#Alprogramming | Explore Tumblr posts and blogs

aretsorozat · 5 years ago

Text

2/4.

Kelen mester heréje és más csodák. Hozd akkor azt a botsáskát!

Teodóra elfogása.

Kelen Béla barátunk, a hős, a mester, a monogámmá változott bigámista, aki immár a Mennyeket és a Poklot is megjárta, íme ismét a szürke valódi világban

lábadozik, a kórház kettesszámú belgyógyászati osztályán, amit kifinomultabbak gasztroenterológiának hívnak, és ahová azokat a betegeket kísérik, tolják be, akiknek igazából semmi bajuk, vagyis úgy betegek, hogy csak körülményesen és hozzávetőleg fogalmazható meg rájuk egy diagnózis.

Kelen Bélát először a rohammentő vitte be a sürgősségi intenzívre, mert úgy nézett ki, ő lesz az egyetlen túsz, aki az életét adta a világ megmentéséért cserébe. Az intenzív sürgősségin hála isten hamar stabilizálták az állapotát.

És akkor másnap elkezdődtek a behatóbb vizsgálatok.

Az egy dolog, hogy kiderült, igazából nem nyomták ki a szemét a kékseggű pribékek, mondjuk ki a nevét, hadd szégyellje magát, ha ezt a dolgozatot netán olvassa, vagy valaki más a Pokolban, vagy ahol tartózkodik: Brillantin volt

az a gazember. A kémkedésre programozott grafikai alprogram, aki a többi kékseggű ördöghöz hasonlóan valódi, hús-vér létezésre vergődött fel csak azért, hogy az emberi nemet teniszütők iszonyatos csapásaival a Földről eltörölje, vagy Lucifer uralma alá hajtsa.

Vagy Brillantin nem is volt annyira gonosz? Hiszen Kelen Béla szeme köszöni, szarul van, de megvan, csak eléggé megnyomorgatva.

Jó. Ez eddig lehet tévedés. Ám azt mindenki látta, hogy drága jó ó –lábú

zsokénknak mindkét füle és az orra is hiányzik! Erre több ezer tanú van a tévé képernyőjét bámulók között. Meg a túszok. Ditke! És Dénes úr is.

Na és az ügyeletes orvos meg a nővérek. Hát olyan már csak nincs, hogy egy embernek visszanőjön a föle meg az orra! Pláne egyetlen éjszaka alatt!

Hát mi történik már megint?

Ez is mágia?

Na és végül és első sorban:

Kelen úr féltve őrzött, dédelgetett, kínosan tisztán tartott és jól ápolt heréi.

Amit azért már tényleg, hogy tényleg: hogy nem lehet észrevenni, hogy mégis csak ott voltak azok a helyén, és nem kitépve onnan valahol a Takonylápi Gulág sarában? És ami miatt kevés híján kirúgták szegény ügyeletes dokit az állásából, csak aztán az eszébe jutott az osztályos főorvos úrnak, hogy honnan szerez egy másik rezidenst ennyi pénzért. Ezért csak megrovást kapott, mert nem vette észre, hogy Kelen úr egyáltalán nincsen kiherélve. Sőt! Egészségesebbek a golyói, mint húszéves korában voltak, bigámista pályájának kezdetén, amidőn végképp kihízott a zsokéságból – a fogadási stiklikről nem is beszélve.

De elég a körmondatokból!

Kelen úr nincsen kiherélve! Pedig erre is tanuk vannak, hogy megtörtént.

Brillantin odalépett a kínzócölöphöz kötött Kelenhez, a térdéig lerántotta a

fületlen- orrától megfosztott- vak gatyáját, bal keze karmos ujjaival felemelte

a péniszét, a jobb kezével pedig brutálisan belemarkolt a herezacskóba, és úgy ahogy volt, zacskóstól együtt le- és kitépte azt a testéről. Erre még a negyvenezer kékseggű is felhördült. Huszárné, Ditke meg Miska Kancsó karjába alélt. Még szép. Így aztán már nem látta, hogy Brillantin a feje fölé emeli a csupa vér herezacskót, és úgy üvölt, mintha valami hatalmas vadászat után

az elejtett prédát mutatná. Ehhez képest ezek után nem tartotta magasba sokáig.

Némi lendületet vett és a zacskót Benedek Virághoz, az első és utolsó Pokoli Tolf Bajnokság győzteséhez, a keresztre feszített kékseggűhöz vágta.

De Kelennel még nem végzett ám. Gondosan kiégette a sebet. Nehogy már

elvérezzen, megúszva ezzel további hosszas kínzásokat.

Szóval barátunkat kiherélték, ehhez kétség nem férhet.

Vagyis? Nagy az Isten, és ha ő is úgy akarja, megtörténik a csoda.

Hát így került Béla az intenzívről, rövid kitérő után a sebészetre, a kettes belgyógyászatra a gyomorfekélyes, refluxos szekcióba, mert máshol nem volt szabad ágy. És így lábadozhat a rosszkedvűen savanykás milliőben.

De bánja is ő a gyomorbeteg pofákat!

A fontos az, hogy látja őket! Hallja! Érzi a szagukat! És bármikor jólesően meg tudja vakarni a tökét, ha nem éppen Ditke kezét fogja, és nincs éppen beteglátogatója, úgy mint Dénes úr meg a neje, Gitta. Vagy az a drága jó anyja, a Kelen néni, aki ezzel nyitott a régen látott, még kissé sápadt és a betegágyat nyomó fiánál: bazmeg, kölyök, hol kujtorogsz te mindig?!

- Csókolom, Kelen néni! – áll fel Ditke, és úgy tesz, mint aki örvend kicsit.

Kelen néni nem fárasztja magát ezzel. Éppen csak odabiccent a nőnek, és már ordít tovább a fiával.

- Fél éve felém se nézel?!

- Vak voltam, muter.

- Leszarom én a kifogásaidat.

- Az más, akkor én is téged.

- Azt mondta ez a nő itt, hogy döglesz megfele, erre meg jól vagy!- mutat Ditkére.

- Gyógyulok még.

- Kár.

- Miért kár?

- Mert ha megdöglenél, tudnám, nem kell várjalak.

- Hát akkor ne várjál így se.

- Nem jó. Megszokom, azt egyszer csak megint ott vagy.

- Mondom, többé nem megyek!

