#jól van fiam okos vagy

[diogenesz2020portugal]

Mindeközben Az Élet Iskolája éltanulója a fészbukon megmondja a tutit, mert régen minden jobb volt. De sajnos jöttek a zsidók. (TLDR)

Az öreg parasztember oktatja a fiát.

Fiam, te azt mondod nekem, hogy a zsidók vitték előre az országunkat, mert azok mind tanult emberek voltak, így ők lettek a tudósok és művészek? Mint mondod, a zsidók azt tartották, hogy: „Taníttasd a fiad, mert másképpen gazember lesz belőle”, addig a paraszt buta volt, mert nem járt iskolába.

Akkor beszélgessünk, fiam!

Tudod, az a buta paraszt állatot nevelt, tenyésztett és nemesített. Minden hazai tájegységnek megvolt az rá jellemző állatállománya, ami követte a helyi adottságokat, úgy mind növényzet, csapadék, talajviszonyok és hőmérséklet. Ez így, kimerít vagy kettő egyetemi diplomát! Érdekességként: a magyar tarka szarvasmarhának ötven éve még 12 tájfajtáját tartották nyilván, mára már csak magyar tarkát ismer a szakirodalom. Tehát amit ez a buta paraszt kétszáz év szorgalmas nemesítő tevékenységével létrehozott, azt a te tanult fajtád az 1972-től kezdődő felelőtlen összevissza keresztező tevékenységével mára teljesen tönkretette!

Az a buta paraszt ez mellett gabona és zöldségnövényt, továbbá gyümölcsöt termesztett, nemesített. Érdekességként elmondanám neked, hogy ezeket a buta paraszt által nemesített gyümölcsöket például nem kellett permetezni és jól tárolhatók voltak, míg a mai okos professzorok által újított növények, úgynevezett növényvédelem nélkül nem hoznak termést, mert elviszik a betegségek, továbbá hűtőház nélkül szinte azonnal tönkremennek. Szóval a buta parasztnak itt is kioszthatsz néhány egyetemi diplomát: növénytermesztő, növényorvos, nemesítő, kertész, stb.. A hiba csak ott van, hogy nem ismeri a latin nevét.

Ez a buta paraszt ezen kívül még gazdálkodni is tudott a terméssel, egyik évről a másikra meg kellett terveznie, hogy a leendő termésből megéljenek. Továbbá tartalékot kellett képeznie. Az állatállomány ellátására is kellett gondolnia és ami a legfontosabb, megfelelő minőségű és mennyiségű vetőmagról kellett gondoskodnia, hogy a jövő évben mindezt újra megtehesse. Nos ezért jár egy közgazdász diploma és egy raktározási, raktárkezelési, logisztikai végzettség is.

De itt még korán sincs vége, az állatok levágása, feldolgozása, tartósítása és a hús modern eszközök nélküli tárolása, a növények tárolása, feldolgozása, még egy hentes szakmunkás bizonyítványt, további konzervipari ismereteket is feltételez és legalább egy élelmiszeripari technikusi bizonyítvány kiosztását is megköveteli.

Az állatokkal folyamatosan fellépő betegségeket is gyógyítani kellett valakinek. Egy személyes élmény: kisgyermekként az egyik tehén benyelt egy almát, ami megakadt a torkán és fuldoklott. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy metsszék el a torkát és mérjék ki az állatot, mert menthetetlen. Nos, az egyik öreg tanulatlan buta paraszt, amikor ezt meghallotta megfogta a Dr. úr gallérját és kivágta az istállóból, kért egy kicsi kést, benyúlt az állat szájába és szétvágta az almát. Ez a tehén utána még számtalan borjúval ajándékozta meg a gazdáját.

Tehát a buta parasztnak jár egy állatorvosi diploma is!

De ez a buta paraszt régen csak nagyon indokolt esetben fordult orvoshoz, ma ilyenkor megyünk kórházba. Mert a kisebb betegségeket odahaza kezelte, otthon szült, a kertben megtermelte a gyógynövényeket. Szinte minden faluban volt egy bába, vagy egy javasember, javasasszony, aki gyógyított embert és állatot egyaránt. Tehát jár egy orvosi és egy gyógyszerészi diploma is ennek a buta parasztnak.

Saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogatószerüket, ruha, fa, falfestékeiket. Talán ez megér egy vegyészmérnöki diplomát?

Fiatal házasoknak, ha nem örököltek, pénzük sem volt a mesteremberekre, akkor a rokonság felépített egy házat. Hopp: építészmérnök, kőműves, téglakészítő, (vályogvető) ács, tetőfedő szakmák kerestetnek.

Ma, ha valaki megtanulja a vályogvetést és a nádazás mesterségét, akkor művész úrnak szólíttatja magát és mutogatják a TV-ben, mint valami nagy tudású csodabogarat.

Gyermekkoromban, nagyanyám felnézett az égre (Nem az órájára!) és mondta, mennyi az idő. Rég az öreg paraszt ránézett az égre és mondta: most kell vetni, most aratni, most kaszálni, most haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó. Napszaktól függetlenül, arra van észak, arra dél és hogy mennyi az idő. Tehát, ennek a buta parasztnak jár egy csillagász és egy meteorológus diploma is!

Míg napjainkban magukat művészeknek, celebeknek szólíttató emberek tucatjaival van teli a média, addig ezeket az embereket száz évvel korábban a legutolsó csárdából is elhajtották volna a zenészek, mint csepűrágó, tehetségtelen kontárokat! Ugyanis zeneművészeti főiskola nélkül is csodálatos zenészei voltak a vidéknek, akik nem gőgösen pöffeszkedtek, hanem szolgálták a művészetükkel a népet. Népünk zeneiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kétszázezernél is több népdal, ami kinyomtatva is megtalálható, az olyan valóban tehetséges és elkötelezett művészeknek köszönhető, mint Kodály Zoltán. De soha ne felejtsük, ezek a remekművek a nép ajkán keletkeztek!

De tudod fiam, ha a fajtád valamelyike elvégzi a képzőművészeti főiskolát és az ott elsajátított tudásával a kétszáz évvel korábban élt, férjhez menni szándékozó tizenhét éves „buta”parasztlány kelengyéjének csupán tizedrészét képes megcsinálni, akkor már művésznek nevezi magát, saját stílusirányzatot indít, a saját kreálmányait a divatbemutatók kifutóira viszi. Mondd fiam, hol itt az igazság?

Mondd fiam, összeszámoltad, hogy hány diplomát és különböző végzettséget kellene szétosztanod minden egyes buta paraszt között, akiket te leszólsz, míg a te tanult, művelt zsidód csupán egyetlen tudományágban jeleskedik? Feltéve, ha tényleg jeleskedik és nem valami kókler, aki csak azért kapott valami tudományos címet, mert a családba tartozik és összehoztak neki is egyet, mert ugye „ő is megérdemli”.

Tudod fiam, az a buta paraszt, aki nem járt iskolába, kisgyermekkorától járta az életiskoláját a nap huszonnégy órájában és mindent eltanult az öregektől.

 Így amikor Ő maga is öregember lett, többet tudott, mint száz egyetemi professzor, akik egymásnak jól hangzó titulusokat osztogatnak a felületes tudásukra és lenéznek mindenkit, akiknek nem jutott az ő szedett-vedett címeikből, mert nem tartoznak az ő köreikbe!

Ezekután, ugye elhiszed nekem, hogy a te "tanult zsidód", az aki a tudását az én buta magyar parasztomtól lopta! !!!!!!!

"""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""

Sok-sok ezerszer többel tartozik az én népemnek, mint amivel bármelyik magyar tartozna neki, vagy neked???

[kiskertemben]

Az igazi karantén napló

Két hete vagyok betegállományban, ebből tíz napig voltam teljesen elzárva a külvilágtól, valóban karanténban. Nem úgy, mint tavasszal, amikor mindenki otthon maradt, és én hétről-hétre írtam a magam színes karantén naplóját a Facebookon. Ez most igazi karantén volt hatósági határozattal, mert végül elkaptam a koronavírust. Nem úgy volt szar, ahogy képzeltem, egész másképpen. Örülök, hogy túlestem rajta, hálás vagyok, hogy ennyivel megúsztam, de jókedvem az (még) nincs.

Előbb a Férjem lett beteg. Nem hittem el, hogy ez az. Utólag már látom, hogy a gyász klasszikus lépéseit jártam végig, mégis olyan nehéz elhinni magamról, hogy ennyire nem tudtam ésszel döntéseket hozni. Előbb úgy tettem, mintha nem lenne beteg, aztán meg úgy, mintha én nem lehetnék az. Dühös voltam, hárítottam, alkudoztam a sorssal, hátha valahogy ki lehet bújni a hatása alól, de nem lehetett. Elkaptam.

Gyenge voltam és lázas, de nem ez volt a legrosszabb. Nem a betegség volt a legrosszabb, hanem a veszteség és a félelem attól, hogy még több veszteséget hoz. 

A megbetegedésem ugyanis pont arra a két hétre esett, amit fél év óta epedve vártam. Arra az időpontra, amikor a családom újra együtt van, amikor kérünk és kapunk egy kis időt a járványtól, és úgy tehetünk mintha minden olyan lenne, mint általában. Mintha semmi sem akadályozná, hogy együtt legyünk igazán.

Mindenki, mindent megszervezett: külföldről hazautazást, szabadságot, tesztekhez időpont foglalást, és igyekeztünk, imádkoztunk, hogy ne legyünk betegek. 

Nagyon vártam. Ez tartotta bennem a lelket. Nekem nagyon fontos a családom és a barátaim jelenléte. Az igazi jelenlét. Hogy lássam az arcukat, élőben halljam a hangjukat, megölelhessem, megpuszilhassam őket, érezzem az illatukat, hogy egymás szavába vágva beszélgethessünk, együtt együnk, sétáljunk, játszunk, röhögjünk, sírjunk vagy csak ülhessünk egymás mellett csöndben. Úgy érzem, félig élek csak, amíg ez nincs. 

Mikor a Férjem beteg lett, még mindig azt hittem, megúszhatom, pedig semmilyen észérv nem szólt emellett. Önszántából elköltözött tőlünk, egyedül zárta önkéntes karanténba magát, mert azt hitte ő is, hogy mi - a gyerekek és én - megússzhatjuk. Aztán azon agyaltam, hogy tudnának legalább a gyerekeim ott lenni a családdal, hogy nekik legalább jó legyen, hogy legalább egy kis részem rajtuk keresztül hátha ott tudna lenni mégis. És megint csak félredobva az észérveket, a nagyobbikat, aki az online oktatás miatt legalább nincs helyhez, csak nethez kötve, egy negatív gyorsteszt után kimenekítettük a szüleimhez.

Aztán eljött a pillanat, amikor én is igazoltan covidos lettem. És azzal párhuzamosan, ahogy fogyott az erőm, húzott az ágy, jött a betegséggel a pánik, a harag, a rettegés attól, hogy mindent elrontottam, hogy veszélynek tettem ki a szüleimet és az egész családomat, mert talán hiába a gyors cselekvés és a gyors teszt, a fiam mégis odavihette a betegséget. Végül néhány nap rettegés után megjött a tesztek eredménye: a családom azon része, amelyik nincs velem, egészséges, indulhat a családegyesítés... nélkülem.

A Férjem visszaköltözött, a kisebbik fiam is otthon maradt, így legalább együtt voltunk karanténban. Nem volt könnyű leállítani magam, de ez a betegség tett róla, hogy pihenjek úgy igazán. Volt pizsamás nap is, olvastam és néztünk sorozatokat és filmeket, rendeltünk neten kaját és nem siettünk a mosogatással. Aztán mikor jobban lettem, elcsíptünk egy havas napot, és szánkóztunk, meg részt vettem online workshopon, sütöttünk-főztünk, varrtam, meg fényképeket rendezgettem.

Nagyon igyekeztem, hogy találjak értelmet ebben az egészben, hogy a magam gyógyítására és épülésére fordítsam a kényszerű szabadság idejét, de nagyon nehéz volt pozitívnak maradni úgy, hogy közben a családom együtt van nélkülem. Előbb azt gondoltam, kikapcsolom a telefonom, és nem fájdítom a szívem a családi mindennapok szívmelengető és szívfacsaró képeivel, aztán mégis arra jutottam, hogy legalább képeken, videókon látni szeretném őket. Akkor meg folyton vártam, hogy üzenjenek, lehessek része legalább távolról és pillanatokra a családi együttlétnek. 

Az elején sokat sírtam, aztán eljött az elfogadás ideje. Magamért és azokért, akik velem voltak, sikerült valamelyest nyugalmat találni. Ha nem pont most jött volna, még talán örülök is neki. Hisz megnyugtató, hogy komolyabb tünetek nélkül átvészeltük. Reményt keltő, hogy talán most egy darabig nem kell félnünk és féltenünk a szeretteinket a betegségtől. De elkeserítő, hogy nem látom az egész végét. Nem látom, mikor leszünk újra szabadok, mikor szerethetjük egymást úgy és ott, ahol jól esik. Szükségem lett volna erre a pár napra, hogy feltöltődjek a következő, ki tudja, meddig tartó időszakra. Így most nehezebb. 

Egy biztos. Jön a tavasz és a nyár. Akárhogy alakul a járvány, akármilyen döntéseket hoznak azok, akiknek okos döntéseket kellene hozniuk, mi kimehetünk a napsütésre, a szabadba. Ott pedig együtt lehetünk jobban, mint eddig, és ez bíztató. Most ebbe kapaszkodom.

[viccherceg2]

“Buta paraszt” (?)   Azt mondod, a paraszt buta, mert nem járt iskolába? 2017. nyara. Állok a hivatalban, előttem egy idős házaspár. Amolyan eres kezű, picit görnyedt, hatvanas pár, szegényes ruhában. A férfi bal kezében a kalapját szorongatja. Hiszen belépett valahová, ott le kell venni, úgy illik. Elmagyarázná még egyszer, melyik rubrikába mit kell ikszeljek? És hol is írjam alá? Az ügyintéző cicceg, látványosan unja az életét. Én már rég megtanultam: ha sorban kell állni, akkor sorban állok és igyekszem ezen nem forrongani, mert ha még forronganék is, azzal a sor nem halad jobban, csak én teszem tönkre az idegrendszeremet. Az idős pár végül elköszön, a kijárat felé igyekszik. Én kerülök sorra. Az ügyintéző azt gondolja, cinkosra lelt bennem. Buta parasztok, alig értették meg, mi a teendő. – mondja. Nem szólok semmit, a tekintetem épp elég erős ahhoz, hogy rájöjjön, mégsem én vagyok az ő embere. Lehajtott szemmel “végez velem”. A napokban olvastam egy elképesztően jó cikket a facebookon és miután elolvastam (aztán elolvastam még egyszer), ez a fenti eset jutott eszembe. Mutatom nektek, gondolkodjatok el rajta, kérlek: “Fiam, te azt mondod nekem, hogy” csakis a tanult emberek vitték előre az országunkat? “A tudósok és művészek? /…/ a paraszt buta volt, mert nem járt iskolába? Akkor beszélgessünk, fiam! Tudod, az a ‘buta paraszt’ állatot nevelt, tenyésztett és nemesített. Minden hazai tájegységnek megvolt a rá jellemző állatállománya, ami követte a helyi adottságokat, úgymint növényzet, csapadék, talajviszonyok és hőmérséklet. Ez így kimerít vagy kettő egyetemi diplomát! Érdekességként: a magyar tarka szarvasmarhának ötven éve még 12 tájfajtáját tartották nyilván, mára már csak magyar tarkát ismeri a szakirodalom. Tehát amit ez a ‘buta paraszt’ több száz év szorgalmas nemesítő tevékenységével létrehozott, azt a te tanult embered felelőtlen összevissza keresztező tevékenységgel mára teljesen tönkretette! Az a ‘buta paraszt’ ez mellett gabona és zöldségnövényt, továbbá gyümölcsöt termesztett, nemesített. /…/ ezeket a gyümölcsöket például nem kellett permetezni és jól tárolhatók voltak, míg a mai okos professzorok által újított növények, úgynevezett növényvédelem nélkül nem hoznak termést, mert elviszik a betegségek, továbbá /gyümölcseik/ hűtőház nélkül szinte azonnal tönkremennek. Szóval a ‘buta parasztnak’ itt is kioszthatsz néhány egyetemi diplomát: növénytermesztő, növényorvos, nemesítő, kertész… A hiba csak ott van, hogy nem ismeri a latin nevét. Ez a ‘buta paraszt’ ezen kívül még gazdálkodni is tudott a terméssel, egyik évről a másikra meg kellett terveznie, hogy a leendő termésből megéljenek. Továbbá tartalékot kellett képeznie. Az állatállomány ellátására is kellett gondolnia és ami a legfontosabb, megfelelő minőségű és mennyiségű vetőmagról kellett gondoskodnia, hogy a jövő évben mindezt újra megtehesse. Nos ezért jár egy közgazdász diploma és egy raktározási, raktárkezelési, logisztikai végzettség is. De itt még nincs vége, az állatok levágása, feldolgozása, tartósítása és a hús modern eszközök nélküli tárolása, a növények tárolása, feldolgozása, még egy hentes szakmunkás bizonyítványt, további konzervipari ismereteket is feltételez, és legalább egy élelmiszeripari technikusi bizonyítvány kiosztását is megköveteli. Az állatokkal folyamatosan fellépő betegségeket is gyógyítani kellett valakinek. Egy személyes élmény: kisgyermekként /láttam, hogy/ az egyik tehén benyelt egy almát, ami megakadt a torkán és fuldoklott. Az állatorvos azt tanácsolta, hogy metsszék el a torkát és mérjék ki az állatot, mert menthetetlen. Nos, az egyik öreg tanulatlan ‘buta paraszt’ amikor ezt meghallotta, megfogta a Dr. úr gallérját és kivágta az istállóból, kért egy kicsi kést, benyúlt az állat szájába és szétvágta az almát. Ez a tehén utána még számtalan borjút ellett. Tehát a ‘buta parasztnak’ jár egy állatorvosi diploma is! De régen csak nagyon indokolt esetben fordult orvoshoz is, ma ilyenkor megyünk kórházba. Mert a kisebb betegségeket odahaza kezelte, otthon szült, a kertben megtermelte /vagy a környéken begyűjtötte/ a gyógynövényeket. Szinte minden faluban volt egy bába, vagy egy javasember, javasasszony, aki gyógyított embert és állatot egyaránt. Tehát jár egy orvosi és egy gyógyszerészi diploma is ennek a ‘buta parasztnak’. Saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogatószerüket, ruha, fa, falfestékeiket. Talán ez megér egy vegyészmérnöki diplomát? Fiatal házasoknak, ha nem örököltek, pénzük sem volt a mesteremberekre, akkor a rokonság felépített egy házat. Hopp: építészmérnök, kőműves, téglakészítő, (vályogvető) ács, tetőfedő szakmák kerestetnek. Ma, ha valaki megtanulja a vályogvetést és a nádazás mesterségét, akkor művész úrnak szólíttatja magát és mutogatják a TV-ben, mint valami nagy tudású csodabogarat. Gyermekkoromban nagyanyám felnézett az égre (nem az órájára!), és mondta, mennyi az idő. Régen az öreg paraszt ránézett az égre és mondta: most kell vetni, most aratni, most kaszálni, most haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó. Napszaktól függetlenül, arra van észak, arra dél és hogy mennyi az idő. Tehát ennek a ‘buta parasztnak’ jár egy csillagász és egy meteorológus diploma is! Míg napjainkban magukat művészeknek, celebeknek szólíttató emberek tucatjaival van teli a média, addig ezeket az embereket száz évvel korábban a legutolsó csárdából is elhajtották volna a zenészek, mint csepűrágó, tehetségtelen kontárokat! Ugyanis zeneművészeti főiskola nélkül is csodálatos zenészei voltak a vidéknek, akik nem gőgösen pöffeszkedtek, hanem szolgálták a művészetükkel a népet. Népünk zeneiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a kétszázezer népdal, ami kinyomtatva is megtalálható, az olyan valóban tehetséges és elkötelezett művészeknek köszönhető, mint Kodály Zoltán. De soha ne felejtsük, ezek a remekművek a nép ajkán keletkeztek! De tudod fiam, ha /a most a tanultak valamelyike/ elvégzi a képzőművészeti főiskolát, és az ott elsajátított tudásával a kétszáz évvel korábban élt, férjhez menni szándékozó tizenhét éves „buta” parasztlány kelengyéjének csupán tizedrészét képes megcsinálni, akkor már művésznek nevezi magát, saját stílusirányzatot indít, a saját kreálmányait a divatbemutatók kifutóira viszi. Mondd fiam, hol itt az igazság? Mondd fiam, összeszámoltad, hogy hány diplomát és különböző végzettséget kellene szétosztanod minden egyes ‘buta paraszt’ között, akiket te leszólsz, míg a te tanult, művelt /embered/ csupán egyetlen tudományágban jeleskedik? Feltéve, ha tényleg jeleskedik és nem valami kókler, aki csak azért kapott valami tudományos címet, mert a családba tartozik és összehoztak neki is egyet, mert ugye „ő is megérdemli”. Tudod fiam, az a ‘buta paraszt’, aki nem járt iskolába, kisgyermekkorától járta az élet iskoláját a nap huszonnégy órájában, és mindent eltanult az öregektől. Így amikor Ő maga is öregember lett, többet tudott, mint száz egyetemi professzor, akik egymásnak jól hangzó titulusokat osztogatnak a felületes tudásukra és lenéznek mindenkit, akiknek nem jutott az ő szedett-vedett címeikből. Mert nem tartoznak az ő köreikbe! Ezek után, ugye elhiszed nekem, hogy a te tanult /embered/, aki a tudását az én ‘buta parasztomtól’ lopta, sok ezerszer többel tartozik az én népemnek, mint amivel bármelyik magyar tartozna neki, vagy neked?”  

