#egymásnak

[sorrykaaa]

-Ez már vajon egy új fejezet vagy csak a bevezető?

[ettadunham]

Van fiókod a TV Tropes-on?

Nincs, csak passzív felhasználó vagyok, nem is merek belenyúlni abba a méhkasba. 😂

[the-fool-who-loves]

Nehéz lemondani valakiről, amikor azt hitted ő lesz a mindened, hogy mindig ott lesztek egymásnak bármi legyen is. De még nehezebb amikor, csak te érzel így…

[stickalittle]

Szóval kész lettem a programmal, ma adtam át.

Az egész azzal kezdődött, hogy amikor még fejlesztő voltam egy cégnél, eladtunk egy "készlet" programot. Még DOS alatt futott, Clipperben íródott. És a mai napig használták egy építőipari cégnél DOS emulátorban. Ezer éve kiléptem a cégtől, de évről évre maszekban engem hívtak, hogy csináljak nekik évzárást a programból, és nyissam meg nekik a következő évet. Ilyenkor kicsit kellett toszogatni dBase-ben az adatbázisokat, tisztítani belőlük, ilyesmi. Aztán szólt a főkönyvelő, hogy ő most őszintén megmondja, kellene nekik ez a program Windows alá is, és bevallja, hogy pont ilyet hiába keresett a neten, nem talált. Ugyanis ez nem egy egyszerű raktárnyilvántartás, hanem főkönyvi szemléletű készletnyilvántartás, amiben anyagokat, egyéb anyagokat (munkaruhákat, szerszámokat, stb.) lehet nyilvántartani, és a raktári mozgást könyveli főkönyvi tartozik-követel számlapárokra, meg a dolgozón, munkahelyen, munkaszámon nyilvántartja, hogy egy-egy munkahelyen mennyi homokot, téglát, faszom tudja mit építettek be, meg a melóson mennyi harapófogó van, stb. Na, elég az hozzá, hogy ilyet nem talált a főkönyvelő, és megbízott, hogy ugyan már, írjam már meg nekik Windows alá ezt a programot. Mondtam neki egy félszemmel látható összeget, és azt mondta rá, hogy oké. (Ha tudtam volna, hogy mennyit fogok vele szopni, két szemmel látható összeget mondtam volna, na, de már mindegy.) Kész lett.

Mivel az eredeti program Clipperben íródott, ami DBF állományokat kezelt, gondoltam, hogy nem teszem én ezt át adatbáziskezelőbe, használjuk tovább az állományokat, leprogramozom én ezt így, hát mi a szar ez nekem? Na, fogtam a C++-t, és komplettem leprogramoztam a dBase adatbáziskezelő minden funkcióját egy osztályba. Rekord felvétele, módosítása, törlése, Pack, Zap, lock, unlock, indexállomány kezelés, szóval programoztam egy komplett adatbáziskezelőt.

Szoptam vele rendesen, de gyors lett, az biztos, mint a picsa. Egy alsókategóriás gépen ötezer rekordból álló index újraépítésnél rányomok a gombra, hogy kezdje, és abban a pillanatban pittyen, hogy kész. Gyakorlatilag egy másodperc alatt, amire a Clipperben vártam fél percet. Aztán programoztam hozzá saját EDIT-ablakkezelő osztályt, ami paramétertől függően kezeli, hogy milyen adat adható meg benne, dátum, idő, betű, szám (x tizedessel) és milyen hosszban fogadjon el karaktereket.

Aztán programoztam hozzá egy állománykezelő osztályt, így nem kell minden törzsállománynak megírni a saját ablakkezelőjét, hanem ez a felparaméterezés után mindent megcsinál az állománnyal kapcsolatban, bekéri az adatokat, módosítja, törli, bármelyik mező szerint rendezi, keres az állományban, nyomtat belőle, és az állományok együttműködve más állományokkal (ha nyitva van az ablakuk), adatokat adhatnak át egymásnak.

Aztán programoztam egy saját nyomtatás osztályt, ami mindent elvégez, ami nyomtatás, nyomtatandó kezdő-végző lap megadása, intervallumok közötti nyomtatás, kiválaszthatod, hogy nyomtatóra, képernyőre, fájlba nyomtasson, az állomány melyik mezői kerüljenek nyomtatásra, legyen-e összegsor, stb, szóval tud mindent, ami állománynyomtatás.