- Akkor add meg a tízezer forintomat!

- Milyen tízezer?

- Amit kölcsön adtam két napra.

- Mikor?

- Tizennégy éve?

- Akkor az már elévült, mama.

- El mi? Várjál! Jut eszembe! Kaptál egy ajánlott levelet is.

- Kitől?

- Elévült az a tank-lopási ügyed is.

- Tényleg?!

- Jaj, fiam, tankokat lopsz, és nem bírod megadni a pénzemet?

Azt akkor Ditke kisurrant a kórteremből, le a földszintre és ott egy ATM-ből

kivette a tízezer forintot, és felvitte a mamának, de ettől nem lett ám sokkal jobb a hangulat.

- Na, látom, még mindig a nőkön élősködsz, te kis mocsok…- tette el a pénzt a szerető szívű anya, és nem ám, hogy puszit nyomott volna hősünk borostás orcájára, egy kurta „akkor rohadjatok mán meg” köszönési formulával távozott.

De más csodák is történtek ám Kelen úr csodás gyógyulásának éjjelén.

Például Miska Kancsó, aki az iskola földrajz-rajz szertárába reinkarnálódott vissza, két és fél óra alatt annyira megunta magát, hogy illaberek, nádak, erek, nyomtalanul eltűnt. Azaz dehogy nyomtalanul. A Mágikus Csiki Erdőben

bukkant fel ismét embernél nagyobb, hombár mineműségű alakjában, és tisztelgő látogatást tett Cser Botondnál.

Aztán csoda, hogy Aura Huba aznap este még nem rúgott be, hanem a nagynénivel, Vali nénivel főztek együtt egy minden gurman kritikát kiálló pacal pörköltöt.

Csoda, hogy Cili macska, midőn meglátta a hazaérkező Szép Juhásznét, nem iszkolt át a szomszédba rögtön, csak a hatvanharmadik sikkantás után, miszerint „jaj, istenem, hogy itt micsoda piszok van!” Pedig Etus kéthetente kitakarította a házat- na jó, tényleg csak nagyjából.

ANYÁMAT IS ISMERTED?!

Közben a Réttől alig harmincöt milliárd fényévnyire, pontosabban az Olümposz csillagtól annyi távolságra, tőle enyhén rézsút jobbra, de ahol milliárd fényévekről van szó, az a körülbelül kétezer mit sem számít, ami télakkoló görög isteneket a Földtől elválasztja, az Élet Értelme, avagy a Fasz nevű entitás

és Pubé Nagyúr között a tárgyalás ismét holtpontra jutott. Az Űrbéka hetek óta

keringett már a sötéten duzzogó, 42-es számú bolygó körül, és még mintha a planéta „csillagára”, a barna törpére is rátört volna a végső smucigság, a gyilkos röntgensugárzást leszámítva magából mást már nem igen adott.

No persze az űrbékában a barna törpe barátságtalan bunkóságával senki nem törődött volna, hiszen maga a jármű erőterei simán megvédték a benne utazókat az efféle böszmélkedéstől. A látványa viszont deprimáló, lássuk be. Különösen, ha a legénység körében ismét egyre nő a feszültség. Hogy már megint elkezdődött a végtelen hosszúságú tökölődés, mint amiben már többször is részük volt az Olümposz csillag harmadik bolygójánál.

A gyere velem, én se megyek sehová tipikus esete. És új nyersanyagok híján

már megint, pontosabban még mindig a saját újrahasznosított szarukat kénytelenek enni, a saját húgyukat inni. És nincs, nincs amaz eljárás, az a fekália és vizelet atomokra bontása és újra felépítése és szintetizálása vizes zsömlévé, párizsivá és teává és kakaóvá, netán borjú bécsivé – vagy ne adj isten, avokádóvá, hogy ne érezzék ki belőle az eredeti fermentum bukéját, mint valami íz és szag-kísértetet. És hiába az érvelés, hogy csak ez történik természetes úton is: szarból lettél és azzá leszel, ahogy azt az ismeretlen költő dalolta.

Ember, jusson eszedbe, ha undorodsz, hogy…

A szerkesztő

A szarból trágya lesz, a trágyából búza… Ja! A búzát itt most ne is emlegessük!

A vizeletből meg a hegyi patakok kristályvize.

De!

Emlegessük csak azt a búzát!

Meg, igen, a botsáskát is!

Hogy lehet egy univerzum szerte bölcsként emlegetett orákulum, akit az Élet Értelme, avagy a 42-es bolygó néven emlegetnek, és ebből adódóan nem is kizárt, hogy ez a lény maga a bolygó- és akkor ezért ennyire ronda és ráncos, tehát hogy lehet tényleg ennyire fasz? Most ki hiszi azt el neki, hogy őt tényleg a botsáska és a búzaszem közötti méret és tömegarány érdekli? Mért pont az?

És a jelek szerint mért pont az csak?

Teljesen egyértelmű még a legbutább csíz pribéknek is, hogy az Élet Értelme marhára unatkozik. A fasz. Már elnézést, de maga magát nevezi annak.

És mért nem tud Pubé Nagyúr ráhatni? Erővel vagy furfanggal? Például, ha beszólna neki: nem bombázzuk egy percen belül atomjaira a 42-es bolygót, hogy csak bizonytalan kiterjedésű gázfelhő marad belőle, ha megmondod, de rögvest, hol találunk avokádót és igazi férfit. És hogy lássa, nem viccelünk, ráküldenénk a barna törpéjére egy akkora tockost, hogy úgy nagyjából egy kevéske gáz maradjon csak a helyén, ne már, hogy nem tojná össze magát és rimánkodna kegylemért. Vagy nézzünk egy furfangot!

Na, itt persze még a legokosabb csíz hímnek se jutott egy se az eszébe.

Találós kérdés?

Az jó, de melyik?

Nyilván egy olyan kéne, amire nem létezik jó válasz. De az nem jó, mert azon esetleg évekig gondolkodik. Elvégre az Élet Értelme aztán ráér itt az univerzum határán. Bár addig át lehetne ugrálni a békával, megnézni, a határon túl mi van.

Hoppá!

Amúgy is át kéne ugrálni!

És aztán visszatérni, és ez lenne a találós kérdés.

Mi az? Ami túl van a határon túl, az univerzumon túl, az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac se túr?

És akkor ezt az Élet Értelme nem tudja.

