#nagy fehér főnök

[tartsdmegazaprot]

:Ddd az egyik legjobb dolog ami az interneten történik, az a nagy fehér főnök

“ez a rakló etet minket SZARRAL”

[drakvuf]

A nagy fehér főnök

Kurva szar.

[drakvuf]

látszik, hogy csórók vagytok és nem fizettek elő az rtl+-ra, mert nincs a listán a nagy fehér főnök

[otemporamores]

Telex: Buzizva, cigányozva, nőket verve is lehet érzékenyíteni?

kultúra 👍👍

de hadd legyen egy kis kontrapunkt is:

[stegal]

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=10159387185924874&id=51452649873

“Kicsi vagyok,

Székre állok,

Onnan egy nagyot kiáltok;

Fideszesek, a kurva anyátok!”

2020-ban történt Magyarországon.

Maffia kormányunk kihasználva a világjárványt, kiteljesítette tolvajlását és cserbenhagyta állampolgárait.

Márciustól kilőtte a rendezvényipart, és felismerte a lehetőséget, hogy újabb címszó alatt lehet lopni, és rátenni kezét vagy befolyását az élet különböző területeire, így a kultúrára is.

A könnyűzene állítólagos megsegítésére előrukkoltak a Raktárkoncertek elnevezésű, elhibázott koncepciójú mutyival.

De hiba csúszott a rendszerbe, mivel rábízták pár fesztiválszervezőre 100 banda bejuttatását. Ez a lista úgy állt össze, hogy a felkért fesztiválszervezők leadtak 100 nevet, hogy náluk kik lettek volna a programban. Pár tökösebb beírta a HétköznaPI CSAlódások, 30 éves punk banda nevét is. Persze nem mindenki merte, de mi ezt is megértjük. Ami viszont tény, hogy itt az elmaradt rendezvények fellépőinek nevei kerültek a listára, nem a haveroké. Így ezt lehet támadni, de ez “az igazság fáj” dolog tipikus esete, úgy gondolom. A fesztiválprogramoknak nem véletlenül része 3 évtizede már a társaság...

Na, ezt nem kellett volna, jönnek rá rövidesen a döntéshozók, de már késő.

Az örök lázadó, és mindig a széllel szemben hugyozó társaság, számolva azzal, hogy ebből megint "baj lesz", bevállalja. Mert a rock and roll nem csak egy tánc... a punk meg nem csak pogó.

Minden ment is a maga útján, ahogyan azt előre megjósoltuk, a média felkapta a dolgot, hogy ott szerepel pár meglepetésnév is a listán, így a Hétköznapié is. Az állandó rendszerkritikus, és valljuk be orbán- és fideszutáló társaság nem kicsit bökte az arra érdemesek szemét.

Mindenki tette a dolgát. Kommentelők egym��snak estek, a színtér butábbik fele értetlenül kapkodta a fejét, vagy egyenesen árulást kiáltott. Akik eddig gyűlölték a társaságot, azok most is belemagyarázták a dologba, amit szerettek volna. Akik hangulatot szeretnek kelteni, azok azt tették, és várták a hatást. Akik értették, azok értették. Mi is ismerünk bandákat, akik nem vállalták, mert jaj, mit mondanak az emberek, meg “nekem vannak mindenféle barátaim”... Ők látva a felhajtást, meg a pár negatív kommentelőt, egyből igazolva érezték magukat, hogy tessék, de jó, hogy nem vállaltuk. Szerintünk meg ebben a stílusban nem baj, ha tökösebb vagy az átlagnál.

Kormányoldalról is megindult a gépezet, sose érdekelte őket az igazság, a korrektség, vagy egyszerűen csak a tények, miért pont most lett volna ez másképpen. Sértődött zenészek, propaganda televíziósok, politikusok, volt minden.

Közben röhögtünk az egészen. Tudjuk, hogy lehet, sírni kéne inkább ezen, de nevetni azért mégiscsak jobb. Amikor azt veszed észre, puszta létezéseddel milyen zavart tudsz okozni a rendszerben. Pedig mi meg sem mozdultunk, csak csináltuk a dolgunkat, jött az értesítés, majd elvállaltuk, mire az az oldal ráébredt, hogy jaj, ők nem kellettek volna. És igazából nekünk semmit nem kellett tennünk, csak tettük a dolgunkat, és léteztünk, ahogy a zenekar ezt teszi 30 éve.

Egyszerű ez amúgy, ez a banda 3 évtizede a hazai rockélet szerves része, akkor is, ha ez valakinek tetszik, és akkor is, ha nem. Koncertjeivel, kiadványaival, termékeivel, és hanganyagával bevételt termel. Része a klub- és fesztiváléletnek. Minden járulékos költség, adó, Artisjus díj, stb. megfizetése rájuk is vonatkozik. Úgy zenekarként, mint magánemberként. A rendezvénytilalom ezt a társaságot is keményen érinti. Elmaradt turnék, koncertek, fesztiválfellépések, jogdíjak, shopbevétel. És elmaradt a 30 éves jubileumi koncert is például. Ebben a környezetben készített a zenekar egy új albumot is (Csókol Attila...).

Az állam nem a fidesz, az állami megsegítés nem a fidesz pénze. Ezeknek a döntéseknek egy normális világban nem szabadna, hogy közük legyen a politikához. Ennél több magyarázat úgy gondolom, nem kell, egy értelmes gondolkodó embernek pont elég.

Nagyon szomorú látni, hogy ők maguk ezt másképpen gondolják, de sok esetben az “átlagemberek” és még szakmabeliek is. Mondjuk az tény, hogy pl. nyúlják az Artisjus pénzeket, hogy azt saját körükben osszák szét, hogy egymást jutalmazzák pályázati pénzekkel, támogatásokkal, meghívásokkal, kitüntetésekkel. Az meg jó nagy hülye, aki akkor gondolja magát csak állampolgárnak, amikor elvesznek tőle, akkor meg (ál)szerénykedik, amikor van egy ilyen lehetőség, amiért mozdulni sem kellett, csak nem kellett olyan butának lenni, hogy nemet mondjál rá. Mert ha azt teszed, ezt is elrakják. Asszisztálsz a lopáshoz? Akkor a puszta létezéseddel is azt teszed, kösd fel magad!

Szóval kezdődjék a tánc.

Egészen elképesztő, hogy kiderül, konkrétan politikusok figyelik a háttérből a dolgot, hogy belső viszály alakult ki abból, hogy bekerültünk, és egy szerény szeletet elviszünk a tortából. Főnök kezd el hívogatni, közvetíteni, hogy csillapítsa azt, amit alapvetően nem is kéne irányítani. Majd elkezdenek szerződéssel kiszorítgatni. Persze nem abból a fából faragtak minket... Csodás, amikor telefonon hívogatnak alkalmazottak, és nekik kellemetlen, hogy ki kéne hagyni számokat, amikor azzal keresnek meg, hogy retteg a vezetőség a balhétól (kérem?), stb. Mindig akkor hívnak telefonon, amikor nem akarják, hogy írásban nyoma maradjon... Aztán nagy nehezen megállapodunk, kitűzzük a felvétel időpontját.

A koncertre vihettünk vendégeket, amit meghirdettünk az új lemez támogatói programjában résztvevők között, többen élnek is a lehetőséggel. Ennek örültünk, mert legalább vannak tanúk.

Cuki, ahogyan jelezgetik felénk, hogy külön meg vagyunk figyelve, külön figyelem összpontosul ránk, más elbírálásban vagyunk, mint a többi banda, hogy a koncertre jönnek a főnökök, mert kíváncsiak...

Ferinek van évek óta egy fellépőruhája, egy sima fekete póló, amelynek nagy kövér fehér betűkkel ennyi van írva a mellkasára: SOROS.

Feri ebben a pólójában jelent meg a Raktárkoncerten. Mindenki tök kedves és rendes volt velünk, a technikusok röhögtek, többen, azt mondták velünk vannak, meg ilyenek... Én meg nem is értettem, hova kerültünk, mi folyik itt? Nem egy kibaszott koncert ez, és kész? Furcsa volt ezt megélni.

Felvétel elején kamerapróba, stúdióhang beszól, kis türelmet kér. Vezető technikus, mint küldönc megjelenik, az a kérés, hogy le kéne venni a pólót. Feri: NEM. Akkor nem vagy hajlandó levenni, lecserélni? Feri: NEM. Emberünk kis türelmet kér és távozik. Várunk, stúdióhang: Oké, részünkről rendben, kezdhetjük.

Később raktam össze a képet, hogy a stúdióból voltunk megfigyelve...

Vittünk magunkkal egy bohócot, beöltözve, sminkesek által kifestve, parádés volt. Rohadt jó dumákat nyomott, semmi direkt politika, de odafirkálás gazdagon, leginkább a fidesz szlogeneket visszamondva. Egyébként egy hivatásos színészről beszélünk. Gondoltuk, színesíti az előadást, és a felkonfokat ő mondja többnyire, így bohócjelmezben, sminkben, parókában, elváltoztatott hangon, még inkább csak színészi játéknak minősül szereplése.

Ezt a bohócot elverték a szombati fellépés után, hétfőn, fényes nappal a lépcsőház bejáratában olyan, a köznyelv fogalmazása szerint “kubatov emberei” típusú (hova gondolsz) szekrényhátúak, öten. Pont akkor, micsoda véletlenek vannak. Szombaton a vírushelyzetre hivatkozva mindenkinek le kellett írnia a nevét és adatait egy papírra a helyszínen, majd hétfőn, mikor ment haza, ott álltak a kapualjban, és annyit kérdeztek tőle, mint a produkció egyetlen fővárosi tagjától, hogy te vagy az a színész gyerek? Igen, színész vagyok, és se szó, se beszéd, le a földre és ütötték, rúgták. Majd minden félelem nélkül, nem sietve távoztak. Amúgy azt már a helyszínen is mondta egy hölgyemény, hogy a bohóc vállalhatatlanabb volt, mint a zenekar. És az utolsó dalt biztos nem vágják bele (Viktor), mert az durva. Hát jó.

