#Nyögd | Explore Tumblr Posts and Blogs

konyvreflexiok · 8 years

Photo

Stephen King - The Bazaar of Bad Dreams

A Napkelte előtt első olvasásra nem tetszett annyira (újraolvasás utáni értékelés jön majd arról is hamarosan), úgyhogy nagyon aggódtam, hogy King elvesztette a novella-mojóját valamikor 2006-7 körül. Vajon tényleg így van? Most kiderül! (spoiler: nincs így! :D)

NOVELLASPOILEREK!

Mile 81

Erős kezdés, emlékeim szerint az összes Napkelte előttben található novellát veri, de nem is ez a lényeges, hanem az, ahogy King elhiteti az emberrel, hogy egy autópálya pihenőjében, fényes nappal megtörténhet bármi. És King történeteiben meg is történik az a bármi. Ráadásul a “gyilkos autó” sémát már használta kétszer is King korábban két regényhez (persze a Christine a világ legjobb könyvének sikeredett, maradhat?, nomeg a Rémautónak is sokkal több vetülete volt), és itt is kőkeményen tartja a gyeplőt King - a realitás a kulcsszó. Az olyan részek, mikor azt írja King, hogy “kiszállt abból az autóból, amit soha nem fog kifizetni”, valami egészen elképesztő kontextust képesek fél mondatban varázsolni. King ugyan hajlamos a túlírásra néha (ahogy azt a bevezetőben is bevallja magáról), de mikor novellákról van szó, 2015-ben is még megvan az a precizitás, amivel egy egász világot felépít pártíz oldalban. Ragyogó!

Premium Harmony

Már évekkel a kötet megjelenése előtt felfedeztem, hogy a New Yorker időnként King-novellákat közöl online, így nem először olvastam ezt a novellát a könyvben. Megvoltak róla az élénk emlékeim, mert ez egy ilyen novella - mégsem ugrottam át a könyvben. Végek is lett volna, minden mondata arany, minden szó a helyén. Ha Kingnek van ideje, eltölt húsz oldalt egyetlen karakter ábrázolásával, de ha nincs terjedelem, akkor megint jönnek azok a bizonyos félmondatok. De még hogy jönnek! Brutálisan.

“A flush is rising in her cheeks, and he sees how she looked when she was still beautiful. Good-looking, anyway. Everybody said she was good-looking, even his mother, who didn’t like her otherwise.”

Hat-hét oldal alatt ennek a két embernek a viszonyát nemcsakhogy megismeri az olvasó, de át is érzi. A zsigereiben. Az a mérhetetlen reménytelenség, és érzelmi nyomorúság. És még amögött valami. Valami megfoghatatlan. És bár nincs benne gyilkos autó, ez a novella sokkal súlyosabb horror az előzőnél. Le a kalappal, és ha ez a mérce, akkor semmi nem menti meg a könyvet a tízpertíztől. Azért messze még a vége…

Online itt olvasható.

Batman and Robin have an altercation

Na, ilyen címmel ettől többet vártam, King szintjén ez bőven közepes. Kis megingás azért persze belefér. Menjünk csak tovább.

The dune

Ez végig a Coloradói kölyökre emlékeztetett - egy egészen finoman furcsa történetet mesél el az egyik szereplő a másiknak, telis tele leheletvékony nüanszokkal… Olyan nagyon nem érzem maradandónak, de jó volt, amíg tartott.

Bad little kid

Ez klasszikus, minden ízében sematikus King-novella… a klasszikus “átpasszolós” fajtából, tehát a gonosz modus operandi-ján kívül még a vége sem lehet meglepő - de legyek átkozott, ha nem előredőlve, a legteljesebb figyelemmel olvastam. Azok a félmondatok, bizony.

A Death

Száraz, tárgyilagos stílus. Szinte tőmondatokból felépítve. Vadnyugati környezet. Egy rejtély. Morális kérdések. Jó novella.

Szintén olvasható online, itt.

The Bone Curch

Versek értékelését még mindig nem merem vállalni, szóval maradjunk annyiban, hogy ez félig-meddig tetszett, és ugorjunk.

Morality

Hát, ez… egyre betegebb. Nem gyorsan eszkalálódik, hanem pont a legjobb ütemben. Ugyanakkor most a jellemrajzokat és a félmondatokat nem éreztem annyira jónak, valami hiányzik vagy csak szimplán nem stimmel, ami az egészet leviszi a helyes útról. Nem lesz nagy kedvenc.

Afterlife

Az elképzelés maga nem új, viszont King részletesen, aprólékosan építi fel ezt az egészet, úgyhogy csak gratulálni tudok hozzá. Azért az ötlet nincs teljesen kifejtve, és kicsit hiányolom a sarkok mögött lopakodó horrort - de hát mi is lehetne nagyobb horror ugye, mint maga a koncepció (bár abban a fényképben akkor is több volt!)... Szóval oké - bár nem kiemelkedő.

Először kicsit erőltetettnek (a Kindle miatt) és… pitinek tűnik az egész, de aztán nekem helyrebillent az alapötlet, mármint az az aspektusa, hogy végülis miért ne. Persze ez főleg a stílusnak szól, és ennél sokkal-sokkal vadabb kiindulópontokat is sikerült már eladnia Kingnek. És még ezzel együtt is - felejtsük el a főszereplők drámáját… a novella középső taktusában a Kindle tényleg szerves részévé válik az eseményeknek, és hát… imádom ezt a koncepciót! Nyilván csak azért, mert a Bábeli Könyvtár rajogója vagyok és ez végülis majdnem az… és tegyük a szívünkre a kezünket: melyik Moly ne kapna két kézzel az említett rózsaszín e-könyv olvasó után? Igen, még azt is hajlandó vagyok félretenni, hogy rózsaszín, és hogy csak PRC formátumot tud igazán jól megjeleníteni, és hogy (suttogva) ezeket az Ur-könyveket csak pénzért lehet letölteni (suttogás bezárva) - fantasztikus lenne. Vagy…? Irodalmi horror, kozmikus, egzisztenciális, lovecrafti, poe-i… és közben zsigerien King. Vajon hány Ur-novellája lehet? Mindjárt értékelem a következő novellát, csak rendelek egy rózsaszín Kindle-t…

(És hogy a végén még bejön egy kis paradoxon és a Torony… hát az már igazán csak a hab a tortán!)

Herman Wouk is still alive

Mint egy felhúzható, lendkerekes autó, amit valaki direkt lassúra állított, és csak úgy mászik az asztalon. De ahelyett, hogy lassulna, egyre gyorsul, a fizika törvényeinek teljesen ellentmondva. Na, kábé ez. És megfejelve a végén némi velős, tömör filozófiai gyomrossal.

Under the weather

Kiváló példája annak, hogy nem kell kiszámíthatatlannak lennie egy csattanónak a novella végén. Elég, ha csak hatásos. A Mad Men-riff pedig szintén zseniális. Szinte nem is volt eddig olyan novella, amiben valami igazán jelentős negatívumot tudtam volna találni.

Blockade Billy

Ez nem annyira jó, de nem a baseball miatt. Inkább amiatt, mert nem igazán erős az az alapötlet, és a körülötte lévő hangulat is csak ideig-óráig áll meg. Utána sajnos felejthető.