És akkor Pubé megmondja neki: hát a csíz hím, te fasz.

És erre akkor az Élet Értelme pipacs színűvé változik a szégyentől és a méregtől, hogy így rászedték, és kénytelen lenne elárulni, merre ugráljanak innen tovább.

No de probléma: hátha ő is járt a határon túl, és tudja, ott mi van.

Kettő: mi van, ha őkelme nem becsületes játékos, és csak azért se árulja el a koordinátákat. Megteheti. Mondván kárörvendőn és röhögve: mi közöm nekem, az Élet Értelmének a becsülethez? Észnél vagy, csíz kapitány és fő kínzómester?

Lehet, hogy kettőnk közül te vagy a nagyobb fasz?

No de erre mondhatná Pubé, oké. Én vagyok nálad a nagyobb fasz, de mi faszok, buták, csúnyák és minden kiterjedésünkben lúzerek, tartsunk már össze.

Kérdezné erre a 42-es bolygó: Már mért?

Mit mért?

Az hol van előírva, hogy a lúzereknek össze kéne tartani?

Mért ne lehetne az előírva?

Mert akkor esetleg összetartanának, és erőt képviselnének, és felléphetnének

az érdekeikért és máris nem lennének lúzerek.

A fenébe, mert ebben a 42-esnek igaza lenne, amiből kiderülne, hogy a hír igaz, tényleg bölcs is, nem csak önző és fasz.

Marad akkor a bolygópusztító atombomba, vagy a csillagevő húrgránát, ami lazán átlöki a szóban forgó égitestet egy szomszédos univerzumba, hogy aztán ott robbanjon diszkrét tíz a mínusz tízediken darabokra?

De Pubé nem csinál semmit!

Csak minden nap megöleti magát a szirénekkel, miután vacsora gyanánt

bepróbálkozik nála a fekáliából szintetizált avokádó fantáziákkal, amiben a főszakács pribék, úgy tűnik, egyelőre kifogyhatatlan.

Így aztán Pubé Nagyúr népszerűsége rohamosan csökken. Amit rágószervének csontkinövései csikorgatásával volt kénytelen tudomásul venni. Végül, majd két hónapi meddő vita után beadta a derekét, és így szólt az Élet Értelméhez, miután megkérte a hajó MI-jét, teremtsen újra kapcsolatot a bolygóval.

- Hát jó.

- Ajaj, barátom, mára mit találták ki, ma mi jó?

- Megyek a botsáskáért.

- Szuper!

- Ezt mondod te.

- És búzaszemet is szerzel?

- Szerzek.

- Ez a jó hozzáállás, ezzel kellett volna kezdeni.

- Ezt is te mondod.

- Amióta itt keringtek körülöttem, már vissza is értetek volna. Simán.

- Tehát. Hozok egy botsáskát és búzát.

- Hozhatsz többet is.

- Minek?

- Nem nehéz egyik se.

- De minek?

- Mert akkor átlagot is mérhetnénk már! Öregem! Ha hoznál ezret ebből, ezret abból, akkor a kapott arányok középértéke már majdnem reprezentatív is lehetne.

- És az mért is jó?

- Jaj, istenem, micsoda kérdés! Nincs az a kimondott tudós vénád, mi?

- Mondták már neked, hogy menj a picsába?

- Hajaj. Többek között azért is van az a becenevem.

- A fasz?

- Az.

- Ki nevezett el annak?

- Ezt már meséltem: én saját magamat. Mivel ezzel a névvel mindjárt minősítem is magamat.

- Világos, ezt eddig is értettem.

- Akkor ezt tovább nem is magyarázom.

- Tehát ha meghozom a botsáskát és a búzaszemet…

- Ezret!

- Ne már ! És ez holnapra tízezer lesz?

- Nem, ezer elég.

- Mondod most.

- Indulj értük máris, akkor nem lesz időm rá. De! Van! Rádumáltál, hozzá mind a kettőből tízezret. – És itt kell megjegyeznünk, hogy nem csak a legénység bizonyos egyediben merült fel többször is a 42-es bolygó, vagyis az Élet Értelme, avagy a fasz atomokra robbantásának élveteg ingere.

De akkor hogyan tovább. Hová? Ez itt egy űrbéka kétszáz fő csíz pribék hím legénységgel, néhány, már családtagnak számító fogollyal, no meg az átok: a három szirén és a haverjuk. És az űrbéka nem vaktyúk, aki köztudomásúan találhat szemet, az univerzum meg nem baromfiudvar. Vagy de?

Ez is méretarány kérdése.

Ez az!

Ez lenne egy jó visszavágás a botsáska versus búzaszemre.

Mi a méret és tömegarány egy vak tyúk és az univerzum összehasonlításában?

Tessék, lehet számolni. Az első jó megfejtő kap három gyönyörű, szuper kedves, és mindig kéjvágyó szirént meg egy ember-cet kimérát ajándékba.

- Rendben! Indulunk!

- Csodás döntés. Sziasztok, várlak vissza!

- Hova?

- Hát ide vissza?

- Hová menjek értük?!

- Miért?

- A botsáskáért és a búzáért!

- Ja! A Földre?

- Ott van az is?

- Mert még mi?

- Avokadó és ideális férfi, azt mondják a nők.

- Milyen nők?

- A szirének!

- Neked vannak szirénjeid?

- Kéred őket?

- Fasz vagyok, nem hülye, már ezt is tisztáztuk párszor.

- Rendben, hol van a Föld?

- Azt nem mondom meg.

- De! Mondd meg!

- Fasz vagyok, nem hülye. Ismét. Ha megmondom, nem hozol se sáskár, se

búzát. Vagy hozol?

- Én tudom, mi a becsület: hozok.

- Hazudsz.

- De attól még tudom, hogy mi a becsület.

- Aha. Olyan lehet ez nálad is, mint remeténél a koton. Van nála, de

nem használja.

- Mi az a remete?

- Mért, azt a szót, hogy koton, ismered?

- Nézd, 42-es!

- Igen?

- Megint ott tartunk, ahol eddig, nem.

- Hát ja.

- Én nem tudok neked hozni botsáskák, se búzát, mert azok ugyanott laknak, mint az avokádó meg az ideális férfi.

- Így valahogy?

- Akkor most magamtól kérdezem meg: mért nem megyek én innen a picsába?