Később mikor érdeklődtünk az anyag iránt, “csináljuk” válasznál többet nem kaptunk. Semmi egyeztetés, mint ahogy elvileg lennie kellett volna. Meg azért ehhez szakmabelinek sem kell lenni, hogy normális esetben hogy történik ez.

Pénz felét közben megkaptuk. Majd egyszer csak, jó sokára, decemberben megérkezett egy készre vágott anyag az októberi felvételből. Nulla egyeztetéssel, hogy ez van, ezt kéne gyorsan leokézni.

Tudod csak mi maradt ki belőle? A bohócunk teljesen, és a kormány szempontjából cikinek tartott számok, Viktor, Abszurdisztán, Geciország, stb. De amin beszartam, hogy láthatóan úgy vágták az anyagot, hogy Feri pólóján a SOROS felirat ne nagyon látsszon, és persze, vagy ezt kapjátok vagy semmit, szólt lényegében az ukáz, ismét csak telefonon, szóval jobb lenne, ha jóváhagynánk.

Annyira paráztak, hogy megint kerülték az írásos kommunikációt, és a főnök hívogatott többször is, és ismét rá kellett döbbenni, hogy ezek hogy be vannak szarva, egy súlytalan, underground, punk produkciótól, hogy külön vagyunk kezelve, meg minden. Szánalomhegyek.

Egy dolgot nagyon-nagyon szeretnénk leszögezni, a velünk konkrétan kapcsolatban álló személyek, technikusok, szervezők, dolgozók, mind-mind nagyon jól és rendesen bántak velünk, korrektül és profin végezték munkájukat, nekik ezúton is nagyon szépen köszönjük! És én úgy gondolom, a projektért felelős személy is korrektül szeretett volna eljárni, a jóindulat vezérelte, csak elővették miattunk, amit sajnálunk. Ez tipikusan az az eset, amikor a szakmaiságot felülírják emberi hiányosságok, a rosszindulat, a politika és a párt. Persze azt sem tudhatjuk, mennyire jó zsaru / rossz zsaru játék volt ez.

Azt hozzáteszem, hogy velünk nem forgattak beköszönő-, vagy reklámvideót, és semmi ilyesmit sem, de ezt annyira nem is bántuk. Nem volt élőbejelentkezés, vagy reklám, de még a Facebook poszt sem, vagy előre meghirdetve a felvétel időpontja, vagy annak megjelenése, ahogyan azt más produkciók esetében láttuk. Amikor írom e sorokat, leellenőriztem a hivatalos felületeket, és a weboldalon is csak mi vagyunk így... le is mentettem. Sokáig semmi nem volt, egy kurta leíráson kívül, most már oda feltettek igénytelenül, egy igénytelen, a koncerten készült fotót, mert fotós is volt, de soha nem láttuk a képeket. A videót azt feltöltötték a tudomásom szerint.

A felvételt végül leokéztuk, minőségében jó lett, ahogyan ennyi pénzből, és komoly szakemberektől ez el is volt várható. Annyit még elmondanék, hogy a bohóc jól van, szerencsésen megúszta. Feljelentést nem tettünk, mert minek? Törés vagy maradandó egészségkárosodás nélkül megúszta szerencsére, valószínűleg nem az volt a cél... Hogy miért is nem kötekedtünk a kész felvétel láttán? Mert mi értelme lett volna? Nem erőből akartuk mi ezt megoldani, az a másik fél stílusa. Nem akartunk bíróságra járni. Inkább saját költségen felvettük a koncertet újból, a bohóccal együtt, sőt már a színpadkép részeként, hogy ki se lehessen vágni, mint egy vízjelet. Persze a felkért stáb nem is élne ezzel az eszközzel.

A koncerten konkrétan ugyanazok a dalok és átkötő szövegek hangzottak el, mint ott és akkor.

Nem sírunk, nem panaszkodunk, a történetet elmeséltem, elmeséltük, mindenki szája íze szerint fogyasztja úgyis a sztorit. Mi csak megfőztük.

HétköznaPI CSAlódások – NERaktárkoncert 2021.01.31. vasárnap 18:00 óra

Jó szórakozást!

“Kicsi vagyok,

Székre állok...”

A szervező

Fotó: Kósz Jenő

Smink: Kósz-Derváli Dalma

[szaller]

ázsiai filmjeim (385-386.) - 2020 október

385. Spring, Summer, Autumn, Winter... and Spring (Kim Ki-duk) Dél-Korea Kénytelen vagyok egy bosszantó technikai malőrrel kezdeni, ugyanis a drága pénzen vett díszkiadású, felújított képű blu-ray lemezen csak koreai felirat van, angol nincs (a hátulján szereplő ígérettel szemben). Persze DVD-n is nagyon szép a film, csak azt nem tudom eldönteni, hogy ez egy mélybuddhista alkotás, vagy pszeudo-buddhista. Én ez utóbbi felé hajlok, mert hiába van tele a film vallásos metaforákkal és szimbólumokkal, hiába szól magáról az élet körforgásáról (már a címében is), valahol egy szatírikus hangszínt érzek ki belőle, de ebben talán a rendező egyéb filmjeinek a hangulata befolyásolhat. Arra 17 év után kellett rájönnöm, hogy az utolsó színben maga Kim Ki-duk alakította a kungfuzó testnevelő szerzetest.

386. The Great Buddha+ (Hsin-yao Huang) Tajvan A zenéjét már vagy egy éve hallgatom és csak nemrég derült ki, hogy ez filmzene (spoti / youtu). Akkor nem kérdés, hogy megnézem! És sokkal jobb, mint vártam, kezdve onnan, hogy a rendező egyből az elején a nézőkhöz beszél, mintha a kommentár hangsávja futna, és néha bölcs narrátorként visszatér a fontosabb fordulópontoknál. Az alapból fekete-fehér film képi világát (és csóró főszereplői életét) a főnök mercijének fedélzeti kamerájának színes videói vidítják fel, egészen addig, amíg egy nagy titokra nem bukkannak. Innentől aztán a dráma/szocio-kommentár/vígjáték háromszögben brillírozik a film egészen a végkifejletig.

folyt. köv.

[pauszkopkodo]

Ma valahogy eszembe jutott, hogy „Ha én főnök lennék,

– a kakasokkal kelnék, – egész nap dalolnék, – aranyat lelnék, – és ½ 8 előtt 5 perccel magamhoz kéretném a Jelenléti Ívet, – peckesen járnék, – peckesen járnék-kelnék, – kérnék kávét, – a nőket becsülném, és becsülés közben (ha-ha-ha) vigyáznék, – lenne pénzem, paripám, fegyverem, – igazam lenne, – nyakkendőm lenne és magam kötném, – a hajamat megigazíttatnám, a nadrágomat vasaltatnám, pulóverem semleges lenne, de drága holmi, frizurám hagyományos, de makulátlan, – orrocskámat kifújnám, és – nagy, vörös kérdőjeleket rajzolnék a hiányzó aláírásokhoz, – sorakozót fúvatnék, és a távközt és a takarást személyesen ellenőrizném. (…)

Ha én főnök lennék – időkutyákat tartanék véres húson, – és a későn jövők békaügetésben ugrálnának a folyosón, – örülhetne az, aki „öreganyám”-nak szólítana, mindazonáltal – sem a viselkedés, sem a nyelvtan szabályait nem szegném meg, de ez csak bizonyos merevség árán sikerülne, – díjaznék, pikkelnék, rossz fényt vetnék, – lopnék, csalnék, hazudnék, – mindenkit megfingatnék. (Úgy lenne táncolva, ahogy fütyülve lenne; és: szépen lenne fütyülve.)  (…)

Ha én főnök lennék – a krétakört, amelyet az íróasztalom köré rajzolnék, nem léphetné át senki, csak én és a takarítónő, – nem szólíttatnám magam „elvtárs”-nak, hanem „Főnök úrnak”, és jelenlétében mindenkit elvtársnak szólítanék, csak Sári nénit nem, a takarítónőt, – 7 babám lenne, 7 × 7 főnököm, 7 testület tagja lennék: Szot plénum, a szakszervezet központi vezetősége, a szakszervezet elnöksége, szakszervezeti bizottság, szakszervezeti végrehajtó bizottság stb., – de és már hajnalok hajnalán, még mielőtt a reggeli kávémat meginnám, fölhívnám telefonozó készülékemen a hatalmi szervezet titkárát, aki a húgom lenne, a barátom, akivel kart karba öltve füstöltük ki annak idején a fondorlatos bandákat, melyek megkísérelték visszagurgatni a történelem kerekét, aki a nagybátyám lenne, a sógorom, felmenőm, fiam, ápolóm, takaróm, én édes mindenem, de higgadt maradhatnék (…)

Ha én főnök lennék (…) – óvadékot adnék dosztig, – hűtlenül kezelnék, célzatosan hallgatnék, hiányoznék a pecsét, – fennforognék, cipót sütnék, – hatásköri állapotban leledzenék, – jogtalanul legeltetnék, – könyveket égetnék és tűzilármát csapnék, – (…) a gépkocsivezető gázpedálon tartott lábára lépnék, Matuska Szilvesztert, hátul a pihéknél, hol aranyosan fölszikrázik a napfény, nyakoncsókolnám, – szökött fogolynak vajaskenyeret adnék, (…) – a bélyegeket leáztatnám, az ügyeket befolyásolnám, – kezem kezet mosna, – kicsikarnék, – szöknék, zendülnék, bujtogatnék, (…) – kovácsolnék, vészhírt koholnék, díszjelet viselnék  (…)

