, meg pályaszám, meg személyzet. O azt látná: de fasza pontos a vonatom! [Az már csak egy PR tanács lenne részemről, mert nem értek hozzá, hogy a térképen is legalább ezek a vonatok zöldek lennének, nem pedig vérvörösben úszna megtépázott Kárpát-medencénk...]

Pikáns az olyan vonalakon mint a Lajosmizse az 45-50 perc körüli késés, mert az órás ütemhez érkező utas a távolban hallhatja már csak a zakatoló vonatot, mert nem érkezik negyed órával korábban, mert olyan sűrűn meg nem jár. Ha kiesne egy forduló, helyre ugorhatna a menetrend és nem lehetetlen kergetese lenne egy egész vasútvonal feladata. Persze tudom-tudom a szent szerelvény és személyzetforduló. Nyilván nem létezne megoldás erre, mert akkor használnák (oh wait...)

De mégha ez is: a jogszabályi környezet, az ITM által megrendelt szolgáltatás kőbe vésetett. Mindennek le kell közlekedni. Ha már szó szerint az utasok tolják, akkor is be kell érni az adott vonatszámnak, mert különben büntetés van. Aki minket választott volna? Az nem érdekes örüljünk, hogy egyáltalán jár a vonat. Meg különben is: ha vonattal jársz annyit is érsz.

[pedofilprofesszor]

pedofil professzor

Nyomasek Bobó az MTA fizikaprofesszora türelmesen várakozott a kora esti órákban a Döbrentei téren, nem messze a Gellért-hegytől. Nem volt nagyon késő, de már sötét volt, hiszen rendesen az őszben jártunk már. Egyszer csak tágra nyílt a szeme, mert megjelent előtte a várakozása tárgya: egy kilenc-tíz év körüli fiú. Bobó azonnal megszólította:

-Ne haragudj, nagyon sietsz?

-Nem, nem. - volt a csodálkozó válasz.

-Tudnál nekem segíteni? Le kellene hoznunk három tacskó kutyát a Gellért-hegy tetejéről, mi a párommal ezt nem tudjuk, kell még valaki, elszakadt a póráz.

Mivel a fiú, Vitéz László, harmadikos általános iskolás maga is nagyon szerette a kutyákat, egy éve volt neki egy saját törpeuszkárja, készségesen vállalkozott a feladatra, hogy úszóedzése után felsétáljon a Gellért-hegy tetejére. A magas termetű, harmincas éveiben járó professzor gyors léptekkel iramodott neki az útnak, Laci alig tudta őt követni. Egy idős bácsi jött velük szembe talán az unokájával, Nyomasek professzor úr illedelmesen és jó hangosan köszönt nekik. Egy pár kanyar után, amikor már fentebb jártak, váratlan és dermesztő fordulatot vett a beszélgetés. A professzor a következőt kérdezte a fiútól:

-Tudod-e, mit jelent az, hogy kielégülni? A fiú hallgatott, kilencévesen fogalma sem volt a válaszról. Talán egy „nem” választ elrebegett az orra alatt. A professzor tovább folytatta a megkezdett témát:

-Azt jelenti, hogy most mindjárt leülünk egy padra és letoljuk a nadrágunkat, majd megfogjuk egymás fütyijét. Erre Laci elborzadt. Miről van itt szó, hova került ő?

-Nem, én ilyet nem csinálok! -jött a határozott válasz. Erre a professzor gondolkodóba esett… először az jutott eszébe, erőszakot tesz, ha a fiú ellenkezik, megerőszakolja őt. Aztán eszébe jutott a státusza, hogy mennyi mindent veszíthet, ha az ügy kitudódik… Ekkor így folytatta határozottságot erőltetve magára:

-Na jó – mondta nagy kegyesen – akkor te nem, de én igen! –tette hozzá kemény, parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangon.

A fiú, Laci megijedt. Fent jártak már a hegy teteje felé, ember nem volt a közelben, csak a csillagok világítottak az égbolton. Hirtelen nagyon egyedülinek, magányosnak érezte magát. A magas termetű, erős testalkatú felnőtt ott állt mellette, kényszerítően emelkedett fölé a testével. Laci leroskadt a padra. Undorodva fogta meg a professzor ágaskodó nemi szervét, és csinálta végig, amire a fiatal, ám szakterületén már komoly szaktekintélyt szerzett kutató kényszerítette. Laci közben nézte a város fényeit, az járt az eszében, mennyi mindent lát ő most a Budapestből, de az ő baját, kiszolgáltatottságát, hogy mit is kénytelen csinálni most, nem látja senki…

A lefelé vezető úton kelletlenül válaszolgatott a pedofília bűncselekményét megvalósító fizikus kérdéseire. Amikor visszaértek a hegy lábához, a professzor ezzel búcsúzott, szemöldökét komolyan, megerősítőleg felemelve:

-Egyébként voltak tacskó kutyák is.