[hirzilla]

Toldy Mária: Nekem az olaszos, lírai vonal állt jól, nem a rockos http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/24-hu/2019/04/06/toldy-maria-nekem-az-olaszos-lirai-vonal-allt-jol-nem-a-rockos/?feed_id=20845&_unique_id=5ca85efde968e Öntől a Lassan múlik az idő című számot választották a válogatáslemezre. Szereti ezt a dalt? Érdekes választás, hiszen nem is volt nagy sláger, pedig szerettem. Latzin Norbert szerezte, aki a Bergendy együttesben játszott, és nagyon tehetséges volt, jól is zongorázott, egy nagyon furcsa ember volt, aki sajnos fiatalon meghalt. Borzasztóan sajnáltam is, hogy nem tudott kiteljesedni. Sokat énekeltem a Bergendyékkel akkoriban, néha az ő dalaikat is, és gondolom, ezért kaptam ezt a dalt Latzintól. Nemsokára annak is ötven éve lesz, hogy befejezte az énekesnői karrierjét. Azóta hányszor állt színpadon? 1971-ben vonultam vissza, amikor felkértek tanítani. Nekem mindig is az volt a vágyam a lelkem mélyén, hogy taníthassak, ezért gyorsan bele is kapaszkodtam ebbe. A lányom is három éves volt már akkor, és én szerettem volna nevelni, nem pedig másra hagyni. Utána is kaptam a felkéréseket, és nehéz is volt mindet visszamondani, de muszáj volt, mert olyan nincs, hogy egyet visszamondok, mást meg nem. De amikor Andrea már főiskolás volt, akkor egyszer készült velem egy interjú, mert beszélgetni szívesen elmentem azért akkor is, és akkor elszóltam magam, hogy a lányommal még énekelnék egyszer. Hát nem telt bele két nap, amikor csöngött a telefon, hogy anyák napja lesz, és Andival ketten elénekeljük a Rövid az élet című dalt. Addigra már olyannyira sínen volt a dolog, hogy nem tudtam nemet mondani, de nagyon népszerű felvétel lett. Ez volt az első alkalom, hogy megszegtem a fogadalmamat, aztán a második 2012-ben, amikor egy Malek-esten léptem fel a Művészetek Palotájában, miután egy másik riportban azt mondtam, hogy a fiammal is énekelnék egyszer. Végül harmadszorra akkor, amikor a lányom előállt azzal, hogy a 80. születésnapomra feltétlenül kell csinálni egy estet, mert van egy vállalkozó, aki megszervezné ezt az Erkel Színházban. Ez volt tavaly, de ezzel már biztosan befejeztem. A tévé szerencsére felvette, úgyhogy megmarad. A hetvenes években már kicsit leáldozni látszott a táncdalnak, Táncdalfesztivált például hosszú évekig nem is rendeztek akkor. Mondhatjuk, hogy jókor vonult vissza? Ezt én nem tudom, nekem nem tűnt fel, hogy leáldozott volna a táncdaloknak. Hiányzott a színpad ugyan, de mégsem annyira, mert én nap mint nap énekeltem a tanítványaimmal, és az is egy színpad. És amit tapasztaltam, azt boldogan adtam át, és végül megtanultam tanítani, noha azt nem tanultam iskolában. De azt gondolom, hogy amit én tudok, azt nem is lehet megtanulni sehol: olvastam persze szakirodalmat, hogy értsem, miről van szó, de ezt annyira szeretni kell és annyira belülről jön: az én természetem, az én türelmem, és ahogy én örülök egy tehetséges fiatalnak, ezt nem lehet tanulni sehol. Nem véletlen, hogy már 16 éves koromban is tanítottam: idejártam a közgazdasági technikumba a környékre, és nagyon untam. Akkoriban kultúrversenyek voltak iskolákban, én pedig koreografáltam táncot a gyerekeknek, édesanyám zongorázott, és nyertünk is versenyeket. [embedded content] Mégis jött tíz év, amikor nem tanított, hanem énekelt. Sodort az ár. Az én bátyám operaénekesnek készült, de az édesapám nem örült neki, ezért inkább végül műegyetemre ment, de középiskolás koromban vele és egy unokatestvéremmel énekeltünk hárman, Toldy énekhármas néven. Akkor többen is mondták, hogy milyen jó hangom van, majd a rádióban volt egy zenekari meghallgatás, ahová a zenekarvezető elhívott énekelni, mondván, hogy nem én leszek a fontos, hanem a zenekar. Hát végül a zenekart elküldték, engem pedig felvettem a rádió tánczenei stúdiójába. El is kapott a gépszíj egyből: vittek rögtön Lipcsébe fesztiválra, ott is sikerem volt, vinni kezdett az ár, és el is felejtettem, hogy én tanítani akarok, egészen addig, amíg meg nem született a kislányom. Nekem akkor úgy nézett ki az életem, hogy reggel elmentem, éjszaka értem haza, és amikor a Postás Zeneiskolából hívtak, hogy nem akarok-e tanítani, egyből rávágtam, hogy nagyon szívesen. Nem is gondolkodtam, valószínűleg azért tettem így, mert régi álmom volt a tanítás. A Táncdalfesztivál-győzelem mennyire változtatta meg az életét? Én már azelőtt is ismert voltam, de akkor tényleg volt egy szintlépés. Az első fesztivál annyira a tévé elé ültette az embereket ‘66-ban, hogy üres volt az utca, amikor kezdődött a döntő. Utána bármerre mentem, mindenki megfogta a kezem és megsimogatott, engem ez soha nem zavart. Ez nem hiányzik azóta? Még azért mindig megismernek, bár nem tudom, hogy honnan. Ami még nagyon jól esik, ha Andi bárhol lép fel, mindig odamennek hozzá, hogy hogy van a mamája? Az egész családot szeretik az emberek, és ha valaki fiatalabbnak bemutatnak, hozzáteszem, hogy úgy többet mond a nevem, hogy a Malek Andrea anyukája, vagy amikor a fiam az X-Faktorban volt mentor, akkor voltam a Malek Miklós anyukája is. Elég népszerű is lett a fiam, mert csinos, okos és ért is a zenéhez. Sajnos ma már külföldön él, még szerencse, hogy van Skype. Egy korabeli kritikában úgy jellemezték, hogy ugyanazt a stílust képviselte, mint Kovács Erzsi és Sárosi Katalin, ami más volt, mint ahogy az ön után érkezők énekeltek. Egyetért ezzel? Én Kovács Erzsivel nem érzem a hasonlóságot, ő más világ azért. Ugyanaz a generáció volt, mint Záray Márta, Hollós Ilona és Ákos Stefi. Sárosi Kati már utánuk jött, majdnem egy időben velem. És utánam pár évvel jöttek a többiek, de én inkább velük voltam egy nemzedék: Kovács Kati, Zalatnay, Koncz Zsuzsi – vele sokat énekeltem is együtt -, náluk valóban pár évvel idősebb voltam. Ők viszont sokat dolgoztak beatzenekarokkal is, önnek ez miért maradt ki? Nekem inkább ez az olaszos, lírai vonal állt jól, nem a rockos. De énekeltem én a Szörényi Leventéékkel is, például egy balatoni turnén, meg ahogy már mondtam, Bergendyékkel. A férfi pályatársak közül Németh Lehellel léptem fel sokszor, mielőtt kiment volna külföldre, aztán Németh József, Aradszky László, és persze Koós Jani, vele rengeteget mentünk együtt. Szívesen ültem be mellé, mert jól vezetett, gyorsan is ment, és élveztem a sebességet. Simcája volt, még arra is emlékszem. Fotó: Fortepan Melyik zeneszerzővel dolgozott a legtöbbet? Az első férjemmel, Bágya Andrással, aki nagyszerű zenész és nagyszerű ember is volt, sok dalt írt nekem. A Rövid az életet pont nem, de a Más ez a szerelem, a Moszkva téri lányok, ezeket a slágereket ő írta. Elég népszerű volt akkor, nagylemeze mégsem jelent meg, miért? Én pont akkoriban hagytam abba, amikor már kezdtek jönni a nagylemezek. Egy Bágya-nagylemezre felkerült egy dalom, de nekem csak kislemezeim jelentek meg, majd jóval később egy CD-t is összeállítottak a dalaimból. Biztos jó lett volna egy nagylemez, de én nem is törődtem ezzel annak idején. Mire pedig szóba jöhetett volna, már egyébként is tanítani kezdtem, meg gyereket neveltem, és boldog voltam így, mert nagyon fontos nekem a család. Ha tovább folytatom az éneklést, nem tudtam volna így felnevelni a gyerekeket. Persze nem voltam én ilyen okos, hogy tudjam, hogy váltani kell, egyszerűen csak jól döntöttem, mert így még mindig dolgozom, és családom is van. Akkor önnél a külföldi vendéglátózás sem került szóba soha. Nem, én soha nem énekeltem vendéglátóiparban. Olyan persze volt, hogy valami étteremben léptem fel, és akkor mindig az volt a célom, hogy hagyják abba az evést, és próbáltam azt a csendet elérni, amikor mindenki szépen letette a virslit meg a villát. Kimentem a közönség közé, és mivel akkor még nem voltak ilyen hordozható mikrofonok, mikrofon nélkül énekeltem. Nem bírtam, ha nem figyeltek rám, akkor inkább kimentem volna. [embedded content] De külföldre sokat járt azért fellépni. Igen, a legtöbbször az NDK-ban, ahol látták az egyik első tévés fellépésemet az Intervízión, és nagyon megszerettek, havonta jártam ki hozzájuk. Én borzasztóan kislány voltam még akkor, mert amíg a szüleim éltek, nagyon vigyáztak rám, és mindenkiben megbíztam, de szerencsére nem is bántott senki. Egyszer a Szabad Európa Rádió is szerette volna, ha nyilatkozom nekik, de nem vállaltam, mert tudtam, hogy odahaza szeretnek, sikeres vagyok, most kezdjek el rosszakat mondani a hazámról? Én nem is voltam lázadozó soha. Csendes kislány voltam. De a politika mindig is távol állt tőlem, akkor is, most is. Egyébként is, nekem akkor tényleg nem lehetett egy szavam sem. A szüleimnek persze voltak problémái az ötvenes években, mint ahogy mindenkinek, de akkor én még kicsi voltam. Azon kevesek közé tartozott, aki Londonban is felléphetett, ez hogy történt? Igen, kinti magyaroknak adtunk elő régi magyar dalokat egy cigányzenekarral, és utána még volt is három napom kint. Ez nagy élmény volt, valamikor 1962-63 táján, emlékszem piros-fehérbe öltözött fociszurkolókra meg a Piccadilly Circusre. Külföldi énekesek közül nem találkozott hírességgel? Dehogynem, egyszer együtt léptem fel Paul Ankával Hamburgban. A Telefunken-Decca cég keresett magyar énekest lemezfelvételhez, és kettőnket találtak meg Koós Janival. Kimentünk, felvettük a két dalt, németül méghozzá, előtte tanítottak a helyes akcentusra is. Jött rajtunk kívül két csehszlovák lány, őket nem tudom, honnan hozták, de semmi kisugárzásuk nem volt, és hallottuk is, hogy van egy nagyon jó cseh énekes, Karel Gott, de őt nem engedték ki. Volt aztán egy záró koncert, ahol fellépett Paul Anka és Rita Pavone is, aki egy aranyos kislány volt még, nagyon szorgalmasan meg is tanulta a dalokat németül, a Paul Anka meg semmit, és inkább a mikrofonnal takarta a száját, de ő is nagyon helyes volt persze. Amikor beültünk a próbára, ki is szemelt magának, de az érdeklődése addig tartott, amíg fel nem álltam, mert jóval magasabb voltam nála. Egy régi nyilatkozatban a hatvanas években azt mondta, hogy 500 ezer kilométert utazott már fellépőként, szabadságra viszont nulla kilométert. Ez nem azt jelentette burkoltan, hogy akkor már kezdett elege lenni az énekesnői pályából? Nem. Eszünkbe se jutott akkor, hogy szabadságra menjünk. Akkor lehettem csak szabadságon, ha berekedtem, de egyébként nem is ismertük ezt a fogalmat. Nekem egyáltalán nem volt elegem a szakmából, nem vagyok az a típus, aki megun valamit vagy belefárad valamibe. Még most is majdnem minden nap tanítok 80 évesen, szabadnapjaimon pedig próbálok tenni az egészségemért, és úszom. Aludni mondjuk szeretek, és sokáig is alszom, de ezen kívül mindig rengeteg tennivalóm van. Most például az Operaház Billy Elliotelőadásában szereplő gyerekeket tanítom, az Operettszínház Pesti Broadway Stúdiójában. Fotó: Fortepan Az első magyarországi musicalképzést is ön indította el? Azt hiszem, igen. Azóta volt egy ideig a Zeneművészeti Egyetemen is képzés, de úgy tudom, hogy most csak nálunk van akkreditált musicalképzés. Egy 1992-es interjúban azt mondta, hogy itthon az operett van túlsúlyban a musicallel szemben, ez azóta változott valamit? Ez így volt, hiszen operettország vagyunk. De a musical aztán meghonosodott, túlzottan is, mert az Operettszínház most megint az operett felé indult el újra. Én csak musicalt tanítok, de van olyan tanár, aki pedig operettet, mert már nem én vagyok az egyedüli tanár, de azt kértem, hogy én és a csapatom kapjuk meg az első osztályokat, és adjuk meg az alapokat a kezdő énekeseknek. Az elsősök lelkesek, szívesen tanítom őket, másodikban pedig már foglalkoztatják is őket a színházban. Büszke arra, hogy manapság már lényegesen többen hivatkoznak önre tanárként, mint énekesnőként? Kik voltak a legismertebb tanítványai? Nagyon sokan, nem is szívesen említek neveket, mert nem szeretnék megbántani senkit. De így hirtelen Nagy Sándor, Bereczki Zoltán, Bíró Eszter, Szinetár Dóra jut eszembe, és persze voltak még nagyon sokan. Van, akiből táncdalénekes lett, de a többségük színpadi musicalszínész – ha a Madách Színházban vagy az Operettszínházban végignézi a fiatalokat, sokan vannak, akik hozzánk jártak iskolába. Tényleg büszke vagyok rá, hogy az én növendékeim. De arra is büszke vagyok, hogy tíz évig énekeltem és két fesztivált is nyertem. [embedded content] Önt egy kerületi újság a XV. kerület leghíresebb lakójának nevezte, mióta lakik Pestújhelyen? Azt nem tudom, én vagyok-e a leghíresebb, de én ebben a házban lakom születésem óta. A szüleim háza, amire férjemmel, Miklóssal később húztunk még egy emeletet, hogy legyen hely a gyerekeknek. Biztosan felemlegették már mások is, miszerint az ön esetében pont nem igaz, amit a nagy slágerében énekelt az élet rövidségéről. Hát tényleg nem lett igazam, hála istennek! Pedig a szüleim mind fiatalon elmentek: 18-19 éves voltam, amikor apám meghalt, és édesanyám sem élt sokáig, itt maradtam fiatalon árván. A bátyám is ötvenévesen meghalt, én meg még mindig itt vagyok nyolcvanévesen. Talán a sport segít, meg hogy békés ember vagyok. Kiemelt kép:Bojár Sándor /MTI https://24.hu/kultura/2019/04/06/toldy-maria-nekem-az-olaszos-lirai-vonal-allt-jol-nem-a-rockos/

[aurumeletmuhelyblog]

Minél hamarabb, annál jobb! A gyermekkori gerincferdülés - a scoliosis - felismerése, kezelése Schroth terápiával

Amint a gyermek iskolába kerül fokozott terhelés éri a gerincét. Az oldaltáska vagy a hátizsák nem megfelelő hordása, rossz testhelyzetben való ülés, számítógép és okos eszközök használata - mind nagymértékben ronthatják a fejlődő gerinc struktúráját. Így kezdődő gerincferdüléshez, továbbá tartási hibák kialakulásához is vezethetnek. 

A fokozott terheléssel szemben (iskolatáska, sok ülés) az aszimmetrikus gerincet a gyenge, ill. feszes törzsizomzat nem tudja megfelelően megtartani, mely a görbületek romlását idézheti elő. Mindezen problémákat izomerősítéssel, tartáskorrekcióval, speciális un. Schroth-tornával jól lehet kezelni. Egészséges gerincnél álló testhelyzetben a gerincoszlop hátulról és elölről nézve egyenes, szimmetrikus a két testfél. Oldalról nézve a háti szakaszon van egy domborulat, a nyaki és a derék szakaszon pedig egy homorulat. A gerincferdülésnél ezzel szemben a gerincoszlop hátulról nézve oldalirányba görbül, melyhez egy torzio - a csigolyák elcsavarodása - is társul.  Valamint elölről/hátulról/ oldalról nézve is elváltozások jöhetnek létre bordapúp ill. bordavölgy látható a mellkason vagy/ és ágyéki púp, ágyéki völgy a derék szakaszon. A medence is elcsavarodhat, billenhet.

A gerincferdülést két fő csoportba sorolhatjuk:

1. Funkcionális scoliosis:

Nincs torzio, csak oldalirányú elhajlás a gerincben, főként a gyenge törzsizomzat miatt, illetve végtaghossz különbség is okozhatja másodlagosan a gerincferdülést. Jól kezelhető tartásjavítással, a törzsizomzat megerősítésével és a végtaghossz különbség kiegyenlítésével. Mivel az elváltozás még nem végleges a csontváz struktúrájában, jó eredményeket várhatunk a Schroth terápiától.

2. Strukturális scoliosis

Leggyakrabban  idiopáthiás, vagyis ismeretlen eredetű. Ugyanakkor születési rendellenesség következtében, vagy társbetegségként, neuromusculáris és más rendszerbetegségek kísérőjeként kialakult változata is ismert.

Ábra: (www.dorsom.com)

Részletesebben most az idiopáthiás/ ismeretlen eredetű gerincferdülésről lesz szó, mely a fiatal serdülő korosztályt érinti leginkább. Idiopáthiás gerincferdülésnél a gerinc a tér mindhárom síkjában elgörbül, elváltozik, és torzióval társul. Lányoknál 4x gyakoribb a megjelenése. Általában a csontérést megelőzően alakul ki, még menstruáció előtt. Előfordul, hogy a gerincferdülés egészen pici, akár már 3-4 éves korban jelentkezik. Fiúknál az ún. Scheuermann-kór kialakulása a gyakoribb.

A tapasztalatok szerint minél fiatalabb korban jelentkeznek a gerincferdülés tünetei, annál nagyobb mértékű lesz az elváltozás.

A növekedés (csontosodás) befejeztéig sokkal jobban tudunk hatni a gerincre a megfelelő tornával, így a gerincferdülés mértékét lehet csökkenteni.A csontosodás a csípőtaréj csontosodási fázisa alapján számítható ki a medencéről készült röntgen felvétel alapján. ( Risser jel 0-5) Amíg a gerinc „puha”, sokkal képlékenyebb, a terápiában is jobb eredmény érhető el. A csontosodás befejeződése egyénenként változó, általában 16-22 éves kor közötti időszakra tehető. Amennyiben a növekedés befejeződött már, az állapotmegőrzés és a rosszabbodás megakadályozása a torna célja. Ezért is fontos, hogy minél hamarabb kerüljön megfelelő szakemberhez gyermekünk!

Milyen testi jelei lehetnek a gerincferdülésnek?

Sokan hallhattunk már hasonló mondatokat saját gyermekünk vagy a környezetünkben élők szájából:

„Olyan furán áll ez a ruha a kislányomon, valahogy nem szimmetrikus a két válla, csípője, nadrágszára!” „ Mintha “púposabb” lenne a fiam háta, vagy én látom rosszul?” „Anyuka/apuka, nincs olyan nagy a gond a gyermek gerincével, menjen úszni és gyógytesizni, elég lesz az!”

A szülőknek az első lépés, hogy rendszeresen, már egészen kisgyermekkorban, de iskolába kerülést követően fokozottan figyeljék gyermekük hátát, hogy időben észrevegyék a gerincferdülés jeleit.

Felső ruházat nélkül tekintsék meg gyermekük hátát:

Állásban elölről/ hátulról nézve:

1) Látnak-e a két oldal/ testfél között különbséget?

egyik váll feljebb

medence nem szimmetrikus

egyik lapockája nagyon eláll?

Hátulról nézve, gyermekük szép lassan hajoljon előre! Figyeljék meg a következőket:

2) Kipúposodik-e valamelyik oldal? Egyforma-e a két oldal, vagy észrevehető különbség? Gyakran előfordul például, hogy a két oldal nem szimmetrikus. 

3) A gerinc vonala egyenes-e vagy kitér ív alakban valamely irányba?

Ha először nem is látnának rendellenességet, akkor is érdemes 3-6 havonta megfigyelni amíg növésben van a gyermek!

4) A családban előfordult-e hasonló gerincprobléma?

Amennyiben iskolaorvostól kapnak hírt a gerincferdülésről vagy esetleg „csak” hanyag tartásnak ítélik, mindenképp ortopéd orvos felkeresése és álló röntgenkép készítése javasolt.

Mi is a Schroth-torna?

Ha bebizonyosodik, hogy valóban gerincferdülése vagy egyéb gerincelváltozása (Scheuermann-kór, Bechterew-kór, tartás problémák: lapos hát) van a gyermeknek, speciális, Schroth-tornát alkalmazó gyógytornászt érdemes felkeresni.

A Schroth terápia a már kialakult gerincferdülésnek, illetve az egyéb gerinc- elváltozásoknak egy speciális, egyénre szabott kezelési módszere. 

A  Schroth torna során a pácienst beállítjuk egy aszimmetrikus helyzetbe, itt aktívan ( maximálisan) megnyújtózik a gerincével. Ebben a helyzetben  az elcsavarodott/ oldalra kicsúszott törzset, medencét vissza tudjuk fordítani a helyére ( betanított, speciális háromdimenziós légzéssel, aktív  és passzív  mobilizációs technikákkal ).  A már korrigált testhelyzetben különböző gyógytorna eszközök segítségével megkezdjük a megnyúlt, legyengült gerinc körüli izmok erősítését,  a zsugorodott izmok nyújtását. Lágyrésztechnikákat is alkalmazunk a tónusos, letapadt izmok lazítására. A torna  célja ,hogy kiegyenesítsük a gerincet és ebben a helyzetben stabilizáljuk.

Milyen gyakran szükséges tornázni?

A gyakorlatokat betanítjuk a gyermeknek, ezután folyamatos, otthon végzett tornára van szükség, melyet rendszeresen (hetente/ kéthetente ) gyógytornász kontrollál.

A Schroth-torna célja:

a görbületek rosszabbodásának megállítása, javítása

a nem megfelelő testtartás korrigálása

a helyes testkép kialakítása

a tüdőkapacitás növelése

a törzsizomzat erősítése és nyújtása a korrigált testhelyzetben

Mely gerincproblémák kezelésénél alkalmazható a Schroth-torna?

Gerincferdülés (funkcionális, idiopáthiás scoliosis)

Tartási rendellenességek (pl.:hanyagtartás)

Lapos hát (gyakran együtt jár a gerincferdüléssel)

Scheuermann-féle gerincbetegség, Bechterew-kór

Vannak olyan, nem ritka esetek, mikor korzett (fűző) viselése - a tornával egyidejűleg - elengedhetetlen. Ez a passzív technika (korzett) a tornával együtt a leghatásosabb. Nagy mértékű gerincferdülésnél az operáció is szóba jöhet. 

Miért preventív (megelőző) a gyermek számára a gerincferdülés időbeni kezelése?

Számos, felnőtt korban jelentkező, esetenként igen súlyos következménynek lehet elejét venni. 

A felnőtt lakosság körében nagyon gyakori a derékfájdalom , melyeknek sok esetben előzménye lehet a gyermekkorban elkezdődő és kialakult gerincferdülés, nem megfelelő testtartás, gyenge törzsizomzat. 

Súlyosabb esetekben a gerincferdülésnek kardiológiai és pulmonológiai szövődményei is lehetnek. Tehát érdemes hosszú távon gondolkodni, mikor a tornában való kitartás nehéz!

Szeretettel bíztatok miden szülőt, figyeljenek oda gyermekükre ily módon is, hálásak lesznek érte felnőttként!

Harangi Évi, gyógytornász cikke

Felhasznált irodalom:  Tanfolyami jegyzet: Modern scoliosis terápia

[aretsorozat]

47./4.

De Most Penész gengsztert oktat. Robin a team? Összeáll?  Purlitz ’Rnő okot nyomoz. A Hegyit Beszélő Krisztián első napja az óvodában.

 HELLO, FÖLD, HELLO VILÁG!

 - Magánál hány óra van, Kecskés?- néz fel a laptopjából Hartai úr.

- Nálam ez az egy- mutat az ügyvéd a csuklójára, amin egy közepesen hivalkodó Seiko ketyeg. Pont olyan drága, hogy nem gagyi, viszont nem is hivalkodik.

Hartai nem vevő az apró kis tréfára. Különben is ritkán engedi meg a humorérzéket magának, és ez az alkalom most nagyon nem arra alkalmas.

- Tartsa meg a barom vicceit, maga barom!

- Rendben.

- Annak a kis faszszopónak nem kéne már itt lennie?

- Mármint hogy Jobbágy úrnak?

- Vajon nem őt várjuk?

- De.

