#monológ

[holazafter]

Betűről betűre

Elkezdem mindjárt talán nomád dalom - most. Tuskó óda alakul, legalábbis sikerét tekintve ezt tudnám mondani, igen. Nem, mondhatnám még galád dalnak, körülbelül. Lenézhetsz, szerintem meg gurítok két tokajit, te ezzel lemaradsz szintemről. Lejtőről lefelé, épp pont te esel le. Ezzel lezárom monológom - most.

[lookinsideme-imdemon]

Velem van a baj. Mert feszèjez. Mert gyenge vagyok és befolyásol. De neked ezt nem mondhatom. Mert ha megtennèm, te magadat hibàztatnàd és akkor már az ölelés is rosszul esne... Megölnèm még azt is amink van. Úgy, hogy inkább csendben tűrök.

[roseillith]

A MONOLÓG // MONOLOGUE (1963) dir. GYÖRGY KOVÁSZNAI

[phantomladyoverparis]

A monológ (1963), dir. György Kovásznai

[kertikavics]

Az agyamban folyamatosan megy a kommentár. Ha nem a hozzám beszélő utolsó mondata ismétlődik meg ezerszer, akkor egy dal szól, régi beszélgetes másolata vagy egy monológ.

Reggel óta valaki ordít a fejemben. Néha mély levegőt vesz és folytatja.

Kedvenc dalok kedvenc sorait próbálom énekelni fejben de semmi dallam tapadás, csak az ordítás.

Igazán örülni tudnék annak, bárki is kiabál, ha abbahagyná.

[uveggyapot]

újranézem épp az Office-t, és a reggelihez is elindítottam most egy részt, és pont ez következett, a piknikezős volt, az összes közül talán az egyik igazi kedvencem 🥹 és ez a monológ Michaeltől a minden ♥️ komolyan, az egész csak annyira szép, sose fogom megunni, most is visszatekertem, hogy még egyszer meghallgassam 😭♥️

And then they say goodbye. And then Michael has this fantastic talking head where he says he didn’t find the perfect moment that day to share those things with her. But it’s OK because they’re going to be one of those couples who have a long story. And he’s just going to be patient. Yeah, Jen said in an interview that they loved setting up this idea that Michael was going to find a way at this picnic to try to make his move with Holly. But then over the course of the day, as he spent time with her, he was reminded that they have something really special. And he gains this more mature way of looking at the relationship, and it’s very different than how he would behave if this were Jan or any other woman from his past. And that, she said, “he was calm and confident and quieted by this thought”. And I loved that. And this talking head right here is why you know this is his soup snake. His soulmate. 100 percent, right? -Angela & Jenna

[nam00n]

szeretném még megírni ezt-azt,

de senkinek sem érdeke,

csak énnekem, hogy megmaradjak...

— különbéke, monológ a sötétben, szabó lőrinc

[roseillith]

A MONOLÓG // MONOLOGUE (1963) dir. GYÖRGY KOVÁSZNAI

[phantomladyoverparis]

A monológ (1963), dir. György Kovásznai

[angelofghetto]

fordított világban élünk

Tegnap láttam egy 2008-as filmet, a Niebelungok kincse címűt. Nem lóg ki a kincskeresős filmek sorából, ebben is elég klisé van. Viszont van egy jelenet a végén, amiben elhangzik, "Szigfrid kardja megvédi a kincset". Ez sem annyira különleges mondat, de nekem valamiért amolyan megvilágosodásélményem lett. Mondhatjuk kevésbé patetikusan aha-élménynek is.

A blogom alcíme "ami mellett naponta elmész és amire rácsodálkozol". Ha valamit igazán jól el akarunk rejteni, hagyjuk szem előtt. Mi van, ha a világ legnagyobb titkait naponta látjuk, csak nem vesszük észre, nem ismerjük fel?

Azt hiszem, fordított világban élünk, és a kulcs a magántulajdon létezése, a birtoklási vágy. Az ördögi hármas: a pénz, hatalom, hírnév kergetése határozza meg a kultúránkat. Ez az a három dolog, amiért az emberek többsége szinte bármit képes megtenni. Csak nézzük meg, mit teszünk a teremtett világgal, egymással. Megszerezni, birtokolni, mások fölé kerekedni. Tényleg ennyire fontos ez? És ha megszereztük, utána mi van? Még több kell? Ez lenne a fejlődés? Akkor miért van, hogy a természeti népek élnek a legkiegyensúlyozottabb, boldog életet... vagy azok az országok, ahol minél kisebb a társadalmi egyenlőtlenség? Miért hisszük azt, hogy csak mások kárára léphetünk előrébb? Miért kell előrébb lépni?

