#bántalmazó állam

[bagdyernoke]

Telex: A kegyelmi ügy körüli botrány nem erkölcsi ügy volt a NER szempontjából, hanem pech

Az Óz, a nagy varázslóban a szárnyas majmok azok a lények, akik minden gondolkodás nélkül tovább ismétlik a hallott hazugságokat. Ez a bántalmazó kapcsolatok egyik jellegzetes vonása, hogy a kifelé jó képet mutató bántalmazó kikészíti az áldozatot, aki már nyugtalan, hisztérikus és szorongó, tehát a külvilág számára furán viselkedik, ezért a bántalmazót még sajnálni is fogják amiatt, hogy egy ilyen szerencsétlen emberrel kell élnie. A narratívát legtöbbször a bántalmazó uralja, neki van hozzá ereje, motivációja és érzéke. Ekkor a szárnyas majmok még ferdébb szemmel nézik a bántalmazottat, aki így egyre mélyebbre keveredik egy nagyon magányos és kiszolgáltatott helyzetbe. Ez Magyarországon mindennapos dolog, megtörténik bárkivel, megtörténhet önnel, velem.

[hicapacity]

Elítélték a hajléktalanokat rugdosó, alázó mohácsi rendőröket Ezt olvasd /NAP kommentje/: A 2012. évben regisztrált 472 236 bűncselekményből 636 volt rendőr által elkövetett bűncselekmény. Ez jelentős, 44,6%-os csökkenést jelent az előző évi 1149-hez képest. Frisebbet nem találtam   A probléma persze nem a rendőrök szintjén kezdődik el, hanem például már a gyereknevelésnél, legyen az családi, vagy bölcsödei / óvodai / iskolai minta, és például a felnőttek egymáshoz való hozzáállásánál.

 A gyereknevelésnél:

Milyen viszonyt alakítunk a gyerekben az autoriter pozícióval kapcsolatban? (hogyan bánsz a gyerekeddel, mint szülő?) Milyen eszközöket adunk a gyerek kezébe ahhoz, hogy normális keretek között élhesse az életét? (avagy mit kezdjen az életével?) Milyen megküzdési technikákra tesz szer a gyerek, ha krízisbe kerül? A bántalmazott emberek hajléktalanok voltak, akik nyilvánvalóan nem tudnak megküzdeni az előttük álló nehézségekkel.

 A felnőttek szintjén:

 Dühítő, hogy a hajléktalanokat egyesek nem veszik emberszámba. A hajléktalan ember is ember! Viszont itt is tudunk egy szinttel beljebb tekinteni, és emögött az attitűd mögött a lefelé rúgás, felfelé nyalás gondolatvilága állhat. Bizonyos emberek azokat nem veszik emberszámba, akik a vélt, vagy valós társadalmi / pozícionális ranglétrán alattuk / mögöttük vannak. Viszont akinek meg hatalma van, afelé meg túlzottan behódoló magatartással viseltetnek. A probléma gyökere errefelé lehet. Lefelé rúgunk, felfelé nyalunk, és közben csak a saját boldogságukra gondolunk. Mindannyian emberek vagyunk. Én például most az aranyszabályt próbálom szem előtt tartani, és azt a bántalmazó rendőrökkel és a ravasz-részlegesen empatikus ügyvéddel szemben felhasználni, és nem bántani őket sem verbálisan, sem sehogy, és megbocsátó lenni velük szemben.  ..ami kibaszottul nehéz, mert ezt mégis HOGY A F@SZBA GONDOLTÁTOK, TISZTELT EX-RENDŐRÖK ÉS TE, TISZTELT ÜGYDVÉD? Kib@szottul dühös vagyok.