- Hát akkor?

- Késik.

- Mi az, hogy késik?

- Egy országgyűlési képviselőnek sok a dolga, főnök.

- Jobbágynak egy dolga van: az én seggemet nyalja. Világos?

- Nekem? Mint a Nap.

Ezzel átmenetileg véget is ér a társalgásuk. Hartai figyelme visszafordul a laptopjára. Na, ami biztos, hogy nem a Hell Combatot nyomja…

Viszont ez a seggnyalásos riposzt egy kissé megrepesztette Kecskés ügyvéd képén a kékre festett bádogot. Neki ne lenne világos, hogy emellett a büdös bunkó mellett mi lehet az ember dolga? Viszont, mint a Nap? Mióta süt a Nap Hartai segge partján? Kecskés elképzeli Hartai beachét. Olyasmi látvány lehet, mint a Pokol valamelyik speciális bugyra. Egy hatalmas, sötétbarna záróizom, körülötte embernyi magasságú, karvastagságú disznósörte állagú gaz, amin szarcsimbókok száradnak. És bűzlenek! És a sörték tövében karhossznyi nyüvek nyüzsögnek. Ez az!

Kecskésnek az elképzelt képtől egy fokkal jobb lesz a kedve, a pléh a képén összeforr, kéksége mintha politúrozva lenne. Viszont mégis csak meg kéne csinálni azt a pornó telefon bizniszt. Mert persze, hogy nem mondta le a telefon társaságnál a szolgáltatást. Csak szünetel. Tényleg beszélni kéne Izaurával.

Életrevaló az a leány. De ha nem vállalja, majd talál mást. Nagyon itt lenne az ideje, hogy egy atom biztos vállalkozás legyen a háta mögött. Ez a Hell Combat biznisz egyre zűrösebb.

- Hívja fel!- morog rá a bulldog képű gengszter, ám arra dehogy is veszi a fáradságot, hogy a tekintetét a laptop monitorjáról az ügyvédre fordítsa.

Dr. Kecskés előveszi a zakója zsebéből az okos telefonját, hívást ismétel.

A túloldalon a készülék kicsöng, ezzel párhuzamosan nyílik Hartai irodájának ajtaja, és Jobbágy képviselő lép be magabiztosan.

- Hello, már itt vagyok!- int Kecskésnek a kezében tartott telefonnal, aztán egy vérbeli politikus mosolyával néz körül: tessék, figyelek, érted élek, mit tehetek érted. Az ügyvéd köszönésképpen biccent neki, visszateszi a telefonját a zakózsebébe. Hartai meg, mint aki észre se vette, hogy belépett valaki, a laptopja klaviatúráját kínozza tovább. Jobbágy úr mosolyt vált. Az ismerem én ezt a trükköt, de kevés vagy ám ahhoz, hogy kihozz a sodromból címkéjű vigyort vázol fel az arcán. Aztán Kecskésre pislant, mi van. Kecskés úgy dönt, együttérzéssel nem segít neki, ezért álmatag fapofával válaszol a pillantásra.

Tulajdonképpen egy egész kicsit kíváncsi, mi művel a laptompján a gengszter.

A készülék most egy halk visítást hallat. Hartai elégedett a játékával, végre Jobbágyra néz.

- Te ki a fasznak képzeled magad?

- Parancsolsz?

- Fél órát késel a megbeszélésről?

- Dugó volt kifelé a városból.

- Kit érdekel?

- Azért késtünk.

- Időben kéne elindulni.

- Dolgunk volt, Hartai.

- És megkértelek, hogy előttem ne beszélj királyi többesben.

- Muszáj, mert többen vagyunk. Hello!

- Leszarom. Itt akkor is egy király van, világos?

Jobbágy úr válaszra se méltatja a kérdést. Tüntetően az órájára néz.

- Szerintem térjünk a tárgyra, nem?

- Hová sietsz? Most jöttél.

- Bő egy óra múlva frakció megbeszélésem van.

- És azt ki nem szarja le?

- Hartai, nekünk erre nincs időnk.

- Mire nincs?

- A tahóságodra.

- Mi van?! Hallja ezt, Kecskés?

- Hallom, főnök.

- Eszméletlen nagy pofája lett ennek, mi?

- Az lett, főnök.

- A kis Jobbágy gyerek. Te köcsög. Ugye nem felejted, hogy én csináltam

belőled képviselőt?

- Ezért hálásak is vagyunk, de nem térnél a tárgyra?

- Nem.

- Nem?

- Kecskés! Mondja meg ennek, hogy tűnjön a szemem elől a picsába!

Kecskés ügyvéd Jobbágynak fordít.

- Hartai urat az érdekli, mit intéztél.

- Hogyhogy mit?

- Az ügyeinkben.

- Akkor még se menjünk a picsába? Hello!

- És mondd csak, a Tisztelt Házban nem zavarja a többieket, hogy te hárman vagy?

- Elárulná végre, miért citáltak ide?- hárítja el Jobbágy az ügyvéd bizalmaskodását.

- Hogy állunk a Hosszúréttel?

- Az bizony nem lesz egyszerű.

- Mert hogy?

- A terület nagy része nem állami, hanem önkormányzati tulajdon.

- És?

- Tőlük kéne bérelni, és aztán idővel megvenni.

- És?

- A te szavaiddal, Kecskés, nem lesz olcsó- és Jobbágy mutatja is jobb keze hüvelyk és mutatóujja összedörzsölésével. Több se kell Hartainak.

- Az egész ottani banda is elmegy a picsába!

Kecskés és Jobbágy urak megvárják, amíg Hartai ordítása és annak a visszhangja is oda-vissza lecseng. Jobbágy úr mosolya most az a cinkos fajta, ahogy az ügyvédnél érdeklődik.

- Hartainál ma mindenki megy a picsába?

- Úgy tűnik.

A laptopban megint visít valami, és elhallgat. Hartai Jobbágyhoz fordul.

- És a pályázat rá, Jobbágy? Azzal mi van?

- Ó, az nagyon pofás…lenne. Sportcentrum, benne a foci stadion, a tolf pálya, egy kisebb csarnok, esetleg egy 25. méteres uszoda, és a hegy felöl a kis piros gyerekvasút végállomása… Gyönyörű terv, tényleg?

- De mi van vele?

- Ahhoz kéne megszerezni a Hosszúrétet, ugye. Az EU-s pénzekre csak aztán lehet lobbizni.

- És akkor mért nem szerezted meg már rég a Hosszúrétet?

- Mondom… - mutatja a képviselő úr.

- Mennyi?

- Kinek mennyi?

- Kinek mennyi?

- Nos, nem kertelünk, nekem minimum tízmillió.

- Mennyi?!

- Ez az ára a lobbizásunknak, Hartai.

- Te korrupt szemétláda!

- Ugyan kérem.

- Lófaszt a te valagadba!

- A Mi valagunkba, bocsáss meg.

- Te elmebeteg köcsög! Kettőt szólok, tönkre teszlek.

- Nos, nézze, Hartai. Mint már említettük párszor, természetesen hálásak vagyunk a szponzorálásáért. És higgye el, meg is teszek mindent odabent a Tisztelt Házban, hogy magát itt működni hagyják. Még. Pedig higgye el, a maga pitiáner Hell Combatja már odáig bűzlik. Én védem egyelőre magát! Pontosabban mi! Helló! És nem az a helyi értékű és érdekű faszi, aki magával alkut kötött, ugyebár, ez közismert, ne is tagadja. Viszont hol van a maga kis Sátánja a Galaktika igazi uraihoz! Hartai! És akkor még csak a Tejútról beszélek. Érti egyáltalán amit mondok?

- Kecskés, dobd ki!

- És maga, ügyvéd úr?

- Szerintem én igen. Bár attól függ, kivel beszélek. Maga az, De Most Penész?

- Új nevünk van. De Most Jobbágy. Helló! Szép név, nem?

- Dobd ki!

- Van egy olyan enyhén spanyolos hangzása, ugye?

Hartai úr, a szélütését elkerülendő, felpattan, megkerüli az íróasztalt és az urakat,  és maga nyit ajtót De Most Jobbágy úrnak.

- Kifelé, vagy lerúgom a fejedet!

A képviselő úr egy elnéző mosolyra méltatja a gengszter dühét. Ám lassan csakugyan indul kifelé, miközben Kecskéssel társalog.

- Tetszik itt nekünk. Jó hely ez a Föld. Persze, mint szénalapú életformák, sajnos túlságosan sérülékenyek és halandóak vagytok. Viszont, és mondhatni cserébe egyszerűen pezseg itt az élet! Te jó ég! Hányfajta! Növény és állat az egysejtűtől a mamutfenyőig vagy az ámbrás cettig. No és ti emberek! Nálatok veszélyesebbet, aljasabbat, és szebbet és nemesebbet… Hát hello, világ. Hello!-

és ezzel Jobbágy úr megpaskolja Hartai arcát, aki ettől a plusz pimaszságtól már

akkora rökönyt kap, hogy még pislogni is képtelen.

Dr. Kecskés meg közben megkerüli az íróasztalt, ráles a laptopra, mivel mulatja az időt a H’aka fővezérlő igazgató tábornoka. Hát a képernyőn csak egy igen élethű patkányt lát brutálisan megnyuvasztva. Hát már ilyen játék is van?

Csak nem ezt dobják a közeljövőben piacra?

                                                 o

 A ROBIN TEAM MAGJA?

 Bendő atya hála isten nem sérült meg komolyan, amikor Eduska furkós botja fejbe somta. A leviatán szamárról lefordulva meg puhára esett. Annál nagyobb megrázkódtatás érte azzal, amikor a patak partján, a homlokára tett vizes rongytól feleszmélvén meglátta őt.

Ez nem lehet igaz!

Ilyen már tényleg nincs!

Hogy a Hell Combat alkotóinak még erre a frissítésre is legyen idejük, figyelmük, gondjuk. Hogy ide varázsolják neki. És őt kell meglátnia.

Hát a Szép Juhásznét, aki könnyező szemmel néz le rá, de már mosolyog azokkal a vértelen ajkaival, mivel magához tért, és ezt rebegje:

Jaj, istenem!

Ilyen nincs! Először a kékseggű ördögök? Aztán a Takonyláp? Ádámcsutka?

Évacsutka? És most ez is?

- Anyám, ne sirass!- nyög fel az atya, és zárja be szorosra a szemét, és keresi a keletkező sötétben a jótékony öntudatlanságot, de ott csak egy szaggató fejfájásra lel Eduska telitalálatától. Hát muszáj szembenézni az új megpróbáltatással?

- Atyám? Atyám! Jól tetszik lenni?

- Nem!

- Gyertek, magához tért!

És közeledő léptek. Az atya résnyire nyitja a szemét.

Egy gyerek. Valahonnan ismerős. És a HUBA!

Mi a franc?!

Bedeő nyögve ülne fel, de mindjárt vissza is hanyatlik a jó puha avarágyra.

- Atyám! Én vagyok az, a Huba!

Látom…- gondolja az atya, de csak egy újabb nyögést hallat.

- Most jó helyen tetszik lenni!

- Csókolom!- köszön a gyerek is. De honnan ismerős?

- Ez itt most mér tutira a Sherwoodi erdő!

- Hallja, atyám? Mit mond az Eduska?

- A lidérc itt van?

- Jaj, istenem…- vet egy gyors keresztet Szép Juhászné.

- Nincs sajnos. De járt itt, azt meséli az Eduska.

- A Pöfék úr, gumi csizmában. De máskor meg rigó.

- Rigó?

- Fekete.

Bedeő ebben belegondol. Van-e annak valami jelentősége, hogy fekete és nem sárga. Nem jön rá, vagy nincs. Másodszor is megpróbál felülni. Most szépen, lassan, két oldalról a néne meg Huba is segít neki. Eduska úgy véli, most lehet bocsánatot kérni.

- Ne tessék haragudni, hogy megdobtam, de azt hittem, hogy… ahogy az a szamár a bokorban ordított…

- Jó magam is megijedtem volna, fiam.

- Akkor nem tetszik haragudni?

- Mondom.

- Fel tetszik tudni állni? Mert van kicsit beljebb egy házikó. Ott majd szépen lepihenhet.

- Köszönöm, Huba…igen kedves vagy.

- Na, próbáljuk meg!

- Jaj, istenem!

Ketten könnyen lábára húzzák az atyát. Azt kiderül, nem is szédül, csak az eséstől a derekát húzta meg kicsit. Hubába karolva szépen totyog. A másik oldalán leghűbb hívője, a háta mögött a kölyök! Megvan! Ő az a rézfánfütyülős, akinek adakozásból megműtötték a szívét Amerikában. Na, ez jól van.

A házikó csakugyan nincsen messze.

Az udvarán, mintha mindig is itt lakott volna, a szamár topog a fészerajtó előtt, mint aki bemenne oda.

- Hanem ezt a helyre kis csacsit honnan tetszett szerválni?

- Ez nem szamár, hanem ő, Huba.

- Ő?

- A Leviatán Krokodil.

- Nem mondja!

- Jaj, istenem!

És a szamár, mintha az atya szavát akarná igazolni, bődült iázásba kezd.

Na azt akkor az atyát a tisztaszobába, a Krokodil nevű szamarat meg a fészerbe kellett elhelyezni. Azt akkor az atyáról az összes ruhát le kellett imádkozni, és akkor kiderült, hogy Juhász néni tud ám kemény is lenni. Mivel hogy takonymocsár szagú és piszkú göncben a dunnák közé nem döglünk.

Mi több, még meg is mosakszunk előtte. És ez akkor is szabály, ha azok a dunnák majdnem olyan piszkosak, meg dohosak, tehát büdösek, mint az atya göncei. És amikor a mosdatással, mosással a néne megvolt, jöhetett a zsizsikes csiriz ikrás mézzel és kakukkfűvel, mégpedig két tányérral mindenkinek.

Hát szürkület lett ám, amire Bendő atya végre pihe ágyban elszundikálhatott.

A Szép Juhászné meg úgy érezhette, hogy éppenséggel majdnem boldog.

A fiúk meg ülhettek vissza a korhadt rönkökre nyílnak valót válogatni.

De most nem annyira az volt a fő téma közben, hogy a tölgyfa mire jó, meg mire nem jó, hanem hogy összeállt a Robin Hood projekt. Vagy nem?

De ha az nem is, a boszorkánnyal, a pappal, a buta de erős Huba lehetne akár Little John, Eduska meg… Csak nem belőle válik a tolvajok fejedelme?  

Mert ha ez a pokoli játék erre megy ki, akkor nosza! Viszont ha nem,

ez itt már akkor is egy komplett zsiványtanya. És noha még jobb, ha nem bukkannak fel János király katonái, vagy netán a kékseggű kanördögök, talán annak is eljön az ideje?

                                        O

     JAJ, JAJ, JAJ.

 Gombos Veronika, alias Purlitz  ’Rnő igecsak sűrűre ráncolt homlokkal mered a bal kezében lévő tárgyra, amelynek elszíneződése döbbent töprengésre készteti.

Mi?

Mi?!

Mikor?

Hogy?

Mért?

Ezek a kérdések tolulnak fel Veronikában nagyjából egyszerre, és aztán szépen sorban, már jobban artikulálva.

Nem, és nem érti.

És mivel egyszerűen nem érti, jobb lesz, ha lenül, megnyugszik, aztán vesz pár nagyon mély levegőt, amiről talán tényleg megnyugszik. És akkor újra felteszi az iménti kérdéseket, immár hűvös oknyomozói szakszerűséggel.

Mint egy profi.

Gombos Veronika magára elöltetett nyugalommal botladozik el a kanapéig, ott leül. Megnézi a tárgyat. Kék. Tekintetet felvándorol. Megbámulja az üres tévé-képernyőt. Üres. A fal fehér. Balra az ablak és az ajtó, ami az erkélynek nevezett kis kilépőhöz vezet. A függöny csipke és fehér, mert Klára mamát nem lehet azzal megsérteni, hogy teljes súlyával rácsimpaszkodva letépi, összegűri, és kidobja az ablakon. Elvégre még mindig az anyja fizeti a garzon bérleti díját. Ákos és az ő fizetése elmegy másra. De mire is?

Nem ez a tíz lesz perc az, amikor ennek gondolatban utána jár.

Ez a tíz perc talán arra lesz alkalmas, hogy rájöjjön, hogyan történhetett ez meg.

Ez a skandalum.

Na jó, nem skandalum, hanem csak meghökkentő és váratlan eset.

Ami vele még soha.

Noha elégszer kísértette a sorsot.

De valahogy úgy volt vele, és ebben mélyen hitt, mint kislány a mikulásban, vagy bakfis a szőke hercegben, hogy ez majd akkor jön el, ha majd ő is úgy akarja, de akkor eljön, nem kell küszködni érte. Viszont amíg nincsen kész, amíg tiszta szívéből nem akarja, addig ez nem eshet meg vele.

És most mégis itt van. Ez a kék csík.

A tíz perc letelt. És Veronika rádöbben, ehhez most kevés az utána gondolás, a meditáció. Fel kell hívnia a férjét. Különben is, hol kujtorog az a pasas ilyenkor?

Már régen vége a tanításnak.

Ákos jó érzékkel a harmadik csengetésre felveszi a mobilját, így a lecseszést megússza egy kurta és hűvös  „Szia, te meg hol vagy?” vakkantással.

Úgy viszont nem kellett volna válaszolnia, hogy: „Én is szeretlek”.

- Mért, az honnan veszed, hogy én szeretlek?

- Azért vagy a feleségem, nem?

- Nem!

- Ja! Akkor mért?

- Fingom sincs!

- Ajaj. Már megint rád jött a váljunk el mánia?

- Még nem.

- Akkor jó. Külön tornám lesz felmentetteknek.

- Micsoda?

- Ez egy olyan félig gyógytornász feladat. Már meséltem.

- Tudom. Két ballábas bénáknak, kövéreknek és orvosilag igazolt notórius lustáknak. A Töreki Ági találmánya.

- Na. És most ő már nincs, mert délutáni másodállásba átment a Nemzeti Fitnessbe.

- És te helyettesíted?

- Ma én.

- Te.

- Ági megküldte emailon a gyakorlatokat. Van köztük tök jó. Majd este mutatok.

- De te nekem ne mutassál.

- Jó. Akkor nem mutatok. Otthon leszel, vagy a tévében?

- Tudod, mit mutassál?

- Ajaj. Mért érzem azt, hogy most kezdesz csak veszekedni?

- Azért érzed, mert most kezdek csak veszekedni.

- Mit vétettem?

- Mit?

- Mit?

- Nem is sejted, mi?

- Veronika, mindjárt mennem kell órára.

- Purlitz ’R vagyok, nem Veronika.

- Akkor máris mennem kell.

- Megdugtál, igaz?

- Mi?

- Jól hallottad.

- Tényleg azt kérdezted, hogy „megdugtalak”?

- Megdugtál, felpróbáltál, megtekertél, belém csempészted a bőrös virslit, házasságon belüli nemi erőszakot követtél el rajtam.

- Ezt az utolsót mereven kikérem magamnak!

- Jó, ez az utolsó nem igaz.

- Nézd ’Rnő, a feleségem vagy, tehát néha előfordul, hogy szeretkezünk.

És ha te ezt ennyire nehezményezed, akkor inkább add át a telefont a Veronikának, oké?

- Terhes vagyok, te fasz!

Na és akkor most jön az, hogy nagy csend, amolyan hitetlenkedő, ami után az első reakció, mint némely társasjátékban az első dobás értéke, duplán számít.

És Ákos kifogástalanul gurít. Nyugodtan mondhatjuk, hatost dob.

- Mi? Mi vagy?

- Terhes!

- Te…terhes? Úgy érted… Veronka! Ez…ez szuper! Nagyszerű!

- Micsoda?

- Te kis hülye, mért nem ezzel kezdted?

- Mivel?

- Hát én nem tartom meg ezt a nyomi órát!

- De! Csak tartsd meg!

- Dehogy tartom. Rohanok haza!

- Nem kell, itthon se leszek.

- Hol leszel?

- Inkább azon gondolkodjál óra közben, ez hogyan történhetett meg!

- Már hogy mi?

- Hogy teherbe ejtettél, az!

Most megint csend lesz. De ez már nem az a csend. Bár a következő megszólalás még mindig duplán számít.

- Mert…baj?

- Persze, hogy baj!

- De…mért baj?

- Mert még nem akartam, azért!

- Jaj, Veronka.

- Te ne jajongjál! Itt most és jajongok. Jaj, jaj, jaj.

- Rendben. Este megbeszéljük.

- Még szép, hogy megbeszéljük.

- A tévédben leszel?

- Előtte át kell ugranom anyámhoz.

- És?

- Mit és?

- Neki elmondod?

- Mit?

- Ja, semmit… Akkor kezdődik a foglalkozás. Szevasz.

                                       o

 PISI, KAKI, KAPD BE!

 - Na, kisfiam! Meséld el apunak meg Benjaminnak, milyen volt az óvodában!

- Nem jó.

- Nem?

- Kaki nem jó.

- Az óvó néni azt mondta, tök jól érezted magad.

- Nem sírtam.

- Na ugye, hogy akkor jól érezted magad!

- Kaka, pisi, nem jó.

Benjamin jót röhög a kisöccse beszámolóján. Tibor se búskomor éppen.

Csak Julcsi feje dagad egyre vörösebbé. Ezt az estét nem így képzelte el.

„Az első napom az óvodában” diszkrét megünneplését, a legszűkebb családi körben. Holnap jönnek a nagyszülők, de ez az este csakis négyüké.

- Meséld el apának a napodat.

- Nem.

- Krisztián, ne legyél ilyen!

- De.

- Né’ már, lázad a gyerek- röhög még mindig Benjamin.

- És ez mitől annyira mulatságos?

- Ja, semmitől. Öcsi válaszolj rendesen anyukánknak!

- Te kapd be!

Na, ettől megáll a levegő a konyhában a vacsoraasztal felett. A szülők összenéznek, Benjamin szája tátva. Első nap az óvodában? És mit mondott ez a tündéri szőke, angyalarcú gyermek? Tibor tér először magához.

- Hű, kisfiam, az mondtad a bátyádnak, kapja be?

Krisztián dacosan mered a tányérjára, amin a zöldborsó főzelék tükörtojással talán üdítő változatosságnak venné, ha nem csak turkálnák, hanem ennék is.

Mert hogy igen jóízűre sikerült. És aki azt mondaná erre, ugyan mért kell ezt külön megemlíteni, egy zöldborsó főzeléket nem nagy kunszt finomat rittyenteni, az még nem evett a főszerkesztő asszony főztjéből, de hogy nem nála kosztol rendszeresen, az biztos. No és most felteszi a legbutább szülői kérdést, amit anya feltehet az óvodás gyermekének:

- Hát ezt meg kitől hallottad? – és amikor a kisfiú csak dacosan kavargat tovább, még a hangja is élesedik – Kérdeztem valamit!

- Biztos tőlem- vállalná fel Benjamin a balhét, de Julcsi nem hagyja annyiban.

- Nem is tudtam, hogy te ugyanabba az óvodába jársz.

- Én szoktam mondani.

- De tegnap Krisztián még nem mondta.

- Hát várt vele!

- Pisi, kaki, kapd be!- nyilatkozik meg újra a szőke angyal.  Ez már látszik, ez színtiszta provokáció. De Julcsi most menthetetlen, eldurrant az agya.

- Mi az, hogy pisi, kaki, kapd be?!

- Ugyan, Julcsi…- nyugtatná Tibor, vesztére.

- És mi az, hogy ugyan, Julcsi?

- Azt se tudja, az mit jelent.

- Nem?!