- Ajaj, máris menni készülsz?

- Csak az időmet vesztegettem veled.

- Ugyan már, olyan jót szórakoztunk.

- Mondod te.

- De botsáska talán még máshol is található, meg búza.

- Hol?

- Ott megnézhetnéd.

- Hol?!

- Hát ahová, ha jól emlékszem, a görög istenek szöktek. Nem akarlak áltatni, de előfordulhat, hogy egy-két példány meg egy-két szem felkerült valamelyik speditőr csillaghajóra.

- Az Olümposz csillagra gondolsz.

- Ja, ja, az lesz az. Hű, az is de régen volt. Mintha tegnap lett volna.

- Bazmeg, onnan jöttem!

- A tegnapból?

- Az Olümposzról!

- Na! és Zeuszt ismered?

- Anyádat.

- Ne mondd, hogy őt is ismerted!

- Nem, őt nem…

HALLOM, ÉGRE-FÖLDRE KERESNEK, ŐRNAGY ÚR

Az új álcája zseniális volt. És csak a vak véletlenek elképesztő sorozata miatt bukott meg. Bár persze mi, a brit tudósok boszorkánykonyháiba és Kovács docens néha csakugyan lenyűgöző agymenéseibe beavatott rétiek tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Az csak az emberi elme hitványsága miatt van, hogy képtelenek vagyunk átlátni a legelemibb összefüggéseket is, mint például azt, hogy ebben az univerzumban minden mindennel kapcsolatban áll. Amit pedig megérteni vélünk, az többnyire köszönőviszonyban sincs a dolgok valódi működésével. Kivéve persze néhány brit tudós boszorkánykonyháját, ugye…

Szóval Teodóra ötlete, hogy leveti túlságosan is kompromittálódott emberi formáját, és átalakul egyszerű városi csótánnyá és ebben az alakjában elvegyül a többszázezres kolóniák egyikében, igazán zseniális, nem? Ugyan ki lenne képes kisasolni egyet, egy bizonyos példányt a hemzsegő tömegből, amikor avatatlan szem számára minden csótány egyforma?

A második zseniális döntése az volt, hogy azt a kolóniát választotta új ideiglenes népéül, akiknek a birodalma viszonylag közel esett a földönkívüli űrbázis barlang-lejáratához, amit az utóbbi hetven évben egy csatorna fedéllel álcáztak, és az utóbbi tizenöt évben havonta kellett beújítaniuk, mivel a „régi” öntöttvas lévén igen hamar elvándorolt, ha nem is a maga lábán, a legközelebbi fémkereskedőhöz. Té úr tehát, aki az űrcsótányok ide akkreditált titkos ügynöke, és a még titkosabb földön kívüli bázis gondnoka, már fejből tudja ama cég telefonszámát, aki a csatornafedelek gyártásával foglalkozik.

Teodóra terve ugyanis az volt, hogyha elcsendesednek a hullámok, amik Lucifer újabb bukott próbálkozása teremtett a Föld feletti uralomért, és végre valahára

elkészül a teleportáló kütyü öndiagnosztikája, akkor szép csendben, észrevétlen lezizeg a sötétben, beüzemeli a kütyüt és huss. Igen, ilyen egyszerűen, mert az igazán zseniális dolgok, miután valaki kigondolta őket, ennyire egyszerűek.

A harmadik húzás már nem Teodóra számítása alapján jött be, de mert remekül alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, (naná, hiszen csótány), ez is az ő számlájára írható. Történt ugyanis, hogy a „fajtársasak” kezdték őt egyre nagyobb ívben kikerülni. Bizony. Megérezték rajta az idegent. Mi több, a földön kívülit! Az alient. Mert a csótányok érzékeny és okos lények, naná, hiszen csótányok, hiába olyan rossz a sajtójuk, hiába vélekedik róluk a homo sapiens

oly lesújtóan. Hogy rondák. Hogy sokan vannak. Hogy pofátlanok. Hogy betegséget terjesztenek. És hogy zabálják a koszt, a fertőt. És hol ebből adódóan csótány él, az a hely egyszerűen tisztátalan.

Pedig, ha igazán őszinték akarunk lenni, tudjuk ám, mi a baj velük nekünk emberekkel. Irigykedünk rájuk. Ez van.

Először is brit tudósok egybehangzó véleménye szerint a csótányok simán túl fognak élni minket. Ők már akkor is itt voltak, amikor mi még cickány formátumban arról álmodoztunk, hogy nem mi félünk majd a macskaszerű lényektől, hanem ők tőlünk. Hogy majd emberré válunk, csak győzzük türelemmel kivárni azt a 65- 70 millió évet. És lőn. Emberré váltunk, és így vagy úgy, mi is eltűnünk majd a Föld színéről. De a csótány marad.

Másodszor a csótány azért undorító, mert tökéletes. Mondhatni, ott még baromira odafigyelt az öreg isten, amikor a csótányt kreálta. A hatodik napon viszont már megunta az egészet. Fáradt is volt, pihenni vágyott. Akkor készültünk mi. A csótány ezért tökéletes, az ember meg ezért fuser munka.

Legyen az ember nagyjából olyan, mint én, legyintett az öreg. Control cé, control vé, azt annyi. És nem is lett volna ezzel akkora baj, ha nem kavar be Lucifer, mert a halandóság az isteni szerkezetbe nincsen installálva, így aztán tokmányba jönnek a működési zavarok. Na és akkor ez így akkora baromság volt, mintha csak Kovács doci habozta volna a Gazdag Kábel egyik X-traktájában, vagy a Tokaji borozóban, amíg sorban áll a következő kannás boros rizling fröccsért.

Ezzel most egyet kell értsek. A szerkesztő

Szóval Teodóra észrevette, hogy noha egy százezres kolóniához társult be, egyszer csak egyedül van. Sebaj, gondolt egyet. A magányos csótány se sokkal

feltűnőbb annak, aki egy igen csinosnak mondott, negyvenes, többnyire szőkére festett programozó matematikust keres, kutat, mi több, hajtó vadászatot indított ellene a Luciferrel való kollaborálás, emberrablás, zsarolás és a föld népének jelentős hányadának teniszütővel agyon vagy félig agyonverésére való előkészület erős gyanúsításával. Elég tehát, ha magányos csótány marad, sőt, egyenesen a barlang lejárata tövében készít fészket magának és ott várakozik, miközben megél bármin simán. Hulladékon, dögön, pocsolya vízén. Naná, hiszen csótány, a túlélés mestere. És! Mit ad isten! Mert véletlenek nincsenek. Bár isten tán kikérné magának, hogy ezt ő így akarta. Ha ráfognák ezt is.