Van egy pozitív hármas is: az alkotás, a szeretet és a megérzések. A szavak mögött mélyebb értelem van. Az alkotás igazából a flow-ról szól. Létrehozni valami értelmeset a semmiből, hozzátenni a világhoz, és nem elvenni. Tudni, hogy valami hasznosat tettünk másokért, a közösségért, önzetlenül, és csak mosolyogni azon, hogy közünk van hozzá, nem előre tolakodni.

A szeretet egy alapállás. Egy jó világban nem mérjük, nem hasonlítgatjuk össze, és nem jutalomként használjuk. Úgy szeretünk, mint a nagyon kicsi gyerekek. Persze nem szerethetünk mindenkit egyformán, vannak emberek, akik úgy működnek együtt mint az olaj meg a víz. A lehetetlen emberek felé az vezet, ha megpróbáljuk megérteni, miért olyanok, és annak a hátterében mindig valami komoly sérülés van. Aki sérült, az beteg. Ha megsajnáljuk a szenvedéséért, akkor meglátjuk a benne bezárt, síró kisgyereket, és azt már meg lehet szeretni. A pusztító viselkedés néha csak rejtett könyörgés a szeretetért.

A megérzések az odafigyelésről szól. Beszívjuk a világot, és zsigerileg hangolódunk rá, mert nem kell ízekre szedni és elemezni, a tudás mindenhol ott van, ha elég jól figyelünk. Nem kell nekünk jobban tudni, mi a jó a bolygónak, köszöni szépen, ő ezt már a megjelenésünk előtt tudta, és akkor is tudni fogja, ha mind eltűnünk. Ha rátörünk a világra, ellenünk fog dolgozni, ha belesimulunk és segítjük, segít nekünk. Ahogyan a videókban az állatok mentik ki egymást a vízből. És igen, oda kell figyelnünk egymásra. Ebből ma egyre kevesebb van a nagy tülekedésben. Mintha milliárdnyi monológ futna párhuzamosan: Én, Én, Én! Gyakran a szeretet ünnepén, karácsonyi ajándékként is azt adjuk, amit kapni szeretnénk, vagy valami semlegeset, mert nem tudjuk, mire vágyik a másik. Azt hisszük, ismerjük egymást, pedig csak egyendobozokba szortírozunk, és címkéket ragasztunk rá, hogy aztán rázárjuk a tetejét. A megérzés valójában a világ olyan mély beengedése, hogy nem kell rajta gondolkozni. Érezzük.

Egy szó, mint száz, nem szereznünk, birtokolnunk és uralnunk kéne, hanem alkotni, osztozni és szeretni. Kinek jó, hogy naponta munkába megyünk? Ki hiszi még el ezt a hülye amerikaiálom csapdát? Nehogy késő legyen, mikor rádöbbenünk, baromira nem így kellett volna leélni az életünket, hogy nem is láttuk felnőni a srácainkat, mert... miért is?

Szinte hallom a felháborodott replikákat, hogy álomvilágban élek, hogy a társadalom, a kötöttségek, hogy nem lehet kiszállni, hogy egyedül vagyunk mindenki ellen. De könyörgöm, mi vagyunk a mindenki! Mint a víz.

Hogy is van? Ha változást akarsz, légy a változás maga.

[kopoalkatresz]

that monológ!

THE FALL OF THE HOUSE OF USHER 1x03 Murder in the Rue Morgue

@lgbtqcreators creator bingo - comedy

[kiforditom-szetszedem]

Nagy Katalin

3 évad 4 epizód

eddig a legjobb

Két monológ, első Arkagyijtól, második Pétertől, ahogy meséli levelét

Király!

[mothmonologue]

You’re not special,babe

Ha jobban meggondolod, gyerekkorunktól kezdve csak azt hallgattuk, mennyire jó, ha valaki más, mint a többiek. Ha “nem olyan, mint a többi lány”, vagy “különleges” - persze, ha mindezt úgy teszi, hogy az még elfogadott. Nem csoda, ha később félsz az átlagosságtól és foggal-körömmel kapaszkodsz bármibe, ami szerinted kiemel a tömegből, mert úgy gondolod, a tömeg rossz, normálisnak lenni unalmas, a normálisak felett elsiklik az élet, a figyelem meg az élet sója-borsa.

