#Árpád Sopsits

[filmovody]

Potwór z Martfüi (2016) Filmovody.pl

[sesiondemadrugada]

A martfüi rém (Árpád Sopsits, 2016).

[lamiaprigione]

A martfüi rém (2016)

[ozdeg]

[vulturehound]

I Want to Stop This For Good - Strangled (Film Review)

I Want to Stop This For Good – Strangled (Film Review)

(more…)

[onsieluenkeli]

Megnéztem a 2001-es Torzók című magyar filmet. Jó film. Ha szeretnéd érteni jobban az agresszív netes idősebbeket, és a szadizókat, ennél jobb szerintem nincsen.

Emlékszem 2001-ben többször is kötelező volt nálunk, a Gimiben moziba menni, és Nemzetyi filmeket nézni. És jól emlékszem arra is, amikor a Töri tanárunk elborzadva akadt ki a kötelezőkön, és legszívesebben például a Torzókat nézette volna meg velünk. - Igaza volt.

.

[matekonkol]

Budapest szívcsakrája

a Horánszky utcában van, ebben szinte biztos vagyok. sőt, valószínűleg az 5. szám alatt.

2011-ben, gimisként itt iratkoztam be a kérészéletű, de akkor ígéretes Raindance Budapest általános filmes képzésére, ami az Apacuka pincéjében volt. Csoma Sanyi haveromat itt ismertem meg, aki azóta díjnyertes rövidfilmes, és bármikor tudna nagyjátékfilmet is csinálni (tavaly az Inkubátorban 6. helyezett lett).

2012-ben már a Cöxpon állt ugyanitt, és bluesrock bandánkkal, a Magic Triggerrel egy hangulatos koncertet adtunk. Az ilyesmitől abszolút távol álló nagyapám eljött egyedül, videózott, és gratulált. A dobogón olyan szőnyegen álltam, amilyenen a másik nagyszüleimnél kisautóztam évekig. A füstgépből annyit fújtam, hogy ne lássam az első sorban álló szerelmemet, akinek én nem voltam a szerelme, ezért ekkor már nem beszéltünk. Molnár Alex haveromnak a szülinapja volt, ajándékként fölhívtuk a színpadra a Pocsolyába léptem közös előadására. Az első dobosunkkal az utolsó bulink volt.

Körülbelül ekkor a szemközti házba költözött volt gimis tanárom, tinédzserkori kultúr-mentorom, Zimmermann Pál filmklubja, ahol Fellinit, Tart Bélát, Jancsót és Tarkovszkijt is megismertem és megszerettem. (Ide egyszer Sanyi is betévedt, mert elnézte a házszámot.) Itt, a 6-ban találkoztam egyetlenszer Jancsó Miklóssal, akitől bátortalanul megkérdeztem, hogy mit tanácsol, ha filmrendező szeretnék lenni. annyit mondott, hogy “Menj el ebből az országból”. (2018-ban fogok először komolyan próbálkozni ezzel, de nem emiatt, nem értek már egyet vele.)

2013 elején a régi Magyar Rádió fele menet egy zenetechnikus kurzus résztvevőivel, felnőtt emberekkel iszonyú jót hógolyóztunk itt.

Kb. ekkoriban egy gimis lány elhívott Sopsits Árpád Artbázisos filmklubjára, ahol szinkronnal és rossz minőségben a Malkovich-os Vámpír árnyékát kellett végigszenvedni. A beszélgetésre sem maradtam, és ha talán szerette is volna, a lányt sem hívtam randizni.

2014 végén Kati barátnőmnek is nevetve meséltem már a Horánszky-centrikusságom, amikor fölmentünk a nővéréékhez, akik itt laktak.

Ha 2008-ban, amikor először az utcában jártam, a Vörösmarty gimiben tanulok tovább, mindez nem történt volna meg, de rengeteg más meg igen. Németes dráma-osztályba tudtam volna menni, azaz ma a Filmművészetin vagy Berlinben is lehetnék,

amikor 2017 vége van, és már nem lepődök meg azon, hogy az ország három legjobb dobosából kettő itt, a Horánszky utca 5-ben Jazzaj-koncertezik most az új Lumenben.

és ki tudja, mi történhet itt még.