Pedig egyetlen bűne a Föld nevű bolygóval és a rajta élőkkel, hogy le se szarja.

De ezt nem kezdjük új, nyugalom.

Pedig már zártam volna be a gépet és indultam volna a moziba.

A szerkesztő.

Szóval úgy alakult, és kár ezt másra fogni, mint arra, aki megrendelte, hogy

a rendes évi csótány, patkány stb. irtást, amit pénzhiány miatt általában el szoktak bliccelni az arra illetékesek, idén valahogy mégiscsak megrendelték.

És akkor jött egy baljós kis szürke furgon, az oldalán a KFT neve és címe, meg egy logó, amin egy behajtani tilos tábla közepén egy csótány döglődik éppen,

és leparkolt a furgon annál a valódi csatornanyílásnál, ami egy igazi csatornába

vezet le, és felnyitotta két maszkos munkatárs a nyílást, de nem ám azért, hogy bedobják a furgonba és elvigyék a fémfelvásároló kis gengszterhez, hanem azért, hogy a csatornába befújjanak.

Igen, kérem, népirtás, finom eufémizmussal: lényirtás céljából.

És az irtás csaknem elérte a célját. A százezres, boldog, békés csótány városka népéből, amely magát már-már birodalmi léptékűnek hitte, csak hímondó maradt. De hírmondó maradt!

Mert a csótányokat sose lehet kiirtani, emberek.

Hiszen ők a kiválasztottak, tudjátok.

A csótányok túlélték.

És Teodóra, mivel ő már akkor ott se volt.

De ezzel véget is ér az űrcsótány anya jó sorozata onnantól kezdve, hogy

a Hegyit Beszélő Gyermek a hihetetlen, a drámai, a történelemformáló pillanatban kimondta a varázsszót. Az egyetlent, amire még Lucifer se számított. Az egyetlent, amivel megmentette az embereket attól, hogy attól a naptól a sátán legyen a főnök a Földön. Még a csótányokat is talán beleértve.

De vajon honnan tudta, hogy ezt kell mondani?

Honnan, honnan?

Ha ő isten fia.

És ha eddig ehhez kétség fért, Teodóra immár nem kételkedett ebben.

Attól a pillanattól, hogy kimondta a szót:

DELETE.

Hát ezért adta fel az őrült űrcsótány anya. Ezért döntött úgy, hogy ezen a planétán, ebben a Naprendszerben, sőt, ebben a galaxisban sincs immár helye.

És akkor már tényleg csak türelem kérdése volt. Egy év, kettő, tíz vagy száz, ennyicske idő egy űrcsótány életében pillanat, intermezzo, még ha esetleg rossz emlék is. Mert amit innen bizony jóformán csak azt visz tova. Talán le kéne még támadni Té urat, hogy rákényszerítse őt, most igazán mossa ki az agyát, semmi ne maradjon benne eme földi hercehurcából. Té úr, mint hím egyed nem tagadhatja meg t��le ezt se. De nem kockáztathat. Az a két rohadt űrpolip meg a pribékjei nagyon rámozdultak arra, hogy elkapják és ítélkezzenek felette.

Teodóra tehát megmaradt magányos, ám közönséges városi csótánynak.

Ám egy napon, és ez nem az ő napja volt, mégis elcsípték. És erre lehet mondani, hihetetlen balszerencsés módon, tök véletlenül. Ám mivel a szerencse és a balszerencse a véletlennel járnak kézen fogva, és mivel véletlenek nincsenek, Teodóra elfogása így volt szükségszerű.

(Mellesleg feltehető az a kérdés, hogy járhat két valaki/valami kézen fogva, amik/amik nincsenek? Hát hogy? Kézen fogva! Nem az a jó kérdés tehát, hogy hogyan, hanem az, hogy hol. Nincsen Földjén, nem? Ez csak világos. Már fel is sejlik egy gyönyörű történet, talán szerelemes és romantikus, egy amolyan igazi klasszikus leányregény: Vak Véletlen úr és Balszerencse Kisasszony sétálnak

a Nincsen Erdő mélyén, nem is sejtve, hogy a homályból a még vasorra sincsen gonosz figyeli őket…)

De ne engedjünk a kísértésnek, hogy belekezdjünk Vak Véletlen úr és Balszerencse kisasszony történetébe, aminek a katalizátora, avagy a kovásza a orratlan vasorrú, aki addig-addig szekírozza a fiatalokat, amíg neki rosszra, a fiataloknak jóra fordul a sorsuk, így Véletlen úr elhagyhatja magáról a Vak, Balszerencse kisasszony a Bal előnevet, amíg csak össze nem házasodnak és újra elő nem veszik.

Na szóval Teodórát egy kissrác kapta el. No persze fogalma se volt arról, hogy mit tett. Ő csak egy bogarat keresett, hogy a biológia óra előtt az osztálytársai, óra alatt pedig a tanárnő előtt menőzhessen.

No de az a helyzet, hogy baromi nehéz eleven bogarat találni télvíz idején.

Amúgy döglöttet is. Baromi nehéz, de nem lehetetlen.

Király Kevin hatodik bé osztályos tanuló pedig nem az a srác, aki meghátrál egy komoly kihívástól, feltéve, ha ökörködés a tárgya. Márpedig mi lenne nagyobb szám, mint bevinni az iskolába, az osztályba egy kémcsőbe zárt csótányt?

Bizony azt, mert annyit még Király Kevin is tudott róluk, noha elég ergyán állt biológiából (is), hogy a csótányoknak aztán tök mindegy, merre járnak éppen az évszakok. Az egyik jön, a másik megy. A csótány marad.

Ebből is kitűnik, hogy a csótányok az évszakokat is túlélik majd. Simán.

Azt is röhögve abszolválják majd, amikor vörös óriássá puffad a Nap, és a Földön mindent felemészt, ami nem kőből van. És azt is, amikor a Nap magába roppan és pont egy olyan gonosz kis barna törpe lesz, ami körül a 42-es rója kirívóan és kihívóan dögunalmas köreit. Vagy fehér törpe. A csótányok majd meglátják, mi nem.