Mister Yummy

Van benne egypár jól eltalált kép, de valahogy nem állt nekem össze ez az egész egy koherens egésszé, és a végén közömbös is maradt. Vagy eleve nem túl jó az ötlet, vagy nincs eléggé kifejtve… nem tudtam eldönteni. Ugorjunk.

Tommy

Ez számomra szinte értékelhetetlen… mármint értem a velejét, de a versekhez meg nem értek. Rám nem tett akkora hatást, de ez lehet, hogy nem a költemény hibája.

The Little Green God of Agony

A legvége sajnos megúszós lett, kétféleképpen is el tudtam volna képzelni ennél jobbat, de ettől eltekintve az egésznek van egy olyan angolszász rémtörténetes hangulata, abszolúte lovecrafti és imádnivaló. Imádtam is.

That bus is another world

Továbbra is folytatólagosan ámulatban vagyok attól, hogy King a legegyszerűbb hétköznapi eseményeket is képes úgy leírni, hogy hihetetlen feszültségben tartja az olvasót. Na jó, azért történik itt nem egyszerű és nem hétköznapi esemény is, de az már csak a hab a tortán, nem igaz?. Nagyon elvetemült.

Obits

Akármennyire bizarr egy alapötlet, ha King írja, akkor elfogadod. És észre se veszed, hogy elfogadtad. Ebben a novellában a kritikus résznél még a “na neee” is csak utólag szakadt ki belőlem, pedig messze van a legjobb formájától. Jó, ne tegyünk úgy, mintha új lenne az ötlet, ez tulajdonképpen egy Death Note-riff, de akkor is. Korrekt kis darab, nem lesz nagy kedvenc, de nagyon jó rájönni ilyenkor, hogy megint “meg lettünk vezetve”, és még élveztük is. Nagyon. (Ja, és mindig van egy pattogatottkukorica-árus lány a mozi előcsarnokában, aki gyanakvóan néz azokra az emberekre, akik kijönnek a filmről, és halálhírt kapnak. Ajánott olvasmány (nem csak ezért!!!): Christine)

Drunken fireworks

Valamelyik pszichológiával foglalkozó rádióműsorban hallottam, hogy a viták elmérgesedésének egyik fő oka, hogy mindkét fél az utolsó szót akarja, és ezért aztán eszkalálódik a szituáció, egyre agresszívabban, egyre nagyobbat kell mondani, és ez aztán a végén senkinek nem lesz jó - még annak sem, aki a - valóban - utolsó szót kimondta. Na, ebben a sztoriban is ez történik, ha nagyon leegyszerűsítjük. King pedig az eszkaláció mestere, mindig nagyon értett ahhoz, hogy felvezesse azokat a csúcspontokat, amikre a novellái épülnek. Ennek ellenére közepes, márming King szintjén persze, és még azt se tudom mondani, hogy ebből többet ki lehetett volna hozni, mert nem.

Summer Thunder

King maga említi a novella felvezetőjében, hogy a Végítéletben már egyszer megírta a világvége témáját, de ez most más lesz. És más is, amennyiben a Végítéletben már az első lapokon kiderül, hogy mi okozta az apokalipszist, ez a novella a feléig a MI AZ ISTEN TÖRTÉNT ITT, NYÖGD MÁR KI VÉGRE!!! életérzés jegyében telik. És emiatt szinte csalódtam, mikor végre revelálódott a kiváltó ok. Talán jobb lett volna, ha valami rejtélyesebb áll a háttérben? Vagy ha egyáltalán nem tudjuk meg? A spekulációt abbahagyva azonban abszolút érthető, miért ez lett a kötet utolsó novellája - sokkal reménytelenebb, sötétebb hangulatú, mint a Végítélet, egy haldokló világ végső rángása ez, és mint ilyen, valóban zsigeri ürességet sugároz - King nagyon ért ahhoz, hogy hétköznapi szinten jelentős dolgokat extrém kontextusba helyezve megfosszon jelentőségüktől, s végülis ezek az apró részletek lesznek azok, amik a legmélyebb reménytelenségbe taszítják a végén az olvasót. A végén kicsit öncélúnak hat ez az egész, de nem rossz ez lezárásnak.

Az összértékelés 8/10-en állapodott meg, de csak azért, mert tudom, hogy King ennél még képes jobbra. Sokat vacilláltam a 9-en is ám, szóval inkább egy nyolcas fölé ez itt, és mint ilyen, mindenképp ajánlott olvasmány!

8/10

1 note · View note

aretsorozat · 4 years

Text

3/4.

A Matróna a sziréneknél. Alig Irma az erdőt járja és egeret fog. Jobbágy úr konzerv lett

LETŰNT A FIASTYÚK

A csíz hölgyek legbölcsebbike és a szépek között is igen szép, vagyis a Matróna, a szitakötő szárnyon reppenő tündérke ott lebeg az Űrbéka magán kínzótermének légterében, jó másfél méterrel a már megint elég büdös

víz fölött, hogy a Cettaúr hátán tanyázó szirénekkel valahogy szót értsen.

A vállalkozása egy cseppet se könnyű. Fizikailag se az, mert egyhelyben lebegni

percekig, mit percekig, már jó fertály órája, elég kimerítő. Szálldosni, cikázni, itt-ott megpihenni, körülnézni, ismét felreppenni: erre találták ki ezeket a szárnyakat, hozzá a hát és mell izmokat, nem a mozdulatlan zizegésre.

Ráadásul Matróna egy parányit el is nehezült, amíg a kis Sapphót viselte,

aztán itt a békában meg el is kényelmesedett. Aztán a legyilkolása és újjá

materaizálódása se tett jót az erőnlétének. Vagyis komoly izomláznak néz elébe.

Aztán a lelkének meg ez a három elviselhetetlenül önhitt némber se tesz jót.

Pedig őt itt kedvelik. Sőt! Mint nőt, és mint feltűnő szépséget, elég nagyra is értékelik.

Még énekelnek is neki, a Cettaúr elmaradhatatlan, és amúgy igen kellemes,

néha virtuóz lantkíséretével.

Letűnt a Fiastyúk és a hold is: tovaszállt az éjfél; elmúlt a találka-óra s én itt heverek - magamban!

Letűnt a Fiastyúk Babits Mihály fordítása

a szerkesztő

És a nóta elhangzása után egyszerre vásottan és kacéran néznek fel az előttük lebegő kis süteményre, vajon érti-e az üzenetet. Elvégre a szitakötő lányok is

egymagukban, női klánban éltek a Tóth-szigeten a falujukban, míg nem a csíz hímek megjelentek az életükben. És azt úgy mellesleg el nem tudják képzelni

legperverzebb pornográf fantáziálásuk közepette se, hogy bírtak ezek a gyönyörű lények összebújni a kvarglikkal, akiknél sokkal visszataszítóbb látvány és bűz alig létezhet a világmindenségben.

De hát ízlések pofonok…

No és biztos volt a csíz hím és a szitakötő leány között valami fermentuális kémia, elvére egy faj két ága ők. No de erről ennyit. Ettől függetlenül lehet

a szitakötő lányokban, és most éppen és jelesül a Matrónában annyi érzék, hogy velük együtt imádja a szépséget, és ha kicsit is, vagy akár örökre elmerüljön a női szerelem leszbikus és éteri gyönyöreiben.