Hogy a védőügyvédnek nem lesz rosszul attól, amit mond. Hogy nem köpi le magát szemből. Ha a védőügyvéd anyukája feküdne az úton és így járnak el az anyukájával, ugyanezeket mondaná? Találtunk olyan embert az út szélén, maga alá vizelve, hogy először részegnek tűnt, még a kihívott ügyelet is első pillantásra ezen a véleményen volt. Később kiderült, hogy nem volt részeg és egy kisebb agyérgörcsöt kapott, eszméletlenül fekvő, idősebb, családdal, házzal rendelkező úriember volt, akit sokan ott hagytak az úton és ezért volt koszos is. Végül pár hét kórház után hazakerült. Jó ítélet született, ki kellett rúgni a kettő rendőrt és a többiek után nyomozást kezdeni. Rendőrök elfelejtik, hogy nem a törvényt kell védeniük, vagy szolgálniuk, hanem az embereket. Nem az állam fizeti őket, hanem mi Magyarország lakói, mi alkalmazzuk őket, hogy ne nekünk erővel fellépni a veszély, vagy igazságtalanság ellen. A törvény iránymutató. A kiadott utasítások nem írják felül az alapvető emberi jogokat, így az egyenlő bánásmód jogát sem. ,,Mit tennék, ha én, vagy családtagom lenne olyan helyzetben, mint akivel eljárok?" Ezt a kérdést kellene feltenni minden rendőrnek, aki nem életveszélyben van, vagy életet kell mentenie.

[nemzetinet]

Macron végzetes keringője

A francia elnök ripacskodó stílusával súlyos csalódást okozott a választóinak.

Emmanuel Macron az élő példája annak, hogy a kommunikációra építő európai politikák előbb vagy utóbb csődöt mondanak. Ennél is nagyobb gond, hogy a francia elnök és a hozzá hasonló politikusok – akik egy náluk nagyobb hatalom kijáróembereinek tűnnek – visszafordíthatatlan károkat okoznak Euró­pának. Menesztésük, lelépésük után már-már helyrehozhatatlan a kár, azaz a fogyasztásba beleszédített európai kisember késői ébredése: ismét átvertek egy újszerűnek tűnő választási kommunikációval.

Immár másfél éve annak, hogy a jelenlegi francia államfő egy különösen agresszív kampánnyal győzött. Az ő sikeréért hajtó tévécsatornákban fel sem merült a kérdés: honnan volt ennyi pénze a kampányához e párt nélküli, kívülről jött „szakembernek”?

Ahogy Tria­nonról, úgy arról sem illett beszélni Párizsban – pedig bányászlámpafény lenne az európai akna sötétjében –, hogy a nyuszikalapból elővarázsolt elnökjelölt már 27 évesen az Általános Pénzügyi Felügyelőség tagja volt, majd befektetési bankár a Rothschild & Cie Banque pénzintézetnél. A Ragadozók a hatalomban című könyv szerzője, Monique Pincon-Charlot szociológus szerint a választóknak fogalmuk sem lehet, hogy mely bank és hány milliárdos nyúlt a zsebébe egy ilyen „szakember��� révbe juttatásához. Ez a legféltettebb tabu a Szajna-parton.

Az a módszer, amellyel a közvéleményt megdolgozó média és a jogásztársadalom egy szűk rétege eltakarította a macroni diadalútból a rátermettebb Francois Fillont, egy közép-amerikai banánköztársaság színvonalára alacsonyította a francia belpolitikát. Michel Onfray filozófus szerint a választási mesterkedés célja az volt, hogy az új jelölt az ördögnek lepingált „szélsőjobboldali” politikusnővel kerüljön szemtől szembe a második fordulóban, ahol a gazdasági statisztikákkal való zsonglőrködése elég a fölényes győzelméhez.

Pedig azzal, hogy „túllépett a mai kocsmán”, azaz a neoliberális gazdaságpolitikát évtizedek óta kiszolgáló, a hatalomból lassan kiutált pártokon, Macron az ellenfelét igazolta. A Nemzeti Front elnökjelöltje az UMPS-tömböt jelölte meg leváltandó párttömbként, amely a centrista jobboldal (UMP) és a centrista baloldal (PS) rövidítésének szellemes összevonása. (Azóta mindhárom vesztes párt megváltoztatta a nevét. Nomen est omen.)

A balról és jobbról gondosan összeverbuvált Macron-kormánycsapat gyors felállása csak látszatra meglepő. Már növendékként ismerték egymást az országos közigazgatási főiskola padjaiból, és az istálló melege tartja össze őket, attól függetlenül, hogy melyik párt környékén keresték az érvényesülést. E belterjes társaság pragmatikus hatalomgyakorló, mint a kommunisták második nemzedéke, az ideológiát csak trójai falónak használják egyéni céljaik kiteljesedésére.