Szerintem van abban valami felszabadító, hogy egyikünk sem igazán különleges. Mindenki élettörténete egyedi - más élettörténetek egyedi kombinációja. Szeretünk, gyászolunk, élünk, ugyanolyan emberi módon, mint bárki más a buszon, csak a szemszög más. Mindenki fejében ott motyog a belső monológ, mindenki néha az életéből készült filmet forgatja, mindenki fájdalma a legnagyobb fájdalom.

Van abban valami felszabadító, hogy csillagai vagyunk csak egy óriási galaxisnak. Apró fénypontban bolygók, üstökösök, életjelek.

Porszemben egy egész világ.

[miafaszlany]

monológ a legnagyobb félelmeimről, amit sosem fogsz hallani

félek,

hogy egyszer elfelejtem az illatod

hogy egyszer utoljára foglak megcsókolni

hogy nem fogok emlékezni a mosolyodra

hogy már nem fogom ismerni minden egyes porcikádat

hogy eltávolodunk

hogy nem fogok tudni elköszönni

hogy megismersz valaki mást

hogy valami rossz történik veled

hogy nem leszel a napjaim része

hogy ha bárki rólad kérdez, már csak egy reményvesztett mosoly lesz a válaszom

[aranysziv]

mit lehetne írni egy szörnyetegről?

talán erős kezdés, igen. talán. de akármikor elkezdtem ezt a szösszenetet írni, mindig ezt az egy mondatot hagytam meg. először leírtam hosszan mindent. monológ volt, ennél is sokkal hosszabb. elmondtam, hogy milyenek voltak a körülmények, hogy mit éreztem. visszaolvasva még olyan mondatokat is találtam benne, amiket régen, a viták során számtalanszor próbáltam neki elmondani - persze, mindhiába, mintha csak a falnak beszéltem volna. (haha, véletlen belsős poén.) aztán ki is töröltem inkább. mármint az egészet. és újra elkezdtem írni. és akkor leírtam mindent, de mindent, komolyan, még csak meg se válogattam a szavaimat, tudod, folyt belőlem, ahonnan csak jöhetett, jött is, és elárasztott mindent, mint egy özönvíz. ott voltak a szavaim, a sajátjaim, a legsötétebbek, a legkegyetlenebbek, a legkíméletlenebbek, amiket csak ismerek. dühös sem voltam, nehogy azt hidd, nem szitkozódtam különösebben, de mégis kellően brutálisan írtam le mindent, ami bennem volt. mert azt csak így lehetett. és kicsit sem éreztem úgy, hogy ne érdemelné meg őket. nem azért töröltem végül, mert ne érdemelné meg azokat a szavakat. mert ne lenne szörnyeteg.

azért töröltem őket, és azért írtam át azóta újra és újra ezeket a sorokat, mert egyik pillanatban tényleg úgy gondolom, hogy van helye annak a sok fájdalomnak, és egészen terápiás jellegű tőlük ilyenformán megszabadulni, míg a másikban más érzések kerítenek hatalmuk alá, és ott nem állják meg a helyüket az előzőek. úgyhogy ha kicsapongó vagyok, akkor ezért. nem hiszem, hogy ez már valaha változna, marad ez az ellentmondás, és nekem így is jó. tudok ezzel bánni, tudok gyógyulni, tudom azt is, hogy mikor kell a tekintetemet másfelé fordítani, és ezt meg csak hagyni. még mindig nem telt el elég idő, és nem tudom, hogy mikor fog, de azt tudom, hogy azok után, amiket láttam, még mindig itt vagyok. még mindig kell írnom erről, mert itt van, bennem. tetszik vagy sem, itt van, és én érzem. néha azt gondolom, hogy van hozzá egy láthatatlan fonál, ami mindig ott lesz valamiért. akár beszélünk, akár nem, akár tudok róla, akár nem, akár látom, akár nem. mintha nem ezek számítanának, hanem hogy van valami, ami összeköt vele, és nem tudom, hogy mi az, vagy hogy meddig marad velem, de most még itt van. és én érzem. Petőfi azt írta egyszer, hogy az idő igaz s eldönti, ami nem az. azt hiszem, velem azért maradt ez a fonál még mindig, mert nekem igaz volt. és ha valamit nem bánok úgy igazán ebből az egészből, akkor az ez.