Király Kevin tehát azzal a nem teljesen határozott céllal slattyogott az Örsi úton felfelé, a Hosszúrét irányába, hogy valahogyan valamit szép sumákban böszmélkedjék. Egy olyan nem túl feltűnőt, de bizonyosan helytelent. Ezt már otthon elhatározta. Nahát nem azzal a határozottsággal, hogy ezt mondja: ejnye már, megyek csavarogni és ha úgy adódik, rossz fát teszek a tűzre. Ez egy amolyan késztetés volt nála, mint egy afféle tizenkét éves, kicsi kövérkés és kissé ridegen nevelt kiskamasznál. Ezért aztán a zsebébe is tett egy doboz gyufát. Nem, nem azért, hogy gyújtogasson. Kevin még bőven nem tart itt. Amúgy meg ki ne szeretné nézni a tüzet, ahogy például belekap a papírba. Például anno a fater egyik kiolvasott és meggyűrt Nemzeti Sportjába, aminek leányneve Népsort volt ám. Ma meg többnyire online. Azt ki tudna egy online Nemzeti Népsport alá égő gyufát tartani? Bár a Réten minden megtörténhet.

Kevinnek nem volt határozott célja a zsebébe csent gyufával se. Viszont úgy érezte, jó, ha van nála. Késő tavasztól őszig például bárhol lehet bogarat, hangyát égetni. Ez úgy megy, hogy becserkészel és levadászol egy bogarat, aztán, mint haragvó isten, derült avagy borult égből tűzzel sújtod. Az meg szegény azt se tudja, mi a bűne, mivel érdemelte ki ezt a kínt. Vagy keresel egy hangyabojt, a bejárat fölé gyufaszálakból apró máglyát építesz, a fele gyufát fejjel lefelé. a másik felét felfelé. És amikor szép nagy már a halál iszonyatos piramisa, akkor a skatulya utolsó szálával kezdődhet az autódafé: aki bújt, aki nem, hangyicsekek, Király Kevi beceneve: a HALÁL.

Na most késő tél lévén ugye se bogár, se hangya. De egy viszonylag száraz újság, nejlon, más éghető szemét, távolabb a lakóteleptől, már majdnem felfelé úton a Szabadság hegy irányába, ahonnan, lám-lám, soha nem jön le a kis piros vasút. Noha Jobbágy úr ezt megígérte a Rétnek. De hát ő a diliházban, ugye. Aki meg ezt szponzorálhatta volna, mint a Szilícium Rét atyja, immár végképp a Pokolban, talán. Hát tényleg muszáj volt Lucifert és szimpatikus csapatát innen deletelni, gyerekek?

Na, most már mindegy…

Bogár tehát nincs, a hangyák a bolyban szunyálnak, mint Hófehérke körül egymillió és hét törpe. Viszont csótány az van. És Király Kevin ismer is pár tuti helyet. Az egyik mindjárt az a csatorna lejárat birodalom, amelyikhez Teodóra is csatlakozott. Ám ott, mi már tudjuk, fiatal barátunkat kis csalódás érte. Az a néhány túlélő, akik legkésőbb nyárra itt már az Új Birodalom nagy öregjei lesznek, egyenlőre a mélységben és a homályban szontyolognak.

Így hát Kevin tovább slattyogott ama trafóházhoz, ahol azt a hullát is találták. Talán mi még emlékszünk rá, Hartai úr egyik bérgyilkosát csapta agyon itt az áram, midőn el akarta kapni a Trafóházban búslakodó Kelen Bélát, aki akkor bezzeg még nem volt jó srác. Sőt, a sátán cimborája volt. Ezért is úszta meg a legyilkoltatását. Akkor.

Ám a halott bérgyilkos miatt annak a trafóháznak bizony híre lett. Pláne az élénk fantáziájú kiskamaszok körében, akik enyhén túlsúlyosak és ridegen neveltek, és ő maguk is úgy érzik, hogy nem jók semmire, és nem is viszik semmire soha, mert buták és kövérek és lusták, és sose lesz jobb a bizonyítványuk közepesnél, és a büdös életben nem tudnak majd a kötélre a tornaórán felmászni.

Viszont ha elképzeli, hogy a bogár tízszer, százszor akkora, mint amekkora?

Akkor az már egy iszonyat veszélyes vadászat. Az a bogár akkor már olyan, mint egy predátor és egy alien kereszteződése. Egy hatlábú birodalmi lépegető! Na kérem, azért egy olyat levadászni, tűz alá venni! És megmenteni ezzel Leila hercegnőt! És most nem azért, de a hangyák nem tökre olyanok, mint azok a fekete uniformisban futkosó fazonok a Halálcsillagon? Amikor éppen nincsenek a fehér páncéljukba beöltözve? De. Pont olyanok.

Kevin titán tehát elballagott a csatorna fedéltől a hullás házig. És ott tüzetesen körülnézett, hátha megint hever ott valahol egy tetem. Nem valószínű, de az ördög sose alszik, maximum azt mondják neki: delete.

Na, és döglött patkány az hever itt néha.

De most nem.

És már fordult is volna, hogy a Hosszúrét felé letérve megnézze a sétányon elhelyezett szemetes kosarakat. Hátha talál bennük eltüzelni valót, vagy valami kincset, egy térképet a Fekete Szakáll legtikosabb tengeröbléről, ahol egy csak a víz alatt úszva elérhető barlangban körülbelül öt tonna arany van, és több drágakő, mint a Paksi Atomerőmű betonjában a Duna kavics, vagy mint amennyit a legősibb sárkányok a hasuk alatt melengetnek, amikor egy apró moccanást látott a trafóház falának egy mélyebb repedésében.

Na, az a moccanás volt Teodóra.

Akinek a „véletlenek” eddig neki kedvező hosszú sorozata itt vége szakadt.

Teodórának a világon semmi dolga nem volt ám ott a trafóházban. Még igazából a környékén se. Maga se értette, mért támadt arra késztetése, hogy elhagyja jó meleg kis fészkét a Terminál Bázis lejáratához közel. Kalandvágyból?

