#Riogat | Explore Tumblr posts and blogs

facultx · 5 years ago

Text

K.G.

Ez a cikk életem hibáiról és kisiklásairól fog szólni. Az cikk egy negatív spirálba torkolló események láncolatát próbálja felvázolni levonva a következtetéseket. Bár sok fontos tény valószínűleg ismeretlen a képletben, a nagy képet már át tudom adni azthiszem.

A a motiváció e cikk mögött az, hogy talán most először kigyógyultnak mondhatom magamat egy olyan depresszióból amiben lényegében hatodikos korom óta folyamatosan vagyok.

Ez a történet talán nem is K.G-vel kezdődik, hanem a szüleim válásával. Apám az elsős koromban tanúsított furcsa viselkedésemet ugyanis erre vezette egy beszélgetésben vissza. Én viszont a válásra úgy emlékszem mint egy akkor a szüleim által értelmetlenül felnagyított valamit, ami engem kevésbé befolyásol. Csak évekkel később esett le hogy ennek bizony komolyabb jelentősége van.

Akárcsak K.G. Az arcról egyszer már írtam egy másik blogon még azokban az időkben, amikor a blogolás amolyan belvárosi kúlságnak számított. Aztán évekkel később, amikor már dolgoztam, és K.G.-nek is lett internete rátalált a cikkbe, és egy e-mailben annyit kért tőlem hogy szedjem le. A cikk arról szólt hogy találkoztam vele egy parkban olyan kb 21 évesen.

Csakhogy legelőször elsős koromban találkoztam vele. Amit tudok róla ma, az az hogy ő volt az iskola legrosszabb gyereke. Legalábbis az osztályé mindenképp. Ebben az iskolában a viselkedésemet alapvető módon határozta meg az, hogy én vele barátkozom. Emlékszem kisebb, és nagyobb csínytevésekre amiket közösen csináltunk. Se az anyám, de a bébiszitterem nem örült neki hogy vele barátkozom. Arra viszont nem emlékszem hogy hogyan és miért kezdtünk jóba lenni. Csak szimplán nem tudtam visszautasítani a barátságát? Vagy esetleg kifejezetten menőnek tartottam hogy végre valaki beszól a rendszernek? Akárhogy is, az ottani tanítónéni azt ajánlotta fel anyámnak, hogy nem buktat meg ha elvisz engem egy másik iskolába. Nem szerette a gyerekeket, nagyon sokat üvöltött. A tananyag leadásában a gyerekek őt inkább csak zavarták. Amit azóta sem felejtettem el vele kapcsolatban, hogy a szüleim előtt egyszer megölelt, és jókat mondott rólam. Azt mondta hogy “hát szeretem én a Tamást...”. Annyira megölelt, hogy fájt az arcomnak ahogy a kabátgombja hozzányomódik.

Akárhogyis, anyám valószínűleg úgy könyvelt el engem, mint egy viselkedészavaros gyereket. Ennél több kapacitása nem volt a probléma megoldására. Ideje nem volt, pénze idővel igen. Anyám mindig is sokat dolgozott, hét nyolc között jött haza, lényegében mindig bébiszitterre volt szükségünk. Miután apám otthagyta, nyilván nem tudott a problémával mit kezdeni. Ez nem egy olyan probléma ami könnyen megoldódik naponta este nyolc és kilenc között amikor látod a gyerekedet.

Így hát úgy döntött bead egy magániskolába. Egy magániskolába, amely “speciális gyerekeknek” van fenntartva.

Anyukám szülei sárvárról származnak. Mélyszegénységből jönnek, és nagyjából abban is haltak meg. Anyám jellemzően a legolcsóbb terméket veszi meg mindenből, mert sosem támasztott minőségi igényeket. Nem volt ehhez szokva. Szemben apámmal, aki nagyon kényes arra milyen termékeket vesz, hisz apám egy értelmiségi családból jön. Apámnak az értelmiségi lét nem csak önmeghatározás, de maga az öndefiníció is. Minden mondatából az kellene a befogadó számára következzen, hogy itt most egy nagyon értelmes ember beszél. Ez minden megszólalásának a célja. Ugyanakkor kicsit önző, ignoráns, és nagyravágyó. Így egy vidéki gyökerekkel rendelkező feleség vélhetően nem elégítette ki az intellektuális szükségleteit, és megtalálta öt éves koromban következő feleségét, aki szintén súlyos értelmiségi manírokkal rendelkezik. Apám ott baszta el hogy tudatosan nagyon sok sört iszik, mert az a filozófiája hogy az életet élni kell. Ezért is hagyhatta ott a családját a szarban egy másik nőért.

Így apámnak nem sok szava volt ekkoriban arra hogy milyen iskola kerül kiválasztásra. A “speciális” gyerekek szöveget az iskola a a profitmaximalizálás jegyében találta ki. Erre rá lehet húzni az olyan viselkedészavaros gyerekeket mint én, de az anyuka aki nem merte kimondani hogy a gyereke down-kórban szenved, az is könnyen járatja a a kicsit “speciális” igényű gyerekek közé. Az első évben a tanítónénink nagyon sok energiát fektetett abba hogy ne legyenek agresszívek. Túl sokat. Néha épp emiatt lett nevetséges a számunkra. Nem lehet egy gyereknek alig hallhatóan, teljes nyugalomban azt mondani hogy “most megszidlak”, majd csupa olyan minősítőjelzővel ellátni a teljesítményemet amelyet nem is ismerek.

Itt ebben az iskolában esélyem sem volt értelmes barátokat szerezni. Ezzel szemben a viselkedésszavarom többé-kevésbé normalizálódott. Emlékeim szerint a legnormálisabb gyerekek közé tartoztam. Volt két legjobb barátom, és sokáig mi voltunk az osztály magja. Aztán a legjobb barátom valahogy eltűnt onnan. Kivették abból az iskolából. Aki maradt valamiért összeveszett velem. Vélhetően azért mert jött egy sokkal agresszívebb srác ötödikben, aki nagyobb erőt tudott felmutatni. Minthogy én megvédeni tudtam magam nagyjából, de nem szívesen kezdeményeztem verekedést, ez előbbutóbb gyengeségnek tűnhetett azokhoz képest akik az iskola ötödik osztályhoz haladva egyre anarchikusabb berendezkedésében maguk akartak rendet vágni.

A béketűrő tanárok idővel ordibáltak, sírtak, majd gerendával verték a gyerekeket. Persze nem engem, bőven voltak olyanok akik tényleg kezelhetetlenek voltak. Mivel egyre fogytak a barátaim azt gondoltam, sebaj majd tanulni fogok és én leszek az a szemüveges jótanuló tÍpus.

Ahogy apám kezdte észrevenni hogy itt a hiázifeladatok hiánya az nem a modern északeurópai oktatási elvek átvételéből jön, hanem abból hogy az itteni gyerekeknek egyszerűen nem lehet házifeladatot adni, ötödik osztály befejeztével elhatározta hogy átvisz egy másik iskolába. Egy részről neki köszönhetem hogy nem down-szindrómások és drogosok között nőttem fel teljesen. Másfelől mire kellett itt négy évet várni? Mi nem volt itt egyértelmű mind a két ember számára? És vajon apám tisztában van azzal amit most leírni készülök? Hogy ebből a döntéséből mi következett? Akárhogyis, akkoriban az volt a szöveg hogy budapest egyik legjobb általános iskolájába megyünk. Nagyon jó híre van. Az sem volt teljesen egyértelmű hogy felvesznek-e. Akkoriban a szabályok nagyon liberálisak voltak, lényegében mindenki oda mehetett iskolába ahova akart. Ott éppen befértem a hatodik osztályba így miért ne alapon felvettek.

Apám mások kontójára nagyon könnyen gondolkodik a “teher alatt nő a pálma” elven. Számára az élet egy aspektusát - azaz a tanulást - ki lehet emelni, és priorizálni lehet minden más felett. Míg korábban szinte egyáltalán nem volt szempont hogy tanuljak, amióta átirattak, hirtelen minden szeretetnek, és materiális juttatásnak az ára a jó jegyek lettek. Apám teljesen egyértelművé tette hogy ha tanulok akkor minden van, és ha nem, akkor semmi. Élet, vagy halál. Amikor első nap bevitt az iskola épületébe tanévnyitóra, azt mondta: “Jól nézd meg ezeket az embereket, mert ezekkel fogsz összejárni harminc éves korodban is”. Tévedett. Ebből nekem viszont az következett hogy mindent eldönt az, hogy ezek az emberek mit gondolnak. Az első nap tanévnyitón el kellett énekelnie az egész iskolának a himnuszt. Én akkor nem tudtam a himnuszt. Az előző iskolámban nem hogy nem tanultuk, nem is énekeltük sosem. Azt sem tudtam mi az.

Azt nem tudom hogy mondta-e hogy az előző iskolámból hiányzott egy amúgy mindenütt másutt bevett számonkérési módszer, a feleltetés. Nekem teljesen mellbevágó élmény volt hogy első héten, a “teszteljük le az új csávót” alapon feleltetett a tanár. Derült égből villámcsapás. Nem tudom már megmondani melyik tantárgyból, csak erre a logikára emlékszem. Meg arra hogy az osztály nagyon példamutató kedvességgel fogadott. Semmi életemben nem volt olyan értékes a számomra mind ez a kezdeti kedvesség. Életemben nem ilyedtem talán meg annyira. A felelés közben az osztály láthatóan segíteni akart. Talán meg is tapsoltak ha tudok valamit. Pedig nem akartam se gyengének látszani, de tanulatlannak végképp nem. Hiszen a másik sulimban én voltam a nagy tanulós aki minden dolgozatot jól írt meg. Itt meg első héten nem is követtem hogy milyen órák jönnek az órarendben, mert még erre se alakultak ki szokásaim.