attól, hogy eszembe jut, hogy gondolok rá, hogy írok „hozzá” vagy róla, az még nem egyenesen arányos azzal, hogy azt szeretném, ha visszajönne, sőt. már egy jó ideje nem szeretném. abban a formában, ahogy elváltunk, és amit azóta láttam és tudok, miért akarnék egy ilyen embert magam mellett tudni? és ez a kérdés hatalmas fejlődés végterméke, nagyon sok erőmbe telt leírni ezt, ugyanis azelőtt soha nem tudtam rá így gondolni. akármikor elment, a következő percben már azt kívántam, hogy bárcsak újra láthatnám. régen könyörögtem, de tényleg, rendszeresen imádkoztam az Istenhez, hogy őt, én csak őt kérem; mikor nem beszéltünk, hogy beszéljünk újra, hogy legyen az életem része, ezt akartam. annyira ragaszkodtam hozzá, hogy ezt kértem az Istentől, komolyan, hogy... csak őt, ahogy van, a szívét, a testét, a lelkét. nehéz ezt megmagyarázni. szerintem ő sem érti, vagy nem is akarja igazából. vagy nem hiszi el nekem, talán nem is képes rá. szeretni akartam őt. ott lenni neki. szerettem volna, ha ő is szeret. ha ő is itt van nekem. azt hiszem ezt a történetet el lehetne mondani ezzel a négy mondattal is. van eleje, van vége, és tulajdonképpen a sorok mögött tartalmazza a lényeget is. de én még mindig írok.

az én szeretetem más. persze, mindenkié. és ezzel nem is azt akarom mondani, hogy az enyém bármivel előrébb lenne, mint másé, mert nem. de más. borzasztóan makacs. komolyan, szinte már felfoghatatlanul önfejű. a sok vita és az ördögi kör, amiben benne voltunk, amiből nem tudtunk kilépni, talán részben mind neki köszönhető. nem akartam őt elengedni, tényleg nem. azt hiszem, a veszekedéseknél a szívem voltaképpen nem is nekem szurkolt. vicces, nem? nem is csoda, hogy nehéz (volt) elrendezni magamban úgy a dolgokat, hogy a saját szívem egy hosszú, hosszú háborúban nem is engem választott, hanem valaki mást. azt akarta, hogy ő nyerjen, és ne én. a legjobbnak látott valakit, akit most csak szörnyetegnek nevezek, és ez tud ám fájni, ezért kell és kellett is az a sok idő. mert régen, mindenre talált neked kifogást. komolyan. szerintem te ezzel nem is vagy tisztában egyáltalán. minden bántást, minden érthetetlen dolgot, amit tettél, meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért tetted. csak miatta, csak azért, mert az én szívem így szeret, ha szeret: feltétel nélkül, vakon. aztán egy januári napon egyszer csak láttam, amit látnom kellett. mindent. így esett - mondhatnám, de valójában én kóboroltam rossz helyre. és aznap este valami megváltozott bennem. aznap este semmit nem kértem az Istentől. semmit az égadta világon. életemben először megköszöntem Neki, hogy ő már nem, hogy ő már nincs itt, hogy így alakult. hogy láthattam mindezt. hogy már értem, hogy miért tartott engem tőle folyton távol. beismertem, hogy nem kellett volna ennyi ideig húzni ezt. nem éveket, perceket nem kellett volna rááldoznom. nemhogy az időn túl a többit – ezek kavarogtak bennem akkor. minden, amiről addig is azt gondoltam, hogy súlya van, hirtelen egyszerre nyomott el. egyszerre kellett érezni minden súlyt. azóta is kutatom a mértékegységeket, mert fogalmam sincs, hogy ezt az egészet miben lehetne mérni. hogy mi volt az akkor, aznap este.

