#még mindig ugyan úgy szeretem

[csacskamacskamocska]

Nekifutok negyedszerre is, ennek a lehet-e 30 évig dolognak

Tegnap három poszt ment a draftba.

Amikor az ember szerelmes, akkor úgy gondolja, érzi, az a teljes meggyőződése, hogy nemcsak 30 évig, de örökké szeretne a másikkal lenni.

Ide teszek egy vízválasztót, csak az olvassa tovább, akit érdekelnek családtörténetek.

Ilyenek jutottak eszembe: baráti házaspár 30+ éve együtt. Ők pl szexelnek, nem is volt soha senki másuk, kicsiszolták a perverzióikat és mellé építettek egy lakóközösséget amiben (az én meglátásom szerinte) optimálisan tudnak élni a saját nyomorukkal. Egyikőjük személyes bajai sem oldódtak meg a 30+ év alatt. De nincsenek egyedül, tulajdonképpen nincsenek rosszul se és elég ideális szerződésnek tűnik az övék. A személyes fejlődésüknek ugyan nem támogatója, de nem is akadálya a kapcsolat. (irigykednem kéne, de valamiért nem megy. Vajon képes-e az ember ennyi év után is elismerő lenni a másik felé? Vajon ez szemlyiségfüggő, hogy oda tudsz-e fordulni úgy, hogy „látod, ezért szeretlek”. Ez mindkettőjükből hiányzik ez a világra és dolgokra rácsodálkozás. Nézed a másikat, és szépnek, jónak látod egy adott pillanatban. Ez csak figyelem, amit nem öl meg az idő. Csak a látás képessége)

Másik házaspár Szintén 30 év. Itt a nő a barátnőm és ő rengeteget mondja, hogy rohadtul unja a férjét, de ez nem jelent semmit, semmi olyan szándékot ami másfelé vinné, ez csak az őszinte igazság, hogy 30 év alatt annyira kiismerte, hogy már az összes beszélgetésüket monológba le tudná játszani. A szex működik. Kicsit uncsibb, ritkább, de egyikük sem keres máshol izgalmakat, ez biztonságos. Az évek alatt felbukkanó személyes hobbiknak utat engednek, támogatják egymást, érzelmileg viszont mindketten visszahúzódóak. Nincsenek nagy csaták. (intelligens páros bár elég furcsa összetétel, a nő irodalmi vonalon mozog, a férje nagyon nem. Kötöttek egy megállapodást és betartják. Részükről ennyi)

Harmadik Ők is lehúztak közel 30 évet majd elváltak. A pasas végig csalta a feleségét, de sosem akarta elhagyni. Ragaszkodott hozzá, sőt, úgy gondolta, hogy nagyon jó a családi életük, a feleségével nagyon jó a szex is, esze ágában sincs ezt felrúgni. De az izgalom az izgalom, intelligensen megoldja, sosem ígért senkinek semmi többet a szexnél, és ezt be is tartotta. Úgy gondolta, hogy a felesége nem tud semmiről. Aztán a feleségének is lett valakije, amit viszont az orra alá dörgölt a pasinak, aki megbántva/megcsalva érezte magát és végül elváltak. (felfoghatatlan volt nekem, hogy a pasi megdugja a szeretőjét, aztán hazamegy és megdugja a feleségét. Nézett rám, hogy persze, szeretem őt. Nekem ez azért nehéz mert még csak meg sem látok másokat amikor szerelmes vagyok, nemhogy szexeljek velük :( Nade mit is hívunk szerelemnek?

Nekem: veled akarok lenni. ott melletted, az életedben benne, a kezemmel elérhető távolságra és benne az agyadban, az ágyadban, a szívedben. Csak te és senki más. Csak én és senki más.

El kell fogadni, hogy másnak meg nem ez!)

Negyedik A kapcsolat bizonytalanul indult, mert a pasinak volt valakije amikor összeismerkedtek, akivel szakított, de az a valaki behazudott egy gyereket, szóval aztán vissza, aztán mégis együtt. És azóta valami számomra csodás életet élnek. Felneveltek két gyereket és az életük egymásról szól. Mindent együtt és egymásért tesznek. Vigyáznak egymásra. Vannak különprogramok, de valójában valami egész különleges szeretetben élnek. Nincs beteges függőség, mindkét ember pszichésen teljesen egészséges, életképes, aktív. Egyszerűen szeretik egymást. (őket irigylem. Amúgy nem gazdagok, sokat melóznak még nyugdíj mellett is, de az értékrendjük azonos, főleg kultúrára költenek. A kapcsolatuk szép és mély. Mindig szeretettel beszélnek egymásról. Semmi cukormáz meg szirup, de jó hallgatni)

ötödik ezt csak áttételesen ismerem, de mégis nagyon megmaradt bennem a maga képtelenségeivel. 15 évig éltek együtt, sosem szexeltek, a nő többször megcsalta a pasit, a pasi nem csalta meg, de sokat emlegette a fiatalkori „igaz” szerelmét, aki vélatlenül épp a barátnőm volt, innen is ismerem a történetet. Aztán a pár szakított a nő boldogan élt valaki más oldalán, de a kapcsolat nyilván mély trauma az életében. A barátnőmmel újra összejött a csávó mert ők egymásnak voltak a feledhetetlen fiatalkori szerelmek. A pasi már fiatalkorában sem szeretett szexelni, hát most sem. Húzták-nyúzták ezt a fiatalkori szerelmi nosztalgiát, ami beteljesülés is volt, meg csalódás is. A faszi masszív alkoholista lett, és gyanús jelei voltak, hogy meleg is vagy jobban meleg mint amennyire hetero. Mindenesetre ezt az életem szerelme beragadást sikeresen kiölte a barátnőmből cirka 5 év alatt. Aztán a pasi részegen elesett és meghalt. (lehet, hogy tényleg a barátnőm volt élete szerelme. Ezek olyan megfoghatatlan dolgok, ezek a beteljesületlen szerelmek. Hiába jön össze felnőttkorban, a szerelem az ottragad abban a fiatalkori állapotban. Egy fiatal nő látványába szerelmes egy tapasztalatlan fiatal férfi. Sosem lesz hasonló érzés az életben. Mert megöregszünk és megtapasztalatosodunk. Azt meg már nem is hisszük, hogy valaki ránk néz, arra amit nem szeretünk magunkon vagy magunkban, és elmosolyodik, hogy úristen milyen szép ez. Mi, baszod, a lógó bőröm, a ráncaim? Én sem értem, de igen. Szóval ehhez valami komoly dolog kell belül. Azt hiszem, nekik ez nem volt meg.)

Ezek a kapcsolatok megélték a 30 évet, de fogalmam sincs mi a közös bennük. Lehet, hogy semmi. Egyszerűen csak vagy sikerül vagy nem a 30+ év együtt. Nekem kétszer nem sikerült. Most mégis azt gondolom, hogy sikerülne.

Máskülönben meg azzal értek egyet, aki azt mondja, hogy minden megállapodás kérdése, a mással szexelés is, és kommunikáció, kommunikáció! Ha elköteleződik két ember, akkor ne várják a csodát, hanem alakítsák a kapcsolatot! Építsék, javítsák, formálják. Ha azért választották a másikat mert úgy gondolták, hogy alkalmas lesz erre, és nem csak azért, mert jól néz ki amikor felül a konyhapultra vagy mert képes felfúrni két polcot. Azért biztos kell egy cseppnyi szerencse is.

[anyadisszeretne]

A sötétségről kérdeztél, s én csak néztem magam elé mert nem tudtam mit is mondhatnék....