Macron azonban nem állt meg a francia határon, nemcsak azért, mert az nem létezik, hanem mert a megbízói tervét magában misszióvá átszédítve máshol is terjesztené. Erre a megrendült Angela Merkel végnapjai­ban szerencsés alkalma adódik – egyelőre szavakban, fenyegetésekben.

Leegyszerűsítő szlogenjei egyikével sulykolja, hogy ő a progresszió táborának az élharcosa, és fő ellensége a nacio­nalizmus, a populizmus, a lepra, amely egyre nő Európában. Macron küldetése kettős: egyrészt eltakarítani az utolsó akadályokat a multikultis felső tízezer kénye-kedve útjából, másrészt a felszabadító (emancipáció) ideológia érvényesülése elől. E kettő kéz a kézben jár. Ez utóbbi az atlanti balliberális értelmiség esti meséje az előbbi által kikényszerített napi robot után.

A progresszív ideológia felszámolná az emberi létezést, az emberi állapotot, és célja érdekében nem válogat az eszközeiben. A liberális, macroni elit gyűlölettel tekint a vallási, nemzeti, családi és más klasszikus közösségi kötődésekre, jogi és médiaerőszakkal alakítgatná az alantas államokat, amelyeknek van merszük a brexitre szavazni, és vonakodnak az adójukból klozetet építeni a harmadik nemnek. Az európai kulturális gyökerek elmetszése, az identitás felszámolása közben mesterséges egyenlőséget hirdetnek kicsi és nagy, férfi és nő, szülő és gyerek, tanár és tanítvány, színes és fehér, műveletlen és művelt, gyilkos és áldozat között.

Csak hierarchia ne legyen, csak csend ne legyen, csak rend ne legyen – az elkerített városnegyedeik, a biztonsági emberekkel őrzött luxusházaik környékét kivéve.

Emmanuel Macron, Justin Trudeau, a Clinton család és a hasonszőrű politikusok e posztmodern világ romboló alanyai. A francia azért veszélyesebb – elsősorban a sajátjai számára –, mert az alkotmány adta státusa még az amerikai elnöknél is nagyobb jogkört biztosít neki.

Ugyanakkor az állam eladósított mivolta és a brüsszeli szerződések kényszere annyira megköti a kezét, hogy valójában polgármesteri szerepkört tölt be a Franciaország nevű, no-go zónákkal pöttyözött világvárosban. Ez az örökölt kényszer részben magyarázza, hogy miért kell kommunikációval pótolnia a cselekvés hiányát.

Viszont nem ad magyarázatot arra, hogy az első évében a hatalmat külsőségekben még méltósággal alakító elnök miért kezdett egyre többet ripacskodni, maga ellen hergelve választói tekintélyes részét. Az Antillákon tett látogatása során félmeztelen feketékkel fotóztatta magát ölelkező pózban. Júniusban, a zene napján a Kiddy Smile technoegyüttes tagjaival örökítette meg jupiteri önmagát az Élysée-palotában. E „művészek” a bevándorlók, a feketék és a homokosok utódai­nak vallják magukat. Így együtt, ebben a szerelmi háromszögben.

Úgy tűnik, vége a macronizmus boldog hónapjainak. Sok rá szavazó ébredt fel, hogy ő sem tud gyeplőt rántani a multik kényére idomított gazdaság száján. Ugyan a népszerűségi index nem minden, de azért valamit megmutat a visszaesésből. Huszonkilenc százalékos elégedettségi rátája rosszabb, mint Nicolas Sarkozyé volt elnöksége hasonló időszakában.

Ám közös bennük, hogy mindkettőjükre ráragadt a „gazdagok elnöke” homéroszi jelző. Két államminisztere is faképnél hagyta, ráadásul példátlan módon. Nicolas Hulot, a népszerű környezetvédelmi miniszter a nyár végén úgy jelentette be a lemondását, hogy előzetesen nem egyeztetett vele. Majd a belügyminisztere, a 71 éves Gérard Collomb mondta ki, hogy a jövő évi lyoni polgármesteri választásokra készül, ezért távozik a székéből.

Láthatóan elkedvetlenítette a Macron közvetlen környezetében kirobbant Benalla-ügy. Meg az is, hogy a május elsejei tüntetőket önhatalmúlag bántalmazó testőrét így védte kedvence: „Alexandre Benalla nem a szeretőm.” Holott Collomb úr volt az első a szocialista elefántok közül, aki Macron mellé állt, és ormányával terelgette, protezsálta őt.