és néha most is úgy kelek fel, hogy hiányzik. nem kicsit, hanem nagyon, amikor megbénít az érzés, és nem akarsz felkelni. van, amikor túl nehéz. pedig csak egyszerű dolgokról van szó: szeretnék hozzá szólni, látni őt, tudni, hogy jól van. de aztán rögtön az a gondolat követi az érzést, hogy mégis hogy hiányozhatna valaki, aki mindennap felkel, ugyanúgy, mint én, és minden egyes nap úgy dönt, hogy mást választ, egy másik utat az életben. egy utat, amiben nem vagyunk egymás életének a része még csak kicsit sem. aztán sikerül felkelni, és a kávé felett jobban belegondolok: tényleg hiányzik? komolyan? az hiányzik, hogy mennyit sírtam azon, amit tett vagy éppen azon, hogy nem tett semmit? hogy hányszor volt olyan, hogy ő nyugodtan aludt, míg én álomba sírtam magam? még a születésnapomat sem tudja, csak ha mondtam neki. az hiányzik, hogy mennyire hálátlan volt? az, hogy nem vállalt fel, mint embert, még a barátai előtt sem, még annyi év után sem? mert biztos vagyok benne, hogy nem mesélt nekik rólam. sőt, kérte, hogy én se beszéljek róla az enyémeknek. az, hogy soha nem mondta például, hogy milyen szerencsés, hogy egyáltalán vagyok neki, vagy csak hogy létezem? vagy mondjuk bármit arról, hogy hogy érez irántam? még ha nem is az volt, amit én éreztem. meg se próbálta. hogy soha nem dicsért? az hiányzik, hogy mennyit veszekedtünk? hogy mindenkire és mindenre volt ideje, csak rám nem? hogy soha nem jöhetett szóba semmilyen jövőbeli terv, mert amúgy is "minek", meg hogy „az messze van még”, meg hogy a válasz rendszeresen az volt, hogy "majd meglátjuk", és pontosan tudtam, hogy ez a nemet jelenti? boldog voltam, mielőtt belépett az életembe. és akartam őt, nagyon akartam, Isten látja a lelkemet. megbecsülni, törődni vele, szeretni. vágytam rá, hogy ő is engem. sóvárogtam erre, mert úgy éreztem, hogy együtt, ha tényleg ott vagyunk egymásnak, akkor erősebbek lennénk mindketten. belőle hiányzik valami, ami bennem ott van, és bennem is vannak hiányosságok, amit tudom, hogy ő tudott volna pótolni. tanulhattunk volna egymástól, vágytam erre, tényleg. de nincs rá szükségem. egy olyan szörnyetegtől, amilyen ő, pláne nincs rá szükségem. megy másképp, jobban. egyedül is, ha kell, vagy mással. de nem veled. soha nem veled.

leírhatnék mindent most, ahogy korábban. hogy mit láttam, hiszen ez érdekel, le merem fogadni. tudni akarod, hogy mi a titok, hogy mi az, ami miatt ennyire nehezen jöttek a szavak. ami ezt váltotta ki, hogy gyökerestül változott meg az, amit rólad gondolok, ahogy irántad érzek. neked éveid voltak, hogy meggyötörj, ahogy csak tudtál, és mégse sikerült elérned, hogy igazából úgy tekintsek rád, ahogy te szeretnéd. összetörtél bennem mindent, amit csak tudtál, amit csak lehetett, de nem a szívemet. mert az ugyanúgy szeretett. és utáltad. most meg szörnyetegnek nevezlek, és egy porcikám sem ellenkezik. de mégsem akarom leírni, amit tudok. megtettem, elmondtam valakinek, de nem neked, és nem így, nem ebben a formában. és az az egy épp elég volt. nem kínzom magamat fölöslegesen. ez vagy te. végül is mindig mondtad. és végső soron mindig igazunk lesz, bármit is mondunk magunkról. az agyad keresi az igazolásokat, és ha nincs, hát, teszel róla, hogy legyen. tettél. azt mondtad nem vagy jó, hogy nem vagy olyan jó, mint amilyennek én hiszlek, amilyennek én látlak. és elkövettél mindent, hogy tényleg ne legyél az. csakhogy ezzel majd neked kell együtt élned, nem nekem. mert az ember elmehet bárhova, akárhova, de mindenhová magával viszi saját magát. és ennek hagyok időt, hogy megértsd. mert valamikor egyszer, amikor ismerkedtünk még, elmondtad, hogy milyen vagy, és hogy milyen nem szeretnél lenni. én emlékszem rá. és te vajon?