Mióta a depresszió két karja szorít magához az érzéseim az élet felé vegyesek. Egyszer boldog vagyok máskor pedig annyira szomorú, hogy az ágyból is nehezemre esik kikelni. Amikor 2020-ban vizsgáltak bipoláris zavar gyanújával már szinte imádkoztam, hogy legyen ez hiszen végre magyarázatot kapnék magammal kapcsolatban. Azonban negatív lett az eredmény és a pszichiáter közölte, hogy valószínűleg a traumatikus gyerekkor az oka az anya valamint az apa hiánya. De nem volt traumatikus a gyerekkorom, igaz anya nélkül nőttem fel és apu egy ideig távol volt de minden szeretetet és minden törődést megkaptam vagyis azt hiszem. A mama mindig mindent megadott nekünk, kivéve persze a lelki biztonságot de ha meg azt nézzük azt mindenki saját magának teremti meg és nekem ez is sikerült. Tehát amikor sem a bipoláris zavar, sem a skizofrénia nem nyert úgy döntöttem, hogy majd én analizálom magam és a következőkre jutottam : majdnem biztos vagyok abban, hogy jól vagyok csak annyira félek a boldogságtól, hogy mindig az útjába akarok állni ugyanis egész életemben mindenkitől azt l��ttam, hogy a boldogság gonosz mivel tart egy ideig aztán bumm eltűnik és jön a szar. Tehát többnyire ez lehet a baj valamint a testképzavar amivel a lányok 99.9% küzd a maradék 1% pedig még nem ismerte be. Durva volt ezt 20 évesen megállapítani viszont most, hogy megint öregebb vagyok egy évvel és szültem egy babát úgy érzem ismét tévedtem. Mármint a diagnózis ugyan az, kivéve azt, hogy iszonyatosan félek attól, hogy rossz anya leszek. Én nem tudok énekelni se rajzolni, nem szeretem a meséket és még a mondókákat sem ismerem. Én nem tudom gügyögni és úgy csinálni mintha egész nap nem lenne más dolgom csak ő rá vigyázni.

Tehát amikor a sötétségről kérdezel akkor csak névvel tudok felelni, Anna mert a sötétség mindig erősebb lesz mint a fény ami kezd kialudni az évek múltával.

[nyeznajka]

Nehéz a szívem ,de könnyű a marmonkanna.

Megvolt az éves értékelés-elbeszélgetés-célkitűzés. Tulajdonképpen rosszabbra számítottam, de így sem lettem vidám a végére. Kiderült mindaz, amit én sok-sok éve tudok: nem vagyok lelkes és kezdeményező, nem foglalom el magam, nem kérek munkát, ha éppen nincs, és hogy többre vagyok képes. Tudom én ezt, már az általános iskolában ezzel jöttek a tanárok mindig. És valóban, sokkal többre vagyok képes, de nincs hozzá kedvem. Vagy legalábbis nagyon ritkán. Viszont tényleg nem akarnak kirúgni. Leginkább azért, mert kurvára nincs ember a helyemre, pláne nem német, így aztán még újabb nyelvtanfolyamot is akarnak nekem fizetni. Én ugyan mondtam, hogy szerintem attól nem lesz sokkal jobb, de persze hátha igazuk van. Azzal is inkább csak az a baj, hogy igazából szeretnék ugyan jobban beszélni németül, csak tenni érte nem nagyon, mert egyrészt nem szeretem igazán (nem úgy, mint az olaszt, vagy az angolt, vagy az oroszt!), másrészt nyilván azért erőltetik, mert határozott céljuk, hogy nekem is az ügyfelekkel kell sokat beszéljek. Amihez amúgy sem fűlik a fogam, pláne németül. Igyekeztem inkább háttérmunkákat csinálni, de sajnos nincs elég ember a first line supporthoz, így nekem is azt kell továbbra is. Két és fél éve vagyok itt, határozottan sokat fejlődött a némettudásom ezalatt, de hát még így is gyengécske igazából. Azt már az elején nem értettem, hogy miért osztanak be telefonos ügyfélszolgálatra (illetve de, mert nincs rá ember), azaz hogy vajon miért gondolják, hogy az nekem menni fog, hát nem hallják, hogy épphogy makogok csak németül? De hát sok szívás és eltelt idő után azért belejöttem valamennyire. Mondták is, amit egyébként már elcsíptem bizonyos levelek olvasásakor, hogy voltak eleinte ügyfelek, akik konkrétan kérték, hogy csak a Herr Nagy-ot ne. Nem tudtam ezen meglepődni. Szóval a végére örültem, hogy nem rúgnak ki, de egy ilyen értékelés után nem mertem előjönni azzal, hogy azért több pénzt szeretnék. Ezek után? 3350 euró a bruttó havi bérem, az olyan nettó 2230 körül van. Ami amúgy nem lenne rossz pénz, ha nem lenne egy fiam, akire kapásból olyan 700 elmegy (nem sajnálom tőle, öccá a gyerektartás, meg veszek neki ezt-azt, hiszen ő az én szívem csücske), meg a lakbér is öccá, aztán még rezsi, benzin a kurva autóba, kaja, mittoménmi, szóval igazából jó esetben van 300 euróm mulatni. De ha épp beszarik az autó vagy ilyesmi, akkor már rezeg a léc. Félretenni például ennyiből nekem egyáltalán nem megy. Amúgy Baden-Württembergben olyan 3900 bruttó a havi átlagkereset (úgy globálisan, mindenkit beleszámolva) (nemtom hogy ez medián-e vagy nem), és hát ettől az enyém messze van. Holott mint IT szakember (haha), ráadásul nem is kezdő, gondolom minimum az átlagot kéne kapnom. Már ha rendes munkaerő lennék, ugye. Ennek mások a kétszeresét keresik nettóban simán, meg még többet is. Azért majd pár nap múlva talán mégis megpróbálok egy kis emelést kérni. De még inkább továbbra is azon agyalok, hogy valami tök más munkát kéne inkább csinálni, de vajon mit?

[egy-lany-blogja]

Xy-Te mindig mosolyogsz ,hogy csinálod ezt ?

Én : Túl sokat voltam rossz kedvű olyan dolgok miatt amin nem tudok változtatni és rá jöttem,hogy nincs értelme. Pl.esik az eső attól még,hogy rossz kedvem van miatta,mert utálom az esőt ugyan úgy esni fog.Nem fog kisütni a nap csak azért, mert nem szeretem az esőt...🤷‍♀️

[aranysziv]

engedd el és ne foglalkozz vele - mondta kedves barátnőm. 10-12 éve ismer, régen még padtársak is voltunk gimiben, aztán távbarátok, mert maradt Debrecenben az egyetemen. de most már ő is itt van a fővárosban. és ennyi év után is képes ezt mondani nekem. pont nekem. mintha nem tudná, hogy ezek után "csak azért is". nem tehetek róla, ilyen a természetem. majd én elengedem, ha akarom, de nekem ne mondja meg senki. szeretem őt, de még ő sem. és mi az, hogy ne foglalkozzak vele? mégis hogy ne? mármint épp azért osztottam meg vele is ezt a problémát, mert nem hagy nyugodni. már pedig ha engem nem hagy valami nyugodni... hát, Isten óvjon mindenkit. mondtam neki, hogy tudom, hogy igazam van, de szeretnék bizonyosságot nyerni. ő meg jön itt azzal, hogy de mégis minek, ha tudom? hát hogyhogy minek? mert én tudom, hogy az van, de attól még szeretném tudni “hivatalosan” is. mit nem lehet ezen érteni? letettem a fejemet a párnára és csak néztem magam elé. eszembe jutott a boszorkányfutár, mikor ugyanígy tesz, és a macskájától azt kérdezi, hogy mi a baj vele, miért érzi úgy, hogy találkozik sok emberrel, és az elején minden rendben, de aztán mégis idegennek érzi magát velük. kívülállónak. ja. ha lenne macskám, nem is ezt, de hasonlót kérdeznék tőle. azt hiszem, engem a legjobban csak megértéssel lehet szeretni. és az erre való képességgel nem rendelkezik mindenki, hiába vágyok rá. de nem ők a hibásak, vagyis nem tartom őket annak. nem vagyok egyszerű eset.

ugyan van három esernyőm és egy esőkabátom is itthon, ez a pár nap mégis úgy alakult, hogy a hét napból négyszer áztam el, és nemcsak pár csepp, nem, hanem az az igazi, bőrig. csodával határos módon nem betegedtem le, pedig számítottam a szokásos (rettegett) mandulagyulladásra. évente egyszer mindig van, de most kivételesen olyan rég volt, hogy szinte hiányzik is. de nem kellene elkiabálni, én is tudom, mert utána igazán nem bírom az ágyfogságot. rossz beteg vagyok, nem tudom kezelni.