[viktorizmus]

megnézve.

a mai nap lementem teljes basic szintre. csak kaja és video.  így minimálisat csökkentettem a felgyülemlett film listán. egészen pontosan 4 egész estés mozit tudtam le. volt közte Till Attila agyonhájpolt és Oscarra szánt (muhaha) rém gyenge produkciója, az idegennyelvű kategóriában idén valóban Oscart nyert, iráni megrázó dráma, Sopsits Árpád megtörtént eseményeken alapuló remek thillere illetve 1995-ös, kultikus, filozofikus japán sci-fi rajzfilm is. némileg eklektikus, de csudajó szórakozás volt. nagyrészt.

Tiszta szívvel 4/10

Az ügyfél (Forushande) 7/10

A martfűi rém 8/10

Páncélba zárt szellem (Kokaku kidotai - Ghost in the Shell) 8/10

[fanmovietastic]

BIFFF 2017 – Day 4

The worst day so far. Nothing great, but still some not-too-bad films.

- White coffin (Argentina) : a little girl is kidnapped and her mother, who died while tracking the kidnappers, is resurrected for 24 hours in order to save her daughter from a strange cult who's going to sacrifice her. But maybe the mother should have read the fine prints... It was a little difficult to follow this movie because I watched it in the press room and there were no subtitles. I don't speak Spanish ! But the story is simple enough that you get most of what happens even if you don't understand the language. It was only 75 minute long, and it was still too long. Most of the time, it was only the mother driving her hearse on dirt roads. The gory effects looked out of place. 1 star.

- Dragon (Russia) : at her marriage, a young woman is abducted by a dragon – a species supposed to have disappeared decades ago. What she discovers on the dragon's island will change her life forever... Pretty images, good visual effects, okay acting. But why insist so much on the romance ? The movie was 2 hour long, and it could have been half that much (and have more action scenes, god dammit!). Yeah, I get it, it WAS a romance movie. But why make it so ridiculous... The message of acceptance is still understandable, and as it is a movie "for the whole family", it's a good thing to teach. 2 stars for the beauty of the cinematography, 3 stars if you like romance movies.

- Hidden reserves (Austria) : in an economically challenged world, people with debts are forced to offer their body after their death (to become organs suppliers, or surrogate mothers, etc.) and are kept "alive". If you want to escape this fate, you have to pay for a death insurance. A group of activists believes that it's unfair and that people have the right to die. They have a plan... The cold and dark cinematography and a couple of gadgets are the only real indications that we're in a distopian future, as it isn't a big budget movie. And sometimes, it isn't enough. Too bad : the concept is interesting. There's a little bit of Brazil and Blade runner in it though. 3 stars.

- Nails (Ireland) : a young woman has an accident and ends up half paralized and in a coma in a hospital. After she wakes up, she starts seeing and hearing things. She has awaken an old evil that wants a taste of her skin... Ireland has a lot to offer in terms of horror movies : I still remember Let us prey in 2015 at the BIFFF. Nails isn't terribly original, but the acting is good, the effects are too, and the movie reaches is goal. It's creepy, sometimes scary, and the space is perfect. 3 stars.

(John McDonnell and Brendan McCarthy from Fantastic films, producers of Nails (on the left) and Ross Noble, comedian)

- Strangled (Hungary) : a man ends up in prison for killing and then fucking his girlfriend. But there's something wrong when the same thing happens years later. And again. And again... Based on a true story of a serial killer in the 60s, Strangled is a nice thriller. It reminded me a bit of Zodiac, though we follow the police, not journalists. The audience isn't spared the gruesome details of a necrophile killer, so be prepared. It was also quite nice to see Monika Balsai (from Liza the fox-fairy) in a very different role. 3 stars.

(Árpád Sopsits, director of Strangled (left))

Movie count : 20

Today will REALLY be a short day, with only 3 movies scheduled, and one more in the press room. I have to be home quite early, as tomorrow will be a loooong day.

[kavinton-munkalap-blog]

Vágy és vezeklés | Sopsits Árpád: A martfűi rém

.

Mától látható a hazai mozikban Sopsits Árpád, a Céllövölde vagy a Torzók rendezőjének legújabb munkája. A valós események alapján készült film a thriller eszköztárával próbálja bemutatni a 60-70-es években Martfűn és környékén elkövetett brutális gyilkosságokat, de hiába a műfaji meghatározás, A martfűi rém ízig-vérig Sopsits-film, remekül illeszkedve az író-rendező életművébe.

In: Filmhu, 2016. november 10.

Sokan meglepődtek, amikor kiderült: Sopsits Árpád, a szerzői film jeles hazai képviselője műfaji filmet forgat. Egy vegytiszta zsánerfilmet még úgy is nehéz volt elképzelni Sopsitstól, hogy a választott műfaj, a thriller világa lehet annyira sötét és sokszor embertelenül kegyetlen, miként a rendező korábbi filmjeiben festette meg a minket körülvevő világot.

.

Amikor azt is megtudtuk, hogy a 60-70-es években elhíresült martfűi sorozatgyilkosság alkotja majd a történet gerincét, kezdett megacélosodni a gondolat: hiába a műfaj szabta határok és törvényszerűségek, ezek semmilyen megkötést nem jelentenek majd Sopsitsnak, akitől elképzelhetetlen lett volna egy, kizárólag a karakterekre és a köztük formálódó viszonyokra koncentráló mozi az egészet körülölelő háttérvilág, vagyis az ’56 után renoválásra szoruló szocializmus és annak igazságszolgáltató rendszere alapos vizsgálata nélkül.

A martfűi rém igazolja az előzetes elképzeléseket. A történet legfontosabb alakjai - a gyilkos, az ártatlanul elítélt szerencsétlen, illetve a nyomozást végző csapat tagjai - mellett a bemutatott miliő is életre kel a vásznon, amire szükség is van ahhoz, hogy hiteles ábrázolást kaphassunk a hatalom mindenhatóságának, a saját maga alkotta törvények esetleges földbe tiprásának egyébként nem csak a szocializmusra jellemző rendszerkritikájáról.

.

A több szálon futó sztoriból a kisvárosi, lecsúszott egzisztenciájú nyomozó, a mellette törtető ügyész, majd az igazság feltárását a karrierépítés elé helyező utód hármasán keresztül mélyülhetünk el a rendszer működésének (vagy működésképtelenségének) vizsgálatában, míg a valódi és a feltételezett gyilkos párosa egy ugyanolyan vastag, de teljesen más vonalon, a bűn és bűnhődés koordinátarendszerében mozog helyenként kiszámítható, máskor meglepetést keltő irányban.

Az első gyilkosság minél gyorsabb megoldása érdekében elhamarkodottan elítélt, már bebörtönzése előtt is zavart érzelemvilágú vádlott sötét cellájában raboskodva lép rá az őrület felé vezető útra, a bűntények igazi elkövetője pedig a rácsokon kívül, saját személyisége zárdájában tébolyodik meg hasonló ütemben. Utóbbira jó bizonyíték a gyilkosságokat jellemző kegyetlenség egyre növekvő foka, vagy a kezdetben nyomtalanul elkövetett bűntettek esetlegessé, meggondolatlanná válása. A két lejtmenetet a néző is átélheti, mivel a börtönben történt hangsúlyos események bemutatása céljából újra és újra visszatérünk a rácsok mögé, a gyilkos eleinte még sötétben hagyott kilétére pedig nagyjából a film felénél járva fény derül. Ettől kezdve az ő nézőpontja is kiemelten fontossá válik az elbeszélés menetében.

.

Dacára annak, hogy a történet végkimeneteléről vagy a mérföldköveknek is beillő bűnesetekről viszonylag pontos képünk lehet a megtörtént események ismeretében, Sopsits fiktív elemekkel dúsított forgatókönyve elegendő feszültséggel szolgál egy valóban izgalmas film létrejöttéhez. A nyomozás folyamata, illetve az abban résztvevő karakterek egymás közti kapcsolatrendszerének alakulása például egész biztosan a fantázia szüleménye, miként az elkövető gondolatai felé célzott mélyfúrás is hasonló felfűtöttséggel jár. Az pedig, hogy az igazság felkent őrei közül ki hogyan viszonyul a Martfűt, majd az egész országot rettegésben tartó sorozatgyilkos felbukkanásához, újabb karaktertanulmányokat tesz lehetővé.

A különböző módszerekkel torzított képekben vagy a szokatlan beállításokban könnyen tetten érhető Sopsits korábbi munkáinak vizuális stílusa, az első rendőrségi kihallgatás jelenetének nyitó képe például hajszálpontos felidézése a Céllövölde hasonló szituációjának. A sűrűn alkalmazott nagytotálok a környezet bemutatásának már említett szerepét szolgálják, míg a celluloid használatának köszönhetően még közelebb kerülünk a megjelenített korszakhoz.

.

Szabó Gábor operatőrnek lehetősége volt azokat a klasszikus fogásokat bevetni, amelyek HD vagy más elektronika használata esetén csak az alapanyagtól idegen módon álltak volna a rendelkezésére. Hogy A martfűi rém mégis közel legyen a thriller világához, arról többek közt a remekül eltalált filmzene gondoskodik, mindig a megfelelő tempóban kísérve az eseményeket, jócskán hozzájárulva a feszültség emeléséhez.

A film tizennyolcas karikáját nem csak a gyilkos tettei vagy a megtalált áldozatok naturalisztikus ábrázolása, hanem a választott téma is indokolja. Az, hogy Sopsits egy kéjsóvár sorozatgyilkos kisiklott életét vizsgálja, önmagában is elég lenne, de az ártatlanul elítélt figura börtönben átélt kínjai is húsbavágóak. A martfűi rém, amely a rendező korábbi munkáihoz hasonlóan nem könnyű darab, olykor kimondottan brutálisan, végig izgalommal telítve hozza össze a thrillerre jellemző feszültséget Sopsits továbbra is mélysötét és könyörületet nem ismerő világképével.

[felonline]

Makk Károlyra emlékezik a Budapest Rooftop Cinema

Makk Károlyra emlékezik a Budapest Rooftop Cinema

Szomorú apropó miatt került a Budapest Rooftop Cinema műsorára Makk Károly örök klasszikusa, a Szerelem. A vetítés előtt Sopsits Árpád filmrendező és Báron György filmkritikus beszélnek a napokban elhunyt rendező tiszteletére tartott megemlékezésen. Az életének 92. évében elhunyt Makk Károlyra emlékezik szeptember 1-jén a Budapest Rooftop Cinema, a Film.hu és a Magyar Nemzeti Filmarchívum közös…

[bdpst24]

SOPSITS ÁRPÁD MUSZATICS PÉTER KÖNYVÉBŐL KÉSZÍT FILMET

Sipos Áron producer vezette Focus Media Center gyártásában készül Sopsits Árpád rendező új dokumentumfilmje, Muszatics Péter Utazás Európa mélyére című, 2016-ban megjelent könyve alapján.

A könyv észak-déli metszetben, sajátos Közép-Európa-portrét ad.

A készülő film – két város, Lemberg és Pozsony középpontba állításával és bemutatásával – Magyarország és Közép-Európa helyét, határait keresi a…

[kavinton-munkalap-blog]

A létezés is többszólamú  |  Beszélgetés Sopsits Árpáddal

.

Sopsits Árpád az ötvenes-hatvanas évek sokáig felderítetlen sorozatgyilkosságáról készítette el legújabb játékfilmjét, A martfűi rémet. Az elkövető mellett a valódi gyilkos helyett letartóztatott és tíz évig rács mögött tartott, illetve a sorozatgyilkosság tényét kétségbeesetten tagadó hatalmi gépezet bemutatására összpontosító film több szereplő eltérő nézőpontjából rekonstruálja az eseményeket, nagy hangsúlyt fektetve a szereplőket körülvevő miliő ábrázolására.

In: FILMVILÁG, 2016. november

Mennyit lehetett kideríteni a konkrét ügyről és mennyi fiktív elem került a filmbe?

Komoly anyaggyűjtéssel indultam neki, ez több ezer oldal átnyálazását jelentette a bírósági és rendőrségi jegyzőkönyvektől kezdve a megyei levéltárban talált dokumentumokig. Ott volt köztük a gyilkos 156 oldalas vallomása is, ami érdekes volt ugyan, de ami nagyon kíváncsivá tett, az a háttérvilág, az a politikai vagy társadalmi klíma, amelyben a gyilkosságok és minden további esemény megtörténhetett. Ez végig ugyanolyan fontos volt, mint az események sora, ennek a megjelenítéséhez viszont nem volt semmiféle háttéranyag. A döntéseket ismerjük, de az soha nem nyilvános, hogy ezek a döntések hogyan és milyen érdekekből születnek.

Végig abból indultam ki, amit a dokumentumok tartalmaztak, megőriztem tehát a tényszerűséget, de a résztvevők tetteinek a kiváltó okát már a saját fantáziámból kellett összeraknom. A történet vonala, ahogy az események követik egymást, illetve ezeknek az eseményeknek egy bizonyos része is fikció.

.

Ahelyett, hogy felvennél egy választott nézőpontot, több aspektusát is vizsgálod a történteknek, különböző szereplőkön keresztül.

Ez egy háromszólamú film. Egyrészt ott van a valódi gyilkos, mellette az, aki évekig ül helyette a börtönben, harmadik szálként pedig a nyomozás folyamata, rendszere. Az egész egyfajta fonott kalácsként működik, ahogy egyébként a valóságban is. Nincsenek külön ügyek, maga a létezés is többszólamú.

A gyilkosságsorozat is csak így érdekelt igazán, hogy meg tudtam mutatni a mögötte lévő világot, de ez az ártatlanul elítélt sorsáról is elmondható, ami önmagában nem lett volna elég drámai. Egy Dosztojevszkij-történetről van szó, ami egy regény témájának kitűnő, de filmen hamar unalmassá válhat, ha nincs ott a környezet. A néző nem tud hogyan viszonyulni egy olyan, sodródó karakterhez, aki egyszerűen nem harcol eléggé önmagáért.

A nyomozást bemutató szál viszont lehetőséget ad, hogy újabb szereplőt hozz be a képbe, ráadásul nem is egyet, hiszen többen próbálják felgöngyölíteni az esetet.

Egyszemélyes nyomozás nem létezik, csak az amerikai filmekben. A valóságban ezt mindig egy csapat végzi, a televíziós szériák sem véletlenül építenek több szereplőre. Itt is egy háromfős csapat nyomoz, és ott van még az ügyész. Ez az a felállás, amelyben igazán tetten érhető a háttérvilág, a különböző okok vagy szándékok.

.

A különböző karakterek révén olyan sorsokkal találkozhatunk, amelyek ráadásul nagyon eltérőek. Ott van például a negyvenes, de már a kiégés határán járó nyomozó alakja, vagy a fiatal, makacs, éppen csak kinevezett ügyészé, aki nem hallgat semmilyen figyelmeztető szóra. Ez a két karakter is jól szembeállítható, ahogy az egész filmben kontrasztokkal szerettem volna játszani. Nem arról van szó, hogy ez a mániám, hanem a világ is ennyire kontrasztos.

Eddigi pályádon talán most mész a legközelebb egy konkrét műfajhoz, a thrillerhez, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is maradnál a keretek közt.

Ha egy krimit, vagy egy klasszikus értelemben vett pszichothrillert szerettem volna csinálni, akkor nem ezt a történetet választom. Nincs benne olyan fordulat vagy fordulatsor, amire szükség van egy thrillerhez, vegyük például a Hetediket, amiben ez megvan, ugyanakkor azért is működik igazán, mert az események háttere is komoly hangsúlyt kap. Ezzel együtt meg lehet csinálni egy műfaji filmet a környezet vizsgálata nélkül is, csakhogy az engem nem érdekel. Többre vállalkozunk egy történet bemutatásánál, ez által nem is tudnánk teljesíteni egy klasszikus krimi vagy thriller elvárásait, de remélem, hogy izgalmat legalább annyit okozunk.

Én világ életemben eklektikus filmeket csináltam, egyszerűen korszerűtlennek tartom azt, amit ma tiszta műfajiságnak nevezünk. Annyira bonyolulttá és összetetté vált a világ, hogy amikor ebből valaki kihasít egy szeletet, és azt hiszi, hogy ezzel tükrözni tudja a többit is, az alapvetően egy hamis gondolat rabja.

.

Ahogy az is összetett kérdés, hogy mitől válik valaki sorozatgyilkossá.

Nagyon ritkán látok olyat, hogy az ember egyetlen oknál fogva tenne meg valamit. Sok tárgyaláson ültem bent, de sosem találkoztam kizárólagossággal. Természetesen vannak fő okok, amik a motiváció hátterében állhatnak, így a sértettség, a megalázottság, vagy bizonyos esetekben a betegség. Utóbbi annyiból más, hogy a genetika határozza meg, de amikor morális összefüggésekről beszélünk