De baszki, ezt így megírni munka mellett, hogy csak néha hétvégén meg meló után tudtam csinálni egy évembe telt. Sok volt. Szopás volt. Kész lett. És mivel C-C++ az egész, a komplett adatbáziskezelővel együtt egy EXE-be fordítva 296 KB. Na, egy kibaszott évem ráment. És gyakorlatilag ez most azt jelenti, hogy az osztályok megvannak, és minden paraméterezhető, most már bármilyen nyilvántartó programot meg tudnék írni kb. egy hét alatt, ha kell. Most pukkantok egy pezsgőt. Nem nyomaszt ez többé, tudok mást csinálni helyette. Baszki, hát ez kibaszott jó!

[mszrsnkltt]

Nem magát a személyt nehéz elengedni.. hanem a jövőt, amit elképzeltetek, és megígértetek egymásnak.

[udv-wilson]

Ferike

-- így hívja néni a nemrég meghalt férjét, az egykori egyetemi tanárt, valahol egy I. kerületi örökpanorámás társasház harmadik emeletén.

A negyediken van a munkahely, ahol dolgozom, alattunk a budai polgárság krémje, ahol 8-tól 5-ig ezen polgárság része lehetek munkaidőben.

A néni törékeny, alacsony, izléséses szőkére festett hajjal, papírvékony, de éppencsak ráncos bőrrel. Nyolcvan éves, egykori történelemtanárnő. Minden ízében kellemes, idős nő.

Először csak köszöntünk egymásnak, aztán amikor reggelente szinte egyidőben érkezünk a gondozónőjével, aki a bevásárlását intézi, sokszor összefutottunk, és ezek a találkozások egyre szélesebb mosolyt szültek az arcunkra.

A köszönésekből hogy-tetszik-lenni? vált, majd jaj-de-örülök-hogy látom! lett.

Kapcsolatunk fordulópontja talán akkor jött el, amikor egy óriási pálmát kellett a terasza egyik részéről a másikra elvinni. Akkor egy kollégámmal segítettem. A kollégám lelépett, én ott maradtam, mert nem nézhettem, hogy a kiszóródott virágföld a patyolattiszta lakásban maradjon, és összesöpörtem.

A néni azóta szinte minden héten jár föl hozzánk, hol egy csavart kell meghúzni nála, hol a hűtő magasan levő konnektorját kell kihúzni a leolvasztáshoz.

A héten kétszer is volt fönt a néni az irodában, ilyenkor mindig nagyon szabadkozik, hogy már megint zavar, de hát, ugye, egyedül él, Ferike, az egykori egyetemi tanár férj, aki ezeket a dolgokat intézte, nincs már -- mondja kényszeredetten, de nem panaszként, csak magyarázatként.

Az első esetben nem működött a vonalas telefon.

Amikor beérkezem a lakásba, mindig megfutjuk a köreinket a cipővel és azzal, hogy megkérdem, bemehetek-e, illetve elmaradhatatlan a helykínálás is. A cipő mindig marad, és mindig bemehetek a lakás különféle helyeire és helyet sem foglalok.

A telefon süket volt. Tárcsahang (mondhatni, nyomógombhang) volt, de vonal nem volt, így kerítettünk gyorsan egy másik telefont, de az is hasonló hibát mutatott, tehát vélhetően nem a telefonnal van a baj. Újraindítottam a routert, lett vonal és boldogság is. De hát, ha már ott vagyok - kérdi - nem hívnám-e fel a Vízműveket, mert azért szeretett volna telefonálni, mert a vízóraállást be akarja jelenteni, és hát ezt is Ferike, az egykori egyetemi tanár intézte, de ő már, ugye, nincsen és ő még - mondja a néni - főzni sem tud szégyen ide, szégyen oda, ugyanis mindig Ferike főzött, közben meccset nézett, ő gondoskodott mindenről, csak hát, ugye, már Ferike nincs és el van veszve sok dologban, mondja.

Felhívtam a Vízműveket, kiderült, nem most van diktálási időszak, elmagyaráztam mit, hogyan kell, váltottunk néhány kellemes és udvarias, de egyre inkább mélyebb mondatot, és mentünk a dolgainkra.

A második alkalommal a héten a tévével volt baj: nem volt adás.

Lementem a nénihez, megfutottuk a köreinket, cipő, helykínálás, egyebek.