na és amikor az egyik legjobb barátnőm is érintett lett a világodban, vagy annak egy kis szeletében, az egy utálatos dolog volt, még most is az egy szinten, mármint nekem, mert a lány tudta, ő tudta, hogy ki vagy te. pontosan tudta, mert évekig hallgatott és gyakorlatilag sokszor a vállán sírtam miattad. többek között nyáron is, azon a koncerten, mert történetesen még ott is vele voltam. ennek ellenére mégis megtette. megteszi néha azóta is. meg te is. bár nem tudhattad, nem tudhatod, hogy ki a lány, ez igaz. de ez nem mentség. mert ott a többi, a minden, a hatások, amit annyiszor próbáltál elmondani, de sosem sikerült, a tengerről, meg a folyókról, mindig csak erről hadováltál, ahelyett, hogy a nevén nevezted volna a dolgokat. a legtisztább vízű forrás, mi? azóta párszor a lány próbált közeledni felém, néha még válaszoltam is. de eltoltam magamtól. amennyire csak lehetett. én ebben nem akarok részt venni. és látni sem akarom. azt meg pláne nem akarom végignézni, ahogy hazudik. a két szemembe. mikor tudom. valahogy nekem nem ez a szint. és nem kellenek ilyen emberek. már könnyebben engedek, könnyebb a búcsú is. főleg ha tudom, hogy ennyit jelentek a másiknak. (mennyit?)

de igen, itt most róla van szó igazából, szóval, visszatérve rá, írtam neki, itt a bizonyíték, csak lefelé kell lapozni éveket, mert néha szerettem azt gondolni, hogy van még kihez. legalább az emlékéhez. vagy annak az emlékéhez inkább, aki nekem ő volt. amit jelentett. de valahogy mindezek után csak... nem is tudom. átértékelődött, azt hiszem. finoman fogalmazva ugyan, de át, igen. felülíródott! ez talán még jobb szó. egyszer dühös voltam, és azt írtam, hogy jobb lesz nekem nélküle. csak egy ehhez hasonló szösszenetbe kiírtam magamból. a pillanat hevének nevezném, vannak néha ilyenjeim, hogy leírok valamit, amit le kell akkor írnom, hirtelen vagyok, de utána el is múlik az érzés, nem gondolom komolyan. akkor épp nem beszéltünk, nem is gondoltam, hogy majd olvassa azokat a sorokat, mégis kaptam tőle egy üzenetet, hogy ő is úgy gondolja, hogy jobb lesz nekem nélküle. én meg akkor már, persze, rögtön ellenkezni kezdtem, hogy azok a szavak nekem nem ugyanazt jelentik, mint neki, mert más nyelven beszélünk, és más a habitusunk is. azt mondta, hogy igen, ebben egyetértünk, mert mi ketten, ő meg én, tényleg külön nyelveket beszélünk, külön mondatokban, véletlen fátyolba bújtatott közös metszeten. szépen mondta, minden szavát megjegyeztem amúgy is, amiket valaha hozzám intézett, még a verseiből is tudok idézni, de ez külön megragadt valamiért. kértem, hogy az én nyelvemen olvassa, ha már úgy tesz. reméltem, hogy ebből az egy mondatból érti majd, hogy még ha most épp hullámzok is, és haragszok rá, nem volt az olyan komoly. hiszen mégiscsak róla volt szó, és én szerettem őt. azt mondta, hogy történik mindennap, az én nyelvemen. emlékszem, mosolyogtam, mikor olvastam, úgy éreztem akkor is, mintha ott lenne az a hülye fonál, és érti, érti, amit mondok neki. csak annyit kérdeztem tőle akkor, szinte nevetve, az összes haragom elszállt addigra, egy szó sem volt igaz már a szösszenetből, hogy menthetetlen, és hogy ugye mondtam-e már. azt mondta: tudom, mondtad már rengeteg. tökmag, így hívott.

lehetne most is így, ahogy akkor volt. mondhatnám, vagy utalhatnék rá, hogy nem mondtam komolyan, hogy ezek közül semmit sem gondoltam komolyan, hogy csak túl forrófejű vagyok, láttam valamit, és egyszerűen ki kellett adnom magamból, mert ez vagyok én. de nem tehetem, ezúttal ez más. tényleg megláttam benne a szörnyeteget. és most hagytam magamnak időt, vártam, hogy elcsendesedjek, hogy amikor tiszta a fejem, és nem vagyok épp hurrikán, akkor hogy látom őt, hogy emlékszek vissza rá. hogy mit mond a szívem. de ahogy telt az idő, ez az érzés megmaradt. most már csak ez maradt nekem: ő egy szörnyeteg. és egy szörnyeteg után nincs mit érezni, nincs mire emlékezni, nincs miről írni.