ahogy nem tudom kezelni a hidegséget sem. a közömbösséget, érdektelenséget. a távolságtartást. mondjuk nem is akarom őket tudni, ez is igaz. túl heves vagyok, fűt a szerelem, a szeretet, az életigenlés, és ezek a dolgok valahogy szembemennek azokkal a dolgokkal, amik én vagyok, amilyen vagyok, amik bennem vannak. a tűzzel. én ha azt mondom, hogy nem érdekel valami, hidd el, hogy de igen is érdekel, jobban, mint bármi más. az csak a dac, ami ezt mondatja velem, ami visszavezethető ilyen-olyan okokra. főleg büszkeség. meg a vágy arra, hogy lássam rajtad, hogy te is élsz, és meg mered mutatni, hogy téged érdekel. mert akkor már én is meg tudom mutatni. vagyis ezt gondoltam. de aztán próbálkozott. és én azt sem tudtam kezelni. ami volt, főleg pánik. és aztán kérdezte, hogy mit olvasok most, én meg mondtam, hogy az Alice Csodaországbant, és azt mondta, hogy akkor nagy lehet a bánat, ha ennyire a fejembe menekültem. persze, neki sose árultam el, hogyha akkora lenne a bánat, akkor igazából A kis herceget olvasnám, mert a bolond kalapos meg a szívkirálynő és a fehér nyuszi ők csak úgy vannak nekem, a szívem egy elrejtett zugában, és nem olyan, mint a róka vagy a rózsa. más doboz, más hangulat. bár ezzel a kijelentéssel Pandora is lehetnék, mikor a szelencéről kérdezik. aztán mégis jönnek a csapások. sajnálom.

már abban a másodpercben hiányoztál, amint elmentél. néha azt kívánom, hogy bárcsak ne engedtél volna el ilyen könnyen. de csak azért, mert azt hittem, hogy nem lennél rá képes, hogy neked nem ilyen a szereteted. hogy bátrabb ennél vagy nem is tudom. jó lett volna együtt küzdeni azért, hogy jó legyen. és nem egyedül. most mondta, hogy hozzuk helyre, hogy ezt még rendbe lehet hozni, és én csak nem tudom. másképp lesz, jobb lesz, mert most már tudjuk, hogy mi volt a baj. lehet igaza van, nem tudom. itt vagyok, nem kell egyedül lenned ebben. a szándék a helyén, ebben nagyon biztos vagyok, és ezekre a szavakra pedig mindig is sóvárogtam. lebegek bennük, napok óta más sem jár a fejemben. itt vagyok. itt vagyok. itt vagyok. én tudom ezt. esküszöm, hogy tudom, biztos vagyok benne, mert bebizonyította. én is itt vagyok. de ijesztő is, mert ha úgy lesz, akkor én már nem akarok majd mást. ismerem magam, és nagyon elfáradtam. amúgy is mindent vagy semmit vagyok, de ebből úgyse érem be soha a semmivel. szóval mindig a mindent. és ez most egy válaszút. és most nem tudok koncentrálni, nem megy. máshol vagyok. én most nem is itt, egy részem tényleg nem. nem a bánat nagy, hanem a gondolatból van túl sok. kérdések, amik nyomasztanak. ez most ilyen befejezetlen.

[parsorosok]

a mai napig azt hittem,

hogy a megfelelő ember azért nem érkezik meg az életembe, mert én nem vagyok a helyemen semmilyen szempontból. (Pedig fél évvel ezelőttre érkeztem meg az életembe és lett az amit szerettem volna már nagyon régen és azt éreztem összeállt a kép: elégedett vagyok magammal - legalábbis nem szorongok mindenen, állandóan, vagy ha igen, akkor meg tudom vígasztalni magam, elégedett vagyok az életemmel, a munkahelyemmel, a baráti és családi kapcsolataimmal, egészséges vagyok.) Ugyanezért keveredek olyan kapcsolódásokba, ahol - kellek a másiknak ugyan, de nem egészen (kell a testem, de a lelkem nem, vagy kell az is, de nem hajlandó talizni) - a másik nem kell nekem, mert idegesít egy hónap után. Tegnap taliztam egy barátnőmmel, aki nem szereti a munkáját (és emiatt nem olyan jó most az élete, amilyen lehetne, ha szeretné). A másik barátnőm akkor találta meg a mostani férjét, amikor úgy érezte, h se a munkájában, se az életében nem tart sehol. A harmadik barátnőm... mindegy is. Szóval bármit is mondjanak a coachok, a terapeuták, a bárki IS arról, h azért nem találjuk a párunkat, mert nem vagyunk rá felkészülve: biztos vannak még elvarratlan szálak, vagy valamiben el vagyunk akadva: hazugság. Faszság. Hagyjanak.... Itt állok fél éve: szeretem magam, a munkahelyem, rendben van az egészségem, vannak barátaim, elégedett vagyok az életemmel és tényleg mindent beleteszek és keresem és nem találom 😅 Csak szerettem volna, ha tudjátok, h nem attól függ, h hány dologgal vagyunk elakadva az életben. Mert elakadás mindig lesz. Talán inkább az a kérdés: h állunk az elakadáshoz. A mai nap ezt tanultam meg. És azt, h alanyi jogon semmi nem jár :)) de főleg nem a társ :D

[uveggyapot]

annyira szeretem a kölyköt, hogy szavak sincsenek rá 😄 mindig, amikor én vigyázok rá, és bemegyek a lakásba, megszagol, és ahogy megismer, azonnal rám ugrik, meg szalad egy kört, mert tudja, hogy velem sokat sétálhat, jó időben kiviszem a Margitszigetre is simán (és akkor metrózhatunk, ami vele külön élmény 😂). na meg csak szoktunk így viccelődni, hogy én ráfújok egy picit a fülére, mikor nem figyel, és akkor mindig hátranéz, hogy ne csináljam, sokatmondó arcokat tud vágni 😂 de amikor meg a teraszon üldögélünk, és én olvasgatok, lenne helye, de ő rendszerint a fél lábamra mindig ráfekszik és úgy alszik. bár a gazdi szerint azért, mert védelmez, és ha megmozdulok, akkor arra ő is felkel - ebben amúgy lehet valami. de tényleg mindig terápiás, mikor vele vagyok.

megint csinálom a fesztivált, és újabb könnyezőpálmát hoztam haza. és megint Mathilda lehettem 🥹 és egyébként itthon muszáj volt karót tennem a monsterába, amit (jobb híján) egy dobverővel oldottam meg. még jó, hogy ennyi zenész vesz körül 😂♥️

és hát napfényben úszkálás. ma reggel ugyan bementem dolgozni, de utána mégis hazajöttem fél 10-kor, mert nem voltam túl jól. itthon csak keveset dolgoztam, és még le kell mennem a boltba, de aztán ma már csak pihizek, mert holnap 8-tól kezdődik az első meccsem 🥹🏐

[metalindex-hu]

Manowar: Battle Hymns

Manowar: Battle Hymns - https://metalindex.hu/2024/01/11/manowar-battle-hymns/ -

Egy újabb kihívás, aminek áldozatául, vagy inkább mártírjául estem, ugyanis Coly felhozott egy ötletet, hogy ajánljunk egymásnak olyan zenekarokat, akiktől még a BÜDÖS ÉLETBEN!!! nem hallgattunk semmit, de nyitottak vagyunk az ajánlásra, hogy mely lemezekkel kezdjük meg a kalandozásainkat, vagy jobb esetben nálam a kínzásokat… De majd kiderül a cikk végén!