A néni odahordott minden, a lakásban fellelhető távirányítót. Ezeket szépen kiválogattuk, melyik tartozik ide, melyik nem, nézem a készüléket, bekapcsolom, van adás. Kikapcsolom-bekapcsolom, van adás. Megint, megint és újra. Nyugtázzuk, hogy valószínűleg csak összekeveredett valami valahol, és nem akarom észrevenni, hogy minden jól működött, csak összezavarodott a néni. Telik az idő.

Tudja - mondja az asszony - Ferike intézte ezt, csak ő most már nincs, ő az egyetemen volt tanár -- teszi hozzá. Képzelje - folytatja - a szekrényében most találtunk egy nagy táskát, tele filmekkel, de azok Ferike szobjában vannak, nem is nagyon megyek oda be, de hát az unokák, ha jönnek, ott alszanak, ott néznek tévét, és ha már itt vagyok, megkérhet-e, hogy azt is nézzem meg?

Bemegyünk a kisszobába (Bemehetek? Temészetesen.), ott egy tévé és egy videomagnó. Mutatja a néni, hogy látom-e, hogy mennyi filmet találtak abban a táskában, ami Ferike szekrényében volt, aki az egyetemen volt tanár -- és mutat a polcnyi vhs kazettákra. Nem is tudta, hogy vannak ezek, és az unokák most megnézetik vele mindegyiket, ki fogják kérdezni -- hallgatom a nénit.

Teszek-veszek, dugom össze a kábeleket, kapcsolom a tévét, bejön az M1, helyben vagyunk, van adás.

Kipróbáljuk a videómagnót is? - kérdezte a néni. Hát hogyne, és kicserélem a kábeleket. - Mutassam meg, hogy kell kezelni, vagy tetszik tudni? - Hát, ha nem nagy teher... Mutatom, mondom, többször, és újra és megintcsak. Ezt meg kell nyomni, ezzel állítjuk le, ezzel indítjuk el, satöbb.

Beteszünk egy kiválasztott kazettát, ami ott volt a videó mellett, amit alighanem az egyik ottalvó unoka nézett.

Nyolcvanas évek legvégén- kilencvenes évek legelején vagyunk abban a pár pillanatban. A helyszín egy házasságkötő terem. A névtelen operatőrünk követi a az ifjú párt és a kedves egybegyűlteket.

A néni némán áll mellettem, csak mutogat, az egyik ember ő lehet negyvenévesen, két fejjel magasabban, a másik Ferike, az egyetemi tanár, jovális, szemüveges, középkorú, jó kiállású ember aki az egyetemen tanított, de ő, ugye, már nincs.

A néni megnémult, dől a könnye.

Ömlik, záporozik ebből a kicsi, törékeny, egykori történelemtanárnőből a könny, itt a polgári milliőben valahol az első kerület örökpanorámás, budai hegyekre néző társasház harmadik emeletén.

Gyorsan kikapcsolom a videót, rendezgetem még az elemeket, a néni zokog, rázkódik a sírástól, próbálom egy barátságosan, de nem tolakodóan az együttérzésemet kifejezni azzal, hogy távolról a vállára teszem a kezemet.

Elmegyek, elköszönök.

Zárnám az ajtót kívülről, de a könnytenger között kiszól a néni:

arra kérem, nagyon szeresse a feleségét!

Az ajtó becsukódik, magára maradt a néni Ferikével, az emlékekel és ezzel a feloldhatatlan, megérthetetlen idő múlásával.

[csakszavak]

A távolság néha igenis jót tesz. Mert az emberek észreveszik, mennyire fontosak egymásnak valójában…

[szofisblog]

Lehet a sors akarja ezt így hogy most még ne legyen semmi hogy kicsit találjuk meg magunkat… és hiszem azt ha két ember tényleg egymásnak van teremtve és tényleg egymáshoz passzolnak akkor az a kurva élet és a kurva Sors biztosan ad nekik majd a legváratlanabb pillanatban egy esélyt arra hogy igazán szeressék egymást.

[nemzetikonyvtar]

Ady vagy Léda?

[turisz]

még hogy a németek nem buzik mi??? Akkor minek mondják egésznap egymásnak hogy halo we gays?m??m

[stegal]

Megmaradtunk egymásnak, valószínűleg könnyebb egy ilyen dögöt szeretni, mint nem..