Az első felelet után konkrétan emlékszem ahogy hazafelémenet a villamosra várva odajött hozzám az egyik srác és meglepődve kérdezte “kinyitottad a könyvet egyáltalán”? Egy nap alatt a sarokba voltam szorítva. Nem mondhattam hogy nem, az mégis hogy veszi ki magát? Mondjam meg hogy nem tudtam hogy ki kell nyitni? Hogy hangzana ez? Hazudjam azt hogy kinyitottam? És akkor miért nem tudtam semmit? Mert ennyire hülye vagyok?

Az igazság az hogy az az első hét volt az én esélyem arra hogy beilleszkedjek. Félig az én hibámból félig az alapján amit az életből én addig láttam, ezt nagyon csúnyán elbasztam. És amit akkor még nem tudtam, az az hogy hiába vagy megbüntetve egy eggyessel. Hiába kell csalódnia benned apádnak, aki ekkor még azt hiszi hogy tudsz jól tanulni. Valójában csak egy hitelt vettél fel a jövődből, ugyanis csak ahhoz hogy a többi anyagot megértsd, a meg nem tanult anyagot ígyis-úgyis be kell pótolni. Márpedig ez minden egyes egyessel, egyre irreálisabb lett. Minden egyes egy újabb “duplaannyi” tanulást kellett volna jelentsen a jövőre nézve, miközben a tempót az ott tanulók is gyorsnak tartották hiába volt mindenből ötösük.

Apám egyre agresszívebb lett azt látván hogy nem tanulok. Mind apám, mind anyám azt vette le ebből, hogy én nem értettem meg hogy miért kell tanulni. Azt hitték nekem ez nem fontos. Hogy ha bűntetgetnek, akkor majd megértem. Nagyon gyorsan, hetek alatt alatt olyan szorongás öntött el, amilyet azóta sem éltem át. Rettegtem mindentől.

A legnagyobb tétnek azt gondoltam hogy nem vesznek fel a gimnáziumba, mert már hatodik második félévétől kezdve nézik az ellenőrzőt felvételikor. Hogy csövesként végzem, ahogy ezzel apám riogat. Mivel az osztálytársaim látták hogy rossz jegyeim vannak, úgy éreztem kell valami sztorit kreálnom miért is van ez így. Hogy ne érdekelje őket. Biztos vannak annyira felszínesek hogy ha azt hiszik hülye vagyok, akkor békén hagynak. Ezért eljátszottam a hülyegyereket. Eleinte még élveztem is. Néztem a jóbarátokat, én voltam Phoebe. Neki jól állt, biztos nekem is jól fog. Az osztályba érkezvén feloldottam a korábban jelen levő feszültségeket. Az addigi leggyengébb fiú helyét felváltottam, leszedvén a válláról a terhet. Elősegítettem az ő beilleszkedését azáltal, hogy ő együtt tudott engem gúnyolni a többiekkel, ezáltal közös témát találva. Nem véletlenül bántottak engem azok a legjobban akik korábban a leggyengébbek voltak az osztályban.

Ez az iskola nem a tanárok kiemelkedő teljesítménye miatt volt jó iskola. Valószínűleg a legnagyobb tényező abban hogy ez jó iskola lehetett, a “gyerekanyag” volt. A budai hegyek tövében a leggazdagabb emberek értelmiségi családjaiból olyan gyerekek jöttek ide, akik jórészt már tisztába is voltak azzal amit meg fognak tanulni. Amikor én még azt sem tudtam mi az hogy himnusz, és hogy felelés, akkor ők már matekversenyekre jártak. Mit járnak, nyernek! Amikor a tanár megkérdezte ki akar valamilyen tantárgy versenyére nevezni, se esélyem nem lett volna, de még ha meg is próbálom, valszeg röhögésben tör ki az osztály ha jelentkezem.

A szóbanforgó kerület nem csak gazdag, de jobbos is. Érthető, hiszen ők azok az emberek akik jórészt esetleges alapokon, nem feltétlenül kiérdemelten jutottak előre, féltek a lecsusszanástól, és minden potenciális kihívójukban az ellenfelet látták. Az ilyen embernek a status quo jó, az egyenlőség növelésére tett törekvések veszélyesek. És különben is mi azért vagyunk akik vagyunk, mert ilyennek születtünk, és ezt nem veheti el tőlünk senki. Te is maradj hát ott ahova születtél.

Az első nap az iskola egyik legjobb tanulója, I lett a barátom. I mutatott meg mindent. Ő mutatott be mindenkinek. Ő magyarázta el melyik tanártól mire kell számítani. Az ő szülei is nagy jobbosok voltak. Emlékszem egyszer elmondtam neki hogy megnéztem a Carla új élete című filmet, nekem nagyon tetszett, mire ő azt mondta hogy az egy nyomorult korcsról szólt. Nem értettem hogy lehet az az ember ilyen kegyetlen, aki sose nézne meg egy horrorfilmet, hisz mindig gyerekfilmeket nézett. Meg pornót. Pedig érthető, aki gyenge, az hulljon el. Darwin. Aki beleszületik a jólétbe az általában darwinista. És amint látta rajtam hogy én sem vagyok az akinek hitt az elején, a barátságunk gyorsan megszakadt. Az első igazán tipikusan olyan karakter volt az életemben akire az én értékrendemből következően fel kellett hogy nézzek. Ő pedig gyűlölt engem. Az ő irántam érzettz gyűlöletének tehát kevésbé volt az a motivációja mint a többieknek, hogy jobban beilleszkedjen. Ő csak szimplán megijedhetett attól hogy mekkora egy idiótával barátkozott korábban, és próbált látványosan elhatárolódni e korábbi döntésétől.

És ez már önmagába egy kudarcot jelzett magam felé. Fortyogtam magamban, emésztettem magamat, nem jutottam túl az ellentmondáson: úgy akartam jó tanulóvá válni, hogy vele barátkozom, de ő nem akart velem barátkozni, mert nem akart semmilyen közösséget vállalni egy gyengével. Addig az élet engem sosem szembesített azzal, mennyire gyenge vagyok mondjuk egy I-hez képest, és keserű volt erre hatodikos koromban ráébredni.

A megszakadt barátság alatt azt kell érteni hogy a legnagyobb ellenségemmé vált. Lényegében folyamatosan mobbingolt. Naponta úgy tíz-húsz alkalommal szólt be lehetőleg minél megalázóbb módon. Kereste hol, miért alázhat meg. Nem azért hogy védekezzen, neki édes volt támadnia a másikat. Mutatnia hogy ő erős, szemben a gyenge sráccal. Felmutatni a többieknek az erejét, hisz jól nem nézett ki, a gyerekfilmek, és a tanároknak nyalizás miatt mindenki lenézte. Tanár nem szólt rá, hisz jó tanuló volt.

Egyszer megkérdeztem tőle év végén, hogy “miért vagy ilyen?”. Azt felelte azért mert tavaly egyszer megmutatta a hályát illusztrálván hogy már elhízott, mondván hogy le kéne fogynia. És hogy ekkor én őt kinevettem. Már akkor is csak halvány emlékeim voltak a dologról. Valószínűleg ő egy olyasfajta baráti hűséget várt el tőlem, amibe az ilyen kis egymás heccelése, amit én az apámtól igencsak természetesnek tartottam, nem fért bele. De lehet hogy rossz tanulóként esélyem sem volt.

Nagyon csúnyán visszaélt a bizalmammal, senki más nem volt akiben megbízhattam volna. Elmondta hogy tanul programozni. Ennek hatására elkezdtem én is, akkor még azthiottem jóban vagyunk, és alakíthatunk egy amolyan elit klubot. Mi lehetünk koraink Bill Gates-ei. Aztán beszéltem vele azokról a dolgokról amiket csináltam.Nyilván egy hatodikos hülye weblapot csinál. Ő amolyan komoly portálszerű újsággal próbálkozott. És ezeket, amiket mutattam neki, arra használt hogy mások előtt nevetségessé tegyen. Mind a mai napig nem tudok emberekben megbízni ennek következményeképp.

Bár sokszor nevetségessé tett az osztály előtt, én egy darabig próbáltam vele jóba lenni, hisz értettem az erőviszonyokat. Az egész akkor lett végleges, amikor kölcsönadtam neki egy horrorfilmet. Ekkoriban apámnak nem volt kábeltévéje, nekünk anyámmal meg volt, ugyanis eleinte a tévézésbe menekültem a saját kitaszítottságomon való elmélkedés helyett. Apámnak fel szoktam venni filmeket, amelyeket jónak tartottam, így felvettem egyet a srácnak is. És hát kifejezetten szerettem az agresszív, illetve a horrorfilmeket. Azt gondoltam, hogy az kemény aki meg tud nézni egy horrorfilmet. Annak az a horror amit én a suliban átélek már édeskevés lehet. Nem állítom hogy nem akartam meglepni a a srácot a VHS kazettával. De aztán engem lepett meg az ahogy visszaadta: eleinte csak vicceskedett hogy hát horrorfilmre nem számított, de amikor elkezdett mobbingolni, lényegében visszatérő elem volt hogy az ember azért dilinyós mert horrofilmeket néz.