Hazafelé a villamoson Vitéz László nagyon nem érezte magát jól, undorodott magától. Nem mert beszélni a történtekről anyukájának. Csak egy fél évvel később mesélte el, amikor nagynénje is hallhatta, aki akkor éppen náluk vendégeskedett.

…Tizenkét évvel később Vitéz László az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. Matematika és kémia szakos tanárnak készül, ám harmadéves korában átfut a fejében, talán az elméleti fizikusi pálya lenne a leginkább testhezálló számára. Felvételt nyer a fizika szakra is. A legelső előadáson a professzor egy magas termetű, gyorsan beszélő tanár. Lacinak valahonnan ismerős az arca, de nem ismeri fel benne korábbi bántalmazóját. Nem ismeri fel, pedig a három szakra összesen majdnem egy évtizeden át jár, többször tanítja őt, aki kisgyerekként kihasználta segítőkészségét, négyszemközt is vizsgáztatja, de a fiatalember nem ismeri őt fel. Érdekes módon sokszor úgy gondol a fizikusra, úgy képzeli el, hogy porszívózik, egy porszívó csövét húzogatja. Vitéz László valahogyan nem tud igazán beilleszkedni a tanszék szakmai légkörébe: A kutató fizikusokat képző tanszéken, amely az MTA-hoz tartozik, sokszor bukdácsol, noha a másik két szakján remekel. Nem tudja pontosan ő se, miért, de sokszor félve megy be az órákra. Az egyik januári vizsgaidőszakban érdekes dolog történik: Nyomasek Bobó vizsgáztat, a teremben 10-12 diák van bent, három különböző tárgyból vizsgáznak, egymás előtt. Vitéz László tantárgyából ketten jöttek vizsgázni, Lacin kívül még Fekete Kázmér, a mára már komoly hírnevet szerzett kutató. Nyomasek tanár úr megkérdezi, melyikük szeretne előbb vizsgázni. Laci feszeng a széken, nem nagyon akaródzik neki, míg Fekete Kázmér rezignáltan azt mondja, neki mindegy, mikor kerül rá a sor. Le is vizsgázik jelesre, minden kérdésre hibátlanul tudja a választ. Laci rádöbben, ő sem adott volna rosszabb válaszokat. Most az ő kérdései következnek! Ám ezek már nem könnyű kérdések, s noha Laci minden órán ott volt, nem ismerős számára a téma. A felelet végén a professzor ennyit mond csak:

-Volt jobb is. –mire Vitéz László így válaszol: -Én nem emlékszem, hogy ezeket a kérdéseket vettük volna, sőt, úgy emlékszem, hogy nem vettük őket. – a többi tárgyból vizsgázók halkan nevetgélnek. Erre a professzor így folytatja: -Biztos, hogy mindet vettük! – a „biztos” szót erős nyomatékkal ejti ki. Laci félve nyitja ki a tanártól visszakapott indexét: legnagyobb meglepetésére egy jeles osztályzat áll benne!

Három hónappal később, a tantárgy második részének oktatása során, egy tétel kifejtése közben Nyomasek professzor úr mellékesen és bocsánatot nem igazán kérő mosolygással az arcán jegyzi meg: -Ez volt Lacinak a vizsgakérdése.

Évek telnek el, s még mindig nem döbben rá, hogy már kisgyerekkorában találkozott Nyomasek tanár úrral. Csak valahogy mindig fél a jelenlétében, s nem tudja mitől. Később, amikor egyszer az egyetemi számítógépen elkalandozik egy társkereső oldalra, s a tanára a közelébe jön, valahogy még furcsábban, kényszeredettebben érzi magát. Azt is hallja, Nyomaseknek nincsen családja. Együtt működik vele egy projekten, megvan a tanár telefonszáma, amely egy belbudai szám, ám ő nem rakja össze a történteket…

Amikor a diplomamunkáját írja fizikából, akkor egyik pillanatról a másikra, ahá-élményként felötlik benne az azonosság: hiszen a tanár és a gyerekkori emlék ugyanaz!! Hogyhogy eddig nem jött rá? Aztán meggyőzi magát arról, hogy Nyomasek tanár úr nem lehetett az az ember… Néhány hónappal később, már az államvizsga után megint eszébe jut, és kitörölhetetlenül megmarad a két ember azonossága az elméjében.