Első kihívásom az amerikai Manowar együttes, akiket egy picikét taszítónak találtam mindig is, tekintve a megjelenést, a rájuk aggatott true metal kifejezést és a legutóbbi időkben a Hellfest körüli fiaskó és az ex-gitárosuk gyermekpornó miatti lesittelését. Ezek után vajon mennyire volt kedvem belehallgatni a zenéjükbe? Semennyire! De tekintettel arra, hogy ennek a kihívásnak a részese lettem, megropogtattam a nyakamat, megkerestem és elkezdtem hallgatni azt a lemezüket, amit Coly ajánlott, a debütáló Battle Hymnst. Az első dolog amit alaposan lecsekkoltam, az a borító: Tök jó az ókori Római Birodalom sas szimbóluma, de amikor jobban szemügyre vettem, azon kaptam a fejem hogy a sasnak hasizmai vannak… Oké, már a kimaxolt maszkulinitást a borítóra is rábiggyesztették! És pont a Birodalmi Sasra! Itt egy picit elgondolkodtam ezen, tekintettel arra, hogy nagyon is szeretem az ókori történelmet és filozófiát és hadviselést, ezért ezt nem kicsit éreztem merésznek! Persze anno láttam képeket a Manowar együttesről, hogy úgy néznek ki, mint négy Conan a barbár és igyekeznek úgy feszíteni, mint valami félistenek, de erre mondom azt, hogy zenére kéne koncentrálni, nem pedig a megjelenésre (ez még a glam bandákra is vonatkozik)! A zenét illetően az első kiadást szedtem le, hogy jobban megpróbáljam megérteni az akkori lemezproduktumot és hogy a zenekar hogy állt hozzá az első lemeznél a hangzáshoz. Erre egyből megkaptam a válaszomat. Elég naivan! Habár a lemezt jól fogadták, minden bizonnyal voltak olyan mint ÉN, akik ezt a lemezt nem feltétlenül neveznék überszuperbrutáljó heavy metal lemeznek. A hangzásnál két különösen fontos pont csapta ki nálam a biztosítékot:

1. Alig hallani a lábdobot. Nyilván az újra kiadott verzión jobban hallani, hol zakatol a lábdob éppen (már ha azt lehet zakatolásnak nevezni), de az első kiadásban olyan szinten hátul kullog, hogy csodálkozom, egy banyatankos vén nyugger nem üvöltött rájuk, hogy ne tartsák föl!

2. A basszusgitár… Joey DeMaio basszus sávjai olyan szinten elől vannak, hogy szó szerint és negatív értelembe véve is erotikusan hatnak, ergo, b***ák a fülemet! Arról ne is beszéljünk, hogy bizonyos helyeken indokolatlanul is rá van téve a torzítás, mint például a Dark Avenger dal kezdésénél, ráadásul indokolatlanul meg is nyújtja és rátesz még valami phaser effektet, aminek pláne semmi értelme. A Wiiliam’s Tale basszus szólóról ne is beszéljünk… Az komolyan a nettó fölöslegesség esszenciája… Ha jól olvastam, akkor ő a banda f��nöke és már producere is, ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy az ő egója szerint ugrál a zenekar! Már a kezdetektől! A producer helyében, én bementem volna felvétel közben egy kalapáccsal és szétvertem volna az effekteket és megmondtam volna neki hogy SOHA TÖBBET!

Ennyi negatívum mellé még hozzátenném a dalok összetételét is. A Death Tone inkább hard rocknak hangzik, mint metálnak, a Manowar pedig egy kicsit punkosabb beütésű vidám nótának. A Battle Hymns-nél pedig előjött az a hiba, amit ugyan nem nagyon mondunk hibának, de ha az ének elcsúszik a tisztgitárrésztől, én attól a falat tudom kaparni, sőt akár le is bontom!

Ennek ellenére azért vannak rajta a füleimnek teljesen korrekt dalok és el kell ismernem, hogy Ross the boss egy remek riffgitáros, Eric Adams pedig egész korrekt énekes. Szerintem ők ketten viszik leginkább ezt a lemezt. A Metal Daze egy igazán tetszetős nóta, bár nem vagyok nagy híve annak, hogy éltessük és Istenítsük a metált, mert fölösleges. A másik nagy kedvencem a Shellshock, aminek kezdő gitárriffje egyszerű de nagyszerű. A hangzás lehetne egy picivel harapósabb, de nyilván 82-ben még nem voltak olyan jó erősítőfejek. A Dark Avenger fölösleges basszus intróját leszámítva, egy egész jó Black Sabbath-os iheltésű nóta, amit én plusz pontnak fogadok el.

Első szűz füles hallgatásomra a Battle Hymnst ímmel-ámmal nevezném egy korrekt lemeznek és még későbbi újra kiadott verziójára is ugyanezt tudom elmondani, mert néhány dal nálam nem teszi totálisan korrekté az anyagot. Azt olvasva pedig, hogy ez a lemez agresszív… ’82-es lemez… Nézzük meg, milyen lemezek jelentek meg akkor, és ennél a lemeznél agresszívabbak: Motörhead – Iron Fist, Iron Maiden – The Number of The Beast, Judas Priest – Screaming for Vengeance, Accept – Restless And Wild és Venom – Black Metal.

Igen, az én fülemnek nem elég agresszív ezekhez a lemezekhez képest, de nyilván ez szubjektív, hogy kinek mi az. Gondolom, megjelenés után rögtön kapni fogom az áldást egyes olvasóktól (főleg Vilmától), hogy nem értek én ehhez. No problem! Addig, amíg gyűlnek majd a megjegyzések én addig végiggondolom a melóhelyemen, hogy érdekel-e a dolog.

Öröm és egyben kínzás is volt ezt a lemezt végighallgatni. Remélem lesz még ilyenben részem, de jobban örülnék valami olyan zenekarnak és lemeznek, ami sokkal jobban rávesz arra, hogy az egész diszkográfiájukat végigtoljam a melóhelyen.

Addig is, PEACE! 

[villanypeter]

“EGY FELES REGGEL, MÉG A NAP IS FELKEL”

Szeretem az emlékeimet, és szeretek elmerengeni rajtuk. Nem, ezek nem a “mi lett volna ha” típusú emlékek. Ezekben nem igazán hiszek, úgy gondolom elvonják a figyelmet a jelenben megteendő dolgokról.

Nagyon szeretjük a kávét. Ez régen is így volt, még a kezdetek kezdetén. Volt egy vízforralónk, egy egyszerű szerkezet, ami szerszám rangra emelkedett: fontos munkaeszköz volt. És az elmaradhatatlan zacskós porkávé. Az a 3 az 1-ben. Édesapám csak úgy hívta: a pálinka.

Általában hétfőn reggel volt a lakás átvétel és az utolsó megbeszélés. Apa mindig megjegyezte nekünk: “Fiam, készítsd a pálinkát!”. A megrendelőknek ilyenkor kivétel nélkül elkerekedett a szemük.

Ugyan soha nem mondták ki, de látszott: “Na b…d meg, ez jól kezdődik!”. És árgus szemmel figyelték minden mozdulatomat. Elővettem a “szerszámot”, feltettem egy adag vizet forrni. Ezt többnyire leplezetlen kíváncsiság övezte:

- “Itt főzöd a pálinkát?”

- “Igen, porból csinálom, csak forró víz kell hozzá”

- “Azt a k..va, mit ki nem találnak! Honnan van?”

- “A kínaiból. Ott a legolcsóbb.”

- “Ha én ezt az egyetemen tudtam volna! Mutass már egyet!”

És… a többit a képzeletetekre bízom. De emlékszem volt egy ügyfelünk, aki hozott apunak egy üveg igazi szeszt a munka végeztével.

[csabarekablog]

Vasárnapi ebéd

Ez a szörnyű, hideg, szeles hétfő este nagyszerű alkalomnak tűnik, hogy az egyik kedvenc étkezésemről, és az arra tökéletes helyekről írjak. A vasárnapi ebéd a gyerekkoromban maga volt a biztonság és a bizonyosság. A lassan gyöngyöző húsleves illatát már ébredéskor érezni lehetett, ahogy lefelé dübörögtünk a lépcsőházban. Ha misére mentünk, és nem volt idő apukám utánozhatatlan omlettjére, akkor csak egy kis pörköltes kenyeret ettünk, úgy, ahogy voltunk, állva. De pontban déli tizenkettőkor ott ültünk a terített asztalnál, és tudtuk, hogy ez most megint csodás lesz. Anyukám különleges képessége volt ezeket az étkezéseket úgy megkomponálni, hogy minden pont időre készült el, és bár apukám mindig megtalálta a módját, hogy valamibe beleszólhasson, a leves pont úgy gőzölgött az asztalon, hogy a melegsége nem égette a szánkat, a pörkölt mindig úgy volt kész, hogy még nem főtt szét, a rántott hús pedig maga volt a tökéletesség: kívül ropogós, belül omlós, egy falat mennyország, amit gondosan becsomagolva a kollégiumba is visszavittünk, hiába lettek tőle rántotthús-szagúak a szépen hajtogatott, tiszta ruhák az utazótáskában.