Minden óra egy csata volt. És fegyverzet híjján mindennap elbuktam. Nem csak feleltetés volt, hanem itt fel is szólították óraközben random a diákokat, és kérdéseket tettek fel tesztelvén mennyire értik a leadott tananyagot. A kiszámíthatatlanság szép lassan halálra frusztrált. Ebben a csatában nem végtagjaim hullottak el, hanem a reputációm lépésről lépésre, kérdésről gúnyolódásra, és megalázásra. A rossz reputációm lehetőségeket vesz el a jövőmből, és én ezt pontosan láttam. A szünet egy újabb csata ahol állnom kell I folyamatos karaktergyilkolását. Jobb volt mint ma bármelyik poltitikus. A világ amelyben éltem gyűlölt engem, és idővel én is gyűlöltem a világot. Próbáltam erősnek látszani és valahogy állni a sarat, de ezzel csak csökkenteni tudtam a rám kilőtt golyókat, megállítani, visszafordítani, soha. Ha a tanár felszólított, vagy az osztályban egy kicsit kellemetlen témára terelődött a szó, vagy csak szimplán akármilyen oknál fogva rámnéztek többen, egyből elvörösödtem. Bármit megadtam volna azért, hogy legalább ne lássák mennyire gyenge, és feléjük kiszolgáltatott vagyok, de a testem mindig elárult. Nyitott könyv voltam a számukra.

Negyedik és ötödik osztályos korom között anyám vett egy telket, amelyen az első nyarat köteles voltam egyedül lenn tölteni. Ő onnan be tudott járni dolgozni, de én egy üres telken kellett töltsem a nyarat. Ötödik, és hatodik között már megtette azt a szívességet, hogy bár kint kellett aludjunk, de napközben haza hozott engem az igazi lakásunkba hogy tudjak számítógépezni, vagy filmet nézni a TV-ben. A másik nagy kedvencem filnézés mellett a CS-zés, és Age of Empires-ezés volt. Az Age of Empirest apám mutatta meg nekem, és egy kedves emlék hogy a sok geciskedés közé befért néha egy kis játékidő velem, multiplayerben. Mivel nem voltak barátaim, az emberek között létet valamelyest imitálták az ilyen multiplayer játékok. Minden időmet ezekkel akartam tölteni. A rákövetkező évek eleinte menyországnak tűntek, de valójában maga volt a társadalmi izolációs pokol: anyám otthagyott egyedül aludni is. Csak hétvégente járt haza, de ha üzleti útra kellett mennie, akkor még hétvégente sem. Kaját rendelt. Pénzt hagyott. Egész nap egyedül voltam. Bár ő nyugton hagyott, és ez jó volt, maga az emberek hiánya kifejezetten szenvedést okozott, és az ettől való félelem mind a mai napig el tud hatalmasodni rajtam.

Anyám ma tudatában van vele hogy “nem nevelt következetesen”. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tele volt olyan elvárásokkal, amelyekről korábban említést sem tett. Apró, banális dolgokról van szó, mint például hogy nem találtam ki kocsiból való kiszállákor hogy a bal hátsó ajtót ki kéne nyitnom mert ő onnan akar valamit. Ugyanakkor szinte minden, amiről elhatároztuk hogy rendszer lesz (közös angol tanulás, könyvek rendszerezése, közös étkezés, stb) előbb vagy utóbb indoklás nélkül lekerültek a napirendről. Ha megpróbáltam valamelyik igényének megfelelni, akkor ha épp valamiért rossz kedve volt, nemhogy észre sem vette hogy teperek, de ugyanúgy rámrontott más miatt. Ez pedig nálam teljesen elrelativizálta az összes igényét, hisz ezek alapján csak az ő kedve a fontos, nem pedig az hogy konkrétan mit vár el. Ez a rendszertelenség ugyanúgy szorongást idézett elő bennem mind az iskolában történő teljesen ad-hoc felszólítások-megalázások.

Mindez anyámnak kényelmetlenséget jelentett, hiszen ő úgy volt vele hogy azért nem tanulok, mert számítógépezem. A számítógép szerinte azért lassult le, mert én zenéket töltöttem rá. És elkezdett belepofázni abba hogy a szobám hogyan nézzen ki. Természetesen csak a felszín érdekelte, hogy rend legyen, de ezzel napi szinten szívta a vérem. Bármikor nem vittem ki az edényeket, bármikor rendetlenséget hagytam üvöltözött, hisztizett, hisz ő dolgozik, és miért neki “kell” még ezt is megcsinálnia. Volt, néha, hogy üzleti út miatt egy-két hétig is otthon egydül hagyott. Isteni volt hogy nem volt otthon. A kapcsolatunk pedig egészen addig pattanásig feszült állapotban volt, amíg el nem költöztem onnan. Akkor egyik napról a másikra javult meg minden. És nem én változtam.

Apám inkább azt tartotta nem normálisnak, hogy bennem nincs egyfajta megmutatni akarás, hogy én igenis tudok. Nem értette miért nem látja a megszállotságot hogy tanulni akarok. Mindkét szülőm számára tehát gondok voltak velem, ezért arra az elhatározásra jutottak, hogy ki outsourcolják a probléma megoldását egy pszichológusnak. Kedves, liberális nő volt, de egy 45 perces session alatt nem fogom önként, parancsszóra feltárni a lelkemet. Emlékszem egyszer elbeszélgettünk a problémakörről hogy miért nincsenek barátaim, de a beszélgetésben végig a megoldásra koncentrált, és nem az okokra. Erősen generációfüggő megoldásokkal próbálkozott, amelyeket ma sem sajnálom hogy nem próbáltam ki, hisz ami az ő gyerekkorában, az ő társasagában lehet hogy működött, az szinte biztos hogy nem működött volna az én esetemben. Hívjam el őket fényképeket nézegetni. Hívjam el őket moziba. Volt egy srác aki bár röhögött mindig rajtam, de többé-kevésbé mindig figyelt arra hogy egy bizonyos szinten megmaradjon. Nem lettünk nagyon jóban, de kedveltem. Egyszer adott nekem egy CD-t, irdatlan kedves volt hogy még a számokat fel is sorolta a hátlapon tollal. Gondoltam hogy megpróbálom ezt arra használni hogy találkozhassak vele a nyári szünetben. Valahogy egyszer azonban sértetten azt mondta, hogy nem kéri vissza a CD-t. Megkérdeztem, hogy “de hát nem találkozunk a nyári szünetben hogy odaadjam?” - mire nagy egyértelműséget sugallva vágta rá: “Nem”. Akkor bennem kicsit összetört valami. Akkor jöttem rá hogy ezek az emberek bár lehetnek néha velem kedvesek, soha nem lesznek a barátaim.

De a beilleszkedésemet nem segítette az a banális tény sem, hogy ebben a korban a testszőrzetem a normálisnál jobban nőtt. Egyszerűen szőrösebb vagyok genetikailag mint az átlag férfi. És ettől mindenki undorodott, én is. Nyilván ha levágom, attól még mindenki tudja hogy alapből mennyi szőr van rajtam, és még buzi is leszek. Ha nem, maradok olyan undorító, amilyennek mindenki ismer. Anyám, nagy egyedüllétében egyre több álltatot vett odahaza, jellemzően macskákat, amelyek összeszőrözték a ruhámat. Nyilván azok az emberek fejezték ki undorukat először, akiknek a szimpátiája a legfontosabb lett volna nekem. Anyám az este hét-nyolckori hazaéréseivel már csak nagyon alulmotivált volt amikor összedobta a vacsit, ami leggyakrabban túróscsusza volt, vagy pizza. Ehhez ittam kakaót. Azaz egy szénhidrátbomba némi koffeinnel lefekvés előtt. Ebből lettek az este 11, éjfél körüli lefekvések, ami szintén meglátszott a kedvemen, a megjelenésemen, és persze a jegyeimen.

Ennek az iskolának a végén, valahogy megtetszett az egyik srácnak a húga, akivel (a fen említett korlátokkal együtt) jóban voltunk. Nem mondom hogy túl értelmesek, reálisak voltak a gondolataim, sőt. Érzéseim voltak csak inkább. Talán úgy éreztem, hogyha össze tudnék vele jönni, akkor az egész szociális krízis megoldódhatna amiben vagyok. Akkor egycsapásra elfogadhatna mindenki. Csak akkor mertem elhívni randira, amikor már véget ért az iskola. Nagy hiba volt, de nem volt jobb ötletem a szar helyzetemen való változtatásra. Válaszul letette a telefont. Ez elindította életem első, majdnem öngyilkosságába vezető depressziós hullámát. Ez már nem a félelemre, hanem kifejezetten a kilátástalanságra, a szomorúságra épült.

De jött a gimnázium, és még voltak reményeim. Talán még nem késő.

A gimnáziumban a tanulás nem jelentett gondot, itt kevésbé voltak szigorúak, feleltetés helyett röpdolgozatok voltak, a diákok az órákhoz nem nagyon szóltak hozzá, ezért rajtam sem volt már nyomás hogy mondjak valami okosat. Bár eleinte jó tanuló voltam, a depresszióm felerősödésével, illetve az irodalom tantárgyra helyezett aránytalan hangsúllyal a motivációm jelentősen csökkent, és a figyelmet a személyiségem fejlődésére akartam innentől fordítani nem pedig a tanulmányi eredményeim javítására, hisz apámmal ellentétben elkezdtem belátni, hogy előbbi előfeltétele az utóbbinak.

Talán itt még teljesen új lappal kezdhetek, és van esélyem egy normális életre. Az első próbálkozásom, utólag visszagondolva nem is volt annyira ördögtől való. A stratégia az volt, hogy nem fedem fel azt a végtelen lelki szétziláltságot amiben vagyok, és ennek az a módja ha nem beszélek egyáltalán. Csöndben vagyok, figyelek, türelmes vagyok. A középiskoláról általánosiskolás fejjel kb úgy gondoltunk, mint ahogy az egyetemre szoktak, azt gondoltam hogy enélkül is bőven involválódok majd a nagy bulikba. Azonban senkinek sem tűnt fel hogy miért nincsenek barátaim. Senkit sem érdekelt. Egyszerűen aki nem beszél, annak nem lesznek barátai, és így nem lesz barátnője sem, pont. Bár a mellettem ülőkkel jó viszonyt ápoltam, a borzasztó rossz humorukon látszott hogy ezek a srácok valahonnan nagyon máshonnan jönnek mint az én előző sulim. Ezek egy év után se csináltak semmilyen különösebb iskolán kívüli programot. Lenéztem őket, akárcsak a náci gyereket, aki megrpóbált velem barátkozni. És lenéztem a kigyúrt latinos kinézetű csávót, akinek szintén voltak problémái rendesen. És ezek voltak az osztályban a fiúk.