Ám a Matróna csak lebeg és zizeg, és piros a kis arcocskája. Csak nem pirult

el mégis? Vagy pusztán a megerőltetéstől?

- És azt tudod-e, mi az a Fiastyúk, te kis ékes bogár- madár?- kérdezi a

Matrónától Peiszioné, akinek a szirének közül a Matróna leginkább tetszik.

- Talán egy kotlós lesz, akit nem látni a baromfiudvarban? És most kissé

ijedten csipognak utána a csibéi?

- Jó helyen kapirgálsz, csókolni való puszedli.

- Ennek igazán örvendek, de..

- De nem.

- Nem?

- Ő egy csillag, ami a Földről látszik.

- Á, vagy úgy…

- És ha éppen nem látszik, akkor az azt jelenti, hamarosan pirkad,

és vége az éjnek, és az a serény fürdőzésre, reggelizésre, házi munkára, némi vérpezsdítő perpatvarra és sokkal kevésbé az édes kéjelgésre való időszak.

Bár néha egy kis kéjelgés is beleférhet. Neked erről mi a véleményed?

- Hát igen, reggeli után sok a dolog…

- De mért nem ülsz le végre közénk, mi végre lebegsz ott?

- Ó, isteni látványt nyújtatok innen, kedves nővérek…

- Ezt igen szépen mondtad…- nevet rá Thelyopeia.

- Kérlek, barátnőim, nem fontolnátok meg, hogy…

- Máris, máris, kis topáz! – emeli fel bak keze mutatóujját Aglaiophoné. – De előtte hallgasd és élt át még egy dalunkat, amit külön nektek, szitakötő lányoknak gyakoroltunk, és Cettaúr barátunk még egy édesen bánatos szólót is szerzett hozzá.

- A legnagyobb gyönyörömre- bólint gálánsan a kiméra emberi fele, és a

homlokáról egész egyszerűen leordít, hogy hiányzik onnan egy babérból

font koszorú.

- Hallgasd hát, ó, ékköve amúgy is gyönyörű fajodnak! – és ezzel

Aglaipophoné int, halkan megad egy á hangot, a magán kínzóterem bejárata mögött hallgatózó Pubé Kapitány, és a mindenütt jelenlévő Mimink pedig

lemondóan sóhajtanak: az nem mostanában lesz, amíg Matróna drága ezekkel a tárgyra térhet. De azt meg kell adni, a gyakorlás jót tett az előadásnak,

a dal szinte kórusművé emelkedik a három szirén és a cettaúr előadásában.

Újra elrejtőzik a csillagok szép szűzi arca a holdnak udvarában, hogyha teljes fénye előkacag majd s isteni mécsként földünkön szétcsordul ezüstje; aztán majd ha a kék magasból halkan alászáll, jöjj hozzánk Krétába, a templomodba: almafáid közt, ligetedben egyre várunk, míg szétárad a drága tömjén jó szagú füstje; tündöklő csermely vize csobban át a rózsabokrok közt, s az egész vidékre reszketeg lombok susogása bűvöl jó puha álmot; szerte, délceg mént nevelő mezőkön meggyfa hullajt szirmot, alatta bokros ánizs nő, és messze a tájra dús méz- illatot áraszt - jöjj el majd, Küprisz, koszorús fejeddel szép arany mívű poharat ragadva, légy köztünk, vigadj s híveidnek öntsél isteni nektárt!

Hívogató Aphroditéhez Horváth István Károly fordítása, a szerkesztő

A nóta végén a három szirén annyira meghatódik a maguk rezegtette

gyönyörűségtől, hogy kénytelenek sírva fakadni, összeölelkezni, csókolni, simogatni, vigasztalni egymást, miközben integetnek a Matrónának is, nyugodtan csatlakozzon, ha úgy érzi. A Matróna nem érzi úgy, amiért a cettaúr őt egy fanyar mosollyal jutalmazza.

A Mimink meg a Pubé Kapitány mellett lévő hangszóróba suttogja, nehogy más is hallja a véleményét: - Ezt a három vásott riherongyot, mi?

- És milyen kibaszott hamisak, mi?- súgja vissza Pubé.

- És még ez is!

- Ilyen szép női testekből ennyire ocsmány hangokat!

- Nem lesz ebből egyezség, tesó!- sóhajt nagyot a kapitány.

- No, csak bízzál jobban a hölgyedben!

- Azt mondod?

És csendben leselkednek, hallgatóznak tovább, Pubé kapitány természetesen nyakig a büdösre algásodott vízben. De mennyivel kellemesebb még ez is, mint

a Rokfort bolygó egyik legrettegettebb inkvizítora előtt állni…

- Nos, hogy tetszett, te zizegő gyönyörűség, akinek látványa bársonyos

simogatása megfáradt lelkemnek? – érdeklődik hüppögve Peiszioné szirén, aki a Matrónára leginkább rákattant.

- Ó, izé, nagyon szép volt…

- És még mindig nincs kedved hozzánk csatlakozni, arany mívű poharat ragadni, abba nektárt önteni és velünk vigadozni?

- Ő, már hogyne lenne…

- Akkor mire vársz, ó, te topáz színben löktető pici csillag a horizonton?

- Tudod, előtte valamit meg kéne dumálnunk, ó, Aglaiphoné.

- Na jó, lökjed, mi az!

- Először is a lányaim nevében is meg kell köszönjem, hogy az átkotokkal

visszahoztattok bennünket a végső enyészettől.

- Nem tehetünk róla.

- De szerencse, hogy így alakult.

- Különben nincs mit- válaszolnak a szirének immár kicsit tárgyilagosabb

hangon, hogy végül sikerült kipityeregniük vágyakozó bánatukat, ábrándozó sóvárgásukat. Cettaúr pedig, aki se nem vágyakozott, se nem ábrándozott, csak pengette a lantját, még hozzá teszi ehhez:

- Tudod, nekünk is jobb érzés élni, mint hidrogén atomjainkra robbantva

a mélyűrben szétszóratva maradni.

- És ez az átok mindenki számára egy új esélyt ad.

- Ahogy mondod, szépséges kis bogárka- mosolyog fel rá több mint

egyértelmű kacérsággal Peiszioné, amitől muszáj Pubé Kapitánynak

méltatlankodva felmordulnia, Miminknek meg őt nyugtatgatnia. Hiszen a Matróna egy kicsit se úgy néz ki, mint aki vevő lenne a csábításra.

Ő inkább folytatja a magáét, amiért jött, és amiben Pubéval és Miminkkel

megállapodtak.

- Ám egy csomó lehetőségtől ki is zár.

- Amennyiben?

- Gondolhatod, ó, Thelyiopia, hogy a Csíz Birodalomba nem

sunnyoghatunk vissza.

- Ugyan miért ne? Valahányszor megölnek, úgyis feltámadunk.

- De kinek jó érzés az, hogy kéthetente, hetente vagy naponta elporlasztják?

- Igaz, észrevettem, szárazabb tőle a hajam- bólint Thelyiopia.