Ugyan miféle kaland várhat egy több ezer éves űrcsótány anyára, aki a glaxisok vándora szintúgy, mint annyi hozzá hasonló, vagy tőle teljesen különböző csillaglény, azon a körülbelül százötven méteren? Hát addig nem is várta semmi, amíg rossz időben, rossz helyen nem moccant egyet a fal repedésében.

Mert bizony ezt az álmodozó hajlamú és enyhén szadista Király Kevin észrevette. Közelebb lépett, odahajolt, megfürkészte.

Hoppá.

Egy csótány.

Aki bezzeg most menekülne, de mit ad a véletlen, a fal ama repedése számára zsákutca! Ilyen nincs. De van. Mert véletlenek nincsenek.

Na és akkor Király Kevin, a halál angyala már egy kigyakorolt mozdulatsorhoz látott hozzá. Első lépésben a gyufás skatulyából a markába öntötte a gyufaszálakat, és azokat a zsebébe tette. Jó lesz az még alapon, nem ám azért, hogy az utcát ne szemetelje. Második lépésben a skatulya dobozos részét, az üregével felfelé a repedéshez illesztette, éppen ott, ahol Teodóra megpróbált behúzódni a rémes végzete elöl. Csak hogy a végzettől menekülni nem lehet. Mivel hogy véletlenek nincsenek. A harmadik fázis volt a legkényesebb művelet, amihez egy szál gyufára Kevinnek mégis csak szüksége lett. No nem gyújtogatás céljából- bár ki tudja, a jövő mit hoz- hanem, hogy az üregében fogságba esett bogarat onnan piszkálgatással kiszekírozza, menekülésre késztetve őt. És nem ám nagyon piszkálni, nehogy súlyos sebet ejtsen rajta, nem befelé tunkolni, hanem csakugyan és amolyan kipiszkálós, félköríves mozdulatokkal toloncolni kifele. Mint amikor valami valahová beakadt. És szorul egy kicsit, de nem nagyon.

Bizony Kevinnek négy ilyen „gyere ki te, gyere már” mozdulatra is szüksége volt, amire a csótány belátta, a fal repedésében az üreg többé nem menedéke, hanem sírja lesz, ha ott marad. Iramodásra fogta tehát.

És most jött el a döntő pillanat. Eme vadászat csúcspontja. A gyufaskatulya dobozát úgy csúsztatni, hogy a csótány az üregből kihágván mindvégig alatta maradjon, és úgy csúsztatni el a dobozt a sima falon addig, amíg vége a résnek és sima a fal. Megvan! Immár csak a skatulya fedelét kell rátolni a dobozra, és a gőzelem tökéletes.

Igen. Király Kevin diadalt érzett! Jó hogy! Mért? A nagy vadász az elefántölő puskájával tán nagyobb tettet hajt végre, mikor száz méterről szívén lövi szegény elefántot? Ha elég pénze van hozzá, hogy megtehesse? Vagy a nagy hoho-horgász, amikor kifogja élete harcsáját? Ő tán ravaszabb csávó?

Csótány fogni puszta kézzel, egyetlen gyufás skatulyával, az majdnem olyan, mint egyetlen tőrrel vagy kopjával menni a vadkanra.

Kevin, a miheztartás végett jól megrázza a skatulyát, és hallja ám, hogy a csótánya ide-oda csapódik. Ennyi elég is aznap a kalandból.

És Teodóra itt elköveti azt a hibát, ami egyenesen taszítja tovább a végzete felé. Mert ha teszem azt ott, a Trafóház közelében, igaz, fényes nappal, de igen ritkán járt környéken visszaváltozik őrült űrcsótány anyává, és így közel kétszázszorosára duzzadva kirobban a skatulyából, rá erre a gonosz kis kölyökre, és ha már rajta van, mindjárt le is tépi a fejét és elmenekül, akkor még lett volna esélye. De nem tette, és persze nem azért, mert sajnálta a kis srácot.

Hanem mert hátha mégis jár éppen erre valaki. Akkor azt is meg kéne ölnie.

Ha többen, akkor többeket. És már egy letépett fejű hatodik bé osztályos tanuló is elég feltűnő eset lenne ahhoz, hogy kedvenc gyilkolási módszerére ráismerve rányomuljanak az űrpolipok, és rajtuk keresztül a fél Galaxis. Tehát nem kell a feltűnés. Majd éjszaka. Ez a kis mocsok most nyilván hazaviszi, vagy valahová, és fogba tartja ebben a skatulyában. Nos, bárhová is teszi le, ha minden elcsendesedik, akkor léphet és távozhat a…bárhonnan is.

Ésszerű, jó terv volt ám ez, csakhogy. Ha a végzet beindul.

A kis Kevin hazavitte Teodórát a gyufás skatulyába.

Otthon először betette az iskolatáskába, a tolltartó mellé, a már ismertetett célból. A nagyszünetben az udvaron a lányok sikoltásait kicsalni. Aztán a biológia óra első percében stréber módon jelentkezni, hogy tanárnő kérem, van ám egy csótányom, szorgalmira hoztam, és…kuncogás, a tanárnő elképedése, aztán a fejcsóválása, amikor látja, hogy Kevin nem szemtelen, hanem nagyon aggasztóan tompa agya ellenére mégis csak érdeklődő, és…

Viszont mennyivel jobb lenne, ha nem ebben a nyomorult skatulyában mutatná fel a foglyul ejtett vadat, hanem…

Király Kevin kivette Teodórát az iskolatáskából. A konyhába vitte, mert úgy emlékezett, hogy látott ott a polcon feldőlve egy két decis konyakos üveget, apa szavával élve nyeles kiflit, anyáéval: már megint ilyet vettél, jaj istenem, Lajos féle kisvárdai szeszes italt. Persze üresen, illetve az üveg oldalán nyilván maradt némi nedvesség,és főként alkoholos pára. Hát ebbe öntötte Kevin a csótányát.

De az se volt ám egyszerű, meg ne szökjön. Egy tölcsér kellett hozzá. Azt illesztette a két decis üveg szájához, abba öntötte ki a skatulyát, és rázta bele a tölcsér palástján hiába is kapálódzó dögöt.

Na akkor így a csótány már látszott is. És érdekes is volt őt nézni. Ahogy

jön-megy, futkos és egyre lassul. Talán belátta, hogy nincs menekvés?

Vagy csak az alkohol párától berúgott? Végül is egy olyan kis lénynek nem kell sok. Nahát akkor az apa megivott nyeles kiflijének a göngyöleg tokja került vissza a tolltartó mellé, miután Kevin elunta a mozdulatlanná merevedett csótányát bámulni.