- Pisi!

És ezzel Krisztián kitol a kanalával az abroszra egy darab tükörtojást, meg a ráragadt zöldborsós rántást. Tisztán látszik, hogy ez is direkt volt. Julcsi arcáról lefut a pír, most már sápadt. Szava fogyott. Csak bámulja a kisfiát, aki dacosan turkál tovább.

- Lehet, hogy nem volt neki királyság az első nap? – veti fel a problémát Benjamin. Tibor veszi át a szót, miközben a villájával visszaügyeskedi a tojást Krisztián tényárjára.

- Mondjad, kisfiam, nem volt jó?

- Kaki.

- Holnap már ne is menjünk oviba?

- De.

- Szóval nem volt olyan nagyon rossz?

- Nem.

- Akkor mért mondod, hogy pisi, kaki, kapd be?

A válasz további turkálás a zöldborsóban. Tibor igyekszik lezárni a témát.

- Na, hát végül is…akkor minden rendben, csak vacsora közben talán nem mondunk ilyesmit. Érted, fiam?

- Nem.

- Nem érted vagy nem mondunk?

- Nem.

- Oké, viszont edd is azt a főzeléket. Ez most nagyon finom. Ugye, Benji?

- Ja, ez ehető.

- Látod, a bátyád mind megeszi!

Benjamin úgy általában kikérné magának, hogy ő legyen a jó példa, ám belátja, most szükség van rá. Ezért túlzott mohósággal lapátol magába három púpozott kanál zöldborsót, hozzá a tojással. És ez most tényleg finom, nem olyan, hogy tejes habarásban úszik pár zöld bogyó fonnyadt petrezselyem darabokba kapaszkodva.

Julcsi végre szóhoz jut, szárazon számol be Krisztián első napjáról.

- Az óvó néni úgy mesélte, hogy nem sírt egy picit se. Nem is bánkódott reggel, amikor elmentem. Játszott, evett, délben aludt, és máris van egy csomó barátja.

És…semmi szónoklat- céloz a kisfiú hegyit beszélő hajlamára.

- Szerintem nem is kell annál több az élethez, mint pisi, kaki, kapd be-  bölcselkedik Benjamin.

- Ha te mondod…

- Szerinted még valami, Tibor?

Tibor a szeme sarkából Julcsira sunyít, vajon megengedhet-e magának egy tőle telhetően szellemes riposztot. De inkább nem kockáztatja meg. Igaza is volt.

Julcsi ugyanis a nagyfiához fordul.

- Apropó, ha már az életről van szó…

- Á, inkább meg se szólaltam!

- Az ősz is elmúlik lassan.

- Hát ez bizony…de így van.

- Megtudhatnám, mihez akarsz kezdeni?

- Tudod, hogy tartozunk egy csomó pénzzel az ügyvédnek.

- Én viszont szívesen keresnék egy ügyvédet Kecskés úr ellen.

- Ő szívességet tett nekünk, anya.

- Ő. Szívességet.

- Viszont kért, hogy ne híreszteljük.

- Tőlünk senki nem fogja megtudni, iga, Tibor?

- Kaki- válaszol Krisztián az apja helyett. Ez kiválthatna egy kis derültséget. Máskor. De nem most.

- No és mennyibe is fáj nekünk az a pornó biznisz?

- Nektek semmibe.

- De én nagyon nem akarom, hogy jászt a Hell Combattal.

- Muszáj.

- Nem, nem muszáj. Mennyit kell az ügyvédnek adni?

- Másfél.

- Másfél mi?

- Millió, mi!

- Micsoda?!

- Kapd be!

- Na, ezt most jól mondtad, Krisztián!- simogatja meg a fia buksiját Tibor.

[angelofghetto]

Dinoszauruszok vagyunk

Imádom az összeesküvés elméleteket. Megmozgatják az agyamat, és frissen tartják a világképemet azzal, hogy mindig mindent megkérdőjelezzek. A nyilvánvalót is.. vagy leginkább azt...

Mi gondolkodó emberek gátjai vagyunk a szabad agymosásnak.

Egy másik történelmi korban felcseperedettként nagyon máshogy látom a világot, mint az épp felnőtté váló generációk.

Az van a plakáton, hogy most szabadabbak vagyunk, és jobban élünk, mint 30-40 éve, de ez így nem igaz. Lehet hogy volt ideológiai kényszer (amit ügyesen lehetett kezelni “okosba”, mint manapság az adózást), de nem volt gazdasági kényszer. Végülis az aknamezőn is jól lehet mozogni, ha zászlócskák jelzik a robbanós helyeket. Úgy éltünk jobban, hogy “nem éltünk jobban”, egyszerűen csak jutott mindenre, ami kell. A munkának nagyobb becsülete volt, és az embernek is. Nagyságrendekkel motiváltabbak voltak az emberek, pedig ott volt a hidegháborús feszkó, és lehetett depizni azon, hogy úgyis kipusztít minket az atom. Mégis.. voltak közösségek, amik működtek, az emberek egymást is inspirálták. Jó hasznát vettük a kezünknek, az agyunknak.. és mások kezének és agyának is oda-vissza. A “kaláka” fogalma lassan bekerül a pattintott kőbalta, a gőzgép és a betárcsázós internet kupacába.

Ha valami nem volt, csináltunk.  Nem dőltünk hátra tehetetlen értetlenséggel, hogy nincs mit tenni, ha valami elromlott. Nem cseréltük, javítottuk.. mert volt mit javítani.. a dolgokban volt anyag, és elég volt a józan ész, és egy kis kézügyesség.. nem kellett programozónak vagy rakétatudósnak lenni. De akkor is! Hova lett a “nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség” hite?

A háztartási gépek és műszaki cikkek nem a következő évi modell megjelenéséig tartottak, hanem több generációt kiszolgáltak. A családunkban folyamatosan kézről kézre jár egy 50-es években gyártott szovjet fúrógép (tolótetős fadobozban árulták, és olyan kenőzsírral átitatott papírba volt csomagolva).. elpusztíthatatlan!

Ma minden a burkolatában hal meg, mert nem tudod szétszedni, csak cserélni.  A garancia lejárta után 5 perccel kampec. Az agyunk is lassan ellustul a készen kapott dolgok között. Nem szeretik ha gondolkozunk, inkább szokjunk hozzá a klisékhez, higgyük az, hogy az a normális, és ne lógjunk ki a tömegből.. ugye? Csak az a baj az aggyal is, mint bármi mással.. ha nem használják, elcsökevényesedik.

És még valami eltűnt, ami nagyon hiányzik: a tisztaság.. .. az utcákon, a házfalakon, a postaládákban, a fejekben, a szívekben.. és a tekintetekben.

Vagy ott vannak az érzelmek! Brrrr... szitokszó! Ki akar bármit is érezni! A felelősség fáj! A kudarc fáj! A szerelem fáj! A lelkiismeret fáj! A bűntudat fáj! A kapcsolatok zűrösek, jobb elkerülni őket, és csak a mának élni, szexelni anélkül, hogy a másiknak akár a nevét tudnánk (a lelke már nem is érdekel, csak bezavar a képletbe, meg olyan nyálas)! Lassan ott tartunk, hogy a neme sem érdekes.. ne legyünk már olyan földhöz ragadtak! De a magány is fáj, akkor inkább tegyük hivatalossá! Legyen az a norma! Ha te lájkolsz, én is lájkollak, és hurrá, már öribarik vagyunk, és mindenki boldog!

Legyen menő a magányos farkas lét.. vagy inkább a magányos birkáé, aki azt hiszi, attól lesz okos és menő, hogy mindent és mindenkit leszól, megtelik cinizmussal és felsőbbrendűnek képzeli magát általa, és ez már igazolást ad arra, miért osztja az észt kéretlenül és kérlelhetetlenül.

Az iskolákban neveljük ki a gondolkodást a kezdeményezőkészséget az emberekből.. mert ugye van a hivatalos jóválasz, meg a hibás (hülye vagy fiam, ülj le, a háttérben röhögés). Szoktassuk le őket a kérdezésről (te ezt most tényleg megkérdezted? hogy te mekkora hülye vagy)! Szoktassuk hozzá őket, hogy a válaszok készen vannak, ezért ne is kérdezzenek. Tanítsuk meg nekik, hogy népszerűnek lenni a legjobb dolog a világon, és hitessük el velük, hogy kimagasodni menő dolog, miközben csak olyan dolgokkal magasodhatnak ki, ami a hivatalos előírás. Nézzük meg a sok polgárpukkasztó, formabontó tinit, akik stílusokba vannak tömörítve, és tökugyanúgy néznek ki, mert mára már a polgárpukkasztásnak is megvannak a maga kliséi.. de csak addig, míg bele nem érünk a jólfizetőmunka-csinicsalád komformizmusába, és a birtoklási szabadversenybe, amiért még elhiteltartozásosodni sem elég nagy ár. Micsoda? Nem használ intelligens mosóport, és vízlágyítót? Ki javasolta ezt? Vagy maga egyedül ilyen hülye?

Már ne is nagyon szaporodjunk (a gyerek amúgy is csak kötöttség, és a legnagyobb pénznyelő), elvégre egyszer élünk, és ebbe az egy életbe kell mindent belezsúfolni, ami pénzen megvehető, és eléggé elfelejteti velünk, milyen uniformizált és üres az életünk. És hogy mennyire félünk.. a világjárványoktól, amelyekről senki senki sem tudja, hol bujkáltak az elmúlt néhány millió évben.. az idegenektől, a más felfogásúaktól, a más vallásúaktól, a szegényektől, a rondáktól, az ufóktól, a globális felmelegedéstől, az atomtól, a diktátoroktól, az anarchiától, a világvégétől, vagy bármi mástól. És meneteljünk csak vágómarhaként a végzetünk felé, és ne akarjunk tudni semmiről, ami kicsit is kényelmetlen, vagy kipöcköl a komfortzónánkból.. .. De várjunk csak? Mintha a komfortzónánk is kezdene lassan zsugorodni. Ha elég lassú a folyamat, észre sem vesszük.. vagy ha elég hangosan és látványosan történik, talán mi könyörgünk a kisebb de biztonságosabb celláért.

Talán kipusztulásra vagyunk ítélve, mint a dinoszauruszok. Van megoldás? Ki lehet törni a lassan ránk záruló körből? Szerintem lehet. Hagyd nyitva az agyad, vitatkozz, érvelj, forralj ki valamit a belső kohódban, és juttass ebből a hőből másoknak is, akik még fáznak. Van kiút a Mátrixból.. először nem vidám, de ha bent maradsz, esélyed sincs.

Gondolkozz! Ne azon, hogy holnap mit vásárolsz majd, hanem hogy mi folyik körülötted. Kételkedj! Ne fogadj el mindent úgy ahogy feltálalják. Érezz! Mert érezni ugyan kockázatos, de nagyon, nagyon jó is tud lenni. Jobb mint bármi más. Alkoss! Hozz létre valamit, amiben kedved telik, amitől színesebb, kedvesebb vagy élhetőbb lesz a világ, amitől büszkébb lehetsz magadra, amitől azt érzed, hogy élni jó, és a legizgalmasabb kaland. Kapcsolódj! Ne a Szisztémához, hanem más emberekhez.. olyanokhoz akik szintén igazi és emberi életet akarnak élni.

Ne feledd, a fogyasztói társadalom az, mikor elköltesz olyan pénzt, ami még nem a tiéd, hogy megvehess olyan dolgokat, amikre nincs szükséged, hogy ezzel imponálj olyan embereknek, akiket ki nem állhatsz.

Nem az egész világot kell megváltoztatnod, hanem a saját életedet, a saját gondolkodásodat. Olyan életet élsz, amilyet szeretnél? Olyat szeretnél amilyet VALÓJÁBAN szeretnél, vagy olyat, amiről azt hiszed hogy szeretnéd? Választanod kell, kék vagy piros! Van kiút a Mátrixból!.. már ha ki akarsz kerülni belőle.

;)

EZ A VIDEÓ több mint érdekes. javaslom, nézd végig, ha szereted a kérdéseket, és a válaszokat, amiken gondolkodni lehet.

[hornyika]

Szóval elmeséltem a történetet

haveroknak, amikor egy vak ismerősömet kísértem a sexshop-ba. Reakció: “Miért kellet kísérő? Nem volt a cuccokon bré írás?!” 

[hirzilla]

Tíz éve autizmussal élünk http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/444/2019/04/02/tiz-eve-autizmussal-elunk/?feed_id=8979&_unique_id=5ca31a7eba87f Salamon Alexandra egy 13 éves autista és egy 10 éves normális fiú édesanyja. A Facebookon írta meg, hogyan él és erez, abból az alkalomból, hogy április 2. az autizmus világnapja."Mindig jókat derülök azon, amikor anyukák többes szám első személyben beszélnek pici (vagy nagyobb) gyerekükről: jön a fogunk, hasfájósok vagyunk, szobatiszták lettünk, elengedett kézzel ülünk a bilin, stb. Most én is pont ezt fogom tenni. 10 éve már annak, hogy Erik harmadik szülinapjára kaptunk egy autizmus diagnózist. Ha azt kérdezitek, milyen érzés egy évtizede így élni, a rövid és velős válaszom ennyi: szívás! Az autizmus világnapja alkalmából a kék fénnyel megvilágított budapesti Szabadság-szobor 2016. április 2-án. A kék az autizmus színe.Fotó: Mohai Balázs Az ennél kicsit cizelláltabb és szalonképesebb gondolataimat az alábbiakban olvashatjátok: Erik kapta a diagnózist, de az őt szorosan körülvevő környezetére is hatással van az állapota. Konkrétan az egész életünket köré szervezzük, minden róla szól.Nem hozunk úgy döntést, hogy vele ne számoljunk, legyen az egy bevásárlás vagy postai ügyintézés. Étterembe pont ezért a McDrive-ba járunk (kényelmes, gyors, senkit nem zavarunk, nem kell kiszállni és várakozni), játszótérre meg akkor mentünk, amikor esett az eső, vagy hajnal 6 óra volt, mert akkor tuti nem volt más rajtunk kívül. A családi kiruccanások kimerülnek a nagyszülőknél tett látogatásokban. Tavaly próbálkoztam először és utoljára egyedül 3 gyerekkel 3 éjszakát a Balatonnál eltölteni, de megfogadtam, hogy több ilyen nem lesz, mert ki az a hülye, aki pénzt ver el arra, hogy szarul érezze magát. A szemünk 0-24-ben rajta kell legyen. Igen, volt és van olyan szituáció, amikor lankad a figyelem. Így történtek olyan esetek, melyekről már van egy egész gyűjteményem, és a barátaim mindig azzal biztatnak, hogy adjam ki könyvben. A legdurvább eset az volt, amikor 4 éve elszökött otthonról, és már a rendőrség kereste. Egy játszótéren talált rá egy férfi, aki bevitte a rendőrségre. De szedtem már ki a torkából megakadt 20 forintost, faágat, méhet, leharapott aranyhalfejet, általa gumicukornak vélt mosógélpasztillát, vagy éppen a saját székletét. Olyannyira megedződtünk az elmúlt években, hogy szemrebbenés nélkül, 85/55-ös vérnyomással és 50-es pulzussal takarítom fel a kiborított egy kiló kristálycukrot a szőnyegről, szedem ki az ablakkeretből a betört üveget, rángatom le Eriket az autó tetejéről (ami szerencsés esetben az enyém), vagy éppen viszem éjjel a párnámat és a paplanomat a fürdőszobába, mert ez a helyiség van legtávolabb a szobájától, ahol akkor is tudok hunyni pár órát az ott rendszeresített szivacson, ha Erik hangoskodik. Gyakrabban érzem magam szar anyának, mint jónak. Előfordult már, hogy a viselkedésproblémái és a kialvatlanság miatt bőgtem a kocsiban az iskola előtt, és nem akartam bemenni érte, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok elviselni tovább a fiam autizmusát. Ami még ultragáz, hogy többet és jobban káromkodom, mint egy kocsis, de Erik 10 éves öccsével, Krisszel megegyeztünk, hogy a káromkodás kapcsán nekem itthon jogaim vannak. Ha valami “olyan” történik, akkor megengedett.Ha kiabálok, akkor utána mindig fülelek, hogy mikor kopogtat az ajtón a gyámügy, de Krisz szerint nem kell aggódjak, úgysem viszik el. Mit kezdenének egy olyan gyerekkel, aki mellett még aludni sem lehet.... Nem szeretem, ha az életem miatt bárki áldozatnak, mártírnak tekintene vagy piedesztálra emelne. Nem vagyok hős. Egy olyan édesanya vagyok, aki teljes szívéből szereti a fiát, de képtelen elfogadni annak autizmusát. 10 éve a tagadás, a harag, az alkudozás és a depresszió fázisai között manőverezem. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra, hogy mennyire más lenne az élete és az életünk, ha nem kapjuk ezt a keresztet. Valószínűleg egy irtó zsivány kamasz lenne, akivel napi szinten harcolnék azért, hogy tanuljon rendesen, ne verekedjen a tesójával, ne dobálja szét a cuccait, érjen haza időben edzés után, és ne húzza meg annak a lánynak a haját, aki tetszik neki. A mindennapokban a legnagyobb segítséget számomra Krisz jelenti, aki már születése pillanatában megnyerte magának az okos és elfogadó testvér szerepét. Olyan tekintélye van Erik előtt, mint senki másnak. Az ő utasításait mindig követi és szót fogad neki. Figyel rá, ha én éppen főzök, elviszi WC-re, segít az öltöztetésben. Amíg kicsi volt, szó nélkül tűrte, hogy minden Erik köré szerveződik, és soha nem lázadt a helyzet ellen. Most, hogy már 10 éves kiskamasz, gyakran nehezen viseli testvére kirohanásait vagy deviáns viselkedését, ami természetes. Szerintem Erik után neki a legnehezebb egy ilyen teherrel együtt élni. A minap arról beszélt, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy Erik előtt volt 28 nyugodt évem, és egy gondtalan gyerekkorom. A fentieket olvasva lehet, hogy nehéz elképzelni, de teljes értékű életet élünk. A nehézségek és a korlátok ellenére mindig törekszünk arra, hogy jól érezzük magunkat. Nem gondolom azt, hogy egy fogyatékkal elő gyerek miatt vége kéne lennie a világnak. (Bár több barátom mondta már, hogy ők a helyemben bizony a Megyeri hídról ugranának egy seggest a Dunába, vagy bemennének a drogériába egy jó éles Gillette pengéért.). Nyilván vannak nehezebb periódusok, de valahol ezt természetesnek veszem, és pont ezért viszonylag gyorsan kijövök ezekből. Sokat segít az, ha beszélgetek a barátaimmal, elmegyek futni vagy lepasszoljuk Eriket, és Krisszel csinálunk valami programot. Nos ez az autizmus az én szemszögéből. Erről hitelesebben csak Erik tudna nyilatkozni. Olykor, ha sír, csak remélni tudom, hogy ez abból a frusztráltságából ered, hogy nem tudja kifejezni amit gondol és érez, és nem azért, mert fáj valamije. Talán fura, ha azt mondom, hogy remélem azt is, hogy az állapota miatt nincs tisztában azzal, hogy mennyi mindentől fosztotta meg az élet, és csak azt érzi, hogy mennyire nagyon szeretjük őt. Itt szeretnék köszönetet mondani Erik testvérének, apukájának, nagyszüleinek a sok aktív segítségért.Editbarátnőmnek, hogy mindig számíthatok rá a szünetekben. AKiskavicsok Magánóvodanak, ahova korábban járt. AzAutizmus Alapítványösszes dolgozójának, ahol Erik iskolás jelenleg. Testvéreimnek és barátaimnak a lelki támogatásért. És nem utolsó sorban az autista gyereket nevelő szülőbarát munkahelyemnek, aSuhanj! Alapítványnak." Országszerte séták, programok A Világnap alkalmából sok támogatói program van. Az autista gyerekekkel foglalkozó Kis Lépések Alapítvány kék koktélokkal keres támogatókat,és országszerte szerveznek sétákat, előadásokat, illetve világítanak meg kékkel közintézményeket. A részletes programokról itt lehet olvasni. Népszerű https://444.hu/2019/04/02/tiz-eve-autizmussal-elunk

[aretsorozat]

42.4/4.

Bendő atya és a hármas út. Két szülő és egy gyerek egy asztalnál. Karó és Szadó. Ákos csak int, ahogy tetszik.

  EGYENESEN TOVÁBB SHERWOOD

 Vastag, szürke, bűzös füstpamacsok kezdtek el felbüfögni a takonylápból.

Talán ennyi, ha volt valami változás. És ez a szürke füst mintha egy kicsit másképp lett volna büdös. Nem annyira nővényi, mint inkább állati rothadás édeskés, émelyítő szaga keveredett az elmaradhatatlan záptojással.

Mi a fene főhet ott lejjebb, tűnődik el Bendő atya, aztán inkább nem bajlódik azzal, hogy elképzelje. Ugyan mi főhet bugyogva a Pokolban, mint egy százezer négyzetkilométer átmérőjű pudingos lábosban? Bár ki látott már zöld pudingot? És ugyan mért ne lehetne? Spenótpuding? Sóska? Fúj.

Tükörtojással? Na, az már egy fokkal ehetőbb. Főtt krumpli hozzá.

Kirántott karaj? Pörkölt?

Szép képzetek…lennének, ha éhes lenne. Vagy gyötrőek, ha nagyon.

De hogyhogy nem az?

És mióta van a Hell Combatban? Vagy itt másképp múlik az idő, mint a való világban? Vajon mi lehet odakint? Lehet, hogy két perc se telt el azóta, hogy a képernyő őt is beszippantotta, mint az előtte krokodoló Aura Hubát?

Vagy már évek óta itt raboskodik? De hát nem is raboskodik. Elvileg szabad.

A Hell Combatból  lehet kiút? Csak ha tényleg game az óver?

Szóval ugyanúgy ülnek sorban a leviatán krokodilon, két csontos taréja között, az elől lévő taréjba kapaszkodva. A gigászi hüllő szörny meg pont olyan egykedvűen cammog, amióta a Lái Lidérc rávette őt a szolgálatra.

Lápi úr egy idő után felhagyott azzal, hogy Karády Katalin erotikus alt énekhangjával szórakoztassa magát. Bár az új mániája se elviselhetőbb.

„Jobb lábad a bal után, balt a jobb után, így mennek az úttörők, végig az utcán” dúdolja magának, vagy talán a krokodilnak, mégpedig végtelenített felvételben.

És közben szívja az iszonyatos, soha végig nem érő, soha el nem hamvadó cigarettája végét, aminek a szagát ez az új, ez a szürke böffenet se képes elnyomni.

-Nem mondja, hogy maga volt úttörő is, Lápi úr- kezdeményez beszélgetést Bedő atya, hátha sikerül megszakítania az őrjítő, monoton gajdolást. De Láp úr nem veszi be a trükköt, csak hátra int a bal kezével és gajdol tovább.

Aura Huba viszont ráharap a csalira, pedig persze megint nem ő az a hal, akit kifogni vágytak volna.

- Én voltam, atyám!

- Nem mondod, hogy ilyen öreg vagy.

- Ugye, hogy ötvennek se látszok?

- Ebben a mocsárközi megvilágításban negyvennek se.

- Vagy száznegyvennek, mi, atya?- hahotázik nagyot a saját viccén, pedig nem volt az annyira jó. Viszont a takonyláp mintha böfögni is elfelejtett volna egy pillanatra a meghökkenéstől. A siralom e bűzös szegletében ki röhög itt felszabadultan, teli szájjal?  - De jó is volt az! – kezd el nosztalgiázni a Huba, a leviatán krokodilon törzsben hát-háta fordulva. – Tényleg úgy masíroztunk mi, pajtások, ahogy Lidi bátyám d��dolja. A Mókus őrs. Na, azok voltunk mi.