Én, ha főnök lennék, tudnám, mi az izgatás. A női beosztottak is, ha-ha-ha. Méltányos lennék, selymes és jóltáplált, mert ha valamely alárendeltem sajtóközlemény útján egy néven nevezhető termelési rendszert és azzal kapcsolatban az államhatalomnak a rendszerrel szemben tanúsított magatartását tenné bírálat tárgyává, és ugyan a közlemény hangja nemcsak nem lenne tárgyilagos, hanem eléggé éles is lenne, mindazonáltal nem annyira a mondott rendszert fenntartó osztály ellen irányulna, hanem inkább a kormányzatnak a helytelen munkás- (vagy tőkés-) politikáját támadná, megemlítvén, hogy némelyek mely nagy összegeket kidobnak egy doboz szivarért vagy egy éjszakai „muri” kedvéért – ezek fölött szemet hunynék, mert szemem be lenne csukva: a szemhéjak érintkeznének! (…)

Ha én főnök lennék – természetesen emlékeznék azokra az időkre, amikor még nem voltam főnök, – emlékeznék leállított beruházásokra, melyeket akkoriban mindenki jónak és fontosnak tartott volna, s ha lett volna is valami gigantománia a vezetésben, a hangulat jó lett volna akkor, még téliszalámit is lehetett volna kapni, – emlékeznék, hogy mennyire szerettem dolgozni, – szép idők lettek volna azok, – emlékeznék kora KISZ-tagságomra; ma viszont túl komolyak, felnőttesek a kiszesek, az inú játékos hév hiányzik belőlük, – emlékeznék, de emlékekből nem lehet megélni, így – érdeklődésemet személyekre lebontanám, – időt szakítanék, – tettlegesen lenyűgöznék (…)

De bizony ha én főnök lennék – előbb-utóbb a helyzet javulna vagy rosszabbodna, – még mielőtt azonban istentelenül félni kezdenék, – és a leveleket fogvacogva elkoboznám, – előbb, kérem, napernyők oltalmába menekülnék, (…) – dúskálnék, – égre-földre esküdöznék (túlóra, plafonfelszabadítás, bértömeg, célfeladat, kommunista szombat, kommunista vasárnap, dob-szerda), – ko – hol – nék, – de teljesíteném az éves tervet a mutatók szerint (beleértve a deviza egyenleget is). Ha mikor elérkeznék a nap, és mondanom sem kell, főnök lennék – a látogatáskor díszelegnénk, – a kemény, beosztottas, lelkesítő megjelenésre vetnénk a fő súlyt, – de aztán félelmetes „hurrá”-kiáltással egymásra törnénk (itt csak győzni lehetne vagy meghalni lehetne), – a kulacsban friss víz lenne s a lódingban a puskapor száraz,– miközben én fagyos telefonokat bonyolítanék, és a büszke sólymok röptét figyelném, – egy test lennénk és egy lélek, és aki velünk lenne, nem lenne ellenünk, aki nem lenne velünk, az ellenünk lenne, nix pardon für jozef veverka (a magyar embert verekedésre tanítani nem kell, az vele született!), – állásrendszereink zegzugos árkaiba rőzsét cipelnék, és ott kiismerném magam, – feltűnően már nem tarolnék, – a magyarokat sértő nyers kifejezéseket kerülném, (…) – a rejtőzésre való törekvés lenne a vérünkben, a terephez simulnánk (ez: idő és fáradság, de: busásan kamatozik), – éjjel a vakrémület keltésében látnám a siker titkát, ilyenkor nem köhögnénk, de ha hó lenne, hóköpenyt viselnénk, mely fehér, mint a hó, – a „felgöngyölítést” „elreteszeléssel” akadályoznám meg, – (…) hangosan buzdítanék, a hazámra jellemző virtussal verekednék, szív- és haldöfésre, valamint fejvágásra specializálnám magam („specialista” lennék, és ez lenne a „specialitásom”), fürgén mozognék, ráugranék, visszaugranék, hárítanék, félreugranék, lábaimat megvetném, az éjt nappallá téve gyakorolnék: fedetlen nyílt állásból, fedezékből stb., – szakcsoport értekezletet tartanék   (…)

Ha én főnök lennék – bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá, – de ha arcom kipirulna és lenne szederjes, akkor fejemet és felsőtestemet magasra pócolnák, – legyezgetnének, – ütögetnének, – körmömet szépen ráspolyoznák, – csapkodnának vizes ruhával, – csiklandoznák az orromat, talpamat ecettel dörzsölnék  (…) – halk, erélytelen patáliát csapnék a célból, hogy a zászló csúcsa rézsut fölfelé és előre nézzen, – feküdnék szigorú ágyamon, melyhez csak „lépés”-ben vagy „futás”-ban lehetne közelíteni (a „lépés” hossza: 75 cm, a „futás-lépés” hossza: 90 cm), – és vigasztaltatnám magam, megérteném magam, megbecsültetném magam, – örülnék az újságoknak, a jó könyveknek, a befőttnek, – szívemet erőszakoskodás nélkül megnyerném a jónak, szeretettel bánnék magammal, az apostoli lelkek szemefénye lennék, – mellőzném a világi hiúságot, – erős kézzel megtisztítanám az ízléstelen búcsúztatókat az elfajulástól, a rokonok dicséretétől, az érdemek sorakoztatásától; erre a népet lassan, de fokozatosan nevelném (…) – (…) megtiltanám, hogy akár patkány módjára való meneküléskor, akár mert lejárt a munkaidő, a beosztottak igénybe vegyék a Páternosztert, megkövetelném, hogy kerékpárral közlekedjenek, jobbkézzel madárfogással átfogván a kormányrúd közepét, a fesztelen ülés közben puhán tartott kezekkel és hátgerinccel fölfogván a kerékpár ingásait, fejüket karakteresen föltartanák, – „Imához!” szómra kuss lenne, ha én főnök volnék, – és az örök világosság fényeskednék nekem… Igen. Istenem. Ha én főnök volnék, kötényem is honnan volna.

(Esterházy Péter: Termelési-regény, 1979 – V. fejezet, részlet)

[telaviv-delhi]

Amphetamine overload

Avagy a munkahelyi szpídjárvány, avagy a pokolépítés az emberiség kedvenc tevékenysége

Gyesre készül az alkesz kisfőnök, Vladek meg, az ex-alkesz nagyfőnök csúnya szórakozást talált magának: a három rangidőst egymás ellen kijátszva versenyezteti a reménybeli helyettesi posztért. Néhány nap elteltéltével a nagy nyilvánosság előtt mindegyiket, külõn-kūlön félrehívta egy kis beszélgetésre. A gyanúsan felvillanyozva visszaérkező wannabe kisfönökök ilyenkor kettözött erővel kezdtek dolgozni, valamint gecire kihajtani a szart a csipegetési lánc végén levőkből. Konfliktus borìtékolva, az állítólagos barátok most egymással is marakodnak a hatalom és pénz igézetében. Ráadásul mindhárman rajta vannak a szpíden, a hangulat kezd elviselhetetlenné válni, amolyan hangulatos amfetaminos pszichózisban a brigád, kialvatlanság, paranoia, beszólogatás, ellenségeskedés. Hallottad ezt?!!! A Szürke volt! Egy félkarú nő követ napok óta. Láttam valamit a tūkörben, de mire odanéztem, eltűnt. A mennyezeten közlekedik. Azt mesélik, hogy egy Máriusz nevű csóka beszállt a teherliftbe, de mire az leért, Máriusz teljesen megőszült. Mások szerint le sem ért, nyomtalanul eltünt a liftből két szint között. A Szūrke tehet mindenről.

sötét rettegés gunnyasztott

fekélyes volt az ódon város 

Istentől elrugaszkodottan áporodó

Hallása természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett

a kinti fekete város alattomos fészkelődése

a kinti fekete város alattomos fészkelődése, a patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban

A sötétség bozsgott a megmagyarázhatatlan hangoktól

a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést

vérfagyasztóbb emlékezetű hely

apró, szőrös, fehér agyarú valamiről makogott

Beszélt a Fekete Emberről

különös borzongás fogta el

csorba emberi fogak hagyta harapások

felhangzó gyereksírás

a bűz, mely e rettegett időszakok után árad

Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha, és a felszín mögött még mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem pusztult el mindenestül a szörnyű múlt 

Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból érkező, a meghallhatóság peremén repeső más hangoknak az örökös, iszonytató sejtelme

mindig megdermedt, mintha valami szörnyűséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és mindenestül elnyelje őt

túl voltak az ép ész határain

sátáni erővel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme,

sátáni erővel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme,

Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színű félhomállyal és érthetetlenül zűrzavaros hangokkal teli szurdokokba, melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzőiről ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte, hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak, ugyanakkor megőrizve néminemű groteszk kapcsolatot az ő eredeti arányaival és tulajdonságaival

nem volt képes szavaltba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva

buborékcsomókra, lábasfejűekre, százlábúakra, élő hindu bálványokra és orfikus tűztől ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegető és borzalmas volt minden, amit látott

iszonyatosan nyers félelem öntötte el

rikoltó-bömbölő hangzavar

undorító kis fertelem

kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól

nyüszítő imák

A halk, osonó, képzelt lépések megőrölték a bátorságát. És ráadásul egyre erősebben érezte, hogy valaki győzködi, tegyen meg valami szörnyűséget, amire ő képtelen. 