Első év után a stratégiámat megbukottnak ítéltem. Talán elhamarkodott volt, de azt gondoltam máshogy kell barátokat szerezni. “Meg kell nyílni”, “Szociálisnak kell végre lenni” - szólt a mottó, amelyet az egyik CS-s csetcsoporton keresztül megismert haverom is progagált. Ha máshogy nem negy, hát erőszakkal elhagyom a depressziót. Ennek egyik klasszikus módszereként elkezdtem elhatárolódni korábbi depressziós énemtől. A klasszikus jobboldali felfogást választottam, aki depressziós, az emós, az gyenge, az egy vesztes.

Mindez viszont túl nagy ugrásnak bizonyult. Bár kaptam elismerő szavakat arra hogy elkeztdtem normálisan öltözködni,és valamelyest a frizurámat is rendbeszedtem, de a kigyúrt osztálytársamon keresztül megismertem egy saját állítása szerint cigány lányt, G-t (nem összekeverendő K.G.-vel). G-ről mind a mai napig nem tudom hogy valóban cigány-e, az iskolába ahova járt viszont midnenki az volt, és ő oda úgy akart beilleszkedni hogy túlzottan kihangsúlyozta a vélt cigány származását. G 17 évesen modell volt. A kigyúrt srác egy Budapest Parádén mutatta be nekem, ahova már azért mentünk el mert beszéltem neki arról a szociális krízisről amiben vagyok, és ő is elmesélte a szerelmi történetét, és a megoldásnakl az tűnt, hogy elkezdünk tinidszkóba járni, illetve a budapest Pride-ra, és ott majd nyilván “összeszedünk egy csajt”. A próbálkozásaink többszörösen kudarcot vallottak, aminek a próbálkozások alacsony száma volt az egyik, a tinidiszkók társadalmi megítélése a másik, a normális baráti társaságunk hiánya pedig a harmadik ok. A negyedik, hogy belül a félelem bennem továbbra is megvolt. Igaz, a tudatos törekvésem eredményeképpen csökkenő mértékben. Ez vezetett el odáig hogy jóba akartam lenni G-vel. A barátja akartam lenni. Olyan akartam lenni mint ő, és túl akartam szárnyalni. A félelemérzet hiánya. A helyzetem változtatásán minél gyorsabban van szükségem, és itt nincs semmilyen kapacitás félelemérzettel, meg biztonságra törekvéssel időt pazarolni.

G tűnt mindannak ami belőlem hiányzik. Vad volt, és bárkivel szóbaelegyedett, akár az utcán is. Olyan laza volt, hogy egy húszforintost bárkitől elkért az utcán, csak úgy. Azthittem belőlem ez hiányzik.

A kigyúrt osztálytársam volt ezidőtájt a legjobb haverom. Neki volt egy hasonló sztorija a szerelemmel mint nekem, ezért gyúrt. Ha elkezdtél vele beszélni, azonnal értetted hogy neki is bőven vannak korlátai. Ő megértett engem, de csak azzal a feltétellel, hogy a hierarchiában engem maga alá sorolt. Én a fejemben szintén kicsit lenéztem őt, de ennek kevésbé adtam jelét. A lényeg hogy többé kevésbé hasonlónak gondoltuk egymást. Az igazság az, hogy abban az osztályban nála egyszerűen nem volt normálisabb arc. Mivel ő is folyamatosan tépődött az egyedülléttel és a szerelemmel, ez vitte rá hogy egy cseten megismerje G-t, de mikor bemutatotta nekem, már nagyon óvott tőle. Ez a lány valójában szociálisnak néz ki, pár napig valójában sok barátot tud szerezni, de ebből hosszabb távon csak ellenségek lesznek, hiszen ahogy az emberek “vérét szívja”, kihasználja, és kigúnyolja őket, az csak ellenségeket generál. Én nem hallgattam rá, mert azthittem az csak erősebbé tesz ha valaki gúnyolódik rajtam. Bizonyára az erős emberek ennyit gúnyolódnak a barátaikon, tehát én is elkezdtem hasonló módon bántani a hozzám közel levő embereket. Bár azthittem most lettem nagyon szociális, valójában csak még antiszociálisabb lettem az erőltetett vad viselkedésemmel. Az órákat alig lehetett miattam megtartani, és a kigyúrt srácot leszámítva megint megutált egy egész osztály. A nagy kontraszt az előző iskolával az az, hogy itt már nem néztem fel senkire G-t leszámítva, sőt, kifejezetten lenéztem őket. Mindent a szociális-antiszociális mezőben értelmeztem, ahol természetesen csak én lehettem a legszociálisabb, és mindenki más pedig egy “nyomorult”. Ebben az időben már csak hétvégenként látott az apám, és valahol a megőrülésem egy fordulópontján mondta azt hogy én már normális vagyok, a pszichológus csak pénzkidobás, ezen igazán lehetne mostmár spórolni.

Időközben egy tinidiszkóban felszedtem egy elhízott lányt. Bár ezzel kivívtam a kigyúrt haverom teljes lenézését, ezzel meg tudtam indítani életem első konszolidációs folyamatát, kivezetvén a depresszióból. Bár nagyon nehéz volt egyensúlyozni G, és a normalitás közt, én lelkileg egyre normálisabb lettem. Elkezdtem látni azt is ahogy G kihasznál, és egyre jobban megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy G-t le kell építeni. Sajnos a normalizálódás nagyon messze volt még a barátnőmmel kapcsolatban, aki a tanév végén szakított velem. Másik következménye az akkori viselkedésemnek, hogy a fizikatanárom megbuktatott. Ebben az évben betegedett le végérvényesen a féltestvérem, aminek következtében nem tudta apám tartani azt az ígéretét, hogyha megszerzem a nyelvvizsgát angolból (ekkor szereztem meg) elvisz amerikába. Azóta sem vitt el, viszont egyszer bement a gimnáziumba az OF előtt nagyon durván megalázni engem.

Ezen események következtében az osztályfőnököm megbuktatott fizikából. Évet kellett ismételjek.

Lényegében tehát egy újabb nyár jött, melyben totál egyedül maradtam G, és a kigyúrt arc közt. Ők belehajszoltak egy folyamatos bizonyítási kényszebe, miközben belül csak szimplán szomorú voltam. Elkezdtem én is gyúrni, mi több, szteroidokat szedni. Ennek következtében inkább csak elhíztam. G hatására vettem “cigányos ruhákat” is, hogy bizonyítsak neki, meg a suliban mutassam mekkora maffiózó vagyok, hisz ez a menő.

A következő osztály így érthetően nem fogadott valami lelkesen. Se külsőre, se belsőre nem voltam kimondottan megnyerő, miközben én nagyon is azthittem magamról, hogy az vagyok. Suli mellett elkezdtem hétvégén a mekiben dolgozni, de kirúgtak. Egyre kevesebben értettek meg, a kigyúrt srác elhagyta az iskolát, és megkért, hogy fejezzük be a barátságunkat. G-vel pedig tarthatatlanná vált a szoros barátságunk, így azt folyamatosan lazítottam.

Újból egyedül maradtam tehát, viszont az új osztályomban már voltak normális arcok. Megérte tehát egy második komoly változtatást elindítanom magamon. Elhatároztam hogy lefogyok,és elkezdek jobban tanulni. Ez a két elhatározás gyors sikert hozott abban a tekintetben, hogy az osztály többé-kevésbé befogadjon. Az osztálykirándulásokon az osztálymag befogadott, de akármennyire voltak normálisak az arcok, sulin kívüli programokba inkább csak a csajok voltak hajlandóak résztvenni. Ők azok a típusok, akik tizenegykor indulnak bulizni, nem szednek fel senkit csak táncolnak, és ezt képesek másnap reggel tízig élvezni. Ez tehát zsákutcának tűnt, elhatároztam hogy az időt amit azért nem tudok bulizással tölteni mert nincs kivel, mégiscsak a tanulásra fordítom, és itt a német nyelv (nyelveket erősen tanító gimnáziumról van szó) erős hangsúlyt kapott, hisz a célom az volt, hogy ne csak az angol, de a német nyelvvizsgát is tegyem még le. Ezutóbbi volt éltetem egyik első remek ötlete, bár mint látni fogjuk a gimnázium japánt is tanított, amelyet apám egyik vendégek előtt előadott oltogatásának köszönhetően mégsem választottam, holott magát a gimnáziumot anyám ezért választotta nekem.

Akárhogyis, a második-másodikosztály, és a harmadik osztály közötti nyáron lényegében buliztam, megpróbálkoztam sikertelenül a jogsival, és németet tanultam. Az első sikerei a változásomnak tehát elapadtak, nem jöttek újak, bár az osztály elfogadott, de az a baráti társaság nem alakult ki amelyre számítottam, és főleg nem lett barátnőm. Ez kétségeket vetett fel bennem, unalmamban néha elég extrém frizurákat hordtam, és piercinget is csináltattam. Itt tulajdonképpen már csak egy dolog maradt hátra a súlyo szociális krizisből kivezető úton: találni egy barátnőt. Ennek továbbra is kulcsfontossága lett volna, annak ellenére is, hogy lelkileg egyre inkább stabilizált a tény, hogy az osztály kezd elfogadni.