- Érdekes, nekem meg zsírosabb.

- Az én állam alatt meg egy gusztustalan akné virágzott ki, látjátok?

- Fúj!

- Ugye? Nem győztem nyomogatni.

- Hát ez az, hogy egy jó fodrászt vagy kozmetikust se talál ezen a

halálhajón az ember…

- Köztetek se akad, kis angyal, aki ilyesmivel foglalkozna?

- Majd…megbízok néhányat közülünk, akit kitaníthattok, ó, Aglaiophoné.

- Csak arra?

- Mert még minek a hiányát nyögitek?

- Tudod te azt.

- Az igazi férfit kell az uramnak megkeresnie a számotokra, én úgy tudom.

- No igen…

- És mondd csak, ti szitakötő lányok hogy szeretitek egymást?

- Mi? Nagyon.

- Úgy értem, hogy szereztek egymásnak testi gyönyört?

- Mi már mind férjnél vagyunk, ó, Peiszioné.

- Ez nem válasz a kérdésemre.

- Kérlek, nem beszélhetnénk arról, amiért jöttem?

- Mondjad hát tovább.

- Új hazát kell találnunk.

- Igen?

- Nocsak.

- És kinek?

- Akik itt az űrbékában élünk, mindenkinek.

- Nekünk van hazánk, ahonnan ezek a kvarglik minket elraboltak.

- De az Szadó Nagyúr volt.

- És ő tán nem kvargli?

- És Szadó Nagyúr vétkéért az egész legénység, minden fogoly és utas

bűnhődjön?

- Igen.

- Az átok így működik.

- És mintha azt említetted volna, direkt hálásak is vagytok ezért.

- Azok is vagyunk, ó, szépséges szirének.

- Tehát nyögd ki végre, mit akarsz!

- Keresni egy kies bolygót valahol Csíz Birodalomtól nagyon messze,

letelepedni ott és boldogan élni.

- Tedd azt!

- De nem tehetjük, amíg azt a bizonyos igazi férfit kell urainknak

felkutatniuk.

- Csak nem arra vennél rá minket, hogy álljunk el kívánságunktól?

- Lehetetlen?

- Az.

- De hisz ti leszbikusok vagytok.

- Mert nem kaptuk még meg a férfit.

- És ha megkapjátok?

- Akkor biszexek leszünk.

- És mi lenne, ha felfüggesztenétek ezt a követelést, amíg megtaláljuk

azt a bolygót? Mi kiszállunk ott, az Űrbéka pedig önként jelentkező legénységgel és a Mimink egy részével ismét nekilát, hogy fellelje nektek őt, vágyatok tárgyát, ábrándjaitok ne továbbját.

- De csak nem képzeled, hogy az ábrándok terén aztán nem lesz tovább?

- Ne képzeljem, ó. Thelyopeia.

- Ne hát. De csak haladjunk sorjában.

- Értem. Nos, mit szóltok a kérésünkhöz?

- Szó se lehet róla.

- De miért?

- Csak.

- Eleget vártunk már ebben a büdös kaszniban.

- Mi is haza vágyunk ám, topáz bogár.

- Akkor…haza viszünk, és majd hozzuk azt a férfit.

- Hülyének nézel?

- Eltűntök és sose jöttök vissza.

- Ugyan már, az átokkal a hátunk közepén?

- Akkor se!

- Nincs alku.

- Viszont kis időre haza ugrálhatnánk, hogy kicseréljük ezt a vizet.

Mert már megint rohadtul büdös. Hallod, Pubé kvargli, aki ott lapulsz

a bejárat mellett? És tényleg elhiszed, hogyha akarsz, láthatatlan maradsz?

- Hallom, Aglaipohoné- evickél ki a takarásból Pubé kapitány a melléig

érő poshadásban.

- Akkor intézkedj!

- Rendben.

- Most nézd meg, Topáz angyal, ezt az alakot!- háborog Peiszioné. – Te

ennek vagy az asszonya? Ennek szültél gyereket? Vagy még az is lehet, nem is neki, hanem annak még rettenetesebb, rondább és büdösebb Szadónak?

Hát milyen ízlésed van neked, mondd csak?!

- Én szeretem Pubé kapitányt, és ő a férjem.

- Juj!

- Ezt hallani fáj a fülemnek!

- Gratulálok a feleségéhez, Pubé kapitány! – nevet rájuk Cettaúr, ami igen

nagy ingerültséget kelt a sziréneknél. Ám vele nem mernek különösebben kekeckedni, mert ha a cet-ember leparancsolja őket a hátáról, mehetnek vissza pihegni a pálmafás gumicsónakba.

BIMBÓ ÚR LESÁNTUL

Alig Irma megint az erdőt járja. Ha kérdik tőle, azért, mert figyeli, ahogy jön a tavasz. De nem igen érdeklődnek nála, csak néha a munkatársa, a Zakariás Hunor, ám ő megérti az Irmát, hiszen nem csak munkatársak, hanem jó barátok, minimum tíz éve nyomják együtt a fedél nélkül élőket segítő projektet a Nincs Éhkopp Alapítványnál.

Alig Irma magának is azt mondja ám, ha felhorgad benne, minek járod te az erdőt, Irma? Ugye nem azért, hogy figyeld a tavaszt, mikor, hogy és hol fakadnak már fel a rügyek, hogy áll a barka, hogy éled fel az aljnövényzet, azt akkor ni csak, az ott már nem egy hóvirág lesz ma vagy holnap?

Amúgy szép elfoglaltság ez, nem az a kifejezett akció krimi, de az kinek hiányzik, az olyan történet maradjon csak meg magának a tévében.

Alig Irma már csak azért se figyelheti a tavaszt, mivel nagyon tél van.

Ettől még várhatná, persze, ha annyira ráér…

Alig Irma az erdőben elég gyakran találkozik Kovács docival, annak erdőkelői és tiszteletbeli konzuli minőségében. Igen, Kovács úrból a Csiki Mágikus Királyság tiszteletbeli konzulja lett, lévén a Kelet-Nyugati Sámánság és a Mágikus királyság között évek óta olyan béke, nyugalom, barátság honol, hogy nincsen szükség a kulturális attasé státuszra, ami, valljuk be, nagyon is gyanúsan hangzik – ez minimum kémet vagy kémelhárítót jelent diplomáciai sértetlenséggel – legalábbis az akció krimikben látható a színtisztán valósághű ábrázolás szerint.

Szóval itt-ott Kovács úrral összefutnak, egy-két mondatnyit csevegnek, de tényleg csak annyit, mert Irmának igazán nincs többre igénye, és a Doci meg kifejezetten kifogástalan úriember lett, amióta bölcsészetet oktat a Túró Kisasszonyoknál- no és leginkább mesél. Így aztán neki már nincs is olyan kényszerítő ingere fecsegni, ha kell, ha nem. No és Docinak ott van ám a Gotfrid Virginia…

Aztán Irma találkozik még Dezsővel is, akinek a négy-öt kilométer sugarú kör a territóriuma, aminek a középpontja a dagonyája és az egyik kiemelt pontja Cser Botond tölgyfaligete, a fapásztor legnagyobb bánatára.