Kazincbarcikán mi voltunk a legjobbak. A mókusok. Pedig olyan minden iskola minden osztályában volt egy, nekem elhiheti. Mókus őrsök országos vetélkedője. Azt kellett volna szervezni, nem rendszerváltást, mi? Vagy ne politizáljak, nem vagyunk a borozóban?

- Mondjad csak, fiam, azzal is jobban telik az idő.

- Igaz. Ha beszél az ember, szinte észre se veszi. Atyám, maga volt úttörő?

- Muszáj volt, fiam.

- Meg KISZ-tag is?

- Az is.

- Különben nem vették volna fel a Teológiára?

- Még az is lehet.

- Értem én. És az atya úttörő őrsének mi volt a neve?

- Nem emlékszem.

- Akkor nem Mókus, mert arra most emlékezne.

- Talán Párduc.

- Párduc?!

- Igen, rémlik, hogy egy fekete párduc volt sárga mezőben a zászlónkon.

- A mindenit! Az de szép lehetett!

- Lehet.

- Aranysárga mezőn?

- Mi?

- Volt a párduc. Tetszik tudni, mint otthon a templomban az oltáron a rojtok.

- Ja, nem olyan sárga.

- Akkor milyen?

- Olyan filc sárga, amilyet a boltban lehetett kapni.

- Ja! Azt is tudom ám, milyen!

- Na, akkor jól van.

- A mi zászlónk zöld alapon volt barna mókus.

- Az is szép.

- Szép?

- Szép.

- De szép volt bizony! Ahogy mentünk kirándulni. Elől a Sipőcz, utána a Bujka.

Én meg középen, mert én egy olyan voltam, hogy se nem colos, se nem porba fingó. De az nem számított ott, hogy ki milyen, meg magas. Mert a Mókus őrs tagja volt, és ez bőven elég volt mindenhez. Hogy az ember érezze, hogy valaki kölyök. Tetszik érteni. Nem senki.

- Értem.

- Én oroszból is megbuktam ám.

- Nofene.

- Szívesen lódítanám, hogy direkt azért, de nem azért. Csak nem fértek bele a fejembe azok a szavak, meg a ragozás se. Szita volt az agyam már kis pöcs koromban is. Hülyének születtem, csókolom, jól kibaszott velem az isten, már tessék ezért nekem megbocsátani.

- Vigasztalódj, fiam, itt a pokolban hülyének is szép és okos is vagy.

- Tényleg?

- Mondom.

- Akkor jó.

És akkor csend áll be. És Bendő atya csak most veszi észre, hogy a Lidérc abbahagyta a gajdolást, a cigarettát is alig-alig szívja, inkább szép csendesen röhög. És hát nyilván rajtuk. Ezért az atya egy pillanatra megsértődik, de aztán belátja, ezen lehetett mit göcögni. De ha így, akkor már egy kicsit másfelé fordítja a beszélgetést.

-Hanem ha annyira szita az agyad, Huba fiam, akkor azt a Hegyi beszédet

hogyan tudtad a Kápolna mellett?

- Erről én is rejtély vagyok még mindig magamnak.

- De mégis.

- Már bevallottam párszor, hogy nagyon be voltam rúgva.

- Attól még nem szállja meg az embert a Szentlélek.

- De hátha!

- Akkor három millió prédikátor lenne hazánkban, fiam.

- Mért?

- Mert úgy tudom, annyi a részeges.

- Á, annyi nem lehet.

- Mondom.

- Az a három millió a koldus, nem az alkoholista, szerintem.

- Vagy koldus és alkoholista. Mint amilyen te voltál, fiam.

- Á, én nem.

- Ne mondd már, hogy nem voltál részeges!

- Koldus nem, mert a Vali mama segített.

- Az igaz. De ha ő nincs neked, Huba…

- Ajaj, atyám! Tudom én, hogy sokkal tartozok neki.

- Akkor jó.

- De meg is változok, ha innen valahogy hazakerülök. És most nem csak ígérem, hanem tényleg. Lidi bá’! Maga is tanúm rá, hogy mi lesz velem.

Lápi úr megint csak int a kezével, a cigarettát ismét bőszen szívja. Huba meg folytatja.

-Olyat mondjuk nem ígérek, hogy soha többé nem iszok egy kortyot se.

Bár itt a Pokolban tényleg nem is hiányzik.

- Akkor mit ígérsz meg?

- Annyit nem iszok, azt.

- Na de mennyi a pont annyi?

- Hát…hogy hót tapló részeg legyek?

- És az mennyi?

- Mata.

- Úgy érted, matarészeg?

- Úgy.

- Hát…nem vállalsz nagyot, de azt talán majd betartod.

- Azt be.

- Ha megszabadulsz.

- Ha meg.

- Ha.

És akkor azt veszik észre, hogy megállt a leviatán krokodil. És pedig nem szamaras/öszvéres dacból, hanem mert probléma adódott elől. Annyira elől, hogy a krokodil orrától mintegy öt méterre. Eddig Huba nem láthatta, mert nem arra figyelt, az atyának meg útban volt a Huba háta. Mert a Huba az mondjuk kilátott volna a Lápi Lidérc feje fölött, de a válla mellett biztos. Mert ebben a szakadt erdőgazdasági segédmunkás alakban a Lidi bá’ nem volt az a nagydarab pasas. Inkább amolyan nyüzüge, akit rendes ember pofon se vág egy kocsmában, mert kinek hiányzik az, hogy leültessék öt-tíz évre a hirtelen felindulásból elkövetett gondatlan emberölés miatt.

Szóval ott állt.

Azt nem mondhatni, hogy az út szélén, vagy a közepén, mert út az itt nincs a takonylápon. De az egyszer csak ott állt nekik.

Az útjelző tábla, ami arról tájékoztatta őket, hogy egy hármas elágazáshoz értek, és tessék, lehet választani.

A kínálat?

Balra Ádámcsutka, jobbra Évacsutka, egyenesen tovább Sherwood.

Ez valami sátáni vicc lesz?

Ha a Hell Combat játék készítői annak szánták, akkor ez nem jött be. Vagy bejött, csak itt nem az a terv, hogy a szereplők röhögnek.

Merre tovább, ha még egy keskeny ösvény se vezet sehová? Csak a három irány. És a leviatán-krokodilon ülők bámészkodhatnak, mind a három irányban pontosan egyformán olvad bele a horizontba.

-Na? Merre tovább, he? – néz hátra a két utasra Lápi úr, csúfondáros kis mosollyal az ajka bal szegletében. A jobb szeglettel nem kunkorít, mert abban az örök-csikk füstölög.

Aura Huba és az atya összenéznek.

- Lidi bátyám, maga jobban tudja…

- Az lehet, Huba, csakhogy nekem mindegy.

- Mert merre mi van? – kérdi az atya.

- Hát…nyilván, ami oda van írva…

Na, jellemző lidérc válasz. Amolyan hű de fondorlatos vagyok huncutság,  aminek nem lehet jó vége: így vagy úgy, de valaki rajtaveszt.

Bendő atya enyhén megvetően kászálódik le a mega-krokodilról, aztán elég nagy ívben megkerüli, nehogy gondoljon a fenevad egyet, és felé kapjon, mellette elhaladtában. Ám a dög mérhetetlen apátiában mered maga elé.

Bendő atya megáll az útjelzőnél, alaposan megszemléli. Az oszlop anyaga így ránézésre talán alumínium. A táblák bádogból lehetnek, fehérre festve, a nyíl hegye és a betűk feketék. Ádámcsutka, Évacsutka, Sherwood. A harmadik irány megfejtése talán a legkönnyebb, ha és amennyiben Robin Hood erdejét jelöli.

Már és amennyiben az könnyű elgondolni, hogy mit keres itt amaz erdő?  Bár a Pokolban, és a Hell Combatban minden elképzelhető, és annak az ellenkezője is.

No de mit takarhat az Ádámcsutka? Helységnév? És az Évacsutka? Így együtt említve nyilvánvaló az utalás az Édenben történtekre, a bűnbeesés utáni állapotra, amikor Éva ráveszi Ádámot a bűnbeesésre, mint olyanra, ugyebár.

Ádám a balek, és a csutka, Éva az ártatlan kacérság, a miért ne könnyelműsége.

Hiszen a kígyó tök jó fej, és mindent maga a teremtő se láthat. Amiről meg nem tud, ugye…

Node ha Ádámcsutka és Évacsutka két út, két lehetőség, egymástól lépésről lépésre egyre távolodva, akkor melyik a jó, vagy a jobb, esetleg a kevésbé rossz?

Bedeő atya tanácstalanul fordít hátat az útjelzőnek. A Lápi Lidérc fél ajka szegletében még mindig ott az a kis sanda mosoly. Mögötte meg a Huba buta arca.

-Na, mit tetszik gondolni, merre? – kérdezi aggódva.

- Talán még a legjobb lenne…Sherwoodba… - dönt nagy nehezen, de hogy mért pont ezt választotta, magának se tudná megmagyarázni. Ha csak úgy nem, hogy Ádám volt az első lúzer is, nem csak az első ember, Éva pedig azok után, ahogyan bevitte szegény fószert a kiűzetésbe, szóba se jöhet nála. Avagy talán véletlen vállalta volna be a cölibátust a hivatása mellé extra ajándékul?

                                                         O

MILYEN CÉGET, BENJAMIN?

 -Nahát, fiam, azért kértük anyáddal, hogy te is legyél jelen ezen a beszélgetésen, hátha így nem veszekszünk. Jól mondom, Julcsi?

- Ezt jól mondod, András.

Benjamin meg végigméri a szüleit. Nem is titkolt mélységes gyanakvással.

Legjobb tudomása szerint ezek ketten már telefonon se nagyon érintkeznek egymással.  Mióta az apja besértődött, hogy a fia egyáltalán nem hajlandó meglátogatni őket, legfeljebb hosszas könyörgés után, és ha végre ott van náluk, akkor kelletlen, pofákat vág és folyton siet tovább. No mármost a fia elhidegülése tőle csakis Julcsi műve lehet. Meg hogy nem hajlandó tudomásul venni a kis féltestvérét, a húgocskáját, aki pedig folyton emlegeti és imádja.

Pedig Julcsi soha egy rossz szót se szólt az apja ellen, legalábbis nem Benjamin füle hallatára. Se senki a családban. Ez a gyerek ilyen. Az öccséért se rajong.

Enyhén szólva az a legkevesebb, hogy nem bír mit kezdeni vele. Mint máshol a bátyus, aki tutujgatja és/vagy szadizza a kistestvéreit. Benjiből a családi érzés génje hiányzik, és kész. Vagy amióta Halek lett, azóta ilyen?

Ez az!

Végre jó valamire az állítólagos haleksága, nem csak arra, hogy még annál is nagyobb lúzer lett, mint volt azelőtt, hogy az űrcsótányok barlangjában átléptek volna Kisbabossal az Odaát ajtaján – és hopp, néhány másodperc alatt pár univerzumot átreppenve kikötöttek a Hartai úr öltöző szekrény- garzonjában, a Nemzeti Fitness Mit Teszben, mert akkoriban még volt neki olyan. No de ez aztán már tényleg a régi történet. Akkoriban ébredt fel a Réten a mágia.

De most az a történet, vagyis más szóval: a pálya, hogy ezek ketten itt ülnek vele egy asztalnál ��nagy Jenő Jázmin teázójában. És persze nem rendelhetett egy hideg sört magának ebben a gatyarohasztó melegben, hanem őt, mint alapvetően jól nevelt, rendes kisfiút, kóláztatják. Mintha tíz éves kölyök lenne, és nem nagykorú.

Benjamin nem túl hosszú, ám az ellenségességig gyanakvó méricskélés után úgy dönt, karakánul rákérdez.

- Mit is akartok?

- Mit?

- Hát hogyhogy mit?

- Most mondta az apád, beszélgetni.

- Na jó, de miről? – Benjamin el se tud olyan témát képzelni, amit nekik hárman kéne megdumálniuk. De az apja máris felvilágosítja.

- A jövődről, fiam.

- Mi van?!

- Hát ez az! Mid nincs?

- Mim nincs, fater?

- Jövőd. Így. Nincs.

- Ja, ne már! Anya! Tényleg ezért kellett idejönnöm?

- Bocsáss meg, de…

- Talán annyi sürgős dolgod van?

- A musicalt próbáljuk, fater! Most is ott lenne a helyem.

- Musicalt? Nocsak?

- Erőss úr  „Margit és a nyulak”-ját- magyarázza Julcsi. Ezzel András papa ébredő reménye máris hamvába lohad.

- Ja vagy úgy- sóhajt és ennyi.

Julcsi úgy dönt, átveszi a kezdeményezést. Benjamin meg úgy, hogy inkább szemléli Ónagy Jenő halek társ lopótök alakú fejét, és hallgatja fél füllel a tévéből duruzsoló Music tévét, minthogy figyelné az ó-héber dumát.  De ezt

Julcsival persze nem lehet megcsinálni.

- Apádnak teljesen igaza van. Benji, figyelsz rám?

- Nem.

- Ilyen szar érettségit ebben a családban még nem produkált senki.

- És?

- Mit és?

- Minden kezdet nehéz.

- Benjamin, ne szemtelenkedj anyáddal!

- Mi van?!

- És hozzám se szólhatsz ilyen hangon.

- Na jó, én léptem.

Benjamin emelkedik, menni készül. Ónagy Jenő rájuk néz, mintha rosszallaná az emelt hangot és a hangsúlyokat.  De ilyenkor még Jenőt meg a Jázmin gyér vendégkörét is ki nem szarja le?

Julcsi teszi a kezét Benjamin karjára, hogy maradj. Benjamin máris vérig sértve visszazöttyen a székre. Oké, akkor most a kóláját bambulja, amibe még bele se kortyolt, és most már nem is fog.

- Csak azt akarjuk neked mondani, hogy fel kéne szívnod magad.

- Mert így soha sehová nem vesznek fel, fiam. Pedig nem vagy te hülye gyerek.

- És ebben is igaza van apádnak.

- Érettségivel ma már közmunkásnak se vesznek fel sehova.

- Ebben nincs, de értjük, apád mit akar mondani.

- Persze, hogy értitek.

És itt röpke csend áll be. A szülők Benjamin arcát fürkészik, aztán meg a kólát, hogy mi annyira érdekes benne. András úgy dönt, most ő következik és megpróbál valami érzelmet is belevinni a meggyőzésbe.

-Tudod, hogy mi szeretünk téged, kisfiam.

Egy röffentés a válasz. De András ennyire könnyen nem adja fel.

-Valójában arra lennék kíváncsi, mi az elképzelésed. És bármi is legyen az, tudnod kell, hogy segítek.

- Jó.

- Anyád meg nyilván Tibor is.

- Szuper.

- Tehát?

- Mi tehát?

- Mi az elképzelésed?

- Jó, majd jövőre jelentkezek valahová.

- Hová?

- Azt még nem tudom. Bölcsésznek.

- Mert azon belül mi érdekel?

- Azon belül se semmi.

Benjamin ezt még élvezi is, ahogy az apja tekintete elsötétül, de keményen fegyelmezi magát, Julcsi szeme enyhén felakad. Aztán lopva összepislantanak, és elkapják a tekintetüket. Ezt jól elcsesztük, mondhatná kettőjük közül valamelyik, mire a másik, cseszted, ezt alighanem András, igen ő, hogy cseszted, mert é ott se voltam, mert nem lehettem, mert tiltottad tőlem…  és már benne is lennének a közepében. De ma nincs veszekedés. Máskor sincs, mert inkább fel se hívják egymást telefonon.

- Mi lenne, ha addig is elkezdenél szeptembertől egy újságíró sulit?

- Ne már, Julcsi!

- Mért?

- Sose lennék újságíró.

- Ciki?

- Nem, nem ciki.

- Csak?

Nincs csak. Benjamin a vállát vonogatja.

- Akkor állj be mellém asszisztensnek- ajánlja fel az apja.

- Hova?

- Hogyhogy hova? A rendelőbe.

- Ott nem a feleséged dolgozik?

- Lenne ott meló mindkettőtöknek.

- Kösz, nem.

- Mért? Ciki?

Naná, hogy ciki. Viszont az is ciki lenne, ha kimondaná.

- Úgy tudom, szereted az állatokat.

- Simogatni.

- Na látod, ott azt is lehet.

- Apa. Nem megyek asszisztensnek.

- Ha nem, nem. Csak kérdeztem.

Benjamin egy hangyányit megszánja a szüleit, tehát közöl velük valami bíztatót is. – Különben is mostanában megint pénzt kell keresnem.

- Ugye nem akarsz azzal a borzalom Hell Combattal…? – sopánkodik Julcsi.

- Muszáj lesz.

- De ne!- tiltakozik András is. – Azzal tönkreteszed magad.

- Ugyan már!

- És ha tényleg megeszi a játékfüggőket a monitor?

- Ez hülyeség, Julcsi.

- De valami történik velük.

- Nekünk akkor is szükségünk van pénzre- legyint Benjamin.

- Ki az a nekünk?

- Kisbabos, a barátnője, Bogi meg én.

- Hát erről még én se hallottam.

- Mert annyira szoktál rám figyelni – na, ezt most oldalvágásként megkapta a Julcsi mama. András dicséretére legyen mondva, az arca se rezdül, hogy na ugye, még a fiadnak is ez a véleménye…

- Nem én lökdöstelek abba az alagsori lyukba! – és még panaszkodhatna ám Julcsi, hogy Benji azóta nem áll szóba se vele, se Tiborral, se gyakorlatilag senkivel se a családban, amióta megszületett a Hegyit Beszélő Krisztián. De nem mondja, pláne András előtt nem, inkább nyel egy nagyot.

András kérdez.

- És mire kell nektek pénz, ha nem titok?

- Céget alapítunk.

- Mit?

- KFT-t vagy BT-t. Még nem tudjuk. Majd Kecskés ügyvéd megmondja.

- Kecskés ügyvéd?

- Kell hozzá.

- De milyen céget?

- Telefonos. Neten skypos. Interaktív.

- De milyen telefonos?  Julcsi! Te ezt tudod?

- Nem én. Milyen céget, Benjamin?

- Szex, milyen.

- Milyen?! – kérdezik vagy inkább ordítják a szülők szinte egyszerre.

Amire Ónagy Jenő már tényleg megrovóan néz oda.

                                                o

 VEZESS ODA, KARÓ!

 - Ez a nyugalom, ez a béke, Karó.

- Mi van vele, Szadó?

- Ez az, ami megfizethetetlen.

- Ha te mondod. Tudod , én még soha nem laktam másutt, csak itt a szigetemen.

Azelőtt meg a másik szigetemen azon a Föld nevű izén.

- És hogy kerültél ide?

- Arra már a fene se emlékszik. Lehet, mindig is itt voltam?

- Már úgy is, mint kis Karó?

- Ja, hát nem voltam mindig Karó. Csak amikor az a halek-forma furfangos kalandor kiszúrta a szememet. Azóta.

- Mert az is egy halek volt, mi?

- Mondom, olyasforma.

- Mégis csak meg kéne keresnem a Földet egy kis népirtásra.

- Miattam ne.

- Ne?

- Nem vágyok bosszúra. Látok így is. Rád se haragudtam sokáig amiatt

a bóvli erőtér kütyü miatt.

- Áldott jó természet vagy, Karó.

- Ugyan.

- Pedig amekkora baromarcú melák vagy, azt lehetne hinni rólad, hogy egy zóna adag gonoszság mégis csak szorult beléd.

- Sajnos nem.

- Ne sajnáld.

- Csak fogócskázni szeretek.

- Az nem gonoszság.

Ezzel a figyelmüket egy percre Bélafing első pribékre fordítják.

Szegénykém ott regenerálódik a barlang bejárata mellett, legutóbb lezavart fogócska után, a sziklára szegezve. Végtag nyúlványait, amit az egyszerűség kedvéért hívhatunk kéznek/lábnak, megint tőből kitépték, minek utána hosszas és élveteg hajszolás után becserkészte őt ez a két tahó, brutális rémálom.  Aztán Karó a vállára vette a törzsét és vidáman cseverészve hazaballagtak vele.

Azt akkor most idill van újra. Ő új végtagokat növeszt, a kecskék békésen kérődznek, Karó és Szadó meg a pázsiton hevernek a leszálló egység árnyékban.

De akkor volt egy marha, amikor nem nyírta ki Szadót, kesereg magában Bélafing első pribék. Amíg volt rá alkalom. Mert bizony adódott! Amikor magukhoz ragadták a hatalmat De Most Penész egykilós kiszerelésű, öntudatra ébredt pokoli húskonzerv demagóggal! Akkor kellett volna levágni Szadó fejét és kidobni az űrbe, a testét pedig az atommáglyába. Vagy fordítva. Akkor már régen ő lehetne az új Nagyúr. Béla Nagyúr, fő kifingató mester, a Nagy Rabszolgavadász. Ó, minő békaugrásokkal szelné az űrt!

Hét Univerzum Ördöge!

Ehelyett itt kell újra növesztenie nap mint nap a végtagjait? Csak hogy ez a két bugris barom jól mulasson? De akkor lenne inkább már vége. Semmi értelme így az életnek. Hát így áll Bélafing első pribék, aki itt az Olimposz Csillagrendszerben még Puzzle urat is kénytelen nélkülözni. Pedig egy csíz hímben a szuicid olyan ritka, mint vidáman nyíló piros pipacs decemberben egy árok partján.

- De nem mindig ennyire nyugodt ám itt se, Szadó.

- Nem mondod, hogy adódik azért néha egy kis izgalom, Karó.

- De pedig. Amikor alulról fúj a kelet-nyugati szél, akkor az bizony idesodorja

néha a szirének énekét.

- Azok meg kik?

- Csodás hangú tengeri nimfák.

- Mifene?!

- Vadóc kis némberek.

- És hogy néznek ki?

- Hát csak mint a sellők.

- Mert azok hogy?

- Felül elképesztő dögös csajok, alul meg halak.

- Fúj.

- Á, gusztusosak így is.

- Egy kecskéhez képest…

- Mi? Ha egy tízes skálán a kecske egy, a szirén kilenc legalább!

- Megenni vagy etyepetyélni, Karó?

- Énekelne neked egy, majd ő enne meg téged, Szadó!

- Jó, jó, jó! Nehogy már felhergeld ezen magad, Karó!

- Jaj, dehogyis, barátom. De tudod, ők a tenger feslett pillangói.

Na, több se kell ám a csíz hímnek, mint a pillangó szó elhangzása. Hívó szó ez nekik, egy több ezer éves mély fájdalom szava. Mert mint azt mi már tudjuk az Enciklopédia Galaktikából, a csillagok közt a csíz hölgyeket szokás kecses pillangókhoz hasonlítani, szemben a csíz hímekkel, akik leginkább egy csúnyán kicsírázott, félig elrohadt krumplinak néznek ki. Bár ez a hasonlítás eléggé sértő a burgonyák nemzetségére nézve. Na és a csíz hölgyek azok, akik örök időkre faképnél hagyták a csíz hímeket, akik azóta kénytelenek vagy osztódással, vagy klónozással szaporodni.

- Pillangóra?!- bődül hát fel Szadó.

- Pillangóra?- nyekereg a növekvés kínjai közt Bélafing.

- Pillangóra- csodálkozik rájuk Karó. – Mért?

- Vezess oda!

- Hova?

- Ahol azok a szirének laknak.