És a kölök is szép, bár még néha ő is harap .🤣

[vaduljmegfele]

Szex előtt egymásnak segítve veszitek le a ruhákat.

Szex után csak magadat öltözteted fel.

A tanulság a történetben,hogy senki nem fog segíteni,miután megbasztak.

[ajtostolahazba]

Jövőre Veled, ugyanitt...

Tegnap találkoztunk. 28 éve szerettünk egymásba, hittük, hogy majd egyszer mi együtt leszünk, mert ennek így kell lennie, mert két ilyen egyforma ember egymásnak van rendelve. aztán egy véget nem érő saga után mindketten jártuk a magunk útját, elváltunk az épp aktuális felségünktől/férjünktől, rosszul időzítettünk, elköltöztünk egymástól távol..de valahogy mindig ott volt bennünk a gyermeki hit, hogy eljön a mi időnk, sokszor vicceltük el, hogy egy koedukált idősotthonban fogjuk majd egymás kezét és beszélünk arról, milyen jó is volt a szex, amikor még tudtunk mozogni...:)) Fotók oda-vissza, gyerekek, unokák, örömök, gyász, egy-egy részeg éjszakán titkos telefonok, amikor ugyanazzal az érzéssel tudtuk mondani a másiknak, hogy szeretlek, mint régen. És el is hittük. 6 éve találkoztunk, akkor töltöttünk együtt pár órát, de a rendszeres beszélgetések megmaradtak. És eljött a tegnap... Megöregedtünk, de senkit nem érdekeltek a hason azóta keletkezett hurkák, a megőszült szakáll, mely alól ugyanaz a mosoly villant ki, a gondokban elmélyült ráncok, a rövidlátás vicces tünetei... Így volt ez mindig: félszavakból is tudtuk mire gondol a másik, ültek a poénok, a régiek is, amiket csak mi tudtunk, be se fejeztük a mondatot, a másik már tudta mi lesz a vége. És nevettünk rengeteget. Boldognak és elégedettnek kéne lennem, hogy tudom, valahol valaki szeret, tényleg, aki keresztül autózza a fél országot pár együtt töltött óra kedvéért, ami most hajnalig tartó beszélgetést jelentett, hol mélyen, hol viccelődve, keveset rágódva múlton és jövőn, de nem feszengve, csak úgy, mint régen... de volt ott valami, amit azelőtt sosem láttam: csak kétszer-háromszor vettem észre, valami idegen... szomorúság? Sosem éreztem ilyen erősen az idő múlását, sosem rémített meg ennyire még, hogy tudom nincs már előttem annyi, mint mögöttem. Büszke vagyok arra, aki lettem. Még ha el is tűnt a számból az az émelyítően édes íz: a reményé, tudom, hogy az út, amit választottam, még ha magányos is, szabadabb, mint bármi! Önkéntelenül is hátrébb léptem, sokkal bölcsebben néztem pár pillanatig ezt a két embert, akik ma már tudják, hogy elszalasztották életük nagy lehetőségét. És így már el tudom engedni. Dolgunk volt egymással, van is, lesz is. Mindig szeretni fogom, de ez a börtön az ő élete, az ő választása. Én a helyemen vagyok. Szabadon.

[angelofghetto]

mesterséges amortizáció (1. rész)

Az első tanórán elmagyarázták nekünk, hogy is van ez: a divat mesterséges amortizáció. Régen a lányokat alapból varrni tanították, ők készítették a család ruhatárát, ami azt jelentette, hogy volt egy váltás hétköznapi, amit addig hordtak, amíg meg lehetett foltozni, amíg le nem szakadt róluk, meg volt egy ünneplő, amit gondosan kíméltek, abban jártak templomba, esküvőre, keresztelőre, temetésre. Mindenre nagyon vigyáztak, mert kézzel, fáradtságos munkával készültek a darabok, a lányok nagy korukig szőtték, varrták, hímezték a kelengyét, nagy becsben tartották a generációkon át örökölt darabokat is, a nagyik, a dédik, szépanyák keze munkáit, az ősi hímzéseknek akkor még mindenki ismerte a jelentését: védelmeztek, szerencsét hoztak.