A másik a Vérfarkas Szurdok, nyilván. Aztán ott van az ecetfás csalitos is az egyház (nem) gondozásában, ahol éppen ezért gyönyörűen el lehet bújni az elvadult bokros- hangás környezetben, és elmélkedni a világ folyásán.

No és ott van, már jó bent a királyság mélyén amaz etető, amit a parkerdő

gondoz, szintén egy gyönyörű dagonyás mellett, télen leszórva kukorica, marharépa, a rőtvadnak széna. Na, ott is jó lenni, de nem mindig, mert némely vaddisznó klán néhány tagja, különösen a féltékenyebb kanok, ugye, nem nagyon csípik a Dezsőt, ezt a hízósertésből elvadult szabad lelket.

És az a helyzet, hogy Dezső, noha általában igen nagy a pofája, nem nagyon szeret verekedni, véresre harapott csülökkel sántikálni, ilyesmi. Minek?

Igazából és valahogy nem is nagyon riszálja őt a kangörcs, ha megszagol egy illatosabb, tüzelő vaddisznó menyecskét. Hát érzi, érzi, a szíve is dobog tőle,

de megküzdeni érte… Netán belehalni a szerelembe? Á, az nem neki való.

Dezső ilyenkor, ha kérdeznék tőle, de őt se kérdezi erről senki, meg úgy nagyjából másról se, azzal áltatja magát, hogy neki súlyos feladta van, az Odaát Ajtajának őrzője ő, felelős beosztása pedig, hogy nem engedi az ajtót nyakra-főre használni, nagyon is tiltja a profán kalandokat, a csacska szívügyeket.

Szóval Irma és Dezső között amolyan több mint három lépéses ismeretség

alakult ki, inkább távoli haverság, mint európai módon elnyomott zsigeri ellenszenv. Egy szevasz Dezső és egy röff – ennél több csevegés nem nagyon esik meg köztük, ha valahol összefutnak.

De bezzeg Alig Irma de szívesen találkozna és de sokáig beszélgetne a Miska

Kancsóval! Alig Irma nem tehet róla, de imádja azt a pasit. Hiába nem is pasi, hanem kancsó, nem hús-vér, hanem eleven agyag. De az alakja, ami úgy de úgy hasonlít a nagypapájára, akit imádott, de sajnos ideje korán odaátra távozott. A mindig vidám kedélye! Hogy az ember észre se veszi, de Miska Kancsó mellett jómaga is mosolyogni kezd. A jovialitása. A kedves, szeretettel teljes humora. Alig Irma nap mint nap azon kapja magát, hogy elemi módon hiányzik neki. A Miska. Szerelem lenne ez? Ugyan már!

Hogyan lehetne épeszű asszony szerelmes egy életre kelt kerámiába?

Akkor már inkább ama fazekasba kéne belezúgni, aki Miskát alkotta.

De ő meg vajon ki?

Hát ki? A Teremtő, ki más? És hol lakik a Teremtő, honnan a legközelebb elérhető? Hát vagy a templomban, ugye, vagy Miska Kancsó mellett, akit

az Úr nyilvánvalóan igen jó kedvében kreált.

Hát így aztán Alig Irma sétál az erdőben. Reggelenként itt kezdi a napot,

a Vérfarkas Szurdoknál, a turistaházban reggelizik és kávézik, aztán ide jön érte kocsival Hunor kolléga, innen mennek hajléktalanokat segíteni, és munka után ide is hozza vissza egy késő délutáni sétára, sötétedésig, ami Irmát rendszerint Dezső dagonyájánál találja. Ó, ilyenkor már lobog a tábortűz. A bográcsban biztos, hogy rotyog valami, amit vagy Huba, vagy Kelemen Virág hozott a városból, vagy Szép Juhász néne hozatott Vágási Matyival, aki hiába elfoglalt MILEHA PÉNITA projekt menedzser helyettes immár, és mint ilyen, egyszerre Teodóra asszony jobb és balkeze,

a turistaház anyagbeszerzésének java még mindig rá hárul. Morgolódik is eleget emiatt, hogy végül is mit csinál a Vérfarkas János, vagy a tiszteletre és félelemre méltó druida főpap úr, esetleg Benjamin, de aztán mégse teszi meg.

Hogy miért nem? Mert a halek, avagy a lúzer fele még mindig erősebb annál, mint aki réges-régen a réti Don Huan volt. Hajaj, hol van az már! Neki néha ez az egy feleség, a Töreki Sütemény Ágnes is sok, aki után annyira ácsingózott…

És akkor már gondolt is ám arra az Alig Irma, hogy mi lenne, ha jómaga is kiköltözne ide. Ugyan miért ne? Őt aztán senki nem várja a bérelt kis lakásában, amit amúgy is csak nagy nyögések közepette tud fizetni.

A Zakariás Hunor ugyan udvarolt neki, meg próbálkozott is, meg nem is volt ez annyira Irma ellenére, de aztán rájöttek, hogy ez nem az. És azóta a legjobb kollégák és barátok. Meg aztán a Hunornak lett egy fix csaja.

És Irma aztán nem olyan, hogy fejet vadászna. Nem az a ragadozó típus.

Szóval lakjon a Dagonyásba? Sátorban a Huba, a kékseggű ördögök, Juhász néni és Dezső társaságában? Mert különben nagyon is jól érzi magát közöttük. De azért sátorban? Azt azért mégse. Vagy mégis? Vagy várja meg, amíg Bendő atya tényleg elintézi végre azt a nagy faházat, régi felvonulási épületet, ami alá majd rittyentenek egy jó kis beton-alapot, és már ott is vigyorog majd az ecetfás csalitosban, mint az egyház által támogatott

HARAMIÁK Menedékhelye. Ha végre sikerül az atyának. Mert bizony sokat kínlódik vele. Na, akkor abban neki is lehetne egy saját kis szobája. És onnan már boldogan mehetne minden nap fedél nélkülieket segíteni, menteni.

Ez egy szép terv, erre igen szeretett gondolni az Irma. Hogy talán már a tavasszal, de tán a legkésőbb nyáron.

Na és éppen erről ábrándozott a Cser Botond tölgyfa ligetéből lefelé ballagtában, ahol persze Miska Kancsót kereste, de megint nem sikerült

összefutnia vele, amikor találkozott Bimbó úrral, a mágikus királyság ügyvezető miniszterelnökével, ami elnevezés persze kissé fennhéjázó, mivel a kabinetben Bimbón kívül más miniszter nincs. Ami azt illeti, államtitkár se.

Államtitkár helyettesekről szó se esett sose. Igazság szerint a Csiki Mágikus Királyságban momentán nincs is szükség államra. Először, mert senki nem tűri, hogy uralkodjanak rajta azzal a dumával, hogy csak őt óvják mástól, de leginkább saját magától. Viszont adót se fizet senki. Hát így volt Bimbó tiszteletbeli miniszter, ahogy Kovács Doci tiszteletbeli konzul. Hozzá kell még tenni, hogy még király sincsen ebben a királyságban. Herceg és hercegnő van, úgy mint Csajszi hercegnő és Csippszar herceg, ám ők momentán is a világi életüket intézik. Az asszony nem sokára felvételizik újra a színművészetire, a férje meg operatőr szakra. Ahelyett, hogy elfoglalnák végre a trónt és élhetnének, míg a nagyharang szól, vagy amíg meg nem halnak. De ők nem. Reméljük, még nem, de majd egyszer igen. Addig pedig ideiglenes király kell a búbánatnak.