Egy ideje már más a vasárnap, ez a nap is beállt az életünk kiszámíthatatlan, néha ugyan a kellemes, de az unalmasságig soha el nem jutó ismétlődésekkel tarkított sorába: szóval ritkán vagyunk két vasárnap egymás után Csopakon, és ha igen, akkor biztosan nem ugyanaz a felállás. Ketten, öten, nyolcan, tizenvalahányan, csak magunk, vagy vendégekkel, ahogy éppen vagyunk, de vasárnap általában nem otthon eszünk. Az étkezés fontossága viszont megköveteli, hogy ilyenkor nem kísérletezünk, csak biztos helyre megyünk, ezek közül hoztam a kedvenceim:

Legújabb felfedezésünk a Kakukk Vendéglő-Panzió Bánd-on. Ne Bánd, ha pár kilométert autózni kell a tótól, mert ezért a helyért tényleg érdemes elhagyni a hangya-útvonalat. Bánd Veszprémtől 10 percre, Balatonfüredtől pedig egy félórás, gyönyörű autóútra van. Herend mellett, egy tündéri kis völgyben fekszik, a völgyben a szárazságban is csordogál a Séd patak, a hegy tetején várrom figyel, az étterem szomszédságában fenyvese susog. Az étteremnek pedig hangulatos, sváb hangulatú kis söntése van cserépkályhával, kedélyesen fröccsöző helyi öregurakkal, egy nagyobb, fával burkolt terme, ami kicsit az osztrák hegyi vendéglőkre emlékeztet, kint pedig egy modern, üvegfalú, teljesen fedett, de ki is nyitható terasszal. Eddig minden alkalommal készséges, udvarias és felkészült pincérek szolgáltak fel, egyikük sem volt több huszonöt évesnél. Az ételeket pont úgy csinálják, ahogy szeretem: hagyományos magyar és sváb fogások minőségi alapanyagokból, ízléses, de nem túlzó tálalással, valami izgalom, csavar, különlegesség is van mindig, és a hely hangulatához képest szokatlan módon még a desszertjeik is könnyűek, de háziasak. A csirke- és borjúpaprikásuk isteni, a tatár beefsteak-et mintha a szüleim készítették volna, de egy egyszerűbb, napi menüben kapott palócleves és töltött káposzta is remek volt. Az óriás rántott borda pedig tényleg óriási, amire néha nagy szüksége van az embernek egy hosszabbra nyúló borkóstoló után... Már vendégeket is vittünk ide, és olyan élményt kaptak, amire szerintem ők sem számítottak egy kis faluban a Bakony szélén.

A Vígmolnár Csárdáról írtam már korábban, annyi a fejlemény, hogy a tulajdonos-váltás óta is többé-kevésbé tartják azt az ár-érték arányt, amiért (a személyzet kedvessége és a malomkerék lapátjai között kedélyesen csordogáló patak mellett) a leginkább szeretjük őket, bár sajnos eljutottunk odáig, hogy a legújabb heti ajánlatukat már nem mindig próbáljuk ki az ára miatt. A húsleves, halászlé, rántotthús és egyszerűbb zöldséges fogások terén még jól állnak, nagyon kíváncsian, de kicsit félve várom a nyári étlapjukat, és hogy mennyire fogják bírni ezt a szezont az eléggé kicserélődött személyzettel...

És vannak azok a vasárnapok, amikor semmi különösre nem vágyunk, csak pizzára vagy hamburgerre a gyerekeknek, magunknak pedig valami tisztességes olasz tésztára vagy rántott ételre, újabban a gombát fedeztem fel magamnak itt: Giorgi Pizzériája az a hely, ami betölti a csopaki életünkben a budapesti streetfood helyek által hagyott űrt, ahol a komfort ételek megbízhatóak, ahol többnyire helyiek esznek ilyenkor a szezonon kívül, és ahol minden étkezés alatt egyre gyűlnek körülöttünk a macskák, mintha valami olasz helyen volnánk. Ne számítsatok csodára a füredi lakótelep mellett, ez egy vidéki magyar pizzéria, meglepően hosszú étlappal, viszont az egyik legtisztességesebb és legjobb ár-érték arányú, amit valaha láttam ebben a műfajban. 

FONTOS! Minden ajánláshoz nem írom le, de fontos megjegyezni, hogy bár ezekért a helyekért tényleg jótállok, ez nem vonatkozik a június közepétől augusztus 20-i hosszú hétvégéig tartó időszakra. Tudom, a legtöbben ilyenkor jönnek, de pont ennek az ellenkezőjéről szeretnék mindenki meggyőzni. Van egy mondás a vendéglátósok között, talán nem szép, de jó pár éve látva a Borteraszunk működését, helytállónak érzem: sajnos július-augusztusban nincs valódi vendéglátásra lehetőség a Balatonon, ilyenkor a vendéglátósok csak elveszik a pénzt... Márpedig ilyenkor annyi az ember, hogy ez az egyetlen megoldás. Szóval, gyertek, találkozzunk véletlenül valamelyik hely teraszán szezon előtt és után! 

[vvliverecap]

2022.12.08 (csütörtök) Hajnali Live Recap

Az összefoglalót u/resztelt írta Redditen, nagyon köszi neki!

A villalakók feladatot kaptak, hogy írják le milyen lesz a babájuk. Barna és Kriszti mélyen szántó beszélgetésbe kezd a gyerekvállalásról és a nemiség kérdéseiről. Barna kifejti, hogy nem szeretne lány gyermeket és rosszul van az olyan tulajdonságoktól, mint a sokujjúság illetve a homoszexualitás. Elmondása szerint ő a lányok képein is az ujjakat nézi először, mert undorítónak találja, de ettől függetlenül elfogadná, ha ilyen gyereke lenne. Kriszti nem érti és a sorsszerűséggel hozakodik elő: "Az élet valószínűleg ezért fog olyat nemű gyermeket adni vagy olyan hibát a gyermekednek, amelyből te tanulsz és be tudod illeszteni magadba." Barna: "Persze, de ettől függetlenül, ha fiút akarok, had ne kelljen már magamba tartani." Kriszti elmondja, hogy az, hogy valakinek lánya lesz nem egy szomorú dolog. Az elmondottak pszichológiáját próbálja meg értelmezni: "Magadból indulsz ki, hogy nem akarod, hogy így bánjanak a nőkkel, mint ahogy te csinálod." - fejti ki Kriszti. Barna elmondja, hogy ő nem szeretné, hogy a lánya szexeljen valaha is valakivel. Kriszti: "De abba te nem gondolsz bele, hogy másnak a kislányával ugyanezt csinálod és valaki ugyanúgy próbálta óvni, miközben te pedig beálltál abba sorba, amelybe nem szeretnéd, hogy a lányodnak része legyen." Barna: "Hát ilyen az élet. Ebben nem fogunk egyetérteni, de látom, hogy nem akarsz megérteni. Azért mert én ezt csinálom, pontosan ezért ne legyen lányom, mert még ezermillió+1 férfi lesz, akik ugyanezt megcsinálják, amiért viszont rájuk nem lehet haragudni. A lányok pedig beállnak a sorba, mert minden nő beáll a sorba csak idők kérdése, ezt pedig én nem akarom, ezáltal ne legyen lányom. Nincs kivétel! Mind ugyanolyan: az anyám, a nővérem... Pont." Kriszti arcán letaglózottság érzete látszik és próbálja elfogadni Barna véleményét, de gondolkodik a hátterén. Anita közbeszól, hogy a férfiaknak sokkal nehezebb elfogadni, hogy a lányuk 18 évesen otthon fekszik egy fiúval, mint egy fiúnál, aki hordja haza a lányokat. Barna mélyen egyetért: "Persze. Hát én olyan büszke lennék, ha 18 évesen már 30 nőt hazahozna." Kriszti: "De ezt miért alakult így?" Barna: "Mert hogyha én ezt kimondom, holnap kiszavaznak. De kimondom, mert ez vagyok én. A jóisten teremtett két nemet: az egyik gyengébb, mint a másik és én is az erősebb nemet akarom. Sohasem leszünk egyenrangúak bármi történik, sohasem lesztek olyanok, mint egy férfi." Kriszti rökönyödve néz maga elé. Ezután Barna elmondja, hogy szeretné a lányát, csak nem akarja, hogy lány legyen, mivel nem bírná elviselni, ha bántják és elképzelni sem, hogy férfiakkal fekszik le. Kész. Ő át akarja adni a fiának, amik benne vannak. Melinának és Daninak a háttérben kicsit elege van ebből. "Ezt annyira unom bazdmeg. Mindig beszél. Ebből annyi cikk van már a Blikkben. Nézd meg mindjárt sír..." - utalnak Krisztire.