Harmadik osztály elején új helyzet állt elő: olyan elsősök érkeztek a gimibe, akik nem emlékezhettek arra hogy milyen voltam korábban. Ez féligmeddig megint tiszta lapot jelentett. Ez nagy szívóerőt jelentett számomra hogy fedjem el a valóságot, és tegyek úgy mint aki nagyon menő. Hisz nézz körül, sokan azzal keresnek pénzt, hogy gazdagnak látszanak. Így azok is lesznek. Már az első nap kaptam olyan visszajelzéseket tőlük, hogy azonnal kiszemeltek hogy én vagyok a “legjobb pasi”.

Ha jól emlékszem a jeget nem én törtem meg hanem egy elsős maga, akinek a nyíltsága G-ével volt összehasonlítható. Ő egy olyan lány volt aki nem csinált titkot abból hogy nem utazik komoly kapcsolatokra, hanem minél több sráccal akar lefeküdni. Ő szólított ő engem le, és ha ő ezt nem teszi meg, öltözködhetek én akárhogy de a harmadik (a bukás miatt már a negyedik) tanév is ugyanolyan lett volna nekem mint a többi. Rajta keresztül értem el hogy előbbutóbb nem csak az akkori elsősök közül hívhattam el bárkit kocsmázni, de még a másodikosok közt is szép számmal akadtak haverjaim. Emlékszem az egyik srác szülinapomra vett nekem egy piát, nagyon meglepett hisz alig párszor beszéltünk. Soha életemben korábban ismeretlentől nem kaptam ekkora tiszteletet.

Öltözködni tehát valamelyest megtanultam ízléssel, és elkezdtem tisztában lenni a korlátaimmal a beszélgetések terén, tehát már kevésbé futottam bele óriási bukásokba. Finomodtak a módszereim. Akkoriban kijött Madonna egy olyan albuma (az utolsó ilyen) amit az én generációm, legalábbis a diszkós csajok az osztályban még nemcsak hogy meg tudtak hallgatni, de szerették is. Nekem ezért Madonna lett az a pédaképem aki a rugalmasságot, és a változékonyságot képviselte egy olyan időszakban amikor ki kell mondanom magamról hogy változnom kell. Egyre több buliba tudtam elmenni viszonylag új ismerősökkel, hisz az új arcok már szívesebben buliztak. Viszont a félelemérzet az elutasítástól mindig is óriási volt, hiszen nekem egy barátnő még továbbra is a “mindent” jelenthette volna. Először elutasítottam egy lányt, E-t aki csak kicsit tetszett (hiszen a “legjobb pasi” jelző egy nyomást is helyeztett rám, bizonyítanom kellett hogy én csak a legjobb csajjal jövök össze, hogy az egész suli továbbra is felnézzen rám. “Dont go for the second best baby”). Egy sulibulin akart lesmárolni, de nem hagytam neki.

Viszont egy házibulin világossá vált, hogy a suli tiszteletét kezdem elveszteni ígyis-úgyis, hiába hívnak el, hiába fogadnak be, már nem vagyok ugyanolyan magas polcon mint azok akik floorballoznak, vagy valós maffiózói háttérrel rendelkeznek. Ekkor már assan egy éve próbáltam úgy tenni, hogy én vagyok ott a menő csávó, és lassan-lassan azért csak kibuktak az apróságok amik felfedik hogy egy érzelmileg mennyire gyenge ember vagyok. Például a Madonna név nagyon rosszul csengett amikor elmondtam valakinek hogy ilyesmit hallgatok. A cigányos-maffiózós külső hanyagolása csak az első volt annak felismerésében hogy itt vannak meccsek, amelyeket nem lehet megnyerni. De nem minden ilyen helyzetet ismertem fel ennyire jól. Édesapám arra tanított, és nagyon sokáig el is hittem neki, talán nem is lennék ott ahol vagyok ha nem hiszem el neki, hogy az életben bármeddig elviheted, csak magadon múlik. Ma már kevésbé hiszem ezt. Itt van a családi háttérnek igenis egy olyan szerepe amit hazugságokkal nem lehet elfedni. Itt volt például a zsidó barátom, aki három hónapja se járt az osztályunkba és lefeküdt azzal a lánnyal, akit én azért szemeltem ki magamnak mert azthittem vele könnyen össze tudnék jönni, hisz nagy kurvának néz ki. Valójában azonban bár a külsején egyáltalán nem látszott, a csajok igenis levették hogy a csöndes ember a szobafestőgatyában és a fűszaggal, egy nagyon komoly kapcsolati, és anyagi tőkét öröklő ember, hisz a legmenőbb zsidó privátiskolából jön ide, és bár az utolsó három évben a szülei sokat tudnak spórolni a privát suli tandíján, a kapcsolati/kultúrális tőkét már megszerezte amiből később akár meg is élhet. Azóta is az a nő a felesége, és gyermekei anyja, aki akkor a barátnője volt. Vélhetően sem a szociális elszigeteltségről, vélhetően a szerelmi bánatról nincsen fogalma sem, és így is beszél azokról akiknek pedig van.

De ott van a suli valóban legmenőbb arca aki ekkoriban mindenféle extrém sportokat tolt. Ő mire a gimibe jött, már felépített magának azon kívül egy olyan társaságot amire nekem reális esélyem nem volt. Nem tudom megmondani pontosan miért nem mert nem ismerem az ő sztoriját.

Egy srác akinek sok barátnője volt, egyáltalán nem volt egy kedves valaki. Ez igazán demoralizálólag hatott rám, hisz azt gondoltam, a lányokkal így kell viselkedni hogy szeressenek. Ahogy a nekem tetsző lányok bántak velem másodikos koromig, majd ahogy onnantól kezdve láttam nőket beleszeretni őket bántó férfiakba (itt kiemelném G.-t, aki már-már büszke volt arra hogy a pasija, aki cigány, bántalmazza), lett a gondolkodásom mélyen lenéző a nőkkel szemben. Ehhez mélyen hozzájárult az anyámmal való rossz viszonyom. És sajnos mind a mai napig észrevenni vélek egy trendet amelyben a nők a velük kifejezetten rosszul bánó férfiakat érzik keménynek, és vonzónak. A saját életemben is abszolút felfedezhető ez a trend: amikor egy nővel lenézően, erőt fitogtatva bántam hajlamosabb volt engem szeretni mind ugyanez a nő azután miután én is elkezdtem érzelmeket táplálni iránta. Ebből következően egy seggfej tudtam lenni, de olyan könnyűszerrel leszólítani csajokat, vagy elhívni őket dugni ahogy ő elhívta őket, én nem voltam képes mert ekkora önbizalmat még imitálni sem tudtam. Ehhez már egy kicsit tényleg szociopatának kell lenni. Ezt már olyan múlttal mint amilyen nekem van, nem lehet kivitelezni. Próbáltam, sokáig, kitartóan, nem lehet.

A sikerek tehát egyre elmaradoztak, egyre relatívabbá váltak, a céljaimtól pedig egyre távolabb kerültem. Célom volt sokáig hogy ne legyek ennyire introvertált. Gimnázium első másodikosztályától kezdve harmadik osztály végéig kitartóan, sikerekkel próbálkoztam. Egy nagyobb sikerhullám után érkeztek azok a kudarcok amelyekből azt szűrtem le: ez volt az én nagy lehetőségem, és ilyen nem fog többet jönni, hisz jövőre nem jönnek újabb elsősök. A következő lehetőség megint a régi: szintet kellett volna ugorjak. Oda, ahol vadidegenekkel lazán szóbaállok. Ehhez ismerni kell az átlagember észjárását. Ehhez nagyon sok “átlagemberrel” kellett volna jó kapcsolatokat ápolni nem csak három évig. Ekkorra már tudatában voltam annak, hogy ezek a feltételek egyszerűen nem adottak. Tisztába lettem azzal hogy az “inkább egy oops, mint egy jaj de kár” logika nem feltétlenül igaz. Okozhatsz szimpla próbálkozással több kárt,szemben azzal mintha csak csendben figyeltél volna. Az hogy halálrarémülök a lehetőségek közelgő beszűkölésétől, a lehető legroszabb ómen. Amit elbasztam azt elbasztam, amire nem volt esélyem arra nem volt esélyem. Akárhogyis, mostmár késő ezen aggódni. Ez persze félig igaz csak. Lehetőségek az életben fel-felbukkannak. Ilyenkor figyelni kell, észnél lenni, felkészültnek lenni, és kellő reakcióidővel jól reagálni. Elkezdtem 24-et darálni, azaz a bulik helyett újra elfogadtam hogy oké otthon egyedül üldögélni. Korábban ez kifejezetten szenvedést okozott volna.