Undok rosszakarat és diadal ült az arcán

lélektelenül szólnak vékony fuvolák

iszonyatosabb, mintsem leírható

egyre közeledett, sárgásfehér agyarai rémítően csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila derengésben

Csikorgó vihogás

az összefolyó rikoltás és bőgés eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó, szörnyű csúcsponthoz közeledne

reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdő sziklás hegyoldaton. Mezítláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja emelni a lábát. A közvetlen közelében levő meredély kivételével mindent eltakart a gomolygó pára, és nem mert rágondolni, miféle hang szólhat ki ebből a párából

Ismeretlen erő parancsolta a szemét érthetetlen irányba, és ő tehetetlenül bámulta egyfolytában a padló egy üres foltját. Ahogy haladt előre a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb csúszott, és déltájt sikerült legyőznie a semmibe való bámulás kényszerét

dőlt róla a hideg verejték

úgy érezte, szörnyűséges és legyőzhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, ősöreg alaknak a gúnyos tekintete

Órákig ült némán és báván, szeme lassan vándorolt 

látta az ablak mögött a halványlila izzást

a torkát markolászta a névtelen vakrémület

ez egy szemernyit sem csökkentette a lila derengés ijesztő jelentését

túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán

Láz – lidérces álmok – alvajárás – hallucinációk – sodródás egy égi pont felé 

Aztán, miközben alulról-fölülről valami iszamosnak tűnő anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje, bekövetkezett az elmozdulás – az elragadtatás villámcsapásában véget érő elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelősen és szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó.

Hártyaként ülepedett mindenre a halálos rettegés

Szörnyű, fuldokló sikoly

az iszonyat örvényében ébredt

reménytelen zűrzavar kavargott a fejében

a megtébolyodástól való félelmében reszketve tántorgott 

de a legfurább volt az a gyorsan elfúló vékony gyereksírás

Valami iszonyatos rettegés uralkodott el rajta, és mintha egyfolytában azt várta volna, mikor sújt le reá valami megsemmisítő csapás

a fortyogó űrben mindjobban erősödött és gyorsult az elmosódó dallam, valamely kimondhatatlan és elviselhetetlen csúcspontot jósolva.

a búskomor szerelő azóta se józanodott ki, és váltig szellemekről és szörnyűségekről nyüszít és motyog.......

Ilyenkor érdemes lépni, körbeszaglásztam.ismerőseim között meló érdekében, de a legígéretesebb lehetőség is problémás. Magyar szobafestők, 15 eurós órabér, ingyen utazás, de a derék magyar brigád az alkohol mellett rákapott a kokainra is.

- Gyerekkori haverom a főnök, nem rossz ember, de a cucc már elintézte az agyát - mondta Csaba, a rotterdami kspcsolat. - Én akkor költöztem el, mikor a szamurájkardot a nyakamhoz tartva felszólított, hogy azonnal hozzak egy ūveg jégert a boltból. Mindezt kisminkelt szemekkel, teljesen meztelenül, álló fasszal és vibrátorral a seggében.

[vonalkazottfeju-lapiposzata]

A nagy FŐNÖK-kacsa lista 2019!

Amikor a baszós kacsa listát csináltam, még sajnos viszonylag hiányos ismeretekkel vágtam neki az adatgyűjtésnek. Ludak is kerültek bele, erre panaszkodott is valaki jogosan, így hát itt van egy új lista, aminek a célja nem más, mint az, hogy megmutassa, milyen gyönyörű kacsinnyók maradtak le a múltkor. Elfogultságomat a tengeri récék és bukók felé bocsássátok meg!

A listát ezennel kacsahangokkal is bővítettem, de lehet, hogy ezek meghallgatásához regisztrálni kéne az ebird-re, ami amúgy egy tök jó hely, szóval szerintem megéri.

10. Szemüveges réce (Anas specularis) - Argentina és Chile területén honos Mintha szemüvege lenne! Értitek! Minden bizonnyal nagyon okos állat. Mérsékelten fenyegetett. Hanggal sajnos nem szolgálhatok :(

9. Üstökösréce (Netta rufina) - Európa, Ázsia Megfognád a fejét. (Hang) És akinek még szintén megfognád a fejét, az a

8. Bóbitás bukó (Lophodytes cucullatus) - Észak- és Közép-Amerika akinek egyébként nem mindig ilyen a feje, de most a szerkesztőségünknek bepózolt rendesen! (Olyan videót nem találtam, amin tisztán kivehető a hangja, de érezzétek szabadnak magatokat rákeresni.)

7. Nyílfarkú réce (Anas acuta) - Európa, Ázsia Aranymetszés. (Hang)

6. Kis bukó (Mergellus albellus) - Észak-Európa, Észak-Ázsia Kicsit mondjuk úgy néz ki, mint a srác, aki mindenkit bántott a gimiben, de azért csodálatos a tiszta, fehér tollazatával, melyet élénkfekete sávok díszítenek. (Hang - egyébként mindig elfelejtem majd újrafelfedezem, hogy ezt angolul SMEWnek hívják :DDD)

5. Csörgő réce (Anas crecca) - Európa, Ázsia, Észak-Amerika Engem mondjuk az ARANYOSSÁG szótári definíciójára emlékeztet a hangja (youtube link) csörgés helyett.

4. Tarka réce (Histrionicus histrionicus) - Alaszka, Kanada, Grönland, Izland, Szibéria Tarkának tarka, annyi bizonyos. Érdekes kacsakromoszómákkal rendelkezhet! (Hang)

3. Zuhatagi réce (Merganetta armata) - Dél-Amerika Ő a sebes vizű folyókat szereti. (Hang)

2. Cifra réce (Anas formosa) - Ázsia Ez a kacsa szebb, mint szeretni és viszont szeretve lenni. (Hangja - youtube. Megéri meghallgatni.)

1. Sarlós réce (Anas falcata) - Észak-Ázsia Idei első helyezettünk egy igazi kacsakülönlegesség. Hangot nem találtam, de itt egy videó, melyen country zenére szexelnek, miközben komoly emberek a méregdrága kameráikkal elmélyülten kattintgatnak.

[drakvuf]

A nagy fehér főnök 4: Skinhead pipeline

Szóval a főhős kölke szerelmi bánatában leborotválja a fejét és beáll a helyi skinheadekhez.

Másnap a nácik kiviszik a gettóba, hogy provokálja a cigányokat, akik majdnem agyonverik. Otthon elbeszélget vele a transz nagynénje és harmadnap már újra normális ember lesz.

Nem feltétlenül érzem, hogy ma tanultunk valamit, de legalább ebben a részben volt FF.

[idunlilithohlin]

III.rész Necrolust (kb. Halálvágy)

Végre elérkezett a másnap reggel, mikor Dead felhívott. Hangja kissé álmosnak tűnt.

-Hej, IdunLilith

-Hej Dead – köszöntöttem. - Remélem, jól aludtál.

-Annyira nem, de egy kis hideg víz és rendbe jövök. Akkor hol találkozzunk?

-Készítenék rólad egy képet a Trollheim Kraftverk melletti erdőben. Nincs messze innét, még gyalog is elmehetünk.

-Oké. Akkor elmegyek a kiállítóteremhez.

-Rendben.

Dead nem sokára ott volt, ahol megbeszéltük. Fantasztikusan nézett ki. Most nem egy Sodomos, hanem egy Mayhemes fehér t-shirt volt rajta, meg a fekete bőrkabátja és egy másik nadrág.

-Ez a ruha nagyon fog passzolni.

-A Mayhem logó is az én munkám.

-Á fantastisk. Igazán tehetséges vagy. Mit szólt Euronymous, hogy fotózkodni jössz?

-Nem mondtam el neki.

-Akkor majd meglátja a képeket és el fog ámulni.

A Trollheim Kraftverknél nem lehetett képeket készíteni, mert ipari területnek számított és ott általában tilos a fotózás, de tőle min. 1-2 km-re az erdő kiváló festő és fotóhelynek bizonyult.

-Tetszik ez a terület - jelentettem ki. - Nagyon inspiráló.

-Kråkstadban sokat jártam az erdőben. Ha lesz kedved és eljössz, készíthetnél ott is képeket rólam.

-Kiváló fotómodell lennél.

-Csak az nem egészen az én világom. Pózokba vágni magam, mindig azt csinálni, amit a másik mond, szóval nekem ez nagyon nem megy.

Dead rendkívül félénk volt, még most is, amikor csak én voltam ott. Belenéztem gyönyörű kék szemébe. Egyszerűen nem értettem, hogy miért ennyire visszahúzódó. Vajon bántották, vagy valaki esetleg... NEM! Rá sem akartam gondolni erre. Deadet szexuálisan zaklatták volna? Ez lehetetlen. Egyszerűen el kellett hessegetnem ezt az ostoba gondolatot.

-Nos, ideje felkészülnöm. Veled kivételt teszek a fotózás terén, mert tudom, hogy jó képeket fogsz készíteni. Ja, és nem dirigálsz, mint mások.

Felkészültem a fotózásra. Dead megállt az egyik fa előtt.

-Hagyjam a kabátot?

-Készítek egyet bőrkabátban és egyet anélkül.

-Tudod, eleget kapok a soványságom miatt, főleg Hellhammertől. Ő kigyúrja magát rendesen. Van egy kép, amin még az undorító zöld színű súlyzói is láthatók, haha.

-Hellhammer közel sincs olyan szép, mint te. Nem tudom, de első ránézésre unszimpatikus lett.