Időugrás. Reni később a hálóban meséli a klikkjükben, hogy Barna azt hangoztatja, hogy Anita megy párbajra, mert megálmodta, így semmilyen Bibi-Piros párbaj nincs kilátásban. Anita erre úgy reagált a többieknek a nappaliban, hogy akkor majd meghúzza a váratlant. Találgatnak, hogy miért hangoztathatja ezt Barna. Pirosék szerint az a célja, hogy befolyásolják őket és Anitára pakolják a jelüket. Kiderül Reniék beszélgetéséből, hogy abban maradtak, amit már korábban megbeszéltek: mindenki Pirosra rakja a csapatból. Reggel felmerült ugyan Melinában és Reniben, hogy Anitára rakja mindenki, mert kibírhatatlan és Anita bárkit is visz kiesik, de ez egy délutáni nyugis beszélgetésben elvetették. Szóba kerül Kriszti, aki Melina szerint labilis színésznő. “Bibi szemedbe mondja, Kriszti pedig maga mellé manipulál.” - mondja Meli. Ákos védi, ami Melinának nem tetszik. Ákos kifejti, hogy tud vele beszélgetni mélyebb témákról is. Melina szerint lehetetlen beszélgetni vele, mert nem hagy szóhoz jutni. “Én nagyon sok emberrel tudok azonosulni, de nem szeretem az ilyen manipulatív embereket.” - mondja Melina. Ezután Máriót hozza fel Dani: “Márió egy rejtély”. Senki sem bízik meg Márióban. “Szerintetek merjem Lisszának mondani, hogy rakja rám?” - kérdi Piros. “NE!” - felelnek a többiek. Márió nélkül megbíznának Lisszában, de úgy vélik, hogy Lissza mindent elmond Máriónak, aki pedig kétszínű és mindent is továbbad a másik klikknek. Melina felhozza, hogy ültessenek bogarat Márió fülébe és kamuzzák be, hogy pakolnak valakire, aki nem Piros. A többiek ellenkeznek, mert nem akarnak hazudni sem Lisszának, sem pedig Máriónak. Az ő játékukba ilyen hazugságok nem férnek bele. Melina ingerült lesz és kimegy. Biztosra veszik, hogy újra a másik csapatból fog távozni valaki - akár Bibi, akár Anita -, ami megreccsenti Barnát is meg Sajtit is, mert bebizonyosodik, hogy teljesen rossz úton vannak. Ákos elmondja, hogy kevés embert nem kedvel igazán villában, de Anita közéjük tartozik, mert feleslegesen generálja a feszültséget a lányok és Barna között.

Levél. Babaágyat kell összerakniuk, amit időre mérnek. 4 órán keresztül folyik a feladat, amiben végül Rico és Anita nyer 33 perccel. Őket követi Sajti, Barna, Dani, Ákos. Az utolsó Márió, akinek közel 2 óra (1 ó 51 p) alatt sikerült összeraknia. A győztesek nyereménye, hogy megszabadulhatnak a bilincsektől.

Az este további része eseménytelen, mivel röviddel az előző feladat után nyugovóra térnek.

[csacskamacskamocska]

Jótanács

Már az elején lelövöm a poént, szerintem nincs megfelelő tanács amikor az ember nem tudja hogyan döntsön vagy mit csináljon. Azt figyeltem meg magamon, hogy mindenre vannak megfelelő barátaim és mindig a megfelelőt kérdezem.

Van, aki bár mélyen együttérző tud lenni, de az én problémáimmal ugyanazt alkalmazza, mint a sajátjaival, kegyetlen és kíméletlen élveboncolást. Ő az, aki szépítés nélkül megmondja.

Van, aki együtt fogja szidni velem azt a másikat, azt a köcsög gecit, és a beszélgetés végére úgy érzem, hogy szegény "másik" ezt igazán nem érdemli. (:D)

Van akivel pasiról nem, de bármi másról lehet beszélgetni, férfiakról és párkapcsolatokról csak alapszinten van ismerete. Ő csak hallgat és azt mondja, nem tudom, de legalább hagy ventilálni. Oda megyek, amit hallani akarok.

És hát, a tumbli, ezen nevettem tegnap, a tumbli is egy jól kiszámítható közeg, mert bármilyen kérdésnél a tumbli nyolcvan százaléka azt mondja fuss, menekülj. Alig valaki mond olyat, hogy gondolkozz, vagy beszéld meg a másikkal, nézz szembe a problémával, vagy bármi, ami nem a saját kis doboza, pláne hogy látja, hogy az szembemenne a többiek véleményével, annyit meg te nem érsz.

De az ember nem is azért kérdezi a tumblit. Ha már belül értetlenkedés van, akkor legalább az az érzés meglegyen, hogy tartozunk valahova, figyelnek ránk, fontosak vagyunk. És mit tesz isten, ezért az érzésért bárkit feláldozunk.

Néha elgondolkodom rajta, hogy ha a szerelmem, barátom, gyerekem olvasná a blogomat, azért lennének nehéz percei. Mennyi időbe telne kimagyarázni, hogy minden kétség, minden fájdalom, miden gyilkos dühöm ellenére is szeretem? És azt, hogy az, hogy szeretem, nem jelenti azt, hogy úgy döntök, ami neki jó? Lehet, hogy igen. Vagy nem.

Milyen könnyű azokkal a barátaimmal, akik sosem ébresztenek bennem ilyesféle kérdéseket és sosem kell kiírnom a tumblira, hogy mit tegyek velük. Sőt, más barátaimtól sem kell megkérdeznem, hogy más barátaimmal mit tegyek. :D

Bonyolult szövevénye vagyunk a saját lelkivilágunknak. Észre sem vesszük a kettősmércéinket, a manipulációinkat, a megfelelnivágyást, a sunyulásokat, a kegyetlenkedést és azt sem, hogy mennyire szeretnénk jó embernek látszani. Meg persze különlegesnek és egyedinek is. Ami azért érdekes, pl itt a tumblin, mert ahogy ezt leírtam, rögtön az jutott eszembe, hogy dehát kurvára egyediek itt az ismerőseim. Ugyan a problémák sematikusak sokszor, de még a tinitumblis nyafogásban (aminek én is része vagyok), még abban is van sok egyedi hang. Nade ez kitérő, egyediek vagytok, tényleg, csak a tanácsokban is legyetek azok, mert az az érdekes. Az nem elég, hogy válj el, mert én is elváltam, szülj gyereket mert én is szültem, vegyél Corsát, mert én is azt vettem. A tanács akkor használható, ha kifejti, hogy miért. Velem ez volt meg az, és ezért meg azért döntöttem így. Akkor esetleg a másik talál benne olyasmit amivel azonosulhat vagy szembenézhet. Hogy ő s így van-e vele, ő is ezt éli meg? Jó-e neki az a döntés, amit tanácsul kapott? Beleillik-e az életébe, értékrendjébe, érzelmeibe? Nyilván ez több idő, mint nyomni egy gombot egy pollban.

Én sem szeretem, amikor nem sikerül a "manipuláció". Amikor valaki mást reagál, mint vártam. :) :) :) Olyankor beletelik három napba agy akár hónapokba, mire rendberakom a dolgokat. (ha nem sikerül eleve figyelmen kívül hagyni)

Az előbb kitöltöttem egy szakítós tesztet egy fiktív kapcsolatra. Kb azzal, hogy ha egy kapcsolatra ezek meg azok a dolgok jellemzőek, akkor igazolja-e a teszt, hogy szakítani kell? Maradj vagy menekülj? Biztos voltam benne, hogy szakítani kell. Erre messze a szakítási érték alatt teljesített a fiktív kapcsolat. És most értetlenül állok, hogy annyi minden szart beleírtam, ez hogy lehet? Hacsak úgy nem, hogy annak, ahogyan megélünk valamit, semmi köze ahhoz, hogy annak mi az általános értéke.

Nem is ragozom tovább, boldog viharnapot mindenkinek!