Abból csaj baj lehet: ideiglenesből ki ne akarna örökös lenni, ha rájön a királykodás ízére, hiszen azt tesz, amit csak akar, azt mond, ami csak jól esik neki, az isten neki a legmagasabb hivatalhoz tenger sok észt, fedhetetlen erkölcsöt, és fehéren izzó hivatalt is adott: ezt nevezik felkentnek.

Szóval ballag lefelé a kijárt ösvényen az Alig Irma, gondolataiban elmerültem, amikor vékonyka, ám igen éles hangon rászól valaki.

- Hé, te lány!

Hát először nem is hallja meg, csak mint valami furcsa csengést érzékeli,

a szeme rebben, de nem néz körül, úgy sétál tovább.

- Hallod, vagy tán süket vagy?!

Hát ezt már nem lehet fura csengésként, sípolásként észlelni, ezért megtorpan, és kissé értetlenkedve néz körül, vajon neki szólt-e a kérdés.

- Itt vagyok!

- Hol?

- Itt lent!

- Hol lent?

- Tőled jobbra, a kecskefűz bokornál!

- Hol?

- Amelyiken majd a barkák bimbóznak!

- Hol?

- Vak is vagy, nem csak süket?

- Ejnye már, ha nem látlak!

- Mert nem ide nézel! Jobbra! Rendezői jobbra, na!

- Ja. Akkor mért nem azt mondod?

- Most mondom. Látsz végre?

És Alig Irma csakugyan megpillantja Bibó miniszterelnök urat a jelölt helyen, de csak egyik felét, mert a hátsó részét a tavalyi lombhullás

takarója rejti. És akkor Irma nagyot bámul az egérre, de nem olyan sikoltós féle nagyot, mert hát látott ő már ebben az erdőben nagyobb csodát is, mint egy beszélő egér. Hogy mást ne említsünk, az ő szívének csücskét, a Miska Kancsót, Cser Botondot, a két kékseggű ördögöt, vagy éppenséggel Dezsőt.

A Lápi Lidérchez még nem volt szerencséje. Bár ki tudja, amilyen alakban meg bír jelenni az a selyma…

Aztán, hogy kicsodálkozta magát, a következő három másodpercben az eszébe jutott, mert a Dezső Dagonyája tábortüzénél néha szó esik róla, hogy ő nyilván a Bimbó miniszterelnök úr, ezért jól nevelt hölgy lévén udvarias köszöntésre késztette magát.

- Tiszteletem, uram!

- Na!

- Segíthetek valamiben?

- Ő, igen…kérném… - vált Bimbó is udvarias hangra, elvégre a hírnév, a

beosztás és a rang kötelez.

- Parancsoljon!

- Nos, meglehetős nagy segítség lenne, ha lenne szíves engem mintegy

felemelni, és leszállítani a Vérfarkas Szurdokig. Mivel úgy vélem, amúgy is

arra megy.

- Igen, oda igyekszem.

- Nagyszerű. Tehát megtenné? Feltéve, ha nem iszonyodik tőlünk. Mármint

az egerektől.

- Ugyan miért iszonyodnék?

- Sok hölgy így érez.

- Á, én nem.

- Külön szerencse, kedves Irma. Kegyedet így hívják, nemde?

- Engem? Igen…

- Bocsásson meg: Bimbó.

- Kitaláltam! Azaz sejtettem, hogy ön az, tisztelt miniszterelnök úr.

De ön honnan tudja az én nevemet?

- Ó, hát, tudja hogy van…

Irma nem nagyon tudja, hogy van, de valahogy ezt most nem jut az eszébe firtatni. Inkább közelebb lép a főméltóságú úrhoz, és derékban kissé meghajol.

- Tehát vigyem le?

- Ha nem túl nagy fáradság.

- Dehogy! Már hogy lenne az? De csak nincs valami baja?

- Sajnos. Beszorult a jobb hátsó lábam két kő közti résbe!

- Nahát, ilyet!

- Komolyan, mintha egy satu fogta van össze.

- Borzasztó.

- Tuti, hogy valami ergya kobold viccelt meg.

- Hát önöknél koboldok is laknak?

- Naná, majd ők nem. És rohadt rossz mindnek a humora.

- Képzelem.

- Á, kegyed azt elképzelni se tudja.

Alig Irma egy pillanatra elképzeli, hogy még elképzelni se tudja, aztán

tettre serkenti magát, lenyúl a miniszterelnök úrért, ám a mozdulatot félbe hagyja. – Akkor most fogjam meg?

- Kérném.

- És húzzam onnan ki?

- Fordítsa a tenyerét felfelé, majd rámászok.

- De nem szorult be?

- Az a kő odébb van, onnan kirángattam a lábamat.

- Értem. Akkor…tessék parancsolni!

Alig Irma leguggol az ösvényen, a kezét az avarra rakja, felfelé fordított tenyérrel, hogy mint egy rámpára, Bimbó úr rákecmeregjen. Hát bizony elég nehezen mozog. A jobb hátsó lábát csúnyán húzza maga után. Az a legkevesebb, hogy nagyon megrándult, de lehet, tán el is törött. Nagy nehezen, hősiesen rámászik a nyitott tenyérre. Alig Irma felegyenesedik, a tenyerét igyekszik

vízszintesen, és mozdulatlan tartani. Jól megbámulja a kicsi egeret és a sérült lábat. Látja ám, hogy Bimbó nem éppen fiatalka. Azok a fehér szálak a bundájában vajon az őszülés jelei? Azon még sose tűnődött el, hogy az egerek vénségükre megőszülnek-e. Persze ugyan melyiknek van alkalma megöregedni?

Pláne azok, akik nem élvezik valamely lelkes kisrágcsáló hobbista vendégszeretetét, esetleg egy templomtorony magányát, hanem a vad világban

próbálkoznak a túléléssel. Vegyük például a főméltóságú urat! Most neki is tuti annyi lenne, ha éppen nem hordozná a tenyerén a jó szerencséje, ha nem lenne a mágikus királyság vezető tisztségviselője, és ha nem bírná meglehetősen perfekt

szinten a réti magyar nyelvet (is).

Így aztán Alig Irma betegszállítóként folytatta az útját lefelé. És bizony furcsa érzés volt a számára, hogy akkor ő most megment egy beszélő egeret, aki a Mágikus Királyság főméltósága. Nem volt könnyű ezt kompenzálni némi elfogódottság nélkül. Meg aztán mi illik ilyenkor? Milyen témát hozhatna fel, amíg leérnek a szurdokba. És apropó, ott mi is lesz? Na például, az nem is ártana, ha ezt a problémát veti fel.

- És ott, elnök úr? Hívjunk állatorvost?

- Elég, ha bevisz a turistaház büféjébe Kovács úrhoz.

- Gondolja, ő helyre tudja tenni azt a lábat?

- Nem, de ő az összekötő. Tudja, a két világ közt.