Az értelmiségiek részéről is egyre kérlelhetetlenebbek a bírálatok. A válasz Michel Onfray filozófus és Éric Zemmour regény- és újságíró esetében egyelőre a részleges letiltás. Kormánya most tervezi, hogy megfigyelés alá helyezi az internetet, a disszidensek utolsó menedékhelyét. Igaz, ami igaz: Macron kedélye változatlan. Tesz-vesz, parancsokat osztogat és hangolja a hegedűjét a téli bálokra.

A süllyedő Titanicon is keringőt játszott a zenekar.

S. Király Béla

A szerző politológus

Macron végzetes keringője a Nemzeti.net-en jelent meg,

[nagyenka]

Épp ma jött szóba, hogy mennyire rosszul bánik a magyar állam az alkalmazottaival úgy általában. A közszolgák “életpálya modellje” a dolgozz és dögölj meg szlogennel írható le. A leggonoszabb multi sem olyan lélekromboló, mentálisan kizsigerelő hely. És ha szereted, amit csinálsz egyébként, akkor még inkább, mert végignézheted, ahogy a megfelelő helyeken telibeszarják a munkádat. Olyan, mint egy bántalmazó kapcsolatban élni.

segítő segítőnek segítője

bár nem merült fel a kérdés, mégis írok róla. sokat túlórázok, mások is, de még többször van, hogy olyankor kell ügyelnünk, amikor nem lenne ideális nekünk, mikor a magánéletünk morzsáit kell átpakolnunk egy-egy ügyelet miatt. nyilván a rendszer rossz, szakemberhiány van és semmibe is vagyunk nézve az igényeinkkel együtt. és hogy miért lehet ezt megtenni? mert közalkalmazottak vagyunk, bértáblával, ha lelépünk, nehéz helyzetbe kerülünk. mert vagy szeretjük, amit csinálunk vagy régen szerettük. mert a rendszer tökéletesen kihasznál (és igen, mi hagyjuk). és miért hagyjuk? mert magunk vagyunk. mert mikor kedd délelőtt a kolléga megkeres, hogy nincs mellé ügyeletes szerdára, akkor őt látod és emlékszel arra, mikor kényszerből te toltad egyedül. remek jól pörgeti ezt a részt a rendszer (és a hely, ahol dolgozom). támogatás, elismerés nincs, hát mi maradunk egymásnak, s akkor is segítünk egymásnak, ha ezzel hosszútávon cinkosai leszünk az irreális működésnek

és egy személyes történet arról, hogyan segítünk. leginkább szerintem iszonyatosan figyelmesek vagyunk és messzemenőkig tiszteletben tartjuk a másik szükségleteit (és akkor sem generálunk veszekedést, ha egy biliborogatás jót tenne). és mivel magunk is vékony jégen járunk, nemigen firtatjuk, hogy vagyunk - érzések szintjén. nem akarom megítélni, ez jó-e, egészséges-e. így élünk, így élünk túl. de a történetem nem ez, hanem:

péntek délután kiakadtam valamin, munkakezdés előtt másfél órával. bár igyekeztem rendezni soraimat, zaklatottan és kisírt szemmel érkeztem. nem beszéltünk róla a kollégával, mert nem akartam. viszont leültünk a gép elé és elindította a youtube-on a Csodabogarakat. szóval rajzfilmet néztünk és tudtam, hogy ha akarom, elmondom, mi bajom. mire kinyitottunk, már nyoma sem volt az érkezéskori állapotomnak. de az ügyfelek szerintem iszonyatosan sokat tudnak rólunk, sőt, egyszerűen tudniuk kell monitorozni minket, mert így tudják belőni a napi határokat. péntek este senki nem balhézott, senki nem zsizsgett. úgyhogy leültünk a kollégával és újra Csodabogarakat néztünk. hálás voltam a kollégáért pénteken, nagyon. ő nem hagyott egyedül, én nem hagyom egyedül a mai kollégát

a rendszer rossz, nagyon. a három hullám alatti traumáink kimondása, feldolgozása a kanyarban sincs. s kényszer, nem kényszer, rossz vagy nem, kizsákmányoló vagy támogató, szóval akármilyen is a hajléktalanellátó rendszer, szerintem nagy mértékben amiatt működik, mert segítő segítőnek segítője