Vajon dalolt-e Teodóra az alkohol gőzében? Vagy csak sírdogálva búsongott?

Lehet, ezt már nem fogjuk megtudni.

Aztán már késő este, amikor már Kevin szülei is lámpát oltottak, és a kisfiú is az ágyban szuszogott és összegezte az elmúlt napot, és elképzelte a következőt, amikor majd beviszi a vércsótányt az iskolába, és a nagyszünetben, és aztán…

Á, apa konyakos üvegje nem lesz jó! Hogy nézne az ki? Ilyen két dekás szeszeket csak az alkeszek isznak. Meg az apa. Anya legalábbis is azt károgja, sopánkodja. Meg túl nagy is egy kis csótánynak.

Valami kisebb kéne? De milyen kisebb?

Várjunk csak!

És Kevin mezítláb kicsoszogott a fürdőszobába, és ott kinyitotta a kisszekrényt, amiben neki egyébként kotorászni súlyosan tilos. De most szép halkan mégis megtette, hátha talál egy üres üveget, vagy majdnem ürest. Na és, mert véletlenek nincsenek, még szép, hogy talált is. Az anyu egy kis üvegét, ami egyébként előző életében tégely volt, benne valami női kenőccsel, de mostanában anya ebben tartotta az antidepresszáns tablettáit. Hogy m��rt pont ebbe? És mért nem jók azok ott, amiben a patikusok árulják? Csak. Ki értené anya szándékait, tettének okait, amikor azok többnyire még anya számára is kifürkészhetetlenek.

Na most ebben a tégelyben momentán nem volt egyetlen tabletta se, csak valamennyi morzsa. És akkor Kevin ebbe öntötte át a hót részeg Teodórát.

Aki a gyógyszer morzsáktól pluszban totál kiütődött.

És csak akkor kezdett úgy-ahogy kikecmeregni a másnapos kómából, amikor Kevin őt mutogatni kezdte a lányoknak az iskolaudvaron a nagyszünetben.

De azt az égést.

Szegény Kevin.

Sikoltozás? Semmi. A lányok csak ránéztek Teodóra ványadt, undorító testére, aztán mélységes lenézéssel, biggyesztett ajakkal a kövérkés kis hatodik bésre.

Fúj, de undorító vagy.

Ez volt a legtöbb reakció.

Ő ám. A Kevin. És nem Teodóra az üveg tégelyben.

És akkor a biológia óra?

Az legalább nem lett égés.

Kevin nem is mert jelentkezni. Mivel ez az óra nem is annyira biológia lett, hanem rendőrségi. Mivel egy Vilmos őrnagy nevű fazon elkezdett nekik vartyogni a drogokról. Hogy ne már! Hogy vigyázat! Hogy aki egyszer elkezdi. Meg a szokásos baromságok.

Így aztán Kevin elhatározta, hogy kihozza a csótányából a legtöbbet.

Súgva szólt a padtársának, a Zizis Zolinak, hogy most figyeljen súlyosan, mert most ő szabadon ereszti a vadat. De nem ám, hogy azért, legyen tényleg szabad.

Hanem azért, hogy rácsapjon újra, mint kékvércse a mezei pocokra.

Elkapja, hogy aztán egyenként kitépkedje a lábait.

Hát ezt már hallotta a Teodóra, mert már lecsavarta a Kevin a tégely kupakját. És belátta a Teodóra, nincs mese, muszáj lépnie.

Egyetlen bestiális ciripeléssel feladta töpörödött alakját, és visszaváltozott egy két méter hetven centiméter hosszú, a hátsó négy lábán állva két méter magas, szőrös és nyáladzó és gyilkos csáprágóit csattogtató űrcsótány anyává.

Körülötte robbant a tégely, a pad, és tört a szék, amin szegény szerencsétlen Király Kevin ülve elkezdte volna a lábműtéteket. Teodóra rázuhant Kevinre, meg a padtársára. Sziszegve pattant fel és fordult körbe.

Megjelenése olyannyira döbbenetes volt, amit persze nem lehetett ép ésszel felfogni. Nem hogy felfogni, még szinte észlelni se. Annyira más volt ez, amit az emberi szem megszokott. Úgyhogy döbbent csend vette körül. Alatta Kevin persze nyomban elájult, és most az egyszer a hasznára volt a dundisága. A párnái óvták meg a komoly sérüléstől, a lelkit kivéve.

Teodóra előtt, ha már a „véletlen” így hozta a következő lehetőségek adódtak.

Körülbelül három perc alatt kiirtja az egész osztályt, a huszonhat gyereket, a tanárnőt és Vilmos őrnagyot, aki ugyan nem dermedt le tőle teljesen, de fegyver nem volt nála. Minek is hozna magával egy drogmegelőző órára? Nos, a gyors vérfürdő után menekülhet. Például az ablakon. Vagy visszaváltozik megint apró csótánnyá, és beújítja a falban bekkelő taktikát.

De változhat cserepes növénnyé is. Sőt, rövid időre még Király Kevin alakját is magára ölthetné. Vagy felrobbanthatná magát. Vagy maradna űrcsótánynak?

Esetleg ismét legyen Teodóra? És így irtsa ki az egész osztályt, a tanárnőt és az őrnagyot? Aztán lerángathatná a tanárnőről a ruháját, magára kapkodhatná, és kisétálhatna az osztályteremből. Talán még ez lenne a legfrappánsabb megoldás. Tetszetős azoknak, akik netán horrora vannak akadva.

Ehelyett Teodóra még az összedőlt pad mögött, félig-meddig takarásban megpihent néhány másodpercig. Aztán szép csendben szokott emberi alakját öltötte magára.

Feltápászkodott.

Megengedett magának egy fáradt kis mosolyt. Elsősorban Vilmos őrnagyot jutalmazta vele.

- Úgy hallottam, égre-földre keresnek, őrnagy úr- szólal meg vidám hangon, szinte csevegő stílusban. És csak akkor kapcsol, hogy valami még mindig nagyon nem stimmel vele, amikor lenéz magára. No persze, anyaszült meztelen.

Na ja. Látott már valaki házi csótányt ruhában? Nem benne megbújva, hanem felöltözve, persze.

0 notes