Bár nem votlam egyedül annyira, de elkezdtem rettegni mi történik ha újra egyedül maradok. Oda, abba az állapotba vissza nem mehetek megint, ezt mindenképp el kell kerüljem. Ebben a helyzetben jött egy lány, T, aki bár nagyon nem tetszett nekem külsőre, ő nagyon belém szeretett. Eleinte nem akartam vele összejönni, de az akkori érzelmi helyzetemben, azzal a szeretethiánnyal, egyre lehetetlenebbnek éreztem visszautasítani azt a szeretetet ami ő próbált felém kifejezni. Ezt felismerve végül a nyári szünet előtt összejöttem vele. Ő annyira szeretett, hogy képes volt velem minden nap találkozni, és pontosan ez a orvosság kellett az én sebeimre. Új erőt adott a német tanulásnak, és segített a haverjaimmal való viszonyunk normalizálódásában. Jóba lettem azzal az osztálytársammal, aki az osztályba lebukásomkor a leghangosabban oltogatott. És érzelmileg életemben először beteljesültem. Elkezdtem agykontroll tanfolyamra járni, mert azt hazudták hogy ennek a segítségével megtanulsz hipergyorsan olvasni, és ezáltal tanulni. Nem mondom hogy a meditáció módszere minden tekintetben hülyeség, de ez akkoriban a gondolkodásomat eltolta egy etikus, erkölcsi dimenzióba. Ekkoriban próübálkoztam először a kreszvizsgával is, amelyben megfogott az az alapötlet, hogy az utakon azért élsz túl, mert azt feltételezed hogy mások betartják a kreszt, és ezért tartod be te is. A meditációk során tehát nemcsak a magam céljait vettem figyelembe, hanem a környezetemét is. Akkor még nem tudtam hogy ez nem az agykontrolltanfolyam találmánya, hanem egy sokkal régebbi, ősi ázsiai világkép egy eleme. Az agykontrolltanfolyam azonban meggyőzött egy másik dologról is, amiről ma azt gondolom nem igaz: hogy minden boldogtalanság oka te magad vagy, és minden boldogtalanságodon tudsz rövidtávon változtatni. Ez valójában egy jobboldal által kedvelt gondolat, hisz megintcsak a status quo fenntartását igazolja: ha boldogtalan vagy, ha lent vagy, az a te hibád, te itt nem szorulsz segítségre. A világ úgy igazságos, ahogy az van.

A párkapcsolat előbbutóbb fenntarthatatlanná vált. A legelején azt gondoltam hogy ha ő az aki ennyire szeret engem akkor ő egyfajta hierarchiában lejjebb van, és neki ezt a szerepet el kell fogadnia. Azaz nekem többet lehet. Bár ahogy a kapcsolat vége felé kezdtem úgy érezni hogy ebben nekem kell változnom mert hosszútávon egy ilyen hierarchikusan felépülő kapcsolat nem fenntartható. A fent leírt erkölcsi szempontok belépése következtében elkezdtem abban hinni, hogy a boldogság legmélyebb forrása a kölcsönös szeretet, egy olyan szeretet amely nem az önzőségre, és a mások kihasználására épül.

Ekkorra azonban már túl sok sebet okoztunk egymásnak ahhoz hogy legyen visszaút. Valúszínűleg az ilyen hierarchiára kiépülő kapcsolatok mind fenntarthatatlanok. Ami különösen nagy fájdalmat okozott, hogy egy megbízhatónak tartott haverom lett az új barátja, lényegében szünet nélkül, amelyet én megcsalásnak éreztem. A haveromat egy lány osztálytársamon keresztül ismertem meg, és talán az első olyan srác volt, aki számára a bulizás, a piálás, és az értelmiségi manírok teljesen összeegyeztethetőek voltak.

Ez volt az első olyan szakításom, amely lényegében fizikai fájdalmat okozott, annyira rossz volt. Remegett a kezem, nem tudtam aludni, mintha valami kőkemény mérget ittam volna meg. A csaj elkezdett azzal a lánnyal barátkozni, aki az elsősök közül leszólított engem, és bevitt a társasági életbe. Velük tehát megszakadt minden kapcsolatom, ami felgyorsította a suli társasági életéről történő leszakadásomat. Nem kereshettem a társaságát harmadikosként egy elsősnek, ez hiúsági kérdés is volt, illetve akkor még nem mértem fel jól hogy mennyire vagyok valójában népszerű a suli fennmaradó részének. Nem ismertem fel, hogy egy elsősnek köszönhettem hogy be lettem avatva, és így tetszik a hiúságomnak vagy nem, de függök tőle.

A helyzeten csak a soha vissza nem térő szerencse segített, amelyre akkor igazán nagy szükségem volt. Egy akkor alattam járó sulitársam magával hozta a kocsmába az egyik barátnőjét egy teljesen másik társaságba, és tudtomon kívül elkezdtek rólam beszélni, amely azzal végződött, hogy a csaj megkapta a messenger címemet. Eből pedig randik, és párkapcsolat lett. Ő volt az első olyan barátnőm akit szépnek, és okosnak is tartottam. És ahogy szinte az ilyen emberekkel mindig így járok, ő szinte egyáltalán semmi tiszteletet nem érzett irántam. Bármi amit mondtam rossz volt, a legapróbb dolgokba belekötött, más volt az ízlésünk, és hát magam sem szoktam még mindig meg hogyan is kell emberekkel bánni. Ez megint csak előidézte, hogy a nőkről általában kezdtem rosszakat gondolni, konkrétan hogy szarni kell rájuk, és akkor majd szeretni fognak. Ha meg nem, nem vesztettél semmit. Pár éve az egyik barátnője elpletykálta nekem a számot hogy hány pasival került össze azóta, és akkor nagyjából megértettem mennyire irreális volt az hogy mi ne szakítsunk. Ő végképp nem akart leállni egy srácnál, én meg mivel soha nem voltam az a srác akinek lett volna arca egy csajt kifejezetten dugásra használni, ekkoriban már kifejeztetten a szeretet keresése motivált egy kapcsolatban. Az ő felbukkanása továbbra is féligmeddig fenntartotta bennem a hitet a kölcsönös szeretet igénye iránt. Tudtam hogy ez sok ember esetében nem őszinte, hisz a szüleim is elváltak, de eleinte úgy voltam vele hogy az emberek többsége a dugásig is a szeretet hazudásán keresztül jut el. Mire az előző barátnőmmel szakítottam, ez a gondolat érdekes elegyet adott ki az én szeretethiányommal, és az agykontrollal. Hogy a suli magjából kikerültem, úgy éreztem szabad vagyok abban hogy azzal jöjjek össze akivel akarok, ne a kinézetét nézzem, és ne azt hogy a megdugott nők számát mekkorára tudom felstrófolni a wc-ben cigizéskor a suliban, hanem elkezdtem valódi szeretetet keresni.

Lassan vége lett a gimnáziumnak, ráadásul utolsó évben lázadásból magántanuló lettem. Így viszont teljesen kimaradtam a társasági életből. Úgy tanultam meg a tananyagot, olyan rendszerben ahogy én akartam, annyit aludtam amennyit csak akartam, de nem voltam elég bölcs hogy ténylegesen fenntartható rendszert csináljak ebből, azaz nem sikerült kialudnom magam hosszútávon, hiába volt rá időm. Ahogy már a harmadik barátnőm is szakított velem elkezdtem rettegni hogy mi lesz ha jön az egyetem. Mindenki a bulik bulijaként beszél róla. De most még itt van E, aki még mindig szimpatizál velem. Ő, talán egydüliként még mindig menőnek tartott. Azthittem ez örökké fog tartani. Bár amíg barátnőim voltak nem beszéltünk, miután szabad lettem elkezdtünk megint találkozni, és egyszer csak összejöttünk. Azthiszem ő úgy gondolt erre, hogy el sem hitte. Talán emiatt nem akarta észrevenni hogy már rég nem vagyok olyan menő mint amilyennek valamikor hitt. De talán azt mondta magának hogy hülye lennék nem kapni az alkalmon. Nem tudom megmondani szép dolog-e “csak” azért összejönni valakivel, mert rettegsz attól hogy nem lesz más. Nem tudom ezt a felvetést erkölcsi dimenzióban értelmezni, ahogy a legtöbb ember. De ez történt.

Az egyetemen azthittem már tényleg jön a nagybetűs élet új haverokkal, és bulikkal. A szociális életem alapján nagy szükségem lett volna rá éppen. Csakhogy a bolognai rendszer úgy nézett ki hogy minden óra teljesen más emberek közt zajlott, és egy félévben volt kb 13 óra minden tantárgyból. Egy óra leggyakrabban szünet nélkül zajlott. Ma sem tudom megmondani hogyan tudtam volna ilyen körülmények között barátokat szerezni. Inkább hasonlított az egész egy éjszakai/levelezőtagozatra, ahova dolgozó emberek unottan beülnek, és közben nézik az órájukat mikor léphetnek már le. Máig nincs egy ember sem akivel onnan kapcsolatot tartanék.

Én E-t egyre kevésbé láttam boldognak. A családi helyzete nagyon nehéz volt, nem volt sok pénzük,és az ő anyja is elvált, aki aztán tovább szenvedett más pasikkal. És valószínűleg aminek én a fontosságát csak a szakításunk után hosszú évekkel értettem meg, az az hogy ő nem viccel amikor számonkéri rajtam hogy miért utasítottam őt el először. Valószínűleg ez egy örök fájdalompont volt neki velem kapcsolatban. Akárcsak az, hogy ő is rájött, az a kép amit rólam táplál, hamis, hisz az én azon hazugságomon alapul, hogy én vagyok a suliban a legmenőbb. Habár aki a legmenőbbnek látszik az egyben az is, hisz azt a közösség ítélete dönti el, semmi más. De ez az ítélet lassan változott, E-ben is. Ez másodszor jött elő párkapcsolatban. Tanulhattam volna az elsőből, de már nem volt választásom. Nem tudtam mást mint ugyanabból megélni aki harmadikos koromban voltam. Új elsősök nem voltak, mivel az isokát készültek bezárni.