- Mármint az igazi és a mágikus közt?

- Mért, drága, maga szerint én nem vagyok igazi?

- Dehogy nem, Bimbó úr, már hogyne lenne az?

Hát igen. Érzi a kis egér melegét és mocorgását a tenyerén, és maga is elcsodálkozik azon, hogy semennyi viszolygást se érez. Csendben haladnak tehát jó száz métert tovább. Még két kanyar, aztán egy meredek lejtő és onnan majd már látszik a Pántlikás Lada szentéjének a zsindely-teteje.

- És majd Kovács úr eldönti, mi legyen?

- Úgy érti, a lábammal, Irma kisasszony?

- Mert értem nem sokára jön a kollégám, tudja, a kocsival, és megyünk

dolgozni. Így mi is bevihetjük egy állatorvoshoz. Tudok is egy jót, az Eilig

doktort.

- Őt hallomásból ismerem. Benjamin Csippszar herceg atyja, nemde?

- Ezt nem is tudtam.

- Pedig így van.

- Tehát szállítsuk oda?

- Majd eldöntjük később, jó?

- Ahogy óhajtja… De nem fáj?

- Kibírom.

- Mert nagyon ijesztő az a lába.

- Mondja már, ha levágják…

- Jaj, csak nem…

- Láttam én már háromlábú egeret, kisasszony.

- Az öné talán meggyógyul. Elvégre ez itt mégis csak egy mágikus

királyság, nem?

- Attól az erdei egér még nem szalamandra… - utal némi szarkazmussal a

főméltóságú úr, hogy kár őt összetéveszteni ama hüllővel, még ha tombol is a mágia a tölgyesek környékén, és bizony most jól jönne, ha képes lenne új lábat növeszteni. Irma viszont egy talán érdekes témát talál, amit örömmel oszt meg a sebesülttel.

- A múltkor láttam ám a tévében, hogy brit tudósok, vagy kik, készítettek

egy olyan port, ha jól emlékszem, a házi sertés húgyhólyagját lekaparva, amiből kinyerték az őssejteket, tudja, na és abból.

- Abból mi?

- Hát a por.

- De azzal mi van?

- Ja! Rászórták egy öregebb bácsi ujjcsonkjára, mert az meg az ujját vágta

le, és akkor a setés őssejtek hatására tökre új ujja nőtt ki neki.

- Nem mondja!

- Na és, hogy ez majd így lesz ám a levágott lábbal, karral, meg ebből növesztenek majd új szívet, tüdőt, szerveket…

- A disznó húgyhólyagjából?

- Azt mondták.

- Na és nem lett annak a bácsinak pisi szagú?

- A kinőtt ujja?

- Hát mi más?

- Á, azt…nem hiszem, de… Nahát, a miniszterelnök úrnak tréfálni

tetszik velem?

- Remélem, nem haragszik meg érte.

- Dehogy! Sőt! Örülök.

- Akkor jó. Kegyed igazán kedves teremtés, Irma.

- Boldog vagyok, ha annak talál.

- Ne higgye, hogy hízelgek. Hallom, hajléktalanokat istápolnak a

kollégájával.

- Azt is kell valakinek.

- Volt idő, amikor az ilyeneket, mint csavargókat, felakasztották.

- Tudom.

- Veszélyes lény az ember.

- Azt is tudom.

- Sok bennük a ragadozó természet.

- De vannak köztünk a lelkünkben is vegetáriánusok.

- Ahogy mondja, drága Irma.

- Na, én már látom is a zsindelytetőt. És azt hiszem, a mi kocsink hangját

is hallottam az imént a szurdokba fordulni és a turistaház előtt leparkolni.

- Megismeri a kocsi hangját?

- Hát eleget ülök benne, elhiheti.

- Mondom én, az ilyenek miatt, mint kegyed, lehet az embereket elviselni.

- Köszönöm, elnök úr.

- Most se hízelegtem ám.

- Akkor…bevihetjük mi Eilig doktorhoz?

- Végül is, ha nem nagy fáradság…

- Dehogy, miért lenne?

Jobbágy De Most Penész von Helló úr meg ugyanebben a percben arra ébred, hogy még biztos álmodik. Nem, az nem lehetséges, ami történt vele. Viszont ha nem álmodik, akkor kész, vége van, megbolondult, az emberi test és benne az elme nem bírta a hatalmas nyomást tovább, hogy három nagyjából önálló lélek és tudat lakja, kizárta magából a külvilágot, és a teljes sötétséget, csendet és mozdulatlanságot választotta. Hogy mint az univerzum sötét anyaga, a teljes kiterjedtséget és láthatatlanságot, úgy élje meg a továbbiakban önmagát.

Jobbágy De Most Penész von Helló ugyanis nem lát, nem hal, nem képes hangot se kiadni, és a teste csak annyi információt közöl, hogy kiterjedt, tehát nem semmi, ám mozdulatlan, vagyis időtlen, tehát mégis csak semmi.

És így Jobbágy De Most Penész von Hellónak, az országgyűlési képviselőnek,

az univerzális élet prédikátor-profétájának és egy Hellónak nem könnyű.

Pláne a nem könnyűnek az a része, hogy mégis a tudatánál van.

De akkor hogy? Meg miért? És minek? És egyáltalán hol van és hogyan és mikor? És hogy történt ez? Az is hol, hogyan és mikor?

Jobbágy De Most Penész von Helló úr keményen küzd a pánikkal. Ám amidőn

sikerül előbukkannia alóla, az új döbbenet is eléri: momentán egy tudattal

gondolkodik, egymaga van, ám három tudat minden emlékével és identitásával.

Momentán ő egy személyben Jobbágy és De Most Penész és Hello. És ha ez így maradhatna, már megérné a rémületet. Hogy mi történt vele, és tényleg hol van most, és hogyan és mikor.

Talán órák, talán napok telnek el, de lehet ám, hogy egyetlen perc se, amikor megnyugszik háborgó elméje annyira, hogy már-már képes logikusan gondolkodni. Ennek a helyzetnek is megvan az oka, az okozata, a logisztikája, csak nyugi!

Emlékezz! Förmed önmagára, és megint meghökken, hogy még mindig egymaga van hárman, és nem hárman van egymaga.

Mi is volt az utolsó normális pillanata? Már ha az normális volt, hogy hárman laktak egy elmében? Igen, az, mert ott volt külvilág. Valóság, vagy annak igen

jól hallucinált látszata. És nem ez a kiterjedten kiterjedés nélküli sötét.

Igen.

Lefeküdt aludni. Ilyen történt, az biztos. Már látja is maga előtt, ahogy

megy az ágya felé, amit sajnos hosszú ideje senkivel nem oszt meg, mert ki az nő, aki összeállna vele, a három részre szakadt elmebeteggel, noha tünetmentes, vagyis inkább nem közveszélyes. Viszont egy kórteremben hált a brutálisan lemészárolt Kertai Uhuval, és sokan pletykálnak még mindig a háta mögött arról, hogy tutira ő volt a tettes, csak persze ezt is elmismásolták, kenték, mutyizták ott fenn a gengszter politikusok. Pedig nem ő tépte le Kertei Uhu fejét, aztán nem ő vonszolta ki a tetemet a férfi vécébe, és nem ő sompolygott

le Hartai úr hullájáért a proszektúrára, nem ő hozta azt fel a teherliften, és nem ő dugta Kertai ágyába. Erre már csak emlékezne, nem? Ha ő tette?