- Á, nem akarod te azt.

- De, de! Én is akarom!

- Bélafing, te kussolsz.

- Igenis. De nem, nem kussolok! Vezess oda minket, Karó!

- De mondom, hogy nagyon éhesek és huncutok!

- Az a jó!

                                        o

 VERINIKA ÚGY ÉRZI

 - De most tényleg, Veronika?

- Megint meg szeretnéd beszélni?

- Naná!

- Jól van, tessék.

Veronika megadóan ül le a Hyde padra. Ákos állva marad, mert sík ideg.

- Mert megint szar lett a zserbóm? Azért.

- Azt is hányadszor mondom, hogy nem azért.

- De akkor kattantál be.

- Nem akkor kattantam be.

- Akkor mikor?

- Lassanként.

- Mi van? Lassanként nem lehet kattanni, Veronika. Csak gyorsan.

Hirtelen. Kat. Érted? Váratlanul legtöbbször. Te vagy a magyaros, had ne magyarázzam.

- Igazad van, Ákos, ne magyarázzad. Nem kattantam be. Így érzem.

- De én nem akarok tőled elválni.

- Úgy én se tőled.

- De én papíron se.

- De mért?

- Mert…mert ez…hülyeség! Extravagancia! Így is szabad vagy. Nem?

Mond meg, hogy én téged miben korlátozlak?

- Figyelj, Ákos, nekem vágnom kéne az esti híradóra az anyagot.

- Az ráér.

- Dehogy ér rá!

- Tíz percet még ráér.

- Ezt majd beszéld meg Mónikával.

- Szarok Mónikára!

- Ezt is.

- Ez akkor se ér rá, mert estig kiakadok.

- Ki?

- Ki!

- Egyszerre, váratlanul, vagy lassanként, apránként, ki, ki, ki?

- Egyszer ki, aztán a Tokajiban vagy Jenőnél be.

- A Tokajiban rúgjál be, ha muszáj, ott olcsóbb.

- Rendben, ott rúgok be.

- Jó neked.

- Nekem.

- Te szabad vagy, akkor rúgsz be, amikor neked tetszik.

- Nagyjából te is. De most nem erről van szó.

- Rendben. Ha azt mondom, elnapolom a „hülye ötletemet”, hogy váljunk el, és megint, mint élettársak és vad, szenvedélyes szeretők éljünk együtt, visszaengedsz dolgozni?

- Az elnapolás az kevés.

- Mért kevés?

- Vond vissza!

- Nem.

- És ismerd be, hogy hülyeség!

- Nem.

- Akkor…akkor bemegyek veled a stúdióba és…

- És?

- Nem megyek be veled a stúdióba.

- De most már kíváncsi lettem, mit akartál ott csinálni.

- Gondoltam, szétrontok valamit.

- Hűha.

- Szóval mindegy, csak elég rettenetes legyek.

- Nahát, meg fogom kérdezni az anyukádat, gyerekkorodban hogy szoktál hisztizni.

- Én meg a te anyukádat kérdezem meg.

- De én már ma felhívom és megkérdezem.

- Én meg most rögtön bemegyek hozzá a rendelésre.

- Majd jól leszúr, hogy ne zavard munka közben.

- Tudod, mit? Nem érdekel ez az egész! Megyek a Tokajiba!

Ákos úgy gondolja ez elég jó végszó. Faképnél hagyja a feleségét.

Veronika hagyja, hogy eltávolodjon, csak aztán kiált utána.

-Ha végeztem a vágással, utánad mehetek?

Ákos csak int, ahogy neki tetszik.

[aretsorozat]

A Rét XXXIV. epizód, 4. buborék

Két kutya beszélget. Klára mama nászútja. Kelen úr Ditkénél. A Lápi Lidérc ingatlant vesz. Kelen úrra ismét a sötétségbe zuhan? Réti Éti: A Pokoli Pacal.

HÜLYÉN NÉZNÉK KI ORR NÉLKÜL, URAM

  Dzsihád úr igen barátságtalanul vicsorog rá a beosztottjára.

- Azzal az elmebeteg baromsággal. Azzal mi van?

- Melyikre kérdez most, uram?

- Azzal a számítógép játékkal.

- A Hell Combatra céloz?

- Az a neve?

- Úgy hirdetik, uram.

- Na. Mi van vele?

- Úgy hallom, elég hamar népszerű lett.

- Ennyit én is tudok.

- Ennél többet jómagam se.

- Igen? És mióta jó maga magának, Hirig?

- Elnézést, ez csak amolyan szóhasználat. Valójában nem vagyok jó magamnak, természetesen, ahogy azt illik, uram, utálom magam, uram. Majdnem jobban utálom magam, mint ahogy ön utál engem, uram.

- Mért nem tud többet arról a játékról?

- Kéne?

- Hirig! Minek van magának orra?

- Hülyén néznék ki orr nélkül, uram. Gondoljon bele, egyesek így se tartanak éppen vonzó küllemű ebnek. És ha még orrom se lenne…

- Hogy szagoljon vele, maga… Hát én nem is tudom, hirtelen hogyan minősítsem!

- Amíg rálel erre, hadd érdeklődjek, mit szagoljak?

- Nem érzi, hogy bűzlik?

- Mi bűzlik, uram? Itt a Földön oly kevés dolognak van jó illata.

- Ez a pokoli játék, ez bűzlik!

- Ja, igen.

- Próbálta már?

- Kockáztatnám a lebukást, ha a Doki számítógépén regisztrálnék rá, uram.

És ön?

- Mint azt tudja, Gál úrnak gépe sincsen.

- Most, hogy emlékeztet, csakugyan, uram.

- Marha!

- Igen?

- Nekem van egy olyan gyanúm, hogy azt a játékot az a helyi értékű, gonosz entitás dobta a piacra.

- Úgy érti, egyenesen a Sátán, uram?

- Annak a Hartai nevű rosszarcú alig sapiensnek a közvetítésével.

- Ez így egy egészen elsőrangú összeesküvés elmélet, uram.

- És ezt is mért kell megint nekem összerakni? Maga helyett?

- Mert ön a zseni kettőnk közül, uram.

- Tudja, hogy nálam hízelgéssel nem megy semmire.

- Jelentem, anélkül se, uram.

- Megmondom én magának, hol rontottam el.

- Igenis?

- Hogy leálltam magával bratyizni. Ott. Alapszabály, hogy beosztottal a legcsekélyebb érzelmi nexus is tilos.

- Pedig én nagyon is hálás vagyok azért, uram, hogy…

- De ne legyen hálás! Dolgozzon!

- Igenis.

- Úgy hallottam, hogy Hartainak volt egy másik software-je is, Hell Book néven.

Amit néhány napig nézegetett az a Teodórára agymosott űrcsótány nőstény, és azóta semmi hír róla.

- Erről én semmit se tudok, uram.

- Jellemző.

- Sajnálom.

- Derítse ki, mi volt az és hová tűnt!

- Igenis.

- Mindent nekem kell csinálni!

- Igenis! Azaz nem, uram!

- Vauu!

- Nyüsz!

                                       O

 MILYEN NAP VAN MA?

 Klára mama teszi le a gyerekek elé a húslevest. De olyan ám az, hogy meglátván és megszaglintván maga Szindbád is elégedetten morrantana egyet, nem beszélve Krúdy Gyuláról. A sárgás színe, a zsírhártya kocsonyás remegése. Hozzá a zöldségek, a vaj puhára főtt lábszár. És persze a velős csont. Tud ez a Klára mama, ha felszívja magát. No de mért szívta fel magát a Klára mama?

No ez itt a kérdés, mely a kulináris örömök útjába állhat, és ami máris enyhe szorongást okoz Ákos és Veronika lelkében, pontosan a bélbolyhok felöl kiindulva.  És mint rögvest kiderül, tapasztalat teszi a mestert: van miért szorongani. Klára mama csak úgy nem rittyent egy hetedhét világra szóló, csodálatos húslevest.

-Na, gyerekek, milyen nap van ma? – kezdi is mindjárt, még mielőtt szedne Ákos mélységes tányérjába, először cérnametéltet, csaknem a karimáig, mert az ő veje úgy szereti, ha az első tányér levesben sok a tészta, kevés a lé, a másodikban pediglen éppen fordítva legyen, de akkor a lébe már kell egy kis piros, méregerős kutya fasza paprika, vagy ha nincsen, akkor Erős Pista.

Most van ám paprika, mert egy ilyen húsleves remeket nem maszatolunk össze holmi paprika péppel, mert nem hétköznap ülünk egy kifőzdében, hanem a nagyszobában az ebédlő asztalnál, hófehér damaszt abrosszal leterítve.

Te jó ég! Milyen nap van? Csak nem Klára mama születésnapja?  Ákos a feleségére sunyít. Veronika nem olyan képet vág, mint aki ezt elfeledte, de most az anyja kérdése következtében az eszébe jut. És Ákosnak különben is rémlik, hogy Klára mama rák, tehát nyáron született leány.

- Azon kívül, hogy vasárnap? – kérdez vissza nagy sokára, tanácstalanságát nem is titkolva Veronika.

- Azon kívül.

- Nem tudom, mama, milyen nap van ma?

- Ákos?

- Nem tudom, csókolom. Mit felejtettünk el megint?

- Segítek.

- Minek ez? Szídjál le, aztán együnk, oké?- próbál meg keménykedni Veronika.

- Nem akarlak leszúrni.

- Nem? – Ez újdonság, tehát Ákos is rákérdez.

- Miért nem?

- Mondom: segítek.

Ez így már komoly rejtélynek ígérkezik. A fiatalok összenéznek. A csodálatos leves meg hűl kifele? Nem beszélve a velős csontról? Az nem várhat, mert ha az megdermed, az már nem lesz olyan, hiába dugják a mikróba.

- Akkor segíts, mama!

- Hányadika van?

- Mit tudom én! Vasárnap!

- Ákos?

- Huszonnyolc?

- Ezt most állítod, vagy kérded?

- Akkor huszonhét.

- Az pénteken volt.

- Akkor…huszonkilenc? – Ákos nem tehet róla, de az anyósa jelenlétében

az IQ-ja a 40 alá ereszkedik és ott enyhe amplitúdójú sinusgörbét mutat.

- Úgy van, Ákos.

- Én tudtam! –pedálozik Veronika, és ő meg erről nem tehet, mert rá meg az anyja így van hatással, ha lelki terror fenyeget.

- Egy frászt tudtad. Tessék. Egy tanár és egy újságíró. Két „értelmiségi”.

És azt se tudják, hányadika van. És miért nem? Mert nektek is fel van írva minden arra a hülye mobil telefontokra! Például te hány telefonszámot tudsz még fejből, Veronka?

- Minek tudjak?!

- Ákos?

- Apáékét tudom.

- Mondjad.

- Most nem jut az eszembe. De tudom!

- Erről beszélek.

- Közben kihűl a leves.

- Mindjárt merek. Éhes vagy?

- Már nem! – Veronika a második fázisba lépett, mint a gyermek, akit lelki terrorral sújtanak: lázad.

- Akkor meg nem is baj, ha kihűl.

- De Ákos éhes.

- Ákos, te éhes vagy? – Na, most erre mi a jó válasz? Mert ha azt mondja, hogy igen, és mellesleg ez az igazság, bár ez ebben e helyzetben harmadragú probléma, akkor Klára mama pártjára áll a lányával szemben. Ha azt mondja, nem, akkor Klára mama megsértődik, és képes visszavinni a konyhába a gőzölgő leveses tálat. És 40-es IQ-val nehéz ám kiutat találni. Ilyenkor a legjobb, ha pont olyan bután hallgat, mint amilyen buta valójában. Akár a nyálát is csorgathatná. Vagy az már túlzás lenne?

- Nem arról volt szó, hogy segítesz?

- De. Milyen hónap, Veronika?

- Most mért kell ez?

- Október vége. Ugye?

- És?

- És október 29-e nem április 16-a, ugyebár. Mert ha jól emlékszem, és én jól emlékszem, mert nekem határidő naplóm van és nincsen okos telefonom, az sincsen, ugye, akkor fél éve vasárnap volt az a hihetetlen druida esküvőtök.  Nahát, az hogy is lehetne elfelejteni…Ugyebár.

- És?

- Na és azóta se voltatok nászúton.

Nahát ez tényleg meglepetés. Hogy erre ment ki az egész oktató jellegű szívatás.

Nem voltak. És? Készültek, de nem mentek. Ezért kellett megfőzni ezt a csodálatos húslevest? Erre a lecseszésre?

Na jó. Megvolt. Lehet enni végre?

És nem.

Még mindig nem lehet.

Mert Klára mama nem a cérnametélt felé nyúl, hogy az odakészített kanállal és villával kimérje Ákosnak az adagját, tudják, a karimáig, hanem ellép az asztaltól, és a tévé tetejéről két közepes méretű borítékot vesz le, azt viszi a fiataloknak. Ákos tányérjára rakja őket.

-Tessék.

Ákos nézi a borítékokat, aztán Veronra les, onnan Klára mamára, és csak aztán nyúl értük. Ám mielőtt megragadná a felsőt, Klára mama meggondolja magát, elveszi őket, megszemléli, melyik-melyik.

- Várjál! Először ezt- nyújtja az egyiket.

- Köszönöm… - rebegi Ákos, pedig fogalma se lehet arról, mi lehet benne.

És ha a halálos ítélete?

- Mi az? –kérdezi meg helyette Veronika.

- Majd meglátod. Bontsd ki, fiam!

Ákos keze remeg. Szánalmas, de az van. Klára mama olykor ilyen hatással van a legkeményebb, macsó típusú férfiakra is. Pláne, ha fáj a foguk…

Ákos kibontja a borítékot. Néhány színes brossurát talál benne, és aztán valami nyomtatott papírt, ami…csak nem?

De bizony!

Egy helyfoglalás Velencei útra. Busz és szálloda. Nászutas lakosztály.

-Ezt kapjátok tőlem karácsonyra- kommentálja a gesztust Klára mama, de közben olyan képet vág, mintha neki fájdult volna meg egy foga. Ezért sietve hozzáteszi: - Nem kell hálálkodni.

- Te jó ég!

- Mama!

- Mondom! És ha nem tudnátok, vagy akartok valamiért elutazni, akkor megyek én.

- Egyedül nászútra?

- Majd szerzek valakit.

- Nászútra?

- Itt a másik boríték.

Ezt is Ákosnak adja. Abban meg egy kulcscsomó van.

- Ez meg a lakásotok kulcsa.

- Micsoda?

- Mama?

- Fél évre előre kifizettem a bérleti díjat. És ha a nászutatok után nem költöztök oda, akkor költözök én. És mielőtt rákérdeznétek, szerzek oda is valakit.

- Klára mama!

- Ez…de…

- A Réten egy kétszobás panel. Nem jó?

- Istennek tetszik lenni.

- Tudom. Viszont tényleg kihűlt a leves.

- Jó lesz így is.

- Micsoda?! Ez a leves? Akkor talán étkezzél ma is az iskolai menzán, Ákos fiam.

- Ma nincs konyha…

- Hát akkor jobban teszed, ha viselkedsz, nem?

- Mama!- csóválja a fejét Veronika. Hogy mért kell Klára mamának a legszebb gesztusaiba is rögvest belerondítania.

                                       O

 FŐZZEK MÉG?

 Özv. Huszárné és Kelen Béla szemben ülnek egymással a vetetlen franciaágy közepén. Közöttük jókora műanyag tálca. Azon egy üvegtál, abban egy szál árva virsli, mellette a lehántott műbelek kétmaroknyi kupaca. Úgy avatatlan becslésre: talán huszonöt- harminc pár virsli levedlett bőre lehet. A falatozók előtt kistányér, azon mustárnyomok, mégpedig három féle mustáré: csípős Dijoni, édes Bajor és hagyományos Globus. Poharak, az aljukon gyümölcslével.

A szerelmesek talán már kezdenek jóllakni. Özv.Huszárné, Ditke úgy véli, most már nem udvariatlanság, ha komolyabb csevegést kezdeményez.

- És tényleg voltál ketrecharcos, Béla?

- Gondoltam rá.

- Hogy legyél?

- Tudok ám én vad is lenni, ha feldühítenek.

- Másképp hogy is bírtad volna agyoncsapni azt a nagydarab testőrt.

- Na látod.

- De ketrecharcos nem voltál.

- Muszáj volt valamit kitaláljak, nem?

- Az igaz, megértem.

- Azt mégse mondhattam az öreg Ákos bácsiéknak, ami valójában történt.

- Hogy embert öltél, Béla?

- Nem én, hanem belőlem a nagyfeszültség.

- De ha belőled jött, akkor az te vagy, nem?

- Á, Ditke, ezen most mi ne vitázzunk, jó?

- Jó. Főzzek még?

- Főzök én, te csak pihenjél!

- Akkor főzzél te!

Kelen úr kihajtogatja a lábát a törökülésből, aztán kászálódik a konyha felé.

- Te még hányat csipegetnél?

- Nem is tudom.

- Mégis, mondj egy számot!

- Eléggé összeszűkült ám a belem.

- Szegény drágám.

- Á, úgy is jó, hogy fogytam.

- Nem jó!

- Így nem tetszek?

- Nem az, hogy nem tetszel. Beteg lettél tőle, látod.

- Nem attól.

- Hanem attól, hogy?

- Hiányoztál, Béla.

- Te is nekem!

És akkor a Béla arra gondol, talán mégse most rögtön megy ki virslit főzni, hanem odalép az asszonyhoz, mellé ül, átkarolja, megcsókolja, gyengéden ledönti, vigyázva, nehogy rá a tálcára, és… És akkor már jobb lesz a tálcát, a tányérokat és a poharakat eleve elvenni az ágyról.  Így viszont oda a pillanat varázslatos romantikája. Az ilyesmiben a kimódoltság a gesztus halála.

Tehát jobb, ha marad az eredeti szándék. Hiszen van még a konyhában körülbelül harminc pár virsli. Mivel négy kilót vett, amikor leszaladt értük a kisboltba. Aztán a kisboltból a szupermarket lett. Az Ditke lakásától nincs messzebb, mint a kisbolt. És ott biztosra mehetett, hogy a szupermarketben megkapja a Ditke kedvencét, azt a fajta műbeles virslit, aminek a márkáját naná, hogy nem írjuk le. Viszont tényleg finom. És nem ám juhbeles, vagy emészthető műbeles méregdrága, flancos francos, amik ugyanúgy nem láttak húst sose, mint az olcsóbbak, csak rafináltabban készült el belé a nyesedékkel összedarált szója. Legalábbis erről szól az egyik leginkább időtálló városi legenda.

Szóval Kelen úr inkább kicsoszog a konyhába, és kiönti a lábosból a régi vizet, és újat ereszt belé, alaposan megsózza, és felteszi forrni. Aztán amíg a víz melegszik, visszalép a nagyszobába.  Szerelmes mosolyt küld az ő asszonyának, aki éppen az utolsó, az árván maradt virslit majszolgatja.  De úgy ám, hogy Bélának rögtön beindul az a bigámián szocializálódott erotikus fantáziája. Ebből adódóan nagyot nyel a Béla, és a mosolyába némi gerjedelem is vegyül. Talán mégis csak le kéne venni az ágy közepéről azt a tálcát, és elzárni a lábos alatt a lángot?

- Hallod?

- Igen, Béla?- cuppantja ki a virsli csücskét az ajka közül Ditke.

- Te! Ne menjek oda?

- Hova?

- Hozzád, te, Ditke!

- Innen mentél, Béla…

- Nem baj. Vagy még nagyon éhes vagy?

- Rád jobban, Béla.

                                       O

 NINCS ALAGÚT!

 -Nahát, igen tisztelt Lápi úr!- A Parkerdő ZRT igazgató-főmérnöke egészen más hangon fogadja lidércünket. Öltönyben, nyakkendőben, tárt karokkal és diszkréten bepálinkázva. Igen, újra bírja a szeszt! Jobban, mint annak előtte, hogy csaknem sittre került a Sámán Kelet-Nyugati projekt miatt. Persze, hogy jobban! Hiszen kitárult előtte a horizont! Nem ám egy sötét alagútba bolyong, reménytelenül, elborult kedéllyel. Sejtvén, hogy ennek az alagútnak nincsen vége, ez számára útvesztő, ahol még annyi elégtétele sincsen, hogy egy Minotaurus, vagy vele egyenlő értékű szörny falja fel. Egyszerűen dögöljön bele a kilátástalan unalomba.

De most!

Mi az, hogy látszik a fény az alagút végén?

Nincs alagút!

Csakis a fény! Ami igézően törik meg a briliánsokban, az opálokban, a topázokon, kacéran csúszkál az arany ékszerek felületein. Hát diszkréten felbecsültette ám a Lápi úr által felkínált vagyonkát! Amit egy hót mocskos nejlonzacskóból öntött ki egy hete az asztalára. Csak az a kupacka ért feketén, orgazda áron kétszázharminc- háromszáz milliót! Á, ez nagyon alsó hangon van ám. Átszámítva egymillió Euró! Annál kicsit több Dollár! Most számítsuk át angol Fontra is? Bajlódjanak azzal a brit tudósok!

És „hozzak még”? Ezt kérdezte akkor a Lápi úr! Ilyet! Megáll az ész!

Kérem! Ha valaki ilyet bír virítani, az járhat fekete, a boka magasságáig sáros gumicsizmában, és annyira mocskos munkás overállba, hogy megállna a lábán, ha levetné magáról. Annak tetvek másszanak bár elő a pufajkája töméséből!

És szívjon olyan büdös csikket, hogy ahhoz képest a mahorka túlpácolt, szuperkönnyített pipadohány. Különösen akkor, ha kérdezi: hozzak még?

Hozzál! Bazmeg! Van?! Honnan hozod? Bár ezt úgyse árulod el, mi?

A lápi.

A lidérc koma.

A jó barát.

-Szóval, édes urambátyám, foglalj tán helyet, kérnélek szépen!- invitálja beljebb az irodájába Béla főmérnök a lidércet.

 (A főmérnök úr és Kelen Béla keresztnevének azonossága se a véletlen, hanem a szerzői figyelmetlenség műve. Mert bár ebben az Univerzumban csakugyan összefügg minden mindennel, e két személy csak abban azonosak, hogy hajlamosak az antiszociális viselkedésre, amit olykor erősen palástolnak, mindig önös érdekből teszik, mivel hajlamosak a bűnözői viselkedésre. Mindamellett az   eszemben sincs pszichologizálni, csak már megint nekem kell magyarázkodnom a szerzők helyett. A szerkesztő)

 A Lápi Lidérc leül a felkínált székre. Némi gunyorosság talán csak nem csillog a szemében? Vagy ez a dohány már tényleg annyira büdös, hogy még az ő szemét is csípi? Béla főmérnök megkerüli az asztalt, megáll a bárszekrénynél, pálinkát és két stampedlit vesz elő. Kéretlenül tölt. Régi haveroknál kár ezeket a kínálom, elfogadom köröket mindig lefutni, nem igaz? Lápi úr nem vezet, Béla főmérnök meg leszarja, amikor csak két kilométert kell haladnia a 11-es úton Visegrád felé, és már otthon is van. Az üres villában. Sajnos. Mert Elvira elköltözött. Hosszú kiküldetésre…

Amúgy hogy nem képes még mindig megérteni az asszony, mindenkinek úgy jobb, ha ő viszi el a balhét. Ő meg a titkárnő. Mi nem világos azon, ha ő veszti el itt az állását, akkor miből fizetnék a méreg drága ügyvédet? És Elvirának nem mindegy, hol ücsörög? Úgy se csinál semmit. Nem jár el sehová. Észre se veszi majd, hogy börtönben nézi a tévét.