-Én bírom amúgy, de néha nagyon tahó tud lenni.

-Nekem akkor sem jön be igazán.

-Oké.

-Akkor felkészültél?

Megálltam Tőle pár lépésnyire a fényképezőgéppel.

-Közelit vagy távolit akarnál?

-Inkább távolit.

Nem volt rossz ötlet, mert ezen Dead teljes alakja látható volt. Most néztem rá először jobban, nem csak futólag és felszínesen és most láttam meg, milyen gyönyörű is Ő, Pelle. A LEGSZEBB FÉRFI A VILÁGON!!

Beállítottam, majd a szememhez emeltem a gépet és kilőttem az első fotót.

-El is készült.

-Megnézhetném?

Odavittem hozzá a gépet.

-Nos? - kérdeztem.

-Remek lett. Kanon.

-Szóval tetszik? Örülök. Most csinálok rólad egy másikat. Ha levennéd a kabátodat...

-Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet, tudod...

-Dead, te GYÖNYÖRŰ VAGY! Olyan tökéletes tested van.

-De rettentően szégyellős és félénk vagyok - tette keresztbe a karját maga előtt.

-Mitől félsz?

-Nem is igazán tudom megfogalmazni.

-Bántott valaki?

-Csak középsuliban volt egy elég ronda eset, amit nem szeretnék most elmesélni. Na mindegy, elmondom, jobb lesz. Egy fiú... meg akart erőszakolni. Tetszettem neki, és azzal fenyegetőzött, ha nem kap meg, akkor megkeres és megöl. De ennek már pár éve, szerintem már valahol a börtönben ülhet, ha elkapták.

-Azért jó vigyázni az ilyen fenyegetésekkel. Mit tett veled az a rohadék?

-Le akart fogni, lehúzta a nadrágomat a vécében és belém akarta mártani a farkát. Análisan akart engem... Azt mondta, örüljek, hogy nem a számon keresztül kell őt boldoggá tennem. Mondjuk máshogy mondta ezt, durvább megfogalmazással. Simogatott és megfogott ott lent. Baromi erős volt én meg hát... Ekkor döntöttem el, hogy beírattataom magam a szüleimmel egy önvédelmi tanfolyamra. Muszáj volt, meg kellett védenem magam.

-Jon tudna nagyon jó leckéket adni, ha beszélnél vele.

-Hallottam a múltjáról.

-Én nagyon tisztelem Őt ezért.

-Jon nagyszerű ember.

-Igen, az. A legnagyszerűbbek egyike, akit valaha ismertem.

-Én is elég jó barátságban vagyok vele.

Per bátorságot merített és levetette a bőrkabátját. Egyszerűen annyira szép volt. Szinte világított a bőre a napfényben. Olyan volt, mint egy testet öltött földön túli ragyogás. Régebben olvasgattam írásokat földönkívüli lényekről, akiket egyszerű nyelvezettel magas szőkéknek hívnak. Ugyanezen lények neve a mitológiában ljósálf, azaz fényelf. Nos, Dead hozzájuk hasonlított, de még náluk is szebb volt.

-Megcsinálom a képet, meg szeretnék kicsit közelebbieket is.

-Okej.

Végre Dead megnyílt és elmondta, mi baja van, miért olyan félénk. Én természetesen felháborodtam ezen, hogy bántani akarták Őt, még akkor is, ha az csak egy vele egykorú gyerek volt, ferde hajlamokkal.  Nagyon reméltem, hogy soha többé nem hozza össze őket a sors, de hatalmasat tévedtem...

Ennek azonban nem most jött el az ideje. Kicsit közelebb léptem, hogy megalkothassak Róla egy közelképet.

-Egyszer festhetnél magadnak corpsepaintet. Imádom a hullasminkedet.

-Végre egy személy, aki nem csak a szépfiút látja bennem. Először én használtam hullasminket a Black Metal történelemben. Euronymous is tőlem vette át. Tőle meg az Immortalosok, a Satyriconos Frost... ma már többen festenek corpsepaintet.

-De senki nem tudja olyan jól, ahogy te.

-Egyszerűen csak eszembe jutott. Tudod, van még pár fura szokásom: például néha elásom egy-két napra koncert előtt a ruháimat.

-Ezt most komolyan mondod?

-Halálosan komolyan. Meg volt egy olyan eset, hogy a koncert előtt egy koporsóban álltam és addig nem jöttem ki, amíg el nem jött az idő.

-Őrületes, annyira fasza, amit csinálsz, imádom.

Dead egyre inkább megnyílt.

-Ha lenne kedved, akkor találkozhatnánk holnap is itt.

-Hogyne, ez fantasztikus, hogy meghívtál.

Hihetetlen boldog voltam, hogy még találkozni akar velem. Annyira imádtam Őt már ekkor is, pedig még csak egy napja ismertem közelebbről.

-Akkor elkészíteném rólad a másik fotót is.

Dead nem tiltakozott. Levetette fekete bőrkabátját, beállította magát a megfelelő pózba – annyira értett ehhez! -, én meg újabb képeket csináltam Róla.

-Gyere, nézd meg!

Per odajött és megnézte a képeket.

-Ez lett a legjobb – mutatott rá a másodikra. - Szerintem ezt tartsd meg.

Mikor közelebb jött, éreztem rajta a tusfürdő illatát, de inkább hallgattam, nehogy zavarba hozzam. Gondolom, korán reggel felkelt és lezuhanyzott. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy egy napos ismeretség után ezen jár az agyam, hogy Dead zuhanyzott.

-Akarnál még képeket? - kérdeztem.

-Egyelőre elég lesz ennyi. A végén még önimádónak tartasz majd.

-Dehogy.

-Én kaphatnék egyet rólad?

Ez a kérés váratlanul ért. Dead képet akar rólam?! Emlékbe?! A szívem majd' kiugrott örömömben.

-Ha értesz a fényképezőgéphez, csinálhatsz egyet rólam.

-Tack.

Odaadtam neki a fényképezőgépet és elkészült a fotó.

-Nagyon jó lett. - mondta. - Holnap kifestem a képem hullasminkesre, aztán kimehetnénk máshová. Ma még próbám lesz délután meg holnap. Nem lennél szabad ma délután? Eljönnél?

-Sajnos mennem kell a kiállítóterembe. De holnap el tudnék menni bárhová.

-Megnézhetnéd a próbánkat egyszer. Mondjuk holnap délután, bár ma szerettem volna.

-Akkor holnap.

Elsétáltunk hazafelé, majd Dead egy metálvillát mutatva elbúcsúzott tőlem. Már megint annyira nagy volt az üresség belül...

Másnap, ahogy megbeszéltük, találkoztunk ugyanott, csak most egy másik területre mentünk. Dead magával hozta a corpsepainthez kellő festékeket egy fekete táskában.

-Nem akartam már eleve így jönni, meg szeretném, ha látnád, hogyan csinálom meg a hullasminkemet. Tartanád a tükröt?

-Tartom.

Dead hihetetlen ügyességgel csinálta meg a corpsepaintet magán. Azelőtt is kifestették az arcukat, de az nem volt valódi hullasmink. Ehhez igazán csak Ő értett, senki más. A végére már tényleg úgy nézett ki, mint egy oszladozó halott. Eszméletlen volt!

Mikor felcsúszott a farmerkabátja – ma ebben jött el -, megláttam az egyik vágást a bal csuklóján. Valószínű, előzőleg nem figyeltem, nem is tűnt fel a sebhely. Habár tudtam erről, ilyen közelségben még nem volt 'szerencsém' látni a vágásnyomot.

-Ez a sarpsborgi sebhely?

-Igen.

-Elég mély. Láttad volna akkor, amikor készült – nevetett. - Van itt még más is. Ezt Lipcsében alkottam – mutatott fel egy másik vágást.

-Hogy meg tudtad jegyezni.

-Van egy Izmirben készült is, de az itt. - A jobb csuklóján mutatott egy mélyebb sebhelyet. - Onnan viszont van egy szomorú emlékem: Magammal vittem pár Drakula-képregényt és ellopták.

Dead arca szomorú lett. Nekem megvolt az egész sorozat, gondoltam nekiadom, hiszen már rég nem volt a kezemben. Ezt akkor még nem mondtam el Neki.

-Sajnálom nagyon. Nem igazán lehet az emberek többségében megbízni.

-Nem hagytam feltűnő helyen meg csak klotyóra mentem ki és mire visszaértem, a képregényeknek nyoma veszett. Valakit megkértem a bandából, de baszott rá figyelni. Ha jól emlékszem, Hellhammer volt. Nekiállt dumálni egy török pasassal, a másik meg elvitte a comicsaimat.

-Azóta se tudtad beszerezni őket?

-Sajnos nem.

Dead elkomorult arcát látva nekem se lett jó kedvem. Hihetetlen, hogy mennyire megkedveltem Őt ezalatt a rövid idő alatt, amit együtt tölthettem vele. Bizalmas társalgásunkat Dead telefonjának csörgése szakította meg.

-Euronymous. Már keres engem.

Dead felvette. Hallottam Euronymous hangját.

-Mindjárt megyek - felelte röviden Per.

Dead letette.

-Ez rövid volt. Euronymous néha egy percet sem hagy nekem, most eszébe jutott, hogy egy-két órával többet kéne próbálni. Tudod, ő a főnök a bandában, mert ő a fő alapító, a többinek meg azt kell csinálni, amit mond. Euro nem tűr ellentmondást.

-Akkor már kezdem érteni, milyen is valójában.

-Néha nagyon utálatos tud lenni.

-Manheim hogyhogy kivált a bandából?