A tény hogy együtt voltunk az egyetem négy éve alatt, engem darabjaimból összerakott. Majdnem felnőttem. Majdnem beteljesültem. Elérkeztem egy szintre, ahol az egyetemi (matematikai!) tanulmányaimat egyre nagyob sikerre tudtam vinni. Tudtam koncentrálni, hisz a magánéletem nem húzott le, sőt. Bát nem vallottam be magamnak, annak hogy egyetemen egy korábban sosem látott teljesítményt tudtam leadni, abban nagy szerepe volt az általam sokáig kicsit lenézett E.-nek. És még sokáig nem voltam képes ugyanerre. Ezt az összefüggést annak tudtam be, hogy mivel bolgogabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, jobban tudok koncentrálni. A boldogság így előfeltétele minden további boldogságnak. Koncentrálódik, tőkeként viselkedik. Ennyiben igaza van az agykontrolltanfolyamon propagált boldogságiparnak, értemes megtörni a kört, és megpróbálni valahogy külső okok híján is felidézni belül eghy kiegyensúlyozott állapotot, hogy az aztán hatással legyen a külvilágra, és további boldogságot vonzzon be. Újra megerősödtem abban hogy minden boldogság eredete a kölcsönös szeretet, miközben ekkorra már elindult egy másik folyamat: E egyre kevésbé szeretett már engem.

Amit sosem voltam képes hiúságból elfogadni, és ezért az E-vel való szakításunkat mélységében megérteni az az, hogy a szerepek felcserélődtek. Pedig ő az egyik szakításunkkor kimondta. Előbbutóbb nekem nagyobb szükségem lett rá mint neki rám. Ő ugyanis főiskolára ment, ahol a gimnáziummal szemben lettek barátai. Nekem meg pont hogy csak egyetlen barátom maradt meg, egy olyan srác aki teljesen más karrierben és másfajta barátokban gondolkodott mint én. Ő volt az aki eleinte olyan sokat oltott engem amikor lebuktam abba az osztályba. Vele is egyre több vitám lett, és egyre kevésbé éreztem igazi barátnak.

A bizalmat az adta meg az elején, hogy a látszat ellenére mind a ketten ugyanakkora szükségünk volt egymásra. Ez az ami megváltozott. Ez az ami már akkor is fájt amikor éppen nem voltunk szakításban.

E.-vel többször szakítottunk. Három sráccal csalt meg. Kimondhatatlan fájfalmat okozott. És nagyon meglepett hogy az a régi érzelemvilág amelyről azthittem hogy már magam mögött tudtam, milyen gyorsan vissza tud térni. Az az érzelemvilág amit harmadikos gimnáziumi koromban oly megszokottsággal tudtam kezelni most új volt, és halálra rémisztett. Már egyetem vége volt amikor véglegesen pontot tudtam tenni legalább egy éves szakítási próbálkozásainkra. Akkor értettem meg hogy ez sehova nem vezet.

A teljes világképem összeomlott. Amit E talán tudtán kívül nagyon ügyesen csinált, az a gyerekkérdésről való átformálása a gondolkodásomnak. A párkapcsolatunk elején már cibált engem azzal hogy valamikor majd legyen gyerekünk, lehetőleg minél hamarabb, még féligmeddig azt is kimondva, hogy ő ezzel akar engem magához láncolni. Jól esett, biztonságot jelentett a kapcsolatunkhoz, de én éppen kiérve egy depressziós korszakból, alig várván hogy végre legyen munkám és otthonról elköltözhessek, eszembe se jutottak addig ilyen gondolatok. Azonban ahogy született egy kis féltervére, rájöttem hogy mennyire tudom szeretni a kisgyerekeket, és hogymi közösen milyen jól tudnánk ezt csinálni. Valami olyasmi történt mint az Inception című filmben, ahol a végén már az nem akarja, aki az inceptiont a másikon végrehajtotta. Amitől rettegtem az az hogy abba az állapotba zuhanok vissza ahol már harmadikos koromban voltam. Ekkoriban azt gondoltam, hogy harmadikos koromban azért néztem le a nőket, mert a frusztráltságom így jött ki bennem. És amikor a szakításunk E-vel a harmadikos korombeli tézisemet igazolta, azaz hogy minél inkább szeretsz valakit, annál kevésbé leszel vonzó, és minél inkább mutatsz nyers erőt, annál inkább leszel az, ezért újból szánalmasnak, frusztráltnak éreztem magam. Hogy túl tudjak lépni, ugyanazt kellett volna gondolnom, mint amit egyszer már meghaladtam. Azt gondoltam, hogy ezek a gondolatok a múltból nem azért jönnek mert ezt látom a világból igazolódni, hanem mert elsüllyedek a negatív érzelmeim mocsarában, és ez gátolja a tisztánlátásomat. Nem tudtam feloldani az ellentmondást, hogy miért keresem az igaz szerelmet ha életemben ilyet még nem láttam, is előfordulhat hogy akár nem is létezik? Ezek után még sokáig hittem abban hogy a kölcsönös szerelem minden boldogság forrása, azaz a boldogság egy megfelelő partnerrel belülről jön, és csak várni kell hogy megérkezzen, mást nem lehet tenni (miközben mekkora égető szükség lenne rá!). Ha mégis lehet tenni érte, semmiképp sem azt hogy erőt mutatsz egy nő felé, esetleg értésére adod hogy ő van a hierarchiában alul, hisz - gondoltam ekkor - ez nem vezethet boldogsághoz. És ez folyamatos szenvedéseket okozott. Gimiben a depressziót úgy küzdöttem le erőszakkal, hogy korábbi önmagamat gyengének, emósnak, használhatatlannak tartottam, pont úgy ahogyan a legtöbben gondolkodtak ekkor körülöttem a depressziós emberekről. Az agykontroll tanfolyamon később azonban azt tanultuk hogy fogadjuk el önmagunkat olyannak amilyenek vagyunk E.-vel való szakításunk után visszasüllyedve a depresszióba nem tudtam kezelni ezt az ellentmondást. Rosszat gondoltam magamról amiatt mert depressziós vagyok, de nem tudtam magamban tudatosítani hogy ez még egy berögződés a gimiből. Az agykontroll tanfolyamon tanultak miatt, de főleg mert már nem volt több lehetőségem, nem tudtam ellene tenni.

Valójában ma azt gondolom, hogy szenvedés igenis eredhet kívülről, de igenis lehetséges hogy épp nem tudunk ellene mit tenni, adott esetben még kilátásunk sincs. Be kellett volna látnom hogy az ember néha igenis gyenge, de nem mindig belső okok miatt. Igenis függünk a környezetünktől. Azt gondolom hogy sok szenvedést okoz az a társadalmi felépülés, amely azon fenntarthatatlan priorizálásra épül, amelyben a partnereinket nem az ő érzelmi involváltságuk alapján választjuk ki, hanem azon az alapon hogy az illető mennyire macsó, mennyi barátnője volt már korábban, mennyit dugott meg, mennyire tud lekezelően bánni másokkal, stb stb. A nyugati ember individuális, abból indul ki hogy neki erősnek kell lennie egyedül is az életben, és nem szorulhat másokra. Mindeszt egy végtelenül interdependens gazdasági világban. Ez a felfogás a környező világot teljesen kikapcsolja, ignorálja. Egy túlzott önbizalmat, vár el ez a felfogás az embertől. Már-már istennek kell gondold magad, hogy egy lehess közülünk, emberek közül.

Azt látom hogy ebből a szenvedésből kijut mind a két nemnek. Persze szerencsésebb múlttal az embernek nagyobb önbizalma van és így a párkapcsolati tragédia sem olyan megrázó. De azthiszem engem ez a kivételes életút arra késztet hogy kivételes partnert keressek magam mellé, ami tovább szűkíti a lehetőségeimet egy egyébként is kilátástalan helyzetben. Mindezt számba véve egyáltalán nem vagyok annyira biztos hogy gimis koromban mindent annyira rosszul csináltam mint ahogy az távolról, az egyetemről tűnt. Ott, akkor, abban a helyzetben felismertem hogyan kell a nőkkel bánni. Gyúrós haverommal ez volt a konszenzus közöttünk, és utólag visszagondolva sem látom ugyan mi alapján gondolhattuk volna másképp?

Csak nem voltam elég erős hogy ezt végig is vigyem. Kétszer is megálltam félúton. A másik lehetőség hogy folytatom a stratégiámat még gimi első osztályából, minimalizálom a támadási felületeket magamon, és várok. Várok az igazira. Talán sokkal jobb önismerettel ezt tettem volna. Van gimis osztálytársam aki most találta meg élete első barátnőjét. Gimisként röhögnék rajta. Ma azt gondolom, lehet hogy ő nem adta fel az erkölcsi önmagát azért a kapcsolatért, ami így neki hosszútávon, valódi boldogságot okozhat. Persze fogalmam sincs, lehet hogy ő is csak azt tette ami tőle tellett, de lehet kisebb tragédiákat élek át ha várok kicsit. A kérdés ami annyira mégsem mindegy, hogy mennyit kellett volna várni. Ezen stratégiát követkve bizonyára nem akkor veszítem el a szüzességem amikor, és hát volt egy idő amikor ez a tényadat az életemnél is fontosabb volt.

Éppen szakításban voltunk amikor egy szilveszteri bulira elmentünk én, a haverom, és mivel a barátai valószínűleg nem ápoltak vele a főiskolán annyira mély kapcsolatot vele ahogy hitte, ezért az utolsó pillanatban elkéretzkedett hozzánk hogy jöhessen velünk. Néha beszólogatott. Én ittam. És nagyon dühített hogy nem elég hogy érzelmileg kicsinált, most még visszajön, és beledöfi az ujját a sebeimbe? És megütöttem. Azelőtt sosem gondoltam volna hogy én valaha is ilyet csinálnék. Itt már nem csak E-ben, de magamban is nagyon csalódtam. Hogyan szerethettem valakit aki ilyen? Hogyan üthettem meg valakit akit szeretek? Hogyan hihettem harmadikos koromban hogy aki csak a legkisebb okát is adja, azzal azonnal szakítok? És hogy lehettem ehhez képest mégis annyira gyenge, hogy több megcsalás után sem tudtam kimondani a végleges szót?