Vagyis mégis csak ő követte el ezeket a turpisságokat?

Á, nem. Vagy de?

Akkor miért emlékszik ennyire pontosan, valaki más hogyan csinálta? Hát a sátán keze volt a dologban, nem? Na. De most nem erről van szó.

Hanem arról, hogy csoszog az ágyába, leül rá, lerúgja a papucsot, fellendíti lábát, takaródzik, egy percig a mennyezetet fürkészi, végigveszi az aznapot, ami egyáltalán nem volt rossz, de jó se, amolyan sikeres üzletember és honatya egy napja. Sok fontoskodás, kevéske harácsolás. Ennyi. Na, akkor olvasson pár sort az odakészített magazinból, vagy mégis inkább igyon meg még egy beöntés

skót viszkit? A tűnődésből annyi lett, hogy se ehhez, se ahhoz nem látott,

hanem villanyt oltott, és már szunyált is. Ja, még előtte az elhatározás, hogy a hétvégén kiruccan Bécsbe, hiszen ő ott örökölt néhány kuplerájt is. Na, ha mások nem, majd azok a lányok kényeztetik egy kicsit.

És aztán eljött a sötétség.

De még nem az a sötétség, mert arra még emlékszik, hogy egy pillanatra megébredt, hogy vizelni kéne, de nem sürgős. Na és aztán.

Te szent ég!

Csak nem került vissza egy pokoli húskonzervbe? Oda, ahonnan lelkes lényei kétharmada származnak? Ez hát a kör vége, hess tudat, marad az ízfokozókkal

megbolondított, tartósított rothadásban tespedés, amíg a bádogját valami borzalmas csillagközi lény fel nem nyitja? Például egy csíz hím újra?

Jobbágy úr emberi harmada felhorgad e méltánytalanságra egy pillanatra.

Aztán megszállja némi tétova bölcselet, ugyan nem mindegy, hol enyészik?

Egy húskonzervben vagy egy nemzeti panteonban?

Nem hát!

De!

Na, mindegy. Az is lehet, csak annyira súlyos agyvérzést kapott az éjszaka,

hogy megszűnt tőle a testtudata, pontosabban csak annyit tud róla, hogy még van, és mintha élne is, de mozdulni nem képes, és nem lát, és nem hall, és nem észlel se szagokat, se tapintást, vagyis- akkor mégis csak halott lenne?

Vagy haldoklik, és a tudata az agya még működő zugába menekült? Van ilyen?

Ki tudja? Ő biztos nem. Vagy ilyen a halál utáni élet? És akkor Mennyország, Pokol, az Odaát számtalan dimenziója mind kamu? Tündérmese az élet kilátástalanságának, a világ hátborzongató idegenségének elviselésére?

De hogy is volt?

Hogyan is, miért került váratlanul ebbe e helyzetbe? Hiszen tökéletes fizikai állapotban érezte magát. A lelke egyensúlyban, mármint mind a három- a lehetőségekhez képest. A dili-gyógyszereit hónapok óta nem szedi.

A vállalkozásai sikeresek, a MILEHA projekt egyenesen szárnyal, a kuplerájai…

Hoppá, hiszen az volt az utolsó gondolata, hogy hétvégén…

Na, igen, mert a kora esti munkaértekezleten. A H’aka székházban, a MILEHA projekt eredményeit és további lehetőségeit elemezve elnézegette Teodóra asszony fenekét, és újra megállapította, hogy igen mutatós egy darab az a nő.

Aki persze nem nő, neki ezt a főnök már régen megsúgta. Tehát Teodórára nyugodtan lehet azt mondani, hogy jó a karosszériája. No persze úgy könnyű, ha az ember, azaz jelen esetben az űrcsótány olyan alakot vesz fel, ami csak tetszik.

Viszont Teodóra rendkívül kacér kis fenekét elnézegetve érezte meg, hogy kéne egy nő- igen, akkor fogalmazódott meg benne, hogy váratlan ellenőrzést tart a hétvégén a bécsi nyilvánosházainak egyikén. Vagy mind a háromban.

Na, és akkor a munkamegbeszélés után még be kellett ugrania a kábel tévébe, hogy azzal a nagyképű és nagypofájú Julcsi főszerkesztő asszonnyal a jövő hétre tervezett stúdióbeszélgetést megbeszélje. Mert mi az, hogy nem kapja meg jó előre a kérdéseket, és milyen jogon tartja fel magának bármelyik kis riportere vagy műsorvezetője a váratlan kérdezés jogát, különös tekintettel arra az elviselhetetlen arrogáns, tepsi seggű Purtiltz ’Rnő Gombos Veronikára?

A világon sehol, mármint normális demokráciákban se divat, hogy nagy nyilvánosság előtt egy olyan kis nyikhaj azt kérdezzen egy politikustól, vagy bárki mástól, amit csak akar. Ahol pedig ez bevett szokás, na, olyan is az a demokrácia… Sajtószabadság? Hol élünk, kérem? Kinek kell az?

A nyikhaj újságíróknak. Csak.

Na és, miután jól kivicsorogták magukat, és már ment lefelé a lépcsőn, és azon dühöngött, mért nem veszi meg mellényzsebből az egész Gazdag Kábel nevű kócerájt, és rúgja ki rögtön az összes itt dolgozót az alagsorban sunnyogó két zombitól kezdve az ügyvezető igazgatóig, amikor éppen T úr caplatott felfelé a lépcsőn vele szemben, és meghívta őt egy italra. Mégpedig annyira barátságosan, hogy ez Jobbágy de Most Penész von Helló urat zavarba hozta, és ahelyett, hogy elküldte volna T-ét is a búsba, mint sunyi kis árulót, akit még ő hozott ide a tévéhez és éppen T volt, akit őt hátba szúrta, az italmeghívást elfogadta. Mondván magának, ugyan kíváncsi lettem, hogy ez a görény meg mit akarhat. De nem akart semmit. Csak békülékeny hangokat rezegtetett érdeklődvén, hogy megy az üzlet, mi újság a tisztelt házban. Az ital viszont finom volt. Valami egészen különleges örmény konyak, azt mondta. Hogy ez is az Ararát szőlőjéből készült ám, de olyan ez az Ararát konyakok között, mint az extra hét plusz aszú hordós a Tokaji boroknál. Na, abból koccintottak vagy hármat. Hatot? Nem számolta, ha Té nem sajnálta.

NEM SAJNÁLTA!

A Té! Aki még attól is szívja a fogát, ha az ementáli sajtban túl sok a lyuk.

Amilyen faszari alak.

És itt Jobbágy úr rádöbbent, mi történt: azzal a konyakkal megmérgezte őt az a mocsok. Valami lassan felszívódóval. De hát ő is vedelt belőle. Akkor nyilván létezik ellenmérge. A francba! Hát persze. Ez most jól beszopta.

Így döglött meg.

De miért? Miért éppen most? És hogy mert Té tenni ilyet?

0 notes