-Személyes ügyek miatt. Bírták egymást Euróval, de valahogy már nem működött a dolog. Helyette Hellhammer lépett be nem sokkal utánam.

-Látom, most megint búcsúznunk kell...

-Sajnos. Ha lesz időm, mindenképp foglak keresni. Vigyázz magadra!

-Te is, Per.

-Pellének is szólíthatsz vagy Deadnek. Ahogy jobban tetszik.

Mielőtt elváltak útjaink, Dead elmondta, miért is lett a neve csupán Halott és miért van ekkora halálvágya.

-Amikor megállt a szívem, meghaltam és végigmentem egy alagúton, megláttam egy egyáltalán nem földi eredetű fényt, de erről már egyszer meséltem. Emlékszel?

-Igen, emlékszem.

-Szóval akkor döntöttem el, hogy Dead lesz a nevem, ha majd idősebb leszek és majd egy bandában fogok énekelni. Egy BLACK METAL bandában, amit Mayhemnek fognak hívni. Akkor már láttam előre egy-két részletet a jövőbeli életemből. De csak akkor. Lehet, hogy többet is láttam, de valószínű, hogy elfelejtettem. Aki elérte a fehér fényt, az már többé nem ember. Én nem vagyok az. Tudom, hogy nem vagyok, IdunLilith. I am a mortal, but am I human?

-Ezt te írtad?

-Life Eternal.

-Gyönyörű dal.

-Neked melyik a kedvenced?

-A De Mysteriis Dom Sathanas. A világ legjobb dala – vágtam rá rögtön. Tényleg ez volt.

-Nekem mégsem ez a kedvencem, hanem a Life Eternal. Szerintem az lett a legjobb, a legkifejezőbb az egész De Mysteriis albumon. Valahogy az sűríti össze a legjobban az egész énem lényegét.

-Nem csak az énedet, az egész Black Metal lényege ebben a dalban van. Egyszerűen lenyűgöző.

-Olvastál már könyvet a halálélményről?

-Párat igen.

-Én tervezek írni egyet.

-Nagyszerű ötlet. Sajnos nekem nem igazán volt ilyenben részem, csak egyszer álmomban, valószínű akkor meghaltam valamennyire. Csak az alagútig jutottam, meg szürke színt láttam, meg egy alakot, aki szinte elzavart, hogy ne menjek tovább.

-Megkérdeztem egyik ismerősömet, aki már jártas az ilyen élményekben, és elmondta, hogy a földi sík fekete, aztán a szürke következik, majd kék, ami az asztrális síkon az első szín, majd egyre ragyogóbb színek és megáll egy fehér színnél, ami egyáltalán nem vakít meg, hiszen ott már nem a fizikai szemeddel látsz, majd utána következnek más színek is. Én csak a fehérben voltam, de olyan melegség vett körül, amit itt soha meg nem tapasztalhatsz. Elképesztő élmény.

-Ha most felnőttként ért volna, akkor hogyan tudnád lereagálni?

-Fogalmam sincs.

Kicsit szégyelltem magam, hogy a halálélményeiről faggatom, de annyira kíváncsi voltam!

-De ugye nem zavar, hogy kérdezgetlek? Ha nem akarsz, akkor nem kell beszélned rólauk.

-Szeretek a halálról meg ilyen sötétnek tartott dolgokról beszélgetni és szívesen meghallgatok bárkit, aki erről témázik.

-Engem is nagyon érdekel a téma, egyszer összejöhetnénk egy kávé vagy egy pohár sör mellett és megbeszélhetnénk.

-Most viszont tényleg mennem kell, ne haragudj rám.

-Oké, Dead. Sajnálom, hogy búcsúznunk kell, de remélem, majd találkozunk. Nagyon jó veled beszélgetni.

-Arról volt szó, hogy holnap, ugye? Megpróbálom összehozni, de tényleg, remélem, Euro nem talál ki valamit. Mintha érezné...

Dead elhallgatott.

-Mit érezne?

-Valamit.

Láttam rajra, hogy kezd zavarba jönni.

-Valami olyat, ami... Tudod, jó radarja van az ilyenhez.

-Jól van – mentettem meg a helyzetet. - Semmi baj.

-Nos akkor hej då! Vi ses.

-Hej då! Vi ses.

Hihetetlen, de ahogy néztem utána, könnyek szöktek a szemembe. Dead annyira magányos és elhagyatott volt, alig voltak barátai vagy azok jó része is lekopott, élte a maga életét és Norvégiában senkit sem ismert igazán. Euronymoussal sem lehetett éppen jó a viszonya, de erről nem igazán beszélt, én meg nem is kérdeztem.

Mikor hazaértem, csatlakoztattam a fényképezőgépet az asztali PC-hez és megnéztem a fotókat. Az egyik szebb lett, mint a másik. Nekiálltam a szerkesztésnek és miközben egy teljesen másik világban helyeztem el Őt, a Mayhem Necrolust (kb. Hullavágy vagy halálos vágy) száma szólt. Egyszerűen már kívántam Deadet, kívántam Őt minden porcikájával és minden szokatlan tulajdonságával együtt.

folytatása következik...

címe: Funeral fog

[mydreamingdays]

‘ A december egy nagy, vörös bársonyfotel, amibe jó beleülni, ha hazamész. Pezsgőbontással kezdődik, és azzal ér véget. Ha szerencsések vagyunk, leszakad a hó is, és mindent tisztára mos. Elfedi a fehér lepel a bánatokat. Decemberben senki sem szomorú. Ilyenkor az emberek hazalátogatnak a családhoz, még az a rokon is hazamegy, aki nyáron haragudott. Megpusziljuk anyát, és megöleljük apát. Együtt vagyunk. Szeretjük a kollégákat is, prémiumokat osztogatnak, megdicsér a főnök, és fényesbe öltöztetjük az ablakokat, csakúgy, mint a szívünket. Ez elég nyálas, de attól még igaz.’ Szentesi Éva #hello #hellodecember #szentesieva #szentesiéva https://www.instagram.com/p/CIQCt3phPL7/?igshid=lj73ds3pz2iw

[iroigondolataim]

Watashi no sekai

Hogy ki is vagyok? Nemsokára megtudod, csak nehogy csalódj! - Maze! Mit látsz? - Érkeznek feléd Haze! Készüljetek! - Kész vagy Dane? - Mindig és mindenkor főnök! Ekkor beléptek. A vámpírok átlépték a szilfek erdejének határát, mely évezredes vonal volt a két faj területe között. Én és két hűséges társam - Maze és Dane - felkészülve vártuk őket. Nincs is felemelőbb, mint egy kis vámpír vérontás! Bevártuk, míg elérik azt a pontot, ahonnan már nehéz kijutni az erdőből. Jómagam úgy ismertem az erdőt, mint a tenyeremet. Maze és Dane is jártas benne, de lássuk be, hogy egy Félig démon és egy Totemfarkas nem ismeri ki annyira magát a szilfek erdejében, mint egy szilf szülött. Mikor a vámpírok kellő távolságra értek a határtól, nekilendültünk. Maze a két Sai tőrével, én a kaszáimmal, Dane pedig az agyaraival szedte szanaszét a vámpírokat. Nem volt egy nagy csapat, de ezen a héten ez volt a harmadik támadás. Aggasztó, mert feszegetik a határokat, és jelenleg nem vagyunk olyan helyzetben, hogy könnyen tudnánk védekezni. Elég instabil a lelki állapotom. Aznap este még megünnepeltük a csatát, de ahelyett, hogy visszatértem volna, kirándulást tettem az örök folyónál. Az örök folyó gyönyörű telihold idején. Egy tó, amit megállás nélkül hajt a szilfek szele, és a Hold ezüstös fénye az egészet felöltözteti fehér ruhájába. Nem maradtam sokáig, hisz vissza kellett térjek.

Visszatértem. Újra vissza a hétköznapokba. Reggel felkeltem, lementem venni egy doboz cigit, és átgondoltam, hogy este mi is történt. Maze is elkísért, bár őt nem láthatja akárki. Hála Istennek, hogy telepátiával is tudunk kommunikálni. Mikor elértem a Dohányboltba, örömmel láttam, hogy a cimborám David dolgozik. - Szeva, Kev! Hogy vagy? - Szeva Dave! Megvagyok! Megy a meló? - Megy biza. Muszáj dolgozni nappal. - Igen sajnos! De az éjjel a miénk cimbi! - Így ahogy mondod! Van valami hír? - Tegnap leugrottam, mert vámpírok lépték át a határainkat! Maga Euphérosz üzent! - Megint? - Ja! - Patricia-ról valami hír? - Elbasztam haver! Nagyon! Megpróbálom helyrehozni valahogy! - Szerintem meg felejtsd el! Jön másik Kevin! Mint mindig! - Nem tudom elengedni értsd meg! ezt a hibát meg kell lépjem! Nem is biztos, hogy hiba lesz! - Te tudod haver! Nekem marad a jó öreg, “én megmondtam!” - Az mindig is a tied marad! - Kacsintottam rá. - Na, de megyek, mert van még dolgom bőven! - Jólvan. Szeva! Még utánam szólt annyit, hogy csinálj szelet. Visszakacsintottam, majd kioldottam az egyik csomót a kötélen az oldalamon. Hasznos, ha van nálad megkötve a szélből.