-Isten-isten!- koccintja az alma pálinkáját Lápi úr stampedlijéhez , aztán gallér mögé is hajítja. A lidérc csak a pohárkár néz, aztán a jobb mutatóujjával két centivel Béla felé tolja, és mit Süsü, a sárkány, kérdezi füsteregetés közben:

- Rendben leszünk, Béla úr?

- Hogyne, kérlek, hogyne, hogyne!

- Na.

- Egyeztettem a feletteseimmel is.

- Na?

- Át is küldtek emalilon egy szerződés tervezetet. Amit ha szíveskednél átfutni…- emeli fel az asztal sarkába a tűzőgéppel egybefogott, nyomtatott oldalakat. Lápi úr tekintete elborul, kedélye lohad.

- Mi áll benne?

- Hát kérlek, mivel a terület momentán tájvédelmi körzetbe esik, ezért nem tudjuk eladni…

- Na?!

- Viszont bérbe tudjuk adni. Mondjuk húsz évre garantáltan. Vagy ötven.

- Legyen ötven.

- Az meg, ugye, tenger idő.

- Már akinek.

- A törvények meg évente változnak, ugye…Mit évente, havonta, hetente…

- Így hogy leszünk rendben, he?

- Már hogyne lennénk, öregem? Megkapod, és azt csinálsz ott, amit csak akarsz. Sőt! Még egy kis Eu-s támogatást is intézünk neked.

- Nem kell.

- Nem, mi? Ja, akinek vagyonok lapulnak a nejlonzacskóiban…Tényleg van még belőlük?

- Van.

- És amit ideadtál, azt rám bízod, hogy készpénzzé tegyem?

- Minek nekem készpénz?

- Hát…hogy bérbe vedd azt az erdőt, a szurdokot, a rajta lévő ingatlanokat, ugye…

- És az mennyi lesz az?

- Majd megdumáljuk…- kacsint egy nagyot a főmérnök úr. Lápi úr meg hátrafordul ültében, hátha közben bejött az irodába valaki, azt a Béla neki incselkedik. De senki se jött be.

- És mennyi ér az a zacskó, amit adtam?

- Nos, kérlek, talán úgy öt-hat milliót?

- Az sok?

- Nézd, mivel feketén tudnánk csak elpasszolni…

- Mert hozzak még?

- Ha akarod, keresek vevőt arra is, persze…

- Jó.

- Barátért mindent, öregem.

- Na.

– Apropó, nem mintha különösebben érdekelne, és nem is akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá, de mihez akarsz azzal a csődtömeggel kezdeni?

- Amire építettük.

- Nem mondod. Mégis Sámán központ lesz?

- Ne?

- Mi fene… És azt a Ladát is visszaviszed a „kápolnájába”?

- Remélem.

- Vagy úgy.

Béla igazgató-főmérnök úrnak muszáj a másik pálinkát is meginnia. Először is, mert muszáj, másodszor, hogy időt nyerjen egy baljós gondolathoz, ami úgy sejlett fel az agya legsötétebb zugából, mint valami sötét kísértet.

Lehet, hogy ő itt megint át lesz baszva?

De az semmi!

Lehet, hogy eleve erre ment ki a játék? Attól a pillanattól fogva, hogy anno nekikezdtek az építkezésnek? Ezek összedugták a fejüket, és kisakkozták, mikor kell őt feljelenteni, a projektet ezzel ellehetetleníteni, aztán jegelni az ügyet, és végül ideállítani, és megkaparintani a…

Hülyeség.

Akkor nem önt Lápi úr elé egymillió eurónyi kincset. Ami, ha nem tudja a tulajdonlását igazolni, nagyrészt az államé.

Szóval nem arról fúj a szél, amerről a sötét kísértet támad. Mármint ha Béla főmérnök-igazgató agyában fújna, ugye, a szél.

Most, hogy ezt nagyjából tisztázta magában, újra tölti a két stampedlit alma pálinkával, és a magáét mindjárt fel is hajtja. Krákog egyet, aztán kimérten szólal meg.

- Akkor átnézed a szerződést, kérlek?

- Nézzem?

- Gondolom, tudsz olvasni.

- Néha szoktam.

- Vagy elviszed inkább a „barátaidhoz”, nézzék át ők?

- Kikre célzol?

- Hát…gondolom, az a Vágási, vagy az én ősrégi „barátom”, a János…

- Á, ők erről még semmit se tudnak.

- Nem?

- Azt akarom, legyen nekik meglepetés.

- Ja, hogy akkor így…

- Viszont sürgős lenne.

- Igen?

- Egy haveromnak lakásgondja támadt. – Igazából kettőnek, mivel egyik már alig tudna meglenni a másik nélkül, mert, mint öreg házasok, annyira összeszoktak.

- Ja, és kiköltözne?

- Ki. Szóval hol kell azt a papírt aláírni?

                                                O

 ÉS MEGINT A SÖTÉTSÉG

 Pedig Kelen úr annyira figyelt ám, amióta visszatér a Rétre.

Az utcákon járva cikázott a szeme, mint a mongol ugróegérnek a Gobi sivatag napja alatt.

 (A  mongol ugróegér vagy más néven  versenyegér az  emlősök osztályának a rágcsálók  rendjébe , ezen belül az egér félék családjába tartozó faj, amelyet házi kedvencként is lehet tartani. Örökmozgó és rendkívül barátságos, "szocializált" rágcsáló. Közel 30 éve vált házi kedvenccé. A többi egérhez viszonyítva ez a fajta egyáltalán nem büdös. Nagyobb, mint egy egér és kisebb, mint egy patkány. A kifejlett állat testhossza akár 15 centiméter is lehet. Farka 13-15 centiméter hosszú. Színe nagyon változatos. Tartása nem nehéz feladat, ezért kisgyermekeknek is ajánlott. Nagy helyre van szükségük. 2-3 egyed tartásakor minimum 80x40 cm-es alapterületű és 50-60 cm magas terrárium szükséges. Azért kell ekkora méretű terrárium, mert futóegerek lévén - ahogy nevük is mutatja - futkározni és ugrálni szoktak. A terrárium tetejére fémrács kell, mert az itatón felmászva kiugorhatnak. Rendkívül mozgékony rágcsáló, nyughatatlan, egy helyben szinte sohasem látni. Mindig legyen a terráriumban valami játék. (Futókerék, WC papír guriga, műanyag cső, üres befőttesüveg)Ne feledjük hetente legalább egy alkalommal alaposan kimosni! A terrárium aljára forgácsot, szénát vagy madárhomokot tegyünk, és gondoskodjunk egy kis házikóról, egy futókerékről és az egyéb játékokról is.Teljes értékű tápokat, zöldségeket, gyümölcsöket adjunk nekik. Sivatagi állat révén keveset iszik. Olyan önitatót válasszunk, amelyet nem tudnak felborítani, vagy beszennyezni. Soha ne adjunk nekik lédús gyümölcsöket, mert attól hasmenésük lesz. Nagyon szeretik a magvakat: dió, mogyoró, tökmag, stb. Zöldségek közül: uborka és répa javasolt. A gyümölcsfajtákból: málna, alma, banán vannak ajánlva!!!

És igen, úgy döntöttem, hogy a kedves olvasó kedvéért hasznos közismeret terjesztésbe kezdek. A szerkesztő.)

 Kelen úr okkal számíthat arra, hogy a Réten kószálva Hartai főgengszter valamelyik ragadozója megint becserkészi, rárepül, megragadja, és huss, megint ott találja magát a H’aka székház alagsorában, halálra kínzás céljából.

És csak az isten, vagy inkább az ördög tudja, elsülnének-e még egyszer Zeuszhoz méltó villámai. Aligha. Ha azt a végső és megalázó pofára esést vesszük, amit el kellett szenvednie Répcelakon, midőn ismét megpróbált kifosztani egy ATM-et, pusztán gondolati parancsra. Bizony azóta már egy tévét se képes bekapcsolni, vagy egy lámpát fel: végképp elvesztek para-elektromos képességei.

Kelen úr tehát, akit átmenetileg a mongol versenyegérhez hasonlítottunk, némi joggal, mert apró, háziasítható, viszonylag nagy helyigényű, de ha szeretik, akkor órákig hálásan eljátszik akár egy vécé- papír gurigával is, valami nagyobb darab baromra számít. Így nem veszi észre az ismerőst. Egész egyszerűen nem észleli őt. Pedig egy percig még sóbálvánnyá is vált előtte.

Amidőn özv. Huszárné szóróanyag lerakata, a garázs előtt várakozott tanácstalanul. Hát ott látta meg őt Dénes Ede. Tudják, a Dénesné, Koppány Gitta férje, a kis Déneske apukája. És hát Dénes úr amúgy zsigerből, ám konkrét okból se kedveli Kelen Bélát. Mivel, mondjuk ki, ne kerteljünk, dugta a nejét. Igaz, akkoriban, amikor ő még a Vadászgörény becenévre (nem) hallgató hölgynél kereste egy új élet lehetőségét. És aztán már nem kereste, hanem haza sunnyogott Gittához, így aztán kidobták a Kelen urat.

Nos, ez eddig, a lovagiasság szabályai szerint rendben is volna. Csak az a gond, hogy nem tudni, kitől jön a gyerek. Kelen úr magja csírázott-e ki, avagy az övé.

És miután Gitta nem hajlandó megnézetni…

Hát hogyan lehet egy ilyet tisztázni? És kell-e?

Naná!

Kell hát!

Hát ezért állt meg Dénes úr a Bélától úgy tíz méterre, és nem tudta, most mitévő legyen. Kelen meg nem vette észre. Dénes úr meg arra gondolhatott csak, hogy direkt nem. Megvetésből. Mert neki Gitta, meg az egész botrány annyi volt, hogy úgymond már régen elfeledte.

Hát így aztán Dénes úr kitudta, hogy ez a bigamista törpe kan, ez a gusztustalan zsoké gombóc megint Réten rágcsál, mint ama mongol ugróegér az alomban.

És Dénes úr így tudta, hol keresse.

És Dénes úr addig-addig hergelte magát, napokig dühöngve és gyötrődve, hogy úgy döntött, bosszút áll. Így aztán egy nap, kora délután, az állásközvetítő központ meglátogatása után, lesbe helyezkedett özv. Huszárné lakása előtt.

A vadászszerencse neki kedvezett. Alig három és fél óra ácsorgás után Kelen Béla kilépett Huszárné lépcsőházának bejáratán. És elindult egy kockás, tartós műanyag szatyorral, valószínűleg a kisboltba, és aztán a Tokajiba, ahogy szokta.

Dénes úr pedig utána.

És amikor Kelen úr befordult a játszótérre, lerövidítvén az utat a kisbolt felé, és beleveszni látszott az erős október végi szürkületbe, Dénes úr lecsapott rá.

Egy külön erre a célra a zsebében hordott húsz centi hosszú, egycolos vascsővel.

Egyenesen a feje tetejére. Reccs.

És szegény Béla annyit se bírt mondani, hogy mukk.

A szeme felakadt és eldőlt, akár a homokzsák, mit az isten, pont ama pad mellé,

ahol még húsvér vasárnap, korán reggel a piros talicskát, a H’aka székház alagsorából menekülvén.

Hát ez meg így történt. Aki nem hiszi, az telefonáljon a sürgősségi osztályra, és érdeklődjön Kelen Béla hogyléte iránt.  

[aretsorozat]

A Rét XXV. epizód - 3. buborék

X-TRAKTÁK. A lépcsőház rejtélye. Mágia, ufók, balszerencse? Közben: na, most figyeljél, Gitta. Főmérnök Béla megnyitná a számlagyárat. Aura Huba és Babos úr végre egyet értenek. Janka néni és Erőss Jonatán meghittek. Kisbabosban  s Izaurában nincs meg  szerencse-gén? Kertai úr karanténban.

 X-TRAKTÁK!

A STÚDIÓBAN JULCSI ÉS KOVÁCS DOCI

CSŐSTŐL JÖN A BAJ? PECHES EMBER NE MENJEN A JÉGRE,

PLÁNE, HA KÖVÉR?

  - Bár maga nem is túlsúlyos, Kovács úr- csap bele mindjárt a lecsó közepébe Julcsi, mihelyt meghallja Molyirtó Mosolyú Mónika „tessékjét”.

- Attól ez a szólás még nem veszti el érvényességi erejét, csókolom.

- Mert hogy idefelé jövet beszakadt maga alatt.

- Úgy kell nekem, mért akarok csúszkálni vén marha létemre.

- Addig jó, amíg az ember örök gyerek.

- Tetszik látni, ez viszont szent igaz.

Kovács úr és Julcsi egymásra mosolyognak. Aztán Julcsi a kamerába fordul, hogy üdvözölje a nézőket.

- Jó estét, kedves nézőink. A stúdióban ismét köszönthetjük Kovács docenst.

- Jó estét kívánok én is, és a decens jobban hangzik…

- Nahát, a mai műsorban a szóvicc ismét, mint valami vírus, terjed…

- Bocsánat, szerkesztő asszony…

- Felőlem mehet nyugodtan. Nos. Mint azt Edina tündéri csacsogásából megtudhattuk, a Csiki utca 1-ben különös pech- széria tombol. Ha ugyan az egyik lakó  „rendkívül ritka influenza” mutációját egyszerűen csak pechnek lehet nevezni.

- Balszerencsének mindenképp.

- Bár hála az égnek, a beteg már jobban van.

- A pestis ma már nem halálos betegség.

- Szóval maga szerint se influenza döntötte le a betegünket?

- A filozófia doktora vagyok, nem orvos. Ja, és meg tudok sütni magamnak két tojást. Bár olyasmi néhányszor már előfordult velem, hogy a feltörésük után a héját dobtam a serpenyőbe, a belbecsét pedig a konyhai szemetesbe, de ez puszta szórakozottság. Bár nevezhetnénk röhejes ügyefogyottságnak is. Ennek ellenére például a gombapörköltem Galaktika-szerte híres.

- Ójaj, csak nem ezért rabolták el kora nyáron az ufók?

- Az ufók nem tehették, mert azok járművek. Azonosítatlan repülő szerkezet. Valami ilyesmi a fordítása. Akik elraboltak, azok az ufókban ültek. Már bocsásson meg, hogy kijavítottam.

- Tessék csak, legalább nem bután halok meg.

- Ó, maga már most is olyan okos, hogy süt, szerkesztő asszony.

- Úgy érti, tojást lehetne sütni a homlokomon?

- Csak ne a héját.

Julcsi és Doci másodszor is összemosolyognak, nagyon úgy néz ki, hogy ezt a kis közös cikizést adás előtt összegyakorolták. De ha nem, akkor ez bizony nagyon jól megy nekik.

                                       O

 NA, MOST FIGYELJÉL, GITTA!

 Miután Kelen úr „elfelejtette” visszaadni Dénesné, Koppány Gittának a lakása kulcsát, könnyedén vette ama akadályt, hogy hívatlanul beállítson. Pedig az asszony már azt hitte, hogy megszabadult a gömböc alakú zsokétól. Így aztán csak hápogni tudott, amikor csörgött a kulcs, fordult a zár és Kelen úr dugta be a fejét. De nem jött ám üres kézzel! Úriember ilyet nem tesz. Gittának egy tábla tejcsokoládét, a kis Eduskának pedig tíz deka gumicukrot hozott. Persze, a neveletlen kölyök meg se köszönte. Igaz, el se fogadta a gumicukrot. Dühében és csalódottságában, hogy megint nem apa jött haza, hanem ez a rosszarcú gnóm, a bőgés határán vonult be a szobájába és csapta magára az ajtót.

És akkor az anyja? Erre hogyan reagált?

Sehogy, kérem!

Hagyta. Nem ám rongyol utána, kitépi az ajtót és a kölykére üvölt, hogy azonnal kijössz és bocsánatot kérsz Béla bácsitól. Egy jó büdös francot. Csak állt ott, a kezében a tejcsokival, aminek a papírja máris átázott a tenyere izzadságától, és csak ennyit bírt kérdezni: minek jöttél vissza, Béla?

Hát minek!

Mert még dolga van itt, annak!

Hogy mi dolga? Nahát, az meg csak az ő dolga, hogy tudja. Az asszony dolga, meg hogy vacsorát adjon. Ha más okból nem, hát vendégjogon.

Na.

Azt amíg Kelen úr jóízűen megette a paprikás krumplit, amit Gitta másnapra tett félre ebédre, és úgy tervezte, hogy vacsorára lesz egy kis rántott alaszkai leértékelt tőkehal meg francia saláta, aztán jön a Jézuska. 25-én meg elviszi Eduskát az apja…

Hát igen. Itt tartanak. Csonka a család, hétvégi lett apuka.

Azt akkor Kelen úr kivonult a konyhából, be a nagyszobába, hogy a nő meg a gyereke is tudjanak zabálni. Azt akkor úgy döntött, hogy addig meg tévét néz, amíg a Gitta megfürdeti azt a kis fikakurkászt és lenyomja szunyálni.

Na és akkor Kelen úr sehol se találta a távkapcsolót, mivel az a délután folyamán valahogy becsusszant a gurulós fotel alá. Így Kelen úr rájött egy igencsak izgalmas új képességére, amit most megosztana az asszonnyal, ha hagyja.

 - Na, most figyeljél, Gitta!

- De mért jöttél vissza?

- Azért, hogy figyeljél!

- De nem figyelek.

- Mért nem?

- Mert…tévét nézek.

- Azért figyeljél a tévére, Gitta!

És akkor Kelen úr rámutat a tévére, egy pillanatig magába mélyedve koncentrál, és… Tessék! A készülék vált, immár nem a Gazdag Kábel adását mutatja, hanem Eduska egyik kedvenc rajzfilm csatornáját. Kelen úr, a varázsló, büszkén néz a nőre, előbb elképedést, aztán növekvő csodálatot várva. De nem ezt kapja. Gitta tompán viszonozza a férfi pillantását, aztán a figyelme visszafordul a tévéhez. Úgyhogy Kelen úr hökken meg, Gitta mért nem hökkent meg.

- Na, mi van, Gitta?

- Hogyhogy mi van?

- Nem is csodálkozol?

- Hogy úgy ültél rá a távkapcsolóra?

- Dehogy úgy ültem rá! Figyeljél! – Kelen úr felpattan, ellép a fotel mellől, a két kezét felemelve mutatja, hogy nincs család, ámítás.  – Akkor most figyeljél!

Kelen úr koncentrál, és megint tessék! A tévé ismét csatornát vált, aztán ismét, és ismét.

- Ehhez mit szólsz, Gitta?

- Nem kapcsolod vissza a kábelre?

- Mindjárt! De még figyeljél! – Kelen úr másképp koncentrál, aztán hunyorgatva olyat művel, hogy az összes fény kialszik a szobában, aztán az összes égő felkapcsol, hunyorog, aztán ontja magából a fényt, megint hunyorog. – Látod ezt, amit csinálok, Gitta?

- Látom.

- És nem is csodálkozol?

- Egy kicsit.

- Bazmeg, gondolati parancsra művelem, mint egy isten, Gitta!

Kétezer voltban fürdök, Ampert vacsorálok!

- Akkor mért etted meg a paprikás krumplit?

- Mi van?!

- Csak kérdem.

- Na, jól van… - Kelen úrnak elmegy a kedve az egésztől. Ilyen nincs.

Még egy ilyen buta tehenet! Kelen úr Gittára legyint, visszahuppan a fotelbe.

Kis időre csend van.

- Akkor nem kapcsolod vissza a kábelre, Béla?

- Nem.

- De mért nem?

- Mert emeld fel azt a tanya segged, azt nyomkodd vissza magadnak!

- De nem én kapcsoltam el.

- Leszarom.

Gitta, mint akit lélekben előbb pofon csaptak, aztán farba is rugdostak, felkászálódik, a tévéhez megy, és nyomkodni kezdi a csatornaváltó gombot.

Közben, a férfinak háttal érdeklődik.

- De ugye nem akarsz itt is aludni?

- De. Itt alszok.

- De mért?

- Ne rinyáljál, itt kint ágyazol nekem a díványon.

- De holnap visszaadod a lakáskulcsot.

- Azt majd holnap meglátom.

- De legközelebb hívom a rendőrséget.

- Azt már egyszer hívtad, Gitta. Azt mire mentél vele, Gitta?

- De nem én voltam!

- Hát ki? Hagyjuk, nem érdekes. Nem haragszok rád, Gitta.

- Én se rád, Béla, csak nem szeretlek.

- Na látod, ennyi nekem tőled elég is lesz karácsonyra.

Gitta végre megtalálja a Gazdag Kábel adását. Már attól kellett félni, hogy Kelen úr sátáni varázslata alatt elveszett. Vagy mint kettőjük a szerelem: sose volt meg.

                                       O

 MÁR MEGINT BERÚGTÁL A TOKAJIBAN?

 Operatőr (Barna) János kamerája a töprengő Kovács docensen.

-Mi a valószínűsége annak, hogy egy adott lépcsőházban két héten belül tizenkétszer legyen totális áramszünet? Méghozzá úgy, hogy az egyre idegesebben kivonuló szerelő urak a hiba okát egész egyszerűen ne találják?

Hiába kutatva át, követve nyomon minden vezetéket, villanyórát, biztosítékot, háztartási gépet lépcsőházról lépcsőházra az alagsortól egészen a tízedik emeletig?

- Nos, ez a kérdés, Kovács úr.

- Nulla, szerkesztő asszony.

- Úgy érti, egyáltalán nem valószínű?

- Julcsikám, a valószínűség fogalma egész egyszerűen nem használható erre a problémára.

- Ezt hogy érti?

- Valószínű az, ami lehetséges. Tehát elképelhető, hogy a lehetőségek sokaságából valami csakugyan „valósággá” válik, persze a valóságot itt is tegyük gyorsan idéző jelbe, bár ezzel most annyira ne törődjünk.

- Rendben.

- A kevéssé valószínű az, ami kevéssé lehetséges, de mégis előfordulhat. Persze mindig valaki mással. Mint például egy lottó ötös. Vagy: a legközelebb, amikor erre egyáltalán alkalma adódik, Magyarország nyeri a futball világbajnokságot. Vagy például, hogy a kaktuszom egyszer csak megszólal otthon, amikor túl későn érek haza, és házsártos hangulatban lehord: már megint berúgtál a Tokajiban, édes fiam.

- Na és ehhez képest a mi áramszünetünk?

- Lehetetlen, tehát nem is valószínű.

- Na és ha lehetetlen, akkor hogyan lehet?

- Gondolkodjunk logikusan?

- Megtehetjük?

- Azt mindig, szerkesztő asszony!

- Na jó, akkor tegyük meg!

- Ha elmegy az áram, pedig nem rövidzárlat okozza, utána pedig visszatér, noha senki nem tett ezért semmit, akkor az a kérdés: hol volt közben az áram?

- Igen?

- Ki nyúlta le, ki használta, és amikor eltelt vele, ki állította a rendszert vissza?

- Ajaj, Kovács úr, rosszat sejtek.

- Valami vagy valaki, akit nem látunk, nem hallunk, nem érezzük a szagát és még csak nem is tapintunk, tehát számunkra valóan nincsen, mégis, mint egy korsó, vagy inkább hordó hűvös, frissen csapolt prémium sört, kéjes kortyokban vedeli az áramot. A mi áramunkat, mellesleg.

- Ezt most nem állítja komolyan.

- Mért? Tud rá jobb magyarázatot?

- Én nem, de biztosan akad valami ésszerű oka.

- A mágia is ésszerű annak, aki érteni véli.

- Tehát valami mágikus lény az?

