#tudós

[multidezo]

Interjú az orosházi születésű Dr. Hargittai István kémikussal

Békés Megyei Hírlap, 2003.07.01.

[gogmstuff]

ca. 1810-1815 Doña Josefa Tudó, Countess de Castillo Fiel by José de Madrazo y Agudo (private collection). From history-of-fashion.tumblr.com/image/614468587447549952 via pinterest.com/fraurosenmaier/biedermeier-porträts/1810er/ 1588X2000 @72 1.5Mj.

[ruhrkanalnews]

POWER AUS ANDORRA FÜR SG-WELPER UND SG-RUHR

Im Februar steht für Nàdia Tudó Cubells die Weltmeisterschaft an, für die sie sich bereits qualifiziert hat.

Bochum/Hattingen- Aus den Pyrenäen in den Ruhrpott. Klingt verrückt, ist aber wahr! Die SG Welper hat seit diesem Monat mit der Leistungsschwimmerin Nàdia Tudó Cubells eine ganz starke Sportlerin in den eigenen Reihen. Sie stammt aus Andorra und wird über die SG Welper auf höchster Wettkampfebene für die SG Ruhr starten. Die ersten großen Ziele hat sie bereits im Blick und trainiert darauf…

[tomato-cherry]

a fasz kivan a magyar házival 🤩🤩

[riariahistoria]

Boldog születésnapot fényképezés!

1827ben két francia, jelesül Joseph Nicéphore Niépce és Louis Daguerre találkoztak és két évre rá társultak (anyagi okok miatt). ez azért fontos, mert mind a ketten a fényképezés technikáján dolgoztak. 1833ban Niepce váratlanul elhunyt, de mivel akkorra szinte tökegyedül feltalálta és lefektette a technikát, Daguerrenek csak túl kellett őt élnie és a jól megkötött szerződésüknek hála "feltalálhatta" a dagerrotípiás képrögzítést és elnevezhette magáról. 1837re teszik az első dagerrotípia elkészítését és egy évvel később az első embert is megörökítették.

(mutatom:

hátborzongató látni hogy mennyire modern és mégis mennyire múlt amit látunk)

1839. január 7én François Arago (aki tudós, politikus és meglehetősen jelentős ember a korban), Daguerre pártfogója jelenti be a talámányt a Francia Akadémián. majd ezen év augusztus 19én a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia együttes ülésén hihetetlen nemzetközi érdeklődés közepette, a vegyi eljárást részletezve ismertetik a dagerrotípia készítését, hogy bárki szabadon foglalkozhasson vele. a világnak ajándékozza a francia állam, a két feltaláló pedig életjáradékot (Daguerre 6ezer, Nicéphore örököse pedig 4ezer frankot) kap évente. tessék elképzelni ezt Gates-Jobs-Musk vonalon.

pillanatok alatt világsikert arat a technika és ez az augusztus 19. lesz a nap ami megint teljesen megváltoztatja a világot. a festmények mint információk kora lejár és miatta nem tudunk bajszot rajzolni a kilenc évvel később a múzeumunk előtt rajcsúrozó Sanyinak, mert a dagerrotípián van neki basszus (kalózkendő meg a vállára papagáj, az hozza az egyest a felháborodott magyartanár elsápadása után).

nem hiszem hogy Daguerre vha is álmodott arról hogy majd a farzsebünkben hordjuk a fényképezőgépünket és a 6ezer képet amit az elmúlt egy évben lőttünk a világ másik felén meg a sarki cipőboltban hogy akkor a kéket vagy a fehéret vegyem. de egyértelmű, a dokumentálási kényszerünk ezzel nem csökkent és amíg létezünk cígőljük ezt a mániát mint a keresztet. a papírba zárt, jpg-be tömörített pillanat az örökkévalónak.

szóval boldogat fényképezés, és mert ez az én szülinapom is (ahogy Bill Clintoné és Matthew Perry-é is) hozom az utolsó fotót amit a telefonommal csináltam:

néha vannak ilyen twitter threadek hogy rakd ki az utolsó képet amit csináltál, nem hiszem hogy a 4 lájkolómtól kérhetem ezt arcvesztés nélkül, szóval fotózzatok ma egyet arra a napra gondolva amikor 185 éve megszületett a fotózás mint műfaj és ezt nekünkadták a franszhiák 😎

csíííííííz!!!!!

[diogenesz2020portugal]

Szörnyeteg Lajos, a világ legszebb laptopklaviatúrát-legügyesebben-lehányni-tudó macskája

[turistakrem]

Japán első nap (az igazi)

Előrebocsátom, hogy teljesen zavarba hoz az érdeklődésetek. Ezt a blogot annak a 8 embernek kezdtem el írni 10 éve, akik folyamatosan érdeklődtek az utazásaimról azért, hogy ne kelljen 8-szor leírni ugyanazt. Tegnap óta viszont 100-zal több a követők száma - kicsit bénító így írni, de egye fene, folytassuk.

Ott tartottam, hogy a későbbi géppel késve indultunk Sanghajból és a leszállás után jött a határellenőrzés, szalagok között S alakban kanyarogva. Volt időm, megszámoltam: 90 emberből állt egy sor és 11 sorban kanyarogtunk és mosolyogtunk össze ugyanazokkal, egyre kevésbé őszinte mosollyal. Nagyon gyorsan és hatékonyan dolgoztak a határőrök, de így is másfél óráig tartott, amíg megkaptam a pecsétet az útlevélbe. Aztán még egy online kitöltendő vám-deklaráció várt, de az már ment percek alatt.

A történetem megértéséhez szükséges némi személyes szálat is megpendítenem. A felnőtt, huszonéves gyerekemhez jöttem, aki 5 éve, 2019 nyarán jött ki szerencsét próbálni. Már 2020 tavaszára megvolt a jegyem, de a covid hamarabb ideért és a japánok voltak azok, akik a leghosszabb ideig tartották fent a karantént - a történelmüket ismerve talán még élvezték is, hogy nem jöttek be külföldiek. A karantén 2022 novemberi feloldásával aztán lettek más, személyes bajok, amik akadályozták a kijutásomat, de most eljött végre az idő. Szóval, ha kérdezné valaki, hogy “mibű” - hát a gyerekem iránti szeretetbű, abbó.

Az 5 év utáni viszontlátás jelenetét ugorjuk is át, az nagyon személyes és nem vagyok író, hogy bármit is tudjak érzékeltetni az eseményből, csak játsszátok le a fejetekben.

Sajnos a “későbbi géppel jöttem, na und” -tétel Tokióban nem így megy. A világ legnagyobb városában éjfél után nincs tömegközlekedés a reptér és a város között. Mondom: nincs. Niente. Keine. A következő alternatíva kínálkozott: megvárjuk az első vonatot 5.30 körül vagy kifizetjük életem legpofátlanabb taxiszámláját. Osztottam-szoroztam és az jött ki, hogyha most nem megyünk haza kialudni magam, akkor még egy nap el lesz cseszve, de minimum a délelőtt. Szóval vettem egy nagy levegőt és rányomtam az Uber “megrendelem” gombjára és máris több, mint egy heti minimálbérrel lett könnyebb a kártyám. De éjjel 2-re már ágyban voltunk, hogy 9-től nyakunkba vehessük a várost.

Ez itt az kilátás az erkényről éjjel.

Reggeli után első utunk egy nénihez vezetett, akinek ajándékot hoztam, aki egyidős az anyukámmal. Ismeretlenül és ellentételezés nélkül segítette a fiamat az elmúlt időben jó tanácsokkal, ismeretségekkel, ajánlásokkal. A néni veje magyar, nagyon szeretik egymást, ezért van egyfajta pozitív attitűdje a magyarok iránt. A fiam pedig tisztelettudó és figyelmes - szóval kölcsönösen hasznos barátság lett közöttük.

Ültünk, beszélgettünk, kiderült, hogy mérnök vagyok - erre a néni fogta a telefonját és áthívta egy mérnök ismerősét. Aztán kiderült, hogy tudok németül: a néni fogta a telefonját és áthívta a barátnőjét, aki tudott németül, hogy gyakorolhassa a németet. Az én szívem tényleg csordultig telt szeretettel a néni iránt, aki olyan volt, mint a kisgyerek, aki előveszi megmutatni minden játékát a vendégeknek.

A történet azonban váratlan fordulatot vett, ugyanis a németül tudó néni egy 89 éves egykori operaénekes volt, aki Bécsben végzett és gyakorlatilag az összes német operaszínpadon megfordult, dolgozott Karajannal, dolgozott Patrice Chéreau-val - szóval teljesen leolvadtam tőle. Kifejezetten választékosan beszélt németül és olyan sztorijai voltak… Egy kicsit már kínos volt, ahogy egymásba feledkeztünk, a fiamnak és a barát-néninek kellett jelezni, hogy most már menjünk, mert más kalandok is várnak Tokióban.

A közlekedés - csodálatos. Vasárnap volt, nem utaztak sokan, amit Budapesten már egy közepesen zsúfolt időszaknak mondanék. Ülőhely nincs és mozgatni kell az állókat le- és felszállásnál, viszont még nem voltak fehér kesztyűs tolóemberek a peronon. Apropó peron: zöld festéssel jelzik, hogy hol várakozhatsz a szerelvényre, hogy a kiszállók gyorsan el tudják hagyni a peront. A beszállni akarók az ajtó jobb- és baloldalán felsorakoznak(!) a zöld festésen és ütemesen beszállnak, miután a kiszállók távoztak az ajtóval szembeni piros sávon. Fillérekből megvan és tökéletes.

A Meiji Jingu volt az első dolog, amit Japánban megnéztem. Ez ugye a sintoista főszentély, ahol maga a Meiji császár mutatta be az áldozatokat az Égnek. Ezt már százszor láttam képeken, szóval nem borított meg. Viszont. Amekkora mákom van, a szentély parkjához tartozik egy írisz-kert, ami ritkán virágzik, de akkor nagyon. És hát nagyon virágzott, köszönöm Meiji-császár.

A szentély és kertje után megnéztünk egy új plázát egy sarokra innen. Tudom, a pláza ciki, de az Immersive Experience nevű állandó kiállítás és a többszintes tetőkert ad némi distinkciót mondjuk az Alléhoz képest.

Onnan ugrás a Császári palota melletti parkba, ahol főleg a sztorizás ment, de azért persze figyeltem is arra, ami körülöttem van.

Estére Shubuya. Azt hittem elviselhetetlenül fáradt leszek, de ez a fortyogó negyed annyira felpörgetett, hogy alig akartam hazamenni. Ezen a képen nem egy tér van, hanem az emberek éppen átkelnek a híres haránt-zebrás kereszteződésen.

Nem tudom érzékeltetni a háromdimenziósságát ennek a világnak. 3-5 szinten halad a forgalom minden ponton, abból kettő kötöttpályás, 1-2-3 gyalogos szint. A google maps is csak rétegenként tudja ábrázolni. (1-B5)

A plázák tkp felhőkarcolók alsó emeletei, de sok magasházban van sky roof, ahová simán és ingyen felmehetsz lifttel. Ha itt nem ugrik be az Ötödik Elem, az Andor vagy a Szárnyas fejvadász vertikális városa, akkor nem láttad ezeket a filmeket.

És aztán mindig van valahol egy tér egy tetőn, ahol leülhetsz és lehűtheted a felpörgött CPU-kat az agyadban. És elmondhatod a gyerekeknek, hogy mennyire hiányzik, de hogy 24 óra is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy megértsd, miért akar itt akar élni.

[zeroz2ro]

Bassza meg, sajnos felnevettem.

[csacskamacskamocska]

Tudja/nem tudja elkerülöm

Csak pár gondolat a tegnapi posztomhoz:

A narcisztikus SZEMÉLYISÉGZAVAR is egy spektrum a rejtett narcisztikustól a mindenki által felismerni vélt grandiózus narcisztikusig. Az extrovertált, domináns embereket sokszor tévesen hisszük narcisztikusnak, a visszahúzódóakat sokszor tévesen nem gondoljuk annak.

Bárki viselkedhet alkalmilag vagy egyes reakcióiban úgy, mint egy narcisztikus. Ezért is dobálóznak annyit ezzel a címkével. De attól még nem az. Több dolognak kell együtt állnia egy szakember által kimondott diagnózishoz. De az is igaz, hogy nem jutnak el szakemberhez, így nekünk nem marad más, mint a találgatás. De azért ebbe gondoljunk bele: találgatás.

Néha eljutnak pszichológushoz, de nem azért mert felismerik, hogy valami baj van velük, hanem mert mondjuk depressziósak lesznek. Szóval a kényelmetlenség miatt, nem azért mert érdekelné őket, hogy másoknak mit okoznak. Nem érdekli őket. Nekik igazuk van.

Ritkán sikeres a terápia. „Okosabbak” a terapeutánál és ha a kényelmetlenség elmúlik, már tűnek is el, nehogy más dolgokat is megpiszkáljanak.

Alacsony az empátiás készségük. De kifelé képesek akár magas empátiát is mutatni, eljátszani. Hatalmas önsajnálat van bennük, ennek a kifejezése úgy tűnhet, mintha mély érzéseik lennének. Nincsenek.

Bár tudható, hogy sérült emberek, akik belül szeretetre, megértésre, kapcsolatokra vágynak, de SENKI, aki nem szakember, nem tudja őket meggyógyítani. A gondolat, hogy majd te gyógyultra szereted, az olyan mint azt gondolni, hogy te nem fogsz meghalni.

Ha tudja is, hogy narcisztikus, mert valami módon összeállt a fejében, nem érdekli. A saját létezését pontosan megfelelőnek tartja, mindenki más hülye, aki nem viseli el. Ő ilyen.

Többnyire nem tudja. Ami teljesen logikus, mindannyiunknak vannak részeink, amik számunkra nem láthatóak, nem tudatosulnak. Olyan részek is benne vannak ebben, amit önmagunk védelmében a pszichénk nem mér össze soha semmi mással. Lehasítja, betokosítja, elzárja, elfalazza. Az ismert gondolataink, érzéseink, motivációink, cselekedeteink, vágyaink, stb, stb egészével azonosítjuk magunkat – és tartjuk magunkat tökéletesnek. :) Amikor valamiben nem tartjuk magunkat tökéletesnek, akkor az olyan dolog, ami NEKÜNK kényelmetlenséget okoz. (ebben nem különbözik senki a narcisztikustól) Ha nem okoz kényelmetlenséget, nem tartjuk hibának. :D Ez is nagyon logikus, ezért is nagyon sokfélék az emberek. Ugyanarra a dologra lehet valaki büszke, valaki más meg szégyelli és túladna rajta. :)

Ha nem kell velük élni, együtt dolgozni, akár élvezhetjük is a narcisztikus személyiségzavar pozitív hozadékait. Mert a figyelem és grandiozitás vágyuknak lehetnek a közönség számára pozitív hozadékai. Lehet pl kíváló színész, nagyszerű tudós, akárki. Mit tudod te, hogy mit művel a kapcsolataiban?

Elkerülni hogyan lehet? Erről rengeteget írnak a segítő csoportokban, ahogy az egész témáról is. Én alapvetően azt gondolom, hogy az önismeret sokat segít, mert nem véletlenül kerülünk bele ebbe az örvénybe. A saját problémás részeink okán leszünk áldozatok. A túlzott empátia, túlzott elfogadás, engedékenység, konfliktuskerülés és önértékelési zavar jellemző. Nem ellenük kell védekezni, mert az valóban egy félelemmé, paranoiává válik. Egyszerűen közelebb kell meghúzni a határt a saját érdekeinkhez. Ez kicsit viccesen hangzik, de próbálom jól kifejezni. Fel kell ismerni hamar, hogy nem jó, nem élvezem, nem tetszik, és akkor nem engedékenynek lenni, hanem elköszönni. Mivel a lovebombing idején minden nagyon szuper, ez nem könnyű, de VALÓJÁBAN már ebben az időben is ott vannak a jelek, csak hatalmas pozitívumok takarják el, szoktatnak hozzá az ő világához. Leegyszerűsített példa: minden fantasztikus, épül a kapcsolat, teljes flowban vagy, és hopp, két napig nem jelentkezik. Aztán igen és ad egy hatalmas rózsacsokrot (bármi pozitívumot). Két napig úgy gondoltad, hogy ez valahogy nem okés. De a "rózsacsokor" miatt elfelejted a két nap várakoztatást. És természetesen van magyarázat, mindig mindenre van magyarázat, és a magyarázatból mindig az derül ki, hogy te vagy aki rosszul gondolod, rosszul értékeled, rosszul érzékeled és hülye vagy, ha mást gondolsz, mint azt, hogy neki igaza van. Vagyis minden negatív élményed után azt fogod gondolni, hogy hülye vagy, hogy ezt gondoltad. Ez nagyon erős figyelmeztető jel. Jó kapcsolatban nem magyarázatokból jövünk rá, hogy felesleges volt az aggodalmunk, a félelmünk, hanem a kölcsönös változásból. „– Szétizgultam magam, hogy nem jelentkeztél. – Sajnálom, rosszul alakultak a dolgaim. De majd figyelek rá, hogy legalább egy sziát mondjak, ha az téged megnyugtat. :)" helyett egy narcisztikus „– Szétizgultam magam, hogy nem jelentkeztél. – Megőrültél? Annyi dolgom volt, azt se tudtam ki vagyok, kurvára nem volt időm rád. Ne csináljunk már ebből drámát!"

Nagyon kedves, odaadó emberek is kelthetnek bennünk ellenérzést. Azzal sincs baj. Nem kell megerőszakolni magunkat. Hallgassunk a belső hangra. Ha azt mondja menekülj, akkor menekülj, mert nem állsz készen arra az emberre. Ha azt mondja próbáld meg, akkor próbáld meg, majd szól, ha menekülj. Ezek a dolgok változnak. Épp a napokban oldottam fel valakit a blokkolásból, akit eddig szívből gyűlöltem. Rájöttem, hogy semmi bajom vele. Semmi olyan, amit másnál ne tolerálnék. Akkor mi is a baj? Hogy egy játszma része volt. És a blokk feloldásától kisimult a bensőm, a belső igazságérzetem. De ez már egy másik történet. Csak hallgasson mindenki a belső vezérére. Mert akkor, ott, éppen arra alkalmas, arra érett, az szolgálja őt. A bevállalt szar is. De ez is egy másik történet. :)

@alyrarkhon @sisylvietta @oldmacykerenew @newlifeprojects

[sztupy]

Ha a magyarul nem tudó párodat elviszed a Düne feliratos változatára

Készülj fel arra, hogy a felét továbbra is neked kell lefordítanod neki a film közben, mert a fremen részeknél csak magyar felirat van

[sarqstic]

Azt szerettem meg...

Azt vettem észre, hogy sokszor egészen apró dolgokon múlik, hogy megszeretek-e valakit vagy sem.Veled kapcsolatban például, azt szerettem meg, ahogy várlak. Azt a készülődést, ami a találkozást előzi meg. Még az ajtónak is más hangja van, amikor neked nyitom ki. Azt szerettem meg, ahogy megölelsz és teszed azt olyan erővel, hogy közben összeszorítod a fogaidat.

Azt, ahogy a nevemen szólítasz. Már amikor leírod is mosolyt csalsz az arcomra vele.Azt, amilyen gyengéden érsz hozzám vagy azt, ahogy lábujjhegyen nyújtozkodva adok neked egy puszit. Vagyis sokat. Sosem adtam csak egyet.Azt szerettem meg, ahogy beszélsz és közben jobbra balra mozgatod a fejed. Az olyan édes.

Azt, ahogy mondod nekem, hogy "aranyos vagy" vagy épp azt, hogy "büszke vagyok rád."Azt szerettem meg, ahogy beszélünk egymással. A témáinkat, a hangsúlyokat, a szavakat, amiket használsz. Szeretem a tökéletes napodat és azt, ahogy haladsz az álmaid megvalósítása felé. Nem mondtam még, de nagyon megszerettem azt, amilyen nő vagyok melletted. A lágyságomat, az értő figyelmemet, a humoromat és a szenvedélyemet egyszerre adni tudó nőt. A veled töltött időben felértékelődnek a percek és elrepülnek az órák. Olyankor ünneplőbe öltözik a szívem, mert megszerettem azokat az ízeket, illatokat, hangokat és azokat a szívdobbanásokat, amiket a te közeledben érzek.

[otthonzulles]

az MTÜ, a hoteltulajdonosok szervezetének kápói mennek ki a szállásodra, hogy centivel mérjék le mekkora az ágy vagy a törölköző és fenyegetőznek, hogy az új házban a zuhanytálca dukkóján egy körömnyi lepattanás miatt bukhatják az egész minősítést, aminek a végén eleve van egy szubjektív értékelés, magyarul ha nem tetszel nekik, amúgy is szopsz. a czikk paywallos.

"Hogy aszonygya mennyi watt teljesítményű legyen a vasaló, mikró, pirítóssütő, hogyan kell előírásszerűen kulcsot átadni, hova és mekkora szögre akasztva kell szabályosan házirendet kifüggeszteni, abban mi legyen leírva, ezeket tehát már nem a törvényileg hülyegyerekké degradált szállásadó, hanem a mindent is mindenkinél sokkal jobban tudó hivatal hivatott eldönteni, szabályba foglalni, ellenőrizni és büntetni."

" „Összességében a mi szálláshelyünk sose volt egy szálloda, sose volt egy luxus (5-6 ezer/fő/éj). Mindig is a kispolgároknak szólt, akik egész évben spóroltak, hogy lejöhessenek a Balatonra ketten vagy a családjukkal. Mi ennek próbáltunk megfelelni, és sikerült is, mivel sose távoztak tőlünk elégedetlenül. Most ezzel az új minősítési rendszerrel megfosztják attól a jogtól a kisembert, hogy évente egyszer nyaralhasson egyet a Balatonon, mivel jelenleg az összes olyan szálláshelyet bezárják, ami az olcsóbb kategóriába tartozik” – mondta Dániel."

[pajjorimre]

Nem tudom volt-e, de úgy felbasztam magam hogy nem is érdekel.

*A Böjte Csabát és Kásler Miklóst is soraiban tudó szervezet szerint az első és másodfokon pedofil bűnsegédként elítélt, majd Novák által elnöki kegyelemben részesített K. Endre valójában nem is pedofil bűnsegéd. A bicskei gyermekotthon hajdani igazgatóhelyettese szerintük „abban segített, hogy a felelősségre vont elkövető felelőssége csökkenjen, ám ebben is ártatlannak állítja magát”.*

Hát a kurva anyátokat, egyesével és százasával is.

[tuntetesinfo]

RÁNK érsz? Szülői petíció átadása dr. Sára Botond főispánnak

Közös, hosszú (kb. 1,5 óra) sétára invitálunk minden, a gyerekeink jövőjéért aggódó, tenni akaró és tudó felnőttet és gyereket, aki szívesen elkísérne bennünket az új otthonunktól Budapest Főváros Kormányhívatalához (1056 Budapest, Váci u. 62-64.), ahol megkíséreljük átadni dr. Sára Botond főispánnak az ügyünket támogató, aláírt petíciót.

Budapest Főváros Kormányhivatala augusztus 28-án, kedden azonnali hatállyal visszavonta a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) által fenntartott két budapesti iskolánk működési engedélyét, épp a tágas, korszerű, (nekünk) új épületünk teljes körű felújításának hajrájában, a tanévkezdés előtt 3 munkanappal.

Mindkét intézményünk hiánypótló a magyar közoktatásban. A tanulóink olyan SNI, ADHD, BTMN és/vagy nehéz sorsú családok gyerekei, akiket az "átlagos magyar iskola" nem tud és nem is akar befogadni.

Közel 300 gyerek érintett, óvodások és első osztályosoktól gimnazistákig. A döntés sokkolta mind a fenntartót, a munkatársakat, mind a szülőket és tanítványainkat is. Mi, minden érintett felnőtt dühösek, elkeseredettek vagyunk, felháborodásunk határtalan, a gyerekek zokognak, és velünk együtt kilátástalannak érzik a helyzetet. A fenntartó minden jogi lépést megtett, de rohan az idő, hétfőn indul az új tanév.

Ne feledjük: tegnap ők, ma mi, holnap ti!

Útvonalterv: Üllői út - Kálvin tér - Kecskeméti utca - Egyetem tér - Szerb utca - Váci utca 62-64. Bármelyik ponton is várjuk a csatlakozni szándékozókat.

Ha változás vagy új infó van, itt jelezzük.

[donb]

advent

megint eszembe jutott egy régi-régi cikk (zárjelben: Vietnám ma már á-val írandó)

Karácsonyi jegyzet a vietnami kalapról

Van nekem egy öreg, szakadozott vietnami (zárójelben: kéne arról is egy Korrektorblog-post, hogy Vietnamot a-val kell írni, nem á-val, ahogy annyi mindenfele írják-mondják (én csak tudom (higgyék el nekem, nemcsak a helyesírási szótárakból tudom, igazi vietnamiaktól is (mellesleg Viet Namban latin betűs írás járja, márcsak azért is a (namost próbáljuk meg bezárni az összes zárójelet))))) kalapom, tudják, az a lapos, kúp alakú izé. A kalap a vietnami szesz- és dohányárus asszonyról jutott eszembe, akitől a minap becherovkát vettem a Lehel alagsorában; hozzá járok Teacher's viszkiért meg kávéért (és ha már ott vagyok, bagóért, köhögőscukorkáért satöbbiért) is.

A vietnami szesz-dohány-édesség árus asszonynak – európai uniós aspektusból különösen – szívszagattó sorsa lehet; ő zár ott az aluljárószinten utoljára (gondolom, boltja a hajnali redőnyhúzáskor is mindig nyitva van már), mégis, akárhány órája rohangált már le-föl zsúfolt polcai közt, mindig ugyanazzal a kedves mosollyal kérdezi, amikor elém rakja az utoljára kért minimálárréses gyarmatárut: „mást nem?”. Mást, momentán, nem. A halottaimat nem volna rossz, de őket, kedves, úgyse tartja a polcain.

A minap sírtam ide, ebbe a rovatba Edit halálát, és igen, jutott eszembe keserűen, pakolhatnék ide tovább egy sorozat könnyfacsarós jegyzetet (ötven felett, úgy látszik, ez úgy adódik, mintegy) nagyanyáimról – a kőbányai proletár asszonyról (igen, prolizós buzik, igazi ember volt, az orsószilánkkal a szemében, félig vakon, világháborús özvegyen, beteg dédanyámmal (anyósa, mellesleg) a nyakán, nevetve-adva mindig magától értetődőn (rumos praliné, istenem)); meg a tiszteletes asszonyról, az elsős elemisták örökös tanítónőjéről (ő nevelt fel, ha meggondolom (mennyi mindent cipelünk belőle apámmal, jézusom)) –; Dénes unokabátyámról, szinte kölyökként pusztult (szinte szó szerint); vagy Lajosról, a pofázógép-vitabuzi reformkommunistáról, ordítva vitatkoznánk hetente a politikáról filozofice, dehát az önpusztító baromja – fiatalabb volt nálam bár – nem érte meg még az Antall-kormányt sem (hiányzik, rettenetesen); és vannak még, de hagyjuk.

Illetve, pofátlanul belelököm még a sorba Andrást. András él és virul, de amióta megjárta a politikai-államigazgatási hatalom magasb régióit, nem lehet emberi hangon szót váltani vele, isten bizony, elsiratom néha emiatt. Azért, mert ő is benne van, hogy nekem fontos, ki van-e téve egy vessző, lent vagy fönt nyit-e az idézőjel, egyáltalán, tükröz-e bármit is a szedéstükör. Gimnazisták voltunk, 1971., elcipelt magával nyári munkára a Révaiba, trógeroltuk a félkész könyveket a kötészeten, birkóztunk röhögve a spénben, jártunk a szakik nyakára nyomdásztudományért (tudja még valaki ebben a komputéros világban, mi az a linószedés?), betűmintakönyvért, életért; András kezdett dumálni ott a folyosón a három vihorászó, csitriszerű vietnami lánnyal.

A csitrik végzős egyetemisták voltak, derült ki lassan, hozzánk képest érett asszonyok, összehaverkodtunk mégis rendesen, egy évig mászkáltunk hozzájuk a műegyetemi kollégiumba. A nevetős cigányképű vagány és a légiesen karcsú gyönyörű nevére, szégyenszemre, már nem emlékszem (András lökné őket kapásból, biztosan), de Huongot nem felejtem el soha. Villamosmérnöknek tanult, arra a karra vezényelte a kommunista párt, pedig bölcsész volt, velőig, nyelvzseni, úgy beszélt magyarul, mint senki született, és vágta a József Attila-összest, eszméletlenül. Igazi kelet-ázsiai fazon volt, rövid lábak, kis mellek, nagy fenék, kerek arc; és szerelmes voltam abba az addig sosem tapasztalt hatalmas szellembe; meg abba a mindent kibíró vietnami mosolyba. Tőle kaptam azt a foszladozó kalapot.

72-ben ő lediplomázott, hazament, én előfelvételis katona voltam a legsivárabb Duna–Tisza közi homokon (buzi tudós, hülye zsidó, fókára, katona!). A század-KISZ-klubban láttam meg a szoc.-modern csővázas dohányzóasztalon púposodó újsághalom tetején mosolygó arcképét. Hosszú antiimperialista cikk volt a Népszabadságban annak apropóján, hogy Le Kim Huong, a Pesten végzett mérnöklány néhány nappal hazatérte után Hanoiban (Ha Nôi, vietnamiul, és j-vel kell ejteni, hanoj) meghalt. Bombatámadás áldozata lett. Az Amerikai Egyesült Államok hadserege akkor bombázta utoljára Hanoit. (Itt most – bölcs vietnami mosollyal – mellőzzük az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportőri akcióiról feltoluló olcsó analógiákat.)

A minapi csarnoklátogatás után, enyhén becherovkaközi állapotban azt képzeltem, hogy szenteste az asztal mellé telepszik a halpástétom, a gesztenyés pulyka meg a töltött káposzta mellé, mennyből az angyal, kopott rizsszalma kalapban egy vietnami mosoly. https://index.hu/velemeny/imho/kalap/