Amit most olvashattál, az a legújabb könyvemből egy kis részlet. Kiadva ugyan még nincs, de a mostani 2018-as évben el fog készülni, és remélem, hogy ki is lesz adva a többivel együtt. Köszönöm, hogy elolvastad. :)

[jylljylljyll]

A hónap szava: “tehertétel” - és erről jut eszembe a világirodalom egyik legjobb novellája:

Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre

Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért. – Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülő lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami őrült, megrészegedett virág. Több kocsi parkolt a bejárat előtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak. A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott. A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elő elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tűnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felől. – Üsd! Üsd az öreget! Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda. Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festékkel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás őrjöngésében nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelők ilyenkor megcsonkított holttesteket találtak itt is, ott is az utcán. Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok”. „Az öregség – bűn!” – ez volt a kedvenc szólamuk. Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságaival ingerelni merészeli az ifjúságot…! Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nők társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihő! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnőjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erőszaktételeknek vetették alá, a szeme láttára. Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presszóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat. – Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan! Szerencsére a lány rögtön megértette, miről van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetőülésre, indított, bevágta a sebességet, s bőgő motorral elszáguldott. A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törődnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra előtt a redőny. – Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentről. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni… – Isten őrizz! Nem volt vesztegetni való idő, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetőtől talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban. Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betű fehérlett. „Elvesztem” – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betűjele; állítólag több mint ötven öreget intézett el már saját kezűleg. Egyetlen lehetőség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül… A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat. Futásnak eredt hát; meglehetősen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betűvel díszített pulóverben, s jobb felől igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerű volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiáltás: – Állj! Állj meg, vén disznó! Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegőt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettől, hasra esett. Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sűrűbbnek látszott a sötétség. Amazok a nyomában. – Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad! Egyik társa most melléje szegődött: – Idehallgass, főnök, mondanom kell neked valamit. – A bódék elé értek már. Megálltak. – Épp most? – Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám. – Ez a disznó az apád? – Igen, azt hiszem, ő az. – Annál jobb. – De én… – Remélem, nem akarsz most akadékoskodni?… – Úgy rémlik, valami… – Szereted? – Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak. – Akkor hát? – Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy… – Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fogadok, hogy csudára élvezném… No gyere, öntsük ki ezt az ürgét… Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltűnni a vászon ráncai között. Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szűrődött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegőbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nő lesett ki az ajtón. – Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyéről. – Mi az? – kérdezte a nő gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be. Üldöznek. Meg akarnak ölni. – Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét. – Húszezer lírát adok, ha beenged. – He? – Húszezer lírát… – Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk. Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pisszenés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött. Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia. Máris ott termett előtte az egyik gonosztevő; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelőtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanakkor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd. Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó… – nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítőkészen. Három-négy árny bukkant ekkor elő, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget! Rohant Saggini, mint az őrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözőinek mind dühödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, valami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket. Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyőzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sőt, a manőver meglepte, megzavarta az üldözőket. Csak akkor kaptak észbe, amikor már elérte az első facsoportot. – Ott!… Ott!… Nézzétek… elbújik a kiserdőben! Üsd az öreget, üsd! Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Időnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmában képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocskán… de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül. Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetőre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetők rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késő volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel. A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtől szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak. – Nem nyiffant ki. De kellően kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. Sosem lehet tudni, mikor jön rá a rendőrségre a bolondóra. Kis csoportba verődve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát… Fáradtak voltak ők is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erősen kivilágított térre értek. – De hát mi… mi van a fejeden? – kérdezte a lány. – És neked? Neked is… Közelebb hajoltak egymáshoz. – Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba? – Te is… neked is szörnyű az arcod. Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elő soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe. Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Mosolyogni próbált: két foga hiányzott épp elöl. Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd! Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.

(Fordította: Telegdi Polgár István)

[viethanna]

a legutóbbi hosztelünkben volt egy ötven-hatvan év körüli nő, úgy tűnt, ott dolgozik, adott nekünk welcome-drink gyümölcslét, meg mindenkinek tanácsokat is, és mikor utolsó este egy szobába keveredtünk vele, megkérdeztem, hogy önkéntes-e, mire egy kicsit felszegte a fejét, és azt mondta, nem, a főnök barátja, and that’s a very different thing. és ez nem az első ilyen interakció volt mostanában, és most már egészen biztosan állítom, hogy az önkéntesség az igazán elszánt utazók egy részének a szemében már ciki. és egyrészt igen: a kratieban töltött egy hét alatt sok minden felmerült bennem, és az egyik az volt, hogy ez most akkor kinek is jó? nem is az a kérdés, hogy a gyerekeknek vagy nekünk, hanem hogy azért a gyerekeknek is tud jó lenni, amíg nekünk jó? és nagyon sokszor volt frusztráló, hogy két és félszer több önkéntes van, mint amennyire szükség lenne (mert a sulinak ez előny igazából, erről még mindjárt), hogy vannak, akik az angolóra közepén a szerzetesekkel pózolnak (de hát ugye nekem is vannak képeim, és mondhatnám, hogy de én az óra végén csináltam őket, meg hogy nem is láttam, mikor készült, de na, őszintén, nem biztos, hogy olyan nagy a különbség), hogy senki nem akar csodálatos óraterveket írni velem, meg remek informális játékokkal kezdeni a foglalkozást (de hát mi voltunk a legöregebbek, és az egyetlenek, akik csináltak valaha hasonlót, szóval hát izé, ez nyilván természetes), meg, bár ez már egy kicsit távolabbi kör, hogy minden étkezésnél a fő téma az volt, hogy ki lépett ki már jobban a kapitalizmusból, miközben ott ülünk mind, több hónap utazgatással előttünk és mögöttünk. 

szóval hát izé, sokat tanultam magamról, meg hogy hogyan tudok beilleszkedni egy közösségbe (rövid válasz: sehogy:) meg hogy igazából az is kultúrák találkozása, mikor a fejlettnyugat gyerekeivel próbáljuk túllicitálni egymás utazós élményeit - és hogy ezeket a kulturális(?)különbségeket sokkal nehezebb elfogadni, mint mondjuk nagyon egyértelmű fura kambodzsai szokásokat.

szóval, bár mindkét workaway, ahol voltunk, igazából tök jó hely volt, azért látszott a dark side of the volunteering is. mindeközben mindenki, aki ott volt kratieban, valamilyen szinten szeretett volna erőfeszítéseket tenni, meg valami trópusi szigettől, vïzeséstol vagy partyhosteltől vett el az idejéből, hogy jobb embernek érezze kipróbálja itt is magát. és azért én nem gondolom, hogy ez sokkal rosszabb annál, mint hogy vietnámban minden fehér ember, ha kicsit makog angolul, már lehet angoltanár, háromszor annyi fizetésért, mint a vietnámi angoltanárok, akik ténylegesen egyetemet végeztek előtte. és vannak persze nagyon káros önkéntesprogramok, és nekünk is az volt az alap szűrő, hogy olyan helyre menjünk csak, amire legalább senkinek sem árt, és erről még a végtelenségig lehetne beszélni, hogy hányféleképpen lehet ártani, meg hát ugye a pokolba vezető út is, meg satöbbi.

anyway, kratie kambodzsa észak(-kelet)i részén van, egy kambodzsai mértékkel egész nagy város a mekong partján. jönnek turisták, még nem sokan, de egyrészt útbaesik laosz felé, másrészt pedig el lehet menni a mekongra az irrawaddy kerekorrú delfinekhez (és el is mentünk, és nagyon menők voltak,pisszegő hangot adnak ki, ha feljönnek a felszínre) ezen kívül viszont olyan, mint egy város, amiben mindig vasárnap délután van. a várostól pár km-re az egyik faluban két english school is működik, az egyik a beszédes bevű kratie english school, ahol mi voltunk. egy helyi arc, mr.rith indította el 4-5 éve, a saját kertjében. a kambodzsai gyerekek nem tanulnak a suliban angolt, de járhatnak délután fizetős private schoolba, viszont mivel ez ugye nem mindenkinek pálya, egy csomó, szerintem főleg külföldi szervezet csinál ilyen ngo-iskolákat, ahol a szegényebb gyerekek (is) tanulhatnak angolt. szóval rith is csinált egy ilyen iskolát, egyrészt mert ő amúgy valami helyi vezető politikus (és ez is elég izgi, mert egy ideig az ellenzékben volt, ami kambodzsában, ami azért főleg egy diktatúra, elégge nonexistent, és aztán szóltak is neki, hogy jó lenne most már inkább a kormánypárt színeiben lenni), de másrészt meg tényleg egy közösségi ember, akinek ez nagyon fontos. szóval elindult a suli, egyrészt vannak órák a falubeli kisebb-nagyobb gyerekeknek, másrészt pedig a pagodában a szerzetestanoncoknak. 

aztán egy-két éve megjelent az ausztrál leon, aki 16 évesen (!) volt először kambodzsában, tanulmányi kiránduláson (!), aztán most, hogy már 21, oda is költözött, nyitott egy éttermet (!!!), és építettett egy iskolaépületet mr.rith udvarára, azòta az a suli. az éttermében amúgy nagyon jó a mangoshake, mindamellett, hogy mindig azt érzem, a gyarmati időkbe kóstolgatok bele,mikor látom ezeket a fehér étteremtulajdonosokat a helyi alkalmazottaikkal. szóval a suli megy, az önkéntesek jönnek, mert ki ne akarná megváltani a világot - a rendszer úgy néz ki, hogy napi két órát kell tartani, egyet koradélután a pagodában, majd kicsit később a suliban. az önkik mr.rith-ék házában laknak, mindenféle szobákban (amik egy része tényleg szoba, egy másik része meg más helységekből leválasztott kis izé). 