- Á, szerintem nem.  Én másra gyanakszom.

És Kovács docens élveteg vigyorral kéjeleg ama képzettől, hogy valószínűleg a fél lakótelep enyhén eltátott szájjal, a széke, fotelja karfájába markolva, vagy csak simán ökölbe szorított kézzel, enyhén előre dőlve és tág pupillával várja a válaszát.

Julcsi se bírja sokáig a feszültséget.

- Ne csigázzon, doki!

                                       O

 EL VAGYUNK ÁTKOZVA!                                    

 -A Sátán az, mondom! – üvölti át a Tokaji borozót Aura Huba.

- Én meg azt, hogy fogd be végre az arcod!- üvölt neki vissza Ignác csapos.

- Mért?

- Mert két hete ezt szajkózod, azért.

- De ha a Sátán az!

- És akkor mi van?

- A Sátán!

- Kussolj, mert csökken tőled a forgalom!

- Mért? – De ezt Huba már inkább magától, halkan kérdezi. És különben tényleg kevesebbet isznak azóta az alkeszok, amióta napjában ötvenszer- százszor ezzel ordítja tele a helyiséget. Kinek van kedve annyira rossz alkoholokat inni, amitől az ember viszonylag fiatalon is ilyeneket hallucinál? Mástól pedig aligha lehet Hubának efféle látomása. Még a Lápi Lidérc, az hagyján, őt rajta kívül is többen látták. No de maga a gonosz…

Babos úr tesz az állópultra Hubának is egy rizling nagyfröccsöt.

- Én hiszek neked, Huba.

- Láttam.

- Nesze, meghívtalak.

- Meg?

- Meg.

- Ez az enyém?

- A tiéd.

- Nekem vetted?

- Mondom! Na, isten-isten!

Babos úr Huba poharához koccintja a magáét, aztán lassú kortyokban kiissza a nagyfröccs felét. Némi elégedettséggel teszi le a pultra a poharát, sóhajt.

Enyhén vöröslő szemekkel megnézi, ahogy Huba hosszú kortyokban végez az italával, aztán szólal meg.

- Mert el vagyunk átkozva, Huba.

- El, mi?

- Nézzél rám!

Huba megtehet ennyit egy nagyfröccsét cserébe. Babos úr még magához képest is le van pukkanva.

- Mer’ neked meg mi bajod, Babos?

- Mi? A karácsony, az!

- De az meg mért baj?

- Eddig is mindig szar volt! Tíz éve szar. Tizenöt? Amióta elhúzott az asszony, én meg csak nem sunnyogok haza egy kis melegségért Maglódra.

- Ne már, neked ott a fiad!

- És? Neked meg a nagynénéd.

- Az igaz. El vagyunk átkozva.

- Hát ezért hiszem én azt el neked, hogy a kertek alatt sunnyog a sátán.

- Láttam!

- Nézd meg azt a két faszt! – int Babos úr a kicsit messzebb dülöngélő Pistára és Öregre, vagyis Té úr két zombi udvari munkására. – Nem nekik a legjobb? Se asszony, se gyerek, se lakás, se semmi. Csak élnek bele a világba. Azt nincs is más dolguk, mint a talicskára vigyázni, el ne lopják megint, mi?

- Az ufók, mi? – bólogat nagyokat Huba. Ezzel a figyelmük vissza is terelődik az X-TRAKTÁKRA, hiszen éppen Huba volt az, aki Kovács urat a Gazdag Kábel talicskájában egy tavaszi hajnalon megtalálta.

                                                o

 - Csakugyan úgy szeretjük élni a hétköznapjainkat, mint akik pontosan értjük a kezünk ügyében bajoskodó világot. És hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami kívül esik érzékelhetőségünk körén, tehát észlelni sem tudjuk, az nincs is. És ebben persze hétköznapi módon tökéletesen igazunk is van. Hogy is élhetnénk az örökös kételyben, hogy amit észlelünk és amit érteni vélünk, az csakis illúzió, ám az igazi valóság számunkra megismerhetetlen.

- Mint az a lény vagy akármi, aki lopja a lépcsőházban az áramot?

- Pontosan, szerkesztő asszony. De hát ön is tudja, hogy az, amit az imént előmakogtam, egyáltalán nem új gondolat.

- Annyira mélyen azért nem tudtam.

- Háromezer éves minimum. Már Platón is olyasformán értekezett erről, mint közismert axiómáról.

- Hogy a lépcsőházból lopják az áramot?

- A lépcsőházból az áramot, a tűzből a fényt, a Napból az energiát, az emberből a lelkét, a tengerből a hullámzást, a Holdról a sajtot…

- Most hülyéskedik.

- De csak egy kicsit. – Kovács doci úgy kacsint Julcsira, hogy közben persze valahogy a kamerába is. No most vagy a kamera mögött álló János gyerek zseniális operatőr, vagy Kovács doci kisujjában van már a szakma. És egy ilyen arc herdálja el a tehetségét, momentán éppen gondnokként a Csiki utca egyben, ami számára sajnos súlyos valóság, nem káprázat, és nem illúzió.

                                       O

 JANKÁN BŐVEN VAN MIT SZERETNI

 Ahogy Erőss úr számára se csak egy mezei rémálom, amit átél most.

Amiből előbb-utóbb csak felébred az ember, zihálva, kétszázas pulzussal ül fel az ágyában, a pizsama ujjával letörli a homlokáról a jeges izzadságot, aztán esetleg ágyneműt is cserél, miután kibotorkált és visszatért a vécéből és a fürdőszobából. És akkor visszafekszik az ágyába, nagyot sóhajt a sötétben, és lehunyja a szemét, és talán egy kicsit szorong, hogy talán és ha sikerül újra elaludnia, visszatér a rémálom. Noha a rémálmoknak ez nem sűrűn a természete. Hacsak…

Hacsak nem rém az álom, hanem valóság. És nem káprázat, nem illúzió, hiába dumál Kovács úr ennyire magabiztosan hülyeségeket.

Erőss úr Janka limuzinjának kistévéjén nézi az X-TRAKTÁKAT, no persze a mennyasszonya, Janka meghitt táraságában.

Amúgy a limuzin a panzió udvarán parkol. Momentán nem érkezett meg sehonnan, és nem is készül sehová. Janka nagysád bohó ötlete volt, hogy fűtsék fel a luxus kasznit, és töltsék ott az este egy részét, mint akik egyszerre utaznak meg nem is, otthon is vannak, meg nem is, lelkük kalandvágyó részét úgy kielégítve, hogy közben mégis otthon maradnak.

Hát nem tündéri ötlet?

Na ugye, hogy van azért Jankán bőven mit szeretni.

Csak a kezét ne kéne fogni.

Csak ne kéne folyton bólogatni, és időnként okosakat válaszolni, persze csakis tőmondatokban, mint most is arra, hogy:

- Azért okos ember ez a mi új gondnokunk, ugye drágám?

- Bizony az.

- Bár persze sose kedveltem a cinikus embereket. Mint például itt van ez a Platón is.

- Ő nem cinikus volt…

- Hogy mondja?

- Igaza van, Janka.

- Abban például egészen biztos vagyok, hogy nem valami mágikus lény

lopja az áramot. És azt csak remélni merem, hogy ezt nem közös költségként fogják az én kis lakóimnak leszámlázni. Majd utána néz ennek, drágám?

- Hogyne, kérem.

- Elvégre nemsokára a maga kis lakói is lesznek.

- Az áramkimaradásokat nem szokták kiszámlázni.

- Na, reméljük.

- Biztos.

- Akkor jó. Iszunk még egy kis pezsgőt?

- Máris töltök.

- És mért nem csipegeti azt a disznósajtot?

- Tudja, késő este, meg a fekélyem…

- Na, majd reggelire akkor.

- Rendben, viszek egy szeletkével…

- Ugyan, haza ne menjen! Kinyitottam magának a hármas szobát. Ott alhat.

- Hát…köszönöm…

- A karácsonyt együtt töltjük.

- Igen?

- Persze, semmi etye-petye.

- Nagyszerű!

- Na, egészség, drágám!

 Koccintanak, isznak. El kell ismerni, ez a pezsgő finom. Francia. Naná, mi mást vedelne egy milliárdos. A palotája udvarán a limuzinjába ülve. Kibaszott, perverz vénasszony! Hogy került ő ide? Hogyan keveredhetett ilyen helyzetbe?

- No és? Mikor kezd az unokahúgomnál?

- Parancsol?

- Abba a nevetséges Sámán központban.

- Ja! Valószínűleg csak január másodikán.

- Lépjen a tökükre, Erőss úr!

- Hogy? Hogyan tetszik…?

- Fingassa meg őket! Tudja maga, hogy amíg egy csóró vénasszony voltam, ezek engem hányszor megaláztak?

- Nem tudtam.

- A kellemetlen rokon. Az voltam én. Aki elől el kell dugni a maradék ételt.

Letagadni egy fél üveg sört. Úgy tenni, hogy senki nincs otthon!

- Ajaj.

- Nem mintha bosszúálló lennék. Spongyát rá. De nekem akkor is nagyon gyanús az a pogány szélhámoskodás.

- Értem.

- Na. Hát én akkor is eszek még egy falatot!

Janka elegánsan, két ujjába csippent egy vékony disznósajt szeletet, élvezettel a szájába gyömöszöli, rágja, nyeli.

-Isteni! Majd meglátja. Direkt faluról hozattam. Tudja, hogy még láttam is azt a disznót, akiből ez készült? Fél füle volt, képzelje! És két haverjával napokra kiszökött valahogy az ólból. Úgy kellett felhajtani őket, mintha vadkanokat. Vicces kis történet, ugye?

Erőss úr kényszeríti az arcizmait egy mosolyra. Sose szerette a disznóhúst, de ettől a perctől örökre végzett vele.

                                       O

 - A szerencse, Julcsi asszony?

- Az hogy jön ide?

- Benne van a génjeinkben.

- És?

- A valószínűséggel kezdtük ezt a beszélgetést.

- Úgy van.

- És megállapítottuk, hogy a számunkra mágikusnak tűnő valóságokat nem lehet a nekünk valóan ismertnek vélt valóság törvényeit megalkotva megérteni.

- Nem emlékszem rá, hogy ilyesmit állapítottunk meg, de azért csak folytassa!

- A mi világunkban a véletlen az, aminek a bekövetkezése rendkívül valószínűtlen, mégis megtörténik.

- Ezt értem.

- Erre szoktuk azt mondani, hogy nincsenek véletlenek, mert minden, ami megtörténik, megokolható, tehát szükségszerű, vagyis nem véletlen.

- Kivéve, ha áramot lopnak a lépcsőházban.

- Úgy van.

- De ez se nem véletlen, se nem valószínű?

- Úgy van!

- Akkor annyira tényleg mégse vagyok hülye, hiába is sütnének tojást

a homlokomon, bár az azért elég furcsán mutatna, nem?  

- Az ön esze, mint Occam borotvája, szerkesztő asszony.

- Ezt viszont nem értem.

- Occam borotvája kimondja, ha valami túl bonyolult, akkor mindig a legegyszerűbb magyarázat lesz rá igaz.

- Ne már!

- De bizony.

- És ennek mi köze a szerencséhez?

- Az, hogy az embernek szerencséje van, szintén nem valószínű, noha lehet véletlen, sőt, csakis az lehet, ám ettől még nem lesz szükségszerű.

- Viszont benne van a génjeinkben?

- Benne bizony.

- Vagyis?

- Lényünk egy része a szerencse révén maga a mágia.

- Ez nem hülyeség?

- De. Józan ésszel csakis az. Viszont egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy tudat alatt mi magunk okozzuk mostanában a megmagyarázhatatlan áramkimaradásokat.

- Mármint mi lakók a lépcsőházban?

- Vagy csak egy lakó.

- De mért?

- Honnan tudjam, ha tudat alatt van?

- És hogy?

- Ugyanezt tudom kérdezni.

- Ez így nekem nagyon zűrzavaros, Kovács úr.

- Fussunk neki még egyszer?

- Telik a műsoridőnkből. Vagyis azt állítja, hogy van egy olyan, hogy

szerencse-gén?

-Nem én, hanem brit tudósok.

                                       O

 A MATEMATIKA MÁGIÁJA

 -Hát nekem olyan tuti, nincsen!- kacag fel a tévét nézve Izaura Baboséknál

„vendégségben”, amíg szegény Babos úr a Tokajiban sajnálja magát, mint akit a saját lakásából (is) száműztek. Kisbabos meg a lányra sandít. Ha nincs neki, akkor ennek mért örül annyira?

- Mármint szerencse géned?

- Mért, szerinted van?

- Neked mért ne lenne? Nekem nincsen.

- Nekem mért lenne?

- Mert te például szép vagy.

- Francot.

- Mért, szerinted nem vagy szép?

- Nem. Csak arcátlanul kacér vagyok  és baromira jól strichelek.

- Ne mondj már ilyet!

- Stricheltem.

- Mert tényleg abbahagytad?

- Nem hazudok.

- Na látod, hogy szerencsés vagy. Hogy a futtatód, vagy kicsodád hagyta.

- Testőröm.

- Akkor az.

- Mért ne hagyta volna, nem vagyok rabszolga.

- Mert szerencsés vagy.

- Persze. És neked mért is nincs szerencséd?

- Nézz rám!

- Megdumáltál.

- Különben is meghúztak.

- Az egyetemen?

- Ezeknek a hülyéknek fogalmuk sincs, mi az intuitív analízis.

- Mért, az mi?

- A matematika mágiája.

- És az mi?

- Nekem szerintem Kovács docival kéne konzultálnom. Szerintem ő megértene.

- Vagy az ufókkal, akik elrabolták.

- Izaura, mért nem figyelsz? Nem az ufók rabolták el, hanem az idegenek, akik az ufókban ülnek.

                                       o

  - A balszerencse is, hogyne!

- Úgy érti, hogy annak is van egy külön génje?

- Ó, nem, ez ugyanaz. Elvégre a balszerencse nem más, mint a szerencse

betöltődése a negatív erőtérben. Vagyis a balszerencse nem a szerencse hiánya. Ellenkezőleg, nincs testesebb és így kézzel jobban megfoghatóbb egy jó kis hétköznapi balszerencsénél. Vegyük azt példának, hogy…

- Nyerünk vagy nem nyerünk a lottón- vág közbe Julcsi.

- Annak, csókolom, a valószínűséghez van köze, mint igen kevéssé valószínű.

- Vagyis nem a szerencséhez?

- Ahhoz csak közvetve.

- Akkor mi köthető közvetlenül a szerencséhez?

- Nos, például az, hogy élünk.

- Hogy egyáltalán?

- Aztán, meg hogy meghaltunk.

- Az is szerencse?

- Úgy, mint elkerülhetetlen balszerencse. Mármost, ha ebből a szempontból nézzük például, hogy még a pestis is felütötte a fejét a lépcsőházunkban…

- Az is szerencse.

- Balszerencse.

- Aha. De várjon, doktor úr! A pestisnek van kiváltó oka, tehát valószínű.

- Ez igaz. Ám a pestis ezen felül még szakrális kór is, úgy mint dögvész, isten ostora, az égiek büntetése a bűnösök felett. Gondoljon bele, a pestisnek hányszor volt komoly esélye arra, hogy kiirtsa a Föld színéről az emberiséget! A penicillin felfedezéséig.

- Viszont tök szerencsénk volt, hogy…

- Vagy balszerencsénk, ugye.

- Maga szerint tehát jobb lenne, ha nem is élne ember a Földön?

- Honnan tudjam, amíg egy is van?

Julcsi elképedten bámul az önelégülten vigyorgó férfira. Nála csak Té úr somolyog vásottabban, és bólogat nagyokat, amíg észre nem veszi, hogy Molyirtó Mosolyú Mónika, meg Hanga kisasszony meg őt bámulják, nem értve, az ügyvezető igazgató úr minek örül annyira. Végre Julcsi nevet fel.

- Kovács úr, maga folyton viccel. Ugye?

- Persze. Viszket az agyam, tudja. És ha már így szóba hozta, elmondjam, mi a köze a viccnek a szerencséhez?

- Ne!

- Mért ne?

- Mert lejárt a műsoridőnk, hála isten. Ez szerencse vagy balszerencse?

- A negatív erőtérben?

                                                o

 CSAK EGY KIS MANUFAKTÚRA

 Almáék eddig visszafogott intellektuális élvezettel hallgatták Kovács doci agyviszketését. Alma különösen sajnálja, hogy vége az X-TRAKTÁK-nak,

mert nincs több lehetőség az időhúzásra. János és Feri is így vannak ezzel.

Viola szerencsére moziba ment Boglárkával, nem kell végignéznie a várhatóan kínos jelenetet. Főmérnök Béla látogatását. Aki egyre növekvő türelmetlenséggel vág jó pofát ahhoz, hogy réti ember az X-TRAKTÁK adását a haldokló ágyán se hagyja ki, de talán az űrcsótányok vagy a csízek földi inváziója is félbemarad arra a negyven percre, mivel a Rét és a Réti Füzetek az egyetlen hely és médium, ahol egyáltalán említésre kerülnek, és ez nem lebecsülendő.

No de egyszer minden jónak, így az X-TRAKTÁKNAK is vége lesz.

Főmérnök Béla tehát rögtön támad, és mivel szükség van rá, újra elmagyarázza, mit is kér a Sámán Projekt tulajdonosaitól. A helyzet komolyságát az mutatja, hogy még ki se nyitotta a literes üveg pálinkát, amit ajándékba hozott, és amiből ihat, ha netán mással nem kínálnák.

- Na, gyerekek, akkor világos a dolog?

- Nekem egyáltalán nem az-  vágja rá rögtön mogorván Feri.

- Rendben. Melyik részét nem érted, Ferikém?

- Az elejétől.

- János, te? Lányok?

- Ismételjük át megint egyszer- javasolja Jutka.

- Örömmel. Tehát. Az egésznek nincs különösebb jelentősége.

- Akkor mért kell csinálnunk?

- Azért, Alma drága, hogy megfeleljünk a formaságoknak.

- És azért hoztál fel és tolsz az orrunk alá egy tucat számlát- érdeklődik Vérfarkas János, még mindig mosolyogva, de már nagyon hitetlenkedve.

- Kérlek, Janikám, nem én hívtam ki magukra a NAV-ot, azt elhiheted.

- Ezt elhiszem.

- Na. Ezeket kéne a szignálnotok ezekre a számlákra, mint megrendelő.

- Írjunk alá neked majdnem százmillió forintról?! – Vágási Druida Ferenc hangja még halk, de a hangsúlya már üvölt.

- Nem nekem, öregem, hanem a Parkerdőnek, mint kivitelező.

- De mi nem rendeltünk meg tőled semmit, Béla.

- Alma drága, készen van az út, áll a szentéj, benne a Ladátok, a turistaházat már csak ki kell takarítani, hogy a raktárházból odaszállíttathassam a bútorokat. Ja, és majd a bútorszámlát is hozom. Négymillió forint lesz, kerekítve mondom.

- Azt se rendeltük meg.

- De. Megrendeltétek.

- Mutasd a megállapodást, öregem!

- János, János. Szóban. Mint azt barátok közt szokás.

- De én egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy a barátunk vagy, ha hirtelen ki akarsz fizettetni velünk százmilliót!

- Nincs is annyi pénzünk- sóhajt Alma.

- De nem kell kifizetni!- Béla már csaknem üvölt ekkora értetlenségtől.

- Nem?

- Másfél órája ezt magyarázom!

- De hogy nem?

- Úgy, hogy nem.

- De akkor mért kell a számla?

- Ez ebben az okosság.

- Ne bazmeg! Mi ebben az okosság?

- Az, Ferenc, hogy a munkát elvégeztük, amit és akit kellett, azt kifizettük.

- Vagyis mindent elvégeztettél a saját embereiddel, mármint a parkerdő munkásaival, és leszámláztad a saját KFT-édnek. Jól mondom?

- Körülbelül jól, János.

- És ha erre rájön Erőss úr, te minimum ki leszek rúgva, és talán mész a börtönbe. Jól látom ezt is?

- Nem.

- Akkor mi a pálya?

- Nézzétek, nem szeretnék keménykedni.

- Csak rajta- nógatja őt Jutka.

- Ha nem vagytok megrendelők, akkor az egész projekt a parkerdőé, vagyis a Sámán központ tokkal-vonóval a ZRT tulajdona.

- Vagyis?

- Felőlem ott is hagyhatjátok ezt a Ladát, vagy vigyétek a francba.

- Ez zsarolás.

- Ugyan már, Jani.

- Akkor se fogok számlagyárat nyitni a lakásomban!

- Ez? Csak egy kis üzemecske. Manufaktúra, Alma drága.

- És ne drágámozzon engem, jó?

- Jó. Iszunk egy kis pálinkát végre, vagy magyarázzam el a helyzetet még egyszer?

                                       o

 ELJÖN ÉRTEM A PATKÁNYKIRÁLY!

 Kertai úr még huhogni se mer rémületében. Itt valami végzetes félreértés esete forog fenn, kérem szépen! Nem ő a beteg! Nem neki kéne egy fehér csempével burkolt helyiségben feküdnie, ahol az egyik fal tükör, ami mögött nyilván a megfigyelők ülnek. Köszöni szépen, ő jól van!

De ezeknek hiába pofázik, hőbörög, könyörög. Ezeknek a védőruhás,

egészségügyi alkalmazottnak álcázott ügynököknek. Hát ő ilyet még csak a tévében látott, amikor valami rafinált vírus legyilkolta fél Amerikát, amire a főhős és a szöszi doktornő rájöttek, hogy.

Aljassággal szarták tele a palacsintát!

Arra!

Szóval az a kettő öltönyös behozta a Kertait, akik érte mentek a lakásra.

És akkor vért vettek tőle. Vizeletet. Aztán már maszkban megkérték, hogy vetkőzzék le anyaszült meztelenre. Gumikesztyűben végignyomkodták, tapogatták, hümmögtek és kummogtak.

Aztán az egyik azt mondta, hogy nyugodjon meg, és kapott egy intravénás injekciót, amitől fél percen belül úgy aludt el, mint aki többé fel se ébred.

Na és azóta meg senki nem szól hozzá egy szót se.

Lehet, hogy ezek rájöttek, hogy ő már nem Kertai többé, hanem a halál angyala?

Aki tízezer voltban fürdik?

A Patkánykirály, avagy a Gonosz földi helytartója?

Uhu?

De ha tudjátok, még mit akartok? Meneküljetek, bolondok, rettenetes színem elől! Mert megmutatom én nektek az én orcámat, és már a látványomtól

szörnyen halált haltok!

Vagy megint egy hatalmas átverés az egész?

Igen, mély mesterséges álmából ébredezvén homályos emlékképek villantak elé. Hogy volt már földöntúli hatalom a kezében. Nem is olyan régen. Hogy ő, a nagy Kertai űrlényekkel cimborált.

Engedjetek ki! – üvölt hát fel. Lemászik az ágyról. Valaki egy kórházi hálóinget adott rá. Kicsi rá, alul minden kilóg, lecsüng, de mért törődne vele. A tükörfalhoz megy, megpróbál átlátni rajta.

Nem lát semmit, csak magát, a szemeit és a homlokát, ahogy az orrát a hideg üveghez nyomja.

Eljön értem a Patkánykirály, bolondok!

Meneküljetek, amíg nem késő!

De mért is figyelmeztetné ezeket? Kik ők? Akik elrabolták! Tehát megérdemlik a halált. Kertai úr, elfordul, visszamegy az ágyhoz, lefekszik. Szükségtelen magyarázkodni, könyörögni. Ha így alakult, végre kialussza magát.