[sajnalomesnagyonhianyzol]

-pár hónap után ma láttam őt, és még mindig ugyan olyan hatással van rám,egyszerűen hihetetlen,most kezdem megérteni hogy valójában miért szeretem én őt ennyire,lejátszottam még ezt a jelenetet egy párszor,ahogy nézett ,aszem ez örökké belém égett, mindig annyira gyönyörű ez a lány..szívem szerint csak kiszálltam volna a kocsiból,oda sétáltam volna,és megkérdeztem volna,hogy megölelhetem-e..

-tipikus kettős érzés,imádom őt,rettentően örültem hogy láttam,viszont baromira fáj hogy már nem is beszélünk..és,hogy nem velem van.🖤🖤

[dendre]

Kóbor János

Nem érdem, hanem munkámból következő, hogy nagyon-nagyon sok magyar popstárt és nem stárt, de popot ismerek személyesen, jártam a lakásában, vagy tudok róla olyasmit, ami nem publikus. Nagyon sok magyar popstar simán nem jó fej, vagy csak beszámíthatatlan hősködő, nagyon sokan viszont teljesen normálisak, sőt baromi jó fejek, és ha nem is szeretem kimondottan a munkásságukat, de más okból nagyra lehet őket becsülni. 

A felvezetés után természetes, hogy Kóbor János is az utóbbi kategóriába tartozott. Mindig nyitottan állt minden kérdéshez, bírta Kanyét, külön kiemelendő, hogy hősködés nélkül nézett vissza saját múltjára, ha nem vette fel a telefont, visszahívott. Ez azért már a nagyon ritka kategória. Ha szobrot kap, elég csak a haját megformázni, mindenki tudja kiről van szó - az ikonikus rockzenész definíciója. És persze, van egy csomó jó Omega-dal, Omega-lemez, ezerből felismerhető, karakteres a hangja. Nagyon sok magyar zenekart segített stúdióval, tanácsokkal, konkrétan producerként, az elsők között művelte ezt a szakmát itthon.

Egy bizarr eset is mindig eszembe fog majd jutni róla, ami azért részben inkább rólam szól. Interjúztunk a MOM Parkban valami helyen, egy órát jelöltünk ki rá, előtte nem sokkal tudtam meg, hogy a kijelölt idősáv vége után pár perccel hívni fog egy külföldi popstár a kiadóján keresztül, hogy 15 perces telefonos interjút készítsek vele (kellett az az anyag is, közel volt a lapzárta). Úgy voltam vele, hogy pont belefér így a menetrend, Omega-frontember lelép, én maradok és felveszem azt is. De aztán nagyon belemerültünk Kóborral, egy fél óra után látszott, hogy tutira nem érünk a téma végére és veszélyben a másik interjú. Kezdett feszélyezni a szitu, elmondtam neki, hogy ugyan egy órát terveztünk, de ha ráér, akkor folytathatnánk tovább, csakhogy közben nekem meg kéne csinálni egy másikat is. Abszolút jól fogadta, ő is élvezte a beszélgetést, úgyhogy, amikor eljött az idő, én kimentem a hely pelenkázó szobájába, Kóbor-kazetta ki a diktafonból, egy másik üres be, lenyomtam az interjút, ami tán Rhye, vagy AlunaGeorge volt, kazetta ki, Kóbor kazetta vissza és folytattuk még vagy másfél órán át. Úgy három órát ültünk ott.

[holitt-holott]

Magam alatt

Ez egy kevésbé formális és jól megfogalmazott bejegyzés lesz. Előre érzem már!

Pár napja már, hogy egyre csak magam alatt vagyok. Valamiért újra beférkőzött a fejembe a magány gondolata, pedig egész jól teltek a hetek. Boldogan, nyugodtan, harmóniában. Esténként, mikor már minden elcsendesül, még mindig eszembe jut a volt barátom. Hiányzik, pedig őszintén már azt sem tudom, hogy ugyanaz az ember még, akinek az emléke megmaradt a fejemben. Lehet, hogy már annyit változott pár hónap alatt, hogy rá sem ismernék, ha újra találkoznánk? Nem tudhatom. Aznap éjjel vele álmodtam. Régen történt már ilyen. Az a gondolkodom, hogy vajon neki is eszébe jutok-e még néha? Vajon ő is álmodik még néha velem? Vajon, ha felnéz éjjel az égre és látja a csillagokat, gondol-e arra, hogy lehet, pont ugyanazt a csillagot nézzük? Vagy már teljesen túllépett rajtam és következő vagy az azt következő pasijával, vagy az x-edikkel foglalkozik?

Én miért nem tudtam még túllépni rajta? Lassan 9 hónapja, hogy szakítottunk és bár egyre könnyebb, de még mindig nem bírok teljesen eltávolodni tőle. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy könnyebb. Sűrű heteken vagyok túl és most kezdődött úgy igazán a nyár és a pihenés. Most, hogy nincs semmi feladatom, újra előtörnek. Ezek szerint inkább csak mélyre nyomtam az emlékeket…

Jó lenne már találni valakit.

Fúh, ez nagyon szánalmasan hangzik! Gondolhatják mások, hogy milyen gáz, hogy szingliként csak álmodozok és miért nem vagyok tökös, macsó csávó, hogy fölszedjek valakit? Nyomasztó az is, hogy öcsém becsajozott (megint), húgom is szerelmes egy srácba és talán lassan hamarosan ők is összejönnek. Én meg legidősebb a testvérek közül, csak ülök hallgatom a sztorikat és bólogatok mosolyogva. Haverok, távoli rokonok meg kérdezgetnek, hogy na mizu? Vannak már lányok? (Dehogy vannak, nem is lesznek!!! De ők ezt nem érthetik…)

Most eszembe jutott egy jelenet még a régi keresztény ifi klubban, amikor a homoszexualitásról beszélgettünk. (Már akkor lapultam, csak hallgattam) Afelől tudakozódtak anyámnál, hogy mit szólna ahhoz, ha a fiáról esetleg kiderülne, hogy meleg. Vajon már akkor sejtették? Nem fog sosem kiderülni szerintem. Kínos volt a szitu arra emlékszem, sajnos elég agresszívan reagáltam erre a kérdésre, akkor még én is tagadtam magamat.

Az elmúlt évben konkrétan nem voltam közösségben. Most itt a nyár, szeretném is kihasználni és nincs szándékomban az sem, hogy halasszak egy évet az egyetem előtt, mert továbbra is csak egy kis faluba rekednék arra az időre, míg mások nagyban tolják már a nagybetűs életet, így megint csak kimaradnék mindenből. Unom, hogy mindig kimaradok a barátaim életéből.

Apropó barátok. Már azok sincsenek. Itt hagyott/ fog hagyni mind. Legjobb lánybarátom kb. egy hónapja hozta tudtomra, hogy nem érzi jól magát mellettem, ezért végleg szeretné felszámolni a barátságunkat. Fasza. Komolyan ő volt szinte az egyetlen, akivel a legtöbb mindent meg tudtam osztani, vele voltam a legnyíltabb. Korábban szerelmes volt belém és ezt tudtam is. Jártunk nagyjából 12 órát, végül szakított. Később más srácokkal is összejött, ezért azt hittem már semmit sem érez úgy irántam, nem is foglalkoztam ezzel. Akkor már tudta, hogy meleg vagyok és nagyon támogató volt. Nem rég tudtam meg, hogy mekkorát csalódott valójában akkor, csak ezt rejtegette a támogatás mögött. Most már úgy érzi, hogy csak fájdalmat okozok neki azzal, hogy nem tudok vele az ő szeretet nyelve szerint törődni, ugyanis az érintés szeretet nyelve jellemzi őt legjobban. Én meg, hát… testileg nem vonzódok iránta. EZZAN. Nem érzi szeretve magát a barátságunkban. Én meg ugye szeretek vele minőségi időt eltölteni, jókat beszélgetni, de nem tudja máig hova tenni, hogy miért is szeretem, mert „nem vagyunk kompatibilisek egymással”.