ezzel együtt biztos fogok, hiszen bennem itt van, de valahogy már semmi sem ugyanaz. és az a sok minden, az a rengeteg minden, aminek én jelentőséget tulajdonítottam, az már nincs. és látom a nevét, és csak megrázom a fejem, hogy nem, mert nem. és nem. és aztán tényleg nem. pedig annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem neki, nem neki, érted. régen azt mondta, hogy soha nem lesz olyan, hogyha én keresem őt, akkor ne válaszolna majd. megígérte. én sosem tettem neki ilyen ígéretet, de egyszer sem, fel sem merült bennem konkrétan, hogyha keres, akkor ne válaszolnék majd. még akkor sem, amikor minden felelősséget rám akart tenni, amikor azt mondta, hogy bár ő nem bírja megállni, hogy ne keressen, nekem kellene erősnek lennem, és nem válaszolnom. gyűlöltem ezért, hogy ezt mondta. hogy kérhetett tőlem ilyet? úgy fájt. nem, ez még most is. mintha nem tudta volna, hogy mit érzek, hogy mennyire mélyen érzem. gyűlöltem érte. gyűlöltem azért is, hogy többször is mondta, mintha elsőre nem lett volna elég súlya. gyűlöltem, hogy benne komolyan az volt, hogy akkor vagyunk erősebbek, ha meg tudjuk állni, hogy beszéljünk egymással. hogy szerinte ez az erő. hogy szerinte komolyan ez az erő. de így utólag belegondolva... kinek mi volt a lecke. vagy kinek mi lesz - ebből az egészből. a borzalmakon keresztül megtaníthatott minket a szeretet és a ragaszkodás egyetemes együttállására. akár. vagy nem. és csak szörnyeteggé változtatott minket. vagy legalábbis egyikőnket.

sajnálom. őszintén sajnálom. annyira szerettem volna megmutatni neked, hogy van más út. te meg én sokban különböztünk régen is, most aztán pláne, de volt azért olyan, amiben hasonlítottunk. bár sokszor hercegnő mondjára viselkedek, nincs szükségem arra, hogy megmentsenek, igazából nincs. inkább két csata között jól esik egy otthon. valaki, aki ezt tudja nekem biztosítani. hagyja, hogy megbírkózzak az előttem álló feladatokkal, de ha meg kell pihennem, akkor ott van. az én szememben te is ilyen voltál. és ez akartam lenni neked. szerintem ez az erő. vagy ez is az. azóta volt alkalmam megtapasztalni, hogy igazam volt. így könnyebb. jobb. és van benned egy gondolat, hogy te is jobbá akarsz tőle válni. és tudsz is, ott van a fejlődés, én mindennap látom magamon. és örömmel tölt el, őszinte örömmel. nem másért, hanem magam miatt, de ha én ragyogok, akkor másra is hatással vagyok, és ez jó érzés, nagyon jó. melegséggel tölti el a szívem, és olyankor nem fáj. olyankor tényleg nem. bárcsak látnád, néha ezt kívánom. sokszor elképzelem, hogy rólam gondolkozol, de csak mert szeretném látni, hogy milyen vagy olyankor. vajon hogy maradtam meg benned? vajon én is meghaltam számodra? vajon te érzed a fonált? vajon létezik még, ott van benned az, akit szerettem valaha? vajon tudnál még jó lenni? pár év múlva szeretném, ha eszedbe jutnék, és a szavaim, minden szavam, még ha sok is, és az, hogy én tényleg hittem benned. csak ez. hogyha egyszer minden fény kialudna, ha teljes lenne a sötétség azon a horizonton. akkor az, amit én éreztem, ahogy én láttalak az én szemeimmel, és az hogy hittem benned, az mind egy-egy csillag lenne, vagy akár maga a hold. szeretnék a hold lenni. és ha most nem is, legalább akkor majd megérted. ez jó lenne, nagyon jó.