A konfekció valahol ott kezdődött, hogy a piacokon, a vásárokban elkezdtek mondjuk férfi ingeket árulni, olyasmit, ami hamar kopik, szakad. Kínáltak kicsit, nagyot, és az vette meg, akire jó volt. A divat lecsorgott az uraságok pompájából amolyan végletekig lebutított változatban, próbálták utánozni a szűkös eszközeikkel a népek. Szétvált a praktikum és a flanc, a ruha "tette" az embert. Faterom mesélte, hogy az ő gyerekkorában még szakmánként öltöztek, odahaza is mást hordott a kovács, a pék, a földműves, a deák. Kicsit talán ebből maradt vissza, amit az amcsi filmekben látni, hogy a nővér nem a kórházban öltözik át műszak előtt, hanem nővérruhában megy be dolgozni.

A varrógép feltalálásával mindez felgyorsult. Az ipari forradalom beszipkázta a női munkaerőt, a divatból ipar lett, híresen nyomorult női (és gyerek) bérekért. Az uraságok még mindig tarthattak saját varrónőt, szabót, mint ahogy házi zeneszerzőt, vagy magán-testőrséget.

A természetes pamut, gyapjú, selyem, len egy idő után már nem tudta fedezni a felhabosított keresletet, a szintetikus alapanyagok megjelenésével elszabadult a pokol. Már nem száz-kétszáz évenként alakult a divat, hanem évtizedenként tört be valami egészen más, hogy a tömegeknek el kelljen dobni a teljes ruhatárukat, hizlalva ezzel azokat a tőkéseket, akik a nyomott bérek, a hosszú munkaidő, a mostoha körülmények és kizsákmányolás profitját fölözték le. De még több profit kellett, már évenként, sőt szezononként új kollekció jött ki, ha szabásban nem is, de legalább színekben, hogy érezze szarul magát az, aki a tavalyit hordja. És itt jött el a fast fashion, de erről később.

Végül kitalálták azt, amit én kifordított reklámnak nevezek. Korábban fizettek azért hogy valaki reklámozzon valamit, egy céget, egy márkát. Valaki zseniálisan kitalálta, hogy mi fizessünk azért, hogy reklámozhatunk, és megjelentek először kicsiben, majd egyre nagyobb méretben a márkák feliratai, hogy kihasználják a népeknek azt a gyarlóságát, hogy (némi extraprofit fejében) azzal hencegjenek egymásnak, mit engedhetnek meg maguknak, lássa ország-világ. És innentől megjelent a hamisítás.

Ha fogalmat akarunk alkotni arról, mennyire megbecsült ez a szakma, gondoljunk Nemecsek papára, aki fillérenként varrja össze az ablak mellett a család szerény megélhetését, vagy gondoljunk a Csak szex és más semmi mozira, ahogy Csányi Sándor figurája ráripakodik a kollégára (aki épp a nadrágját gombostűzi), mint egy kutyára. Vagy jussanak eszünkbe az amcsi filmek: ha valami büdös nagy nyomort akarnak ábrázolni, akkor egy raktárépületet mutatnak, benne mexikói, Puerto Rico-i, vagy ázsiai bevándorlók (főleg nők) görnyednek a varrógépek fölött, a földön patkányok szaladgálnak, és néha bandák lövöldöznek egymásra.

Az emberek túlnyomó többségének halvány elképzelése sincs arról, mi munka van egy elkészült darab mögött, és hogy nem kell távol-keleti gyermekmunkásokig elmenni, ha pofátlan kizsákmányolást akarunk látni, lehet hogy pár utcányira van egy varroda, ahol varrónők sokasága még a tanárok és ápolónők bérénél is jóval kevesebbért rongálja a gerincét, a látását, a hallását lepukkant varrodákban. Legfeljebb mifelénk nem patkányok, hanem csótányok szaladgálnak.

(vége az első résznek)

[kocsmahercegno]

Segítenünk kéne egymásnak, de ehelyett csak még több fájdalmat okozunk

Párkapcsolat

@kocsmahercegno

[sztivan]

szóval úgy kezdték a gyerekeink a vasárnapot, hogy egymásnak adogatták a játékaikat meglepetésként, mert gyereknapon meg kell ajándékozni a gyerekeket

aztán mivel nekem meg születésnapom is volt, űbercukin jöttek azzal ebéd után iszonyúan rejtélyes arccal, hogy "most maradj bent a szobában, és nem áruljuk el, hogy van-e epres torta"

(volt!)