Másik barátommal inkább csak személyesen tudom tartani a kapcsolatot, ő nem igazán szeret az online világon keresztül kommunikálni. Vele nagyon jó a kapcsolatom és szinte már „élettárs”, hiszen 5 éven keresztül kollégiumi szobatársam volt. Már-már azt is mondogatták, hogy szimbiózisban élünk. Nagyon jó társaság tud lenni, a nyáron majd el is megyünk Művészetek Völgyére bulizni egyet és kicsit kiengedjük a fáradt gőzt. Mindkettőnk nehéz heteken van túl és már kijár nekünk ez, úgy érzem. Ő a nyár végén elköltözik az országból és Finnországban fog tovább tanulni mechatronikát. Onnan talán fél évente hazatér, de akkor sem biztos, hogy mindig tudnánk találkozni. Talán egyszer-kétszer kijutok hozzá. Az biztos, hogy nem szabad túl sűrű találkozásokkal számolnom és mint mondtam, vele nem igazán lehet neten keresztül ápolni a barátságunkat.

Harmadik barátom inkább csak haver. Régi osztálytársam általános iskolából és egy faluban lakunk, viszont közel sem tudok annyira nyílt lenni vele, mint a már említettekkel. Más a világszemléletünk és ugyan hosszú beszélgetéseken keresztül tudjuk ütköztetni a nézeteinket, nagyon fárasztó tud lenni folyamatosan érvrendszereket felépíteni és állva tartani. Jövőre, ha egyetemen tanulok tovább (Isten tudja mit), akkor tőle is távol leszek.

Lassan úgy érzem, akárhová is mennék (Pécs vagy Pest) csakis egy szürke köd fogadna. Szeptembertől nem lesz támogató baráti hátország mögöttem. Remélem megtalálom a helyem ebben a globalizált hatalmas világban.

Olyan érdekes, hogy régen az emberek a környező falukban megtalálták a párjukat és boldogan leélték az életüket, ellenben mi már abban is reménykedünk, hogy a leendő élettársunk egyáltalán az országon belül él.

[aranysziv]

pár hete, vagy talán már több hónapja is, láttam azt a képet. felbukkant, és megakadt rajta a tekintetem ugyan, de nem gondoltam semmi fontosat akkor még, elsőre nem. aztán telt az idő, és megint láttam. és akkor valami beugrott. egyszer már bejött, ha még emlékszel rá, és tudom, hogy most is így van. ezer közül is felismerném azt a fotót, amit te készítettél. lehet, hogy megkopott az emlékezetem, de amikor másodjára jobban megnéztem, egyszerűen csak tudtam. korábban, amikor ilyen volt, akkor sem volt ott a neved, és most sem, de az összes pénzemet rátenném, hogy az a pillanat, ami meg lett örökítve, a tiéd volt. ha a világodat talán soha nem is értettem, de azt felismerem, ahogy láttad a kamerán át. nem tudom miért, pedig objektív szemmel is sok stílusban jeleskedsz, de valamiért csak tudom, hogy az a tiéd. elmosolyodtam ezen. tetszett. olyan volt, mintha egy pillanatra téged láttalak volna, pedig nem szerepelsz rajta. csak jó volt az az érzés, még ha ilyen rövid időre is, hogy azt láthattam, amit te is. időben megint nem, de egy helyen voltunk. én pont ott álltam, ahol te. bárcsak lenne még ilyen.

nem akartam ezt a mondatot leírni először, de ez következett, nincs mit tenni ellene. nem úgy értem ezt, ahogy gondolod, vagy ahogy szerintem gondolod, inkább csak... jó volt, mikor alkottál. megbecsültem. mármint lehet, sőt biztos is, hogy voltak viták még erről is, de belül, tudod. és sok le volt mentve. meglepődnél, de még azután is, hogy már elváltak az útjaink. rólad nem tudtam semmit, de arról igen, amit alkottál, és egy ideig próbáltalak a műveid által megőrizni. aztán mikor más irányba mentél el, próbáltam tőlük megszabadulni is, de nem sok sikerrel, úgyhogy megmaradtak mégis, bár nem szem előtt, az igaz. ami talán a legközelebb van hozzám, amit most azonnal elérnék még innen is, ha szeretném, az is egy fotó ugyan, de az nem mű, vagy nem olyan, azon konkrétan te vagy. nem tudom miért hagytam meg ott pont azt az egyet, de úgy voltam vele, hogy jó tudni azt, hogy mindössze pár mozdulat, és már ott tudsz lenni velem. soha nem nyitom meg, de a tudat jó, hogy akár meg is tehetném. és rendben, az nem is igaz, hogy soha, hiszen volt már rá példa. kerestem valamit, és egyszer csak ott voltál. akkor azért jó volt tudni, hogy még megvagy. legalábbis így.

ma már nem szokott úgy rám törni a hiányod, nem ront rám vagy terít le, inkább mint egy kedves barát becsenget, mindig otthon talál, és megiszik velem egy kávét. időt és emlékeket is töltünk a poharunkba és megisszuk, és esküszöm ő cukrozza túl, nem én. aztán mondom neki, hogy most mennem kell, mert dolgom van, és azt mondja, hogy menjek csak, ő majd jön máskor is. vagy mehetek én is, szívesen lát. és én tudom, hogy ez így lesz addig, míg valamelyikünk meg nem hal. a kérdés az, hogy ki előbb: a hiányod vagy én. ha fogadni lehetne, tudnám, hogy kire tegyek, de ilyenekre, gondolom, nem illik. na meg aztán mibe fogadjak? ha igazam lesz, be se tudnám hajtani a nyereményemet. én meg azt szeretem, ha megéri. de ezt már jól tudod. szerinted volt olyan, hogy egyszerre gondoltunk egymásra?

hozzád beszélek, de nem is. csak most jól esik valami másról, mint eddig. tegnap későn értem haza, és már sötét volt, nem kapcsoltam úgy lámpákat, mert nem volt kedvem, és a szemem egész hamar hozzászokott a fényviszonyokhoz. bementem a fürdőszobába, kibújtam a ruhámból egy pillanat alatt, és el is kezdtem zuhanyozni. már teljesen habos voltam, amikor egyszer csak a semmiből beugrott, hogy veled is a sötétben zuhanyoztunk. utána jól eltekertem a csapot, és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha most ebben a nagy melegben egyszer csak elolvadnék és én is lefolynék a lefolyón. meggondoltam magam és hidegre váltottam, jéghidegre, ott dideregtem, míg nem szoktam meg. hogy mire volt ez jó, azt nem tudom, de utána már nem gondoltam rád, eszembe sem jutottál. megtörölköztem, és úgy zuhantam az ágyba, mintha húzott volna. gondolom az előtte megivott alkohol mennyisége valahogy így mehetett rajtam keresztül. egész vicces vagyok, amikor rajtam van az a mámor.

aztán ki tudja, lehet tévedek a képpel kapcsolatban. de őszintén nem hiszem. valami belső hang tényleg azt súgja, hogy a tiéd, és a boszorkányos megérzéseimet soha nem szabad alábecsülni, ez mostanában elég sokszor beigazolódott. de mindegy is. csak tudod, hm... hogy mondjam ezt úgy, hogy nem az én dolgom, de mégis szeretném mondani? ez a többi, amik mostanában vannak... csak valahogy... ezek nem olyanok. mármint alapból nem is a tieid. de nem igaziak. furcsállom, hogy te nem látod. vagy hogy neked nem hiányzik a tiéd. de nyilván, te tudod, abszolút, csak néha... szóval hogy úgy finoman szeretném jelezni. mondjuk nincs különösebben értelme, de nem baj. kicsit most jobb, hiszen én szóltam. most úgy érzem, hogy ami rajtam múlt, azt megtettem. nem akartalak ezzel nyaggatni külön, meg most sem, de engem eddig is végtelenül idegesített. biztos ezeknek is megvan az okuk, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem látok egynémelyikben szépséget, de... hol van az? tudod... az a valami, az a plusz, amitől mondjuk csilloghat a szemünk? mert régen, sőt, akármikor megnézem a régieket, amik voltak, nekem még most is. ez meg mind csak a felszín. külcsín. de hol a belbecs? neki nem kellene hallgatnia. még akkor sem, ha én nem érthetem. legalább ott ne. legalább ebben ne. kérlek, ne.

és most mennem kell. gyorsan még egy korty éppen belefér. még egy mosoly is talán. de most már tényleg indulnom kell. várnak. de jöhetsz máskor is, szívesen látlak. de szívesen látnék mást is. egyszerre szeretném, hogy értsd, de azt is, hogy ne értsd, és hogy gondolkozz ezen. de tényleg.