Amikor legutoljára beszéltünk egy buszon tartottam az egyetemre az utolsó vizsgámat megírni. Telefonon szakítottunk. Remegett a kezem, de úgy, hogy majdnem feladtam a dolgozatírást. Valójában örültem hogy van egy másfél óra amelyre annyira kell koncentráljak hogy nem kell erre a borzalomra gondolnom. Azthittem valahogy majd átesem rajta. De nem. Pontosan oda kerültem vissza ahonnan elindultam, és soha többet nem tudtam olyan megszokással kezelni a szociális izolációmat mint harmadikos koromban, méghozzá azlért nem mert már nem volt kiút. Már nem volt fény az alagút végén. Ha meg is próbálok macsóskodni, már nincs ki előtt.

Megkaptam az állást az álomcégnél ahol egész egyetem alatt dolgozni akartam. Anyám elintézte hogy elköltözhessek. Még kocsit is kaptam. És mind mit ért, ha még csak elmesélni sincs kinek, nemhogy megosztani? Mindaz amiért az elmúlt négy évben tepertem, értelmét vesztette. Mi több, miért dolgozik valaki, és keres ilyen sokat, ha egyszer az elköltés oldalán semmi értelmeset nem talál?

Ennél a cégnél bár létszámstop miatt nem tudtak átvenni gyakornoki pozícióból rendes pozícióba (a diplomámat közben megszereztem, tehát gyakornok nem maradhattam), utólag látom hogy mennyi mindent megtehettem volna ha nem a sebeim nyaldosásával vagyok elfoglalva. Ha érzelmileg kiegyensúlyozott lettem volna, le tudtam volna futni az extra kilómétereket, amiket ezek után már meg sem próbáltam, hiszen az hogy el kellett jöjjek ettől a cégtről nagyon demotivált. De a leg demotiválóbb mind ezek közül az volt, hogy három hónap próbaidő letelte előtt két héttel elküldött egy közszolgáltatásokat végző cég. Nem is értettem mi volt a bajuk, lényegében nem kaptam feladatokat. Ma azthitem, ott is az én extra lefutott kilómétereimtől várták hogy beletanuljak. Nem állítom hogy nem tudtam erről. De ehhez egyszerűen az agyam nem volt képes dolgozni. Nem volt képes keresni hogy mit lehetne még? Hol tudnék még segíteni, még pluszban bedolgozni? Hogyan is tudhatott volna az agyam ezen kattogni, amikor azt sem értettem meg mi zilálhatta az életemet szét ennyire?

Pár hónapig állás nélkül maradtam. Ez tovább mélyítette az önértékelésemet, ami jellemzően mélyponton van ha nincs barátnőm. A haverom, is talált más barátokat, akik ugyan nem az én társaságom voltak, de mégis eljártam vele, mert mással nem tudtam. Mint hogy én annak a társaságnak a jellemzőit nem vettem fel, nem kerültem be annyira. Mi több, a haverom a beilleszkedéséhez azt a módszert választotta hogy engem aláz meg újra, mint a legelején, ahogy csak tud. Nem csak annak mentén oltott le hogy nem olyan ruhákat hordok, nem olyan zenéket hallgatok, és nem olyan hobbijaim vannak mint nekik, hanem elkezdte terjeszteni hogy rányomultam a csajára, ami ebben a helyzetben különösen megalázott. És lehetetlenné tette nyilvánvalóan hogy ehhez a társasághoz még akárcsak távolabbról kapcsolódó emberekkel kapcsolatra tegyek szert. Megértettem hogy ő nem jelent számomra kiutat.

Ekkoriban kaptam egy munkát egy tanácsadócégnél, aki külföldi munkát ígért nekem, persze magyar cégen keresztül. Tökmindegy, életem nagy dobása, mindig is erre vágytam. És most ilyen lelkiállapottal indulok neki? Bizony ez történt. Először németország, majd mint korábbi cikkeimben utaltam rá, japán. Németországban a projekten egyetlen lány volt aki korombeli volt, és jól nézett ki. Eleinte elhesegettem a gondolatot, de egy idő után nem tudtam. Ma sem tudom, meg tudnám állni ilyen helyzetben hogy elhesegessem a gondolatot, elvégre tényleg nem volt más esélyem, és ő ott volt.... egyetlenként az egész csapaból a német világvégén...

És elhívtam randizni. Egy bénán lekésett repülőgép miatt nem tudtunk elmenni akkor amikorra megbeszéltük. És mire tényleg kiértem, már meggondolta magát. Ezzel olyan sebet ejtett rajtam, ami életem leghoszabb, évekig tartó depressziós periódusának mélypontját hozta el. Ekkoriban jött japán, ahol már tényleg oda kellett volna figyelni mind a munkámra, mind arra hogyha magamba akarok szívni egy kis kultúrát, amit nyilván akartam hisz az egyetem alatt kínaiul is tanultam akkor arra külön figyelmet és időt kell fordítsak. Többet mint akkor el tudtam volna képzelni. Hisz ez a kultúra bonyolultabb mint képzeltem.

E helyett pedig az történt hogy az egyetlen emberi lény aki ekkor közel volt hozzám (konkrétan a szomszédban), a kolleganőm volt, kiszemelte a pozíciómat a családtagjai számára. Barátokra lett volna szüksgég, de a japán kiruccanás nemcsak a lehetőség szikráját vette el egy magánéletre, de még ellenségeket is adott, nem is keveset. Ott kint egyszer majdnem elkövettem az öngyilkosságot.

Visszagondolva is pontosan tudom mekkora hiba volt elkezdeni a projekten csajozni. Akkor is tudtam. Egy japán csajjal. Már akkor éreztem hogy ennek lehet negatív következménye. De arra is pontosan emlékszem ahogy a fent leírtak miatt nem voltam képe mást tenni. Egyszerűen nem ment. Amikor a magyar főnököm emiatt kérdőre vont, igaza volt. Ő nem láthatja, és nem értheti az én életem korábbi tragédiáit, habár az hogy egy japán projekttel elvette a magánéletemet, az nem független attól az embertől, aki német projekteket végző pozícióra vett fel.

Kiegészítve tehát a korábbi cikket: milyen hatással volt mindez az ottani teljesítményemre? Végzetes hatással. Itt már konkrétan rámbízott feladatokhoz sem tudtam információkat keresni. Nem voltam elég bátor és szorgalmas hogy tesztek sorával próbálgassam hogyan működik, az egyébként szarul ledokumentált rendszer. Emiatt jutottam sokszor nagyon lassan eredményre. Nem vettem a fáradtságot hogy megértsem a többi kollégám felelőssége alá tartozó részeit a rendszernek. És persze itt sem futottam le az extra kilómétereket, pedig belül valahol nagyra becsültem a tényt hogy kijuthattam. De lelkileg annyira szétestem hogy nem voltam rá képes. Rengeteg kávét, és gingko bilobás teát ittam egy nap, amitől nem tudtam aludni. És mindez karrierem legnagyobb tragédiája is.

Viszont ebből már azthiszem pozitívan jöttem ki, mert megértettem hogy a japánok hogyan teszik félre a magánéletüket a karrierjükért. És megpróbáltam én is, és ment. Elfogadtam, hogy lehet hogy egy szobában döglök meg teljesen egyedül, és senki sem fog tudni róla mert senki sem fog ismerni. Amit ebben a gondolatban különösen nehéz volt, az az hogy ne legyen ott az a nem tudatos irónónia, amikor ezt magamnak mondom. Hogy tényleg ezt gondoljam. Így szinte alig fájt amikor a rákövetkező barátnőmmel szakítottam, pedig akkor már a legeslegmélyebb poklok poklára készültem.

Ez a barátnőm, majd a következő, a későbbi feleségem szintén ázsiaiak ami nem független atól hogy a sebeim nyaldosását ezúttal profin végeztem, elmerülve az ázsiai nyelvekben és kultúrában. Nem a bőrszínről van hát szó.

Most hogy feleségem, és gyermekem van, kezdek el rájönni, hogy a tizedannyi időmben, mint ami rendelkezésre áll, sokkal jobban tudom koncentrálni a figyelmemet mint korábban bármikor. Hogy le tudok futni extra köröket. Hogy meg tudok tanulni új dolgokat, amelyeket nem kértek kifejezetten, de egy ügyfél előtt mennyire jól jön! Hatékonyabb vagyok, és motiváltabb. Már eltelt annyi év a szakmában hogy legyenek sikereim. Emiatt van valamennyi önbizalmam, de sosem szabad elfelejtenem a korlátaimat. Mind a mai napig visszaköszön feedbackekben, és állásinterjúkon hogy én egy introvertált ember vagyok, mintha ebben a szakmában csak extrovertált emberek dolgozhatnának. Sajnos nem az anyanyelvemen dolgozom, ezért ez rövidtávon nem fog sokat változni. Tisztába kell lennem a korlátaimmal. Nem én leszek a leghangosabb tagja a közösségnek. De ettől még hatékony tagja lehetek, aki a céljait igenis eléri.

A taoizmus egy monoista filozófia. Ahogy az ember felnő, és a világ összemegy, monoista lesz. Megérti hogy minden olyannyira összefügg mindennel, hogy szinte egy.

A fent vázolt eseménysor tükrében tehát nem volna mindegy ki is volt az a K.G. Nem volna mindegy hogy én hogyan kerültem vele össze. Hogy megint mást akarok hibáztatni? Akkor elhinném apámnak hogy a válás mindennek az oka. Pont ellenkezőleg. Keresem a pontokat hol tudtam volna a dolgokon változtatni, mégha az akkori ismereteimmel ez nem is volt reális, de hogy a jövőre nézve már az legyen. Hogy biztonságban érezzem magam és ne keljen attól tartanom hogy bármikor darabokra hullhatok.

7 notes · View notes