az egyik úgynevezett szemléletformáló pillanat az volt, amikor rájöttem, hogy igazából nincs egy felső szint, ahol a család lakik (note: amúgy már épül), hanem a család a mellettünk lévő szobában alszik négyen (miközben van egy tök nagy házuk, értitek) és nagyon kedvesek voltak, de hát azért tényleg hetente-kéthetente jönnek új emberek, szóval pl. a gyerekek nem  voltak olyan lelkesek, hogy megismerhetnek minket. a szoba mellett egyébként napi 3szori kaját is kaptunk, ami olyan jó volt, hogy már csak ezért is megérte eljönni otthonról:) mi pedig napi öt dollárt fizettünk. szóval igen, fizettünk az önkénteskedésért, de még így is sokkal kevesebbet, de szerintem ez more than fair, igazából asszem az lett volna igazságtalan, ha ingyen vagyunk ott. és hát a felső szint meg ezekből az öt dollárolból épül, rith terve az, hogy egy év múlva ők már fent laknak, az alsò rész meg teljesen az önkiké lesz. és ezért nem zavarja őket, hogy, bár inkább 3-4 ember tudna hatékonyan csinálni valamit, mi 7-en voltunk, és volt olyan, hogy 3 gyerekre, az olyan volt, hogy a felnőttek ugráltak a gyerekek figyelméért. de az intermediate class, a a 12-13 évesek, már szuperül beszélnek angolul, és tényleg csak itt tanulták. tola, mr. rith fia azt mondta, hogy a 6 éves húgának sokkal könnyebb, mert körülötte már egészen kis korától ott vannak a volunteerek. de azért nem volt olyan lelkes, azt mondta, sokkal jobb volt, amikor még volt külön szobája, és volt helyük az udvaron is játszani, most udvar helyett a kratie english school van. 

a délutáni órák valahogy folyton elmaradtak mindenféle holiday miatt, de azért rajzoltunk pl. házat a kicsikkel - sajnos az egyik kislány áthúzta az én házamat, mert rajzoltam egy kéményt füsttel: no fire! helyette csinált egy tisztességes házat, ami cölöpökön állt, és fából volt. egyébként meg pont buddha szülinapjára értünk oda, úgyhogy mr. rith tanácsára el is mentünk rögtön a pagodába megnézni a szertartást, nagyon szép volt, csomó gyertya volt. utána még kicsit beszélgettünk a szerzetesekkel, sikerült rögtön egy csomó pagoda-szabályt megszegnem (ne mutogass senkire, ne érj hozzá a szerzetesekhez, ha lány vagy,satöbbi), és megtudtuk azt is,hogy a legtöbb szerzetes nem is akar örökre szerzetes lenni. olyasmi ez, mint a papneveldék voltak, nagyon szegény családok gyerekei (vagy árva gyerekek) elmehetnek szerzetesnek, és akkor tudnak járni suliba, amit nem tudnának amúgy. az első nap után pont az lett, aminek lennie kellett, hirtelen megjelent tizenkét nagyon kicsi monk, akiket korábban senki nem látott, és jöttek angolórára. úgyhogy én velük maradtam a hétre (kivéve, amikor nem voltak ott, mert elaludtak ebéd után), és dobáltuk a zsonglőrlabdát, meg szavakat tanultunk, miközben ők kiabálták hogy helloteacha’ whereyoufrom. könnyű volt, mert a kicsiket nem akarta senki (I came here to talk with the monks, and they don’t speak English), a két haladó srácnak néha négy tanára is volt egyszerre (mondjuk elég jól szórakoztal rajta szerencsére:). 

mr. rith nagyon érdeklődött, hogy mi folyik az órákon, csak mindig nagyon busy volt (I’m good, just very busy), különösen, hogy akkor volt esedékes valami helyi választás, sajnos pont eljöttünk, mielőtt kiderült volna, hogy megnyeri-e. egyik este azért megbeszéltük, hogy egy koordinátor kéne a sulinak, aki nem kéthetente cserélődik, és terelgeti az önkénteseket. ő ezt tökre szeretné, csak fundokat keres hozzá még.  aztán elhívott mindenkit a sörözni a helyi kocsmába, ami tulajdonképpen egy családi ház udvara, és bemutatott a pocakos politikusbarátainak, akik már kicsit jobbra-balra dőltek a sok angkor sörtől, és akkor az tényleg olyan volt, mintha a tanú egyik jelenetében lennék. és aztán meg eltelt az egy hét, mert az tényleg semmi (és igen, nem jó ilyen rövid időre jönni) és a helyünkre három ember jött hétfőn, és majd az ő instájukon is ott lesznek a gyerekek, akik közben remélem, meg is tanulnak angolul. 

[helyzetkomikum]

Laura (VIII. rész)

Fogalmam sem volt, hogy miféle eseményre megyek. Nem is tudom, mit kellene felvennem, vagy mégis mit takar ez az egész titkos dolog.Nem sokkal hat előtt, csöngetnek, és én megint az ördögöt festve a falra, félve közeledek az ajtómhoz. Kinézek, de sehol senki, csak egy nagy fehér doboz, rajta egy világos kék boríték.Beviszem a szobámba, az elegáns, masnival átkötött csomagot, és kinyitom a levelet:

     Ezt fogod viselni! – áll a kis kártyán.

A főnök tényleg nem viccelt, a fontos esemény jelzővel. Egy sötétkék selyem, hosszú kisestélyit tartok a kezemben, hátán mély kivágással. Hozzá pedig egy impozáns ezüst magassarkú szandál.  A ruha minden apró részletében gyönyörű, és mintha rám szabták volna, úgy simul a testemhez. Nyolc előtt öt perccel már kezdek ideges lenni, félek, valami olyasmibe keveredek, amit egy életre megbánok. -          Gyönyörű! -          Főnök! –üdvözlöm. -          Ugyan, most, mint magánember vagyok itt, szólítson Dánielnek. -          Rendben, Dániel –jövök zavarba. Tudtam, hogy ez csak egyfajta munka, de most teljesen másképp néztem rá. Meglehetősen, már-már mondhatnám, hogy szemtelenül jó képű férfi áll előttem. Aki, úgy mosolyog rám, mintha életében először most lenne boldog. A munkahelyen, sohasem lehetett észre venni rajta, semmiféle érzelmet. A munkatársaival tartotta a három lépés távolságot. Velem különösen. Sőt. A lekezelő, flegma viselkedése egyenesen taszított. -          Ne aggódjon, semmi baja nem esik! -          Mindig ezt mondják. -          Túl sok akció filmet néz! -          Hová megyünk? -          Egy üzleti vacsorára. Egy kis ünnepségre, ha úgy tetszik. -          És én, milyen szerepet fogok játszani ezen a jeles eseményen? -          A kísérőm lesz. -          Ó, szóval ez egy randi? -          Nem, Laura. Tudom, hogy foglalt. Tudja, csicseregnek a kis madaraim. Nincsenek hátsó szándékaim magával, csak szeretném egy szép hölgy társaságában élvezni ezt az estélyt. -          Értem, de miért pont én? Én, csak egy egyszerű titkárnő vagyok. Biztos lett volna nálam megfelelőbb hölgy erre a célra. -          Épp ellenkezőleg, maga a legtökéletesebb. Hazaérkezvén az első dolgom ledobni a cipőimet, mert amennyire szépek, olyan kínzóak. Nem is hittem volna, hogy mosolyogni, és bájologni ilyen nehéz dolog. Mindenesetre jól éreztem magam, és jó volt egy kis betekintést nyerni ebbe az érdekes, csillogó világba. Még lefekvés előtt úgy döntök, internetezek egy kicsit, mivel túlságosan pörög az agyam még az esemény után, nem tudok aludni. Bejelentkezek az oldalamra, és egy értesítésre leszek figyelmes. Üzenetem jött, a főnöktől: -          Köszönöm, hogy elkísért. Remélem jól érezte magát. Én nagyon. Hétfőn találkozunk. Ne késsen! Nem is emlékeztem rá, hogy ismerősöm. Mindenesetre kedves tőle, hogy írt.   -          Úristen! –riadok fel, mert már világos van. A telefonomra pillantok, nem sokára nyolc óra. Elaludtam. Rohamtempóban kapok magamra, egy könnyű ruhát és a kedvenc fekete cipőm. Felkapom a kulcsaim, és a táskám, úgy viharzok le a lépcsőkön, mint akit kergetnek. -          Jó reggelt szomszéd! –üdvözöl az én láncdohányos szembe szomszédom. -          Magának is! –rohanok el mellette. Épp időben beérek. Nagy lihegés közepette foglalok helyet az asztalomnál. -          Tessék, úgy érzem erre szükséged lesz –nyom a kezembe egy nagy adag kávét, Bálint. -          Elaludtam… Megint. -          Tudsz aludni? Ez jó hír! -          Most, hogy mondod. Igen. Nem kaptam azóta semmit. -          Én már napok óta semmit nem alszok, szóval most rohadt irigy vagyok rád! -          Hogy-hogy? -          Beteg a gyerek. Márta hisztis, én csinálok mindent otthon. Nem bírom. Esküszöm, itt van csak nyugtom a munkában. -          Ó, úgy sajnálom. Rendben lesz minden, csak türelem. Biztos nehéz Mártinak is. -          Nem tudom, meddig bírom még, Laura. -          Tudok valamiben segíteni? Bármiben? -          Megoldjuk valahogy, de azért köszi. -          Laura, ezeket fénymásolja le, kérem! –mutat egy nagy halom papírra. Meglep, a kérem szócska a mondat végén, és a kedves hang is, amit megüt. Már megérte elmenni vele a hétvégén. -          Hűha, ez ugyanaz a főnök, akit én ismerek? –bök oldalba Bálint. –Mit csináltatok az irodában a múltkor, hogy ma ilyen jó a kedve? –piszkál. -          Semmit, csak munkáról volt szó. És kivételesen ez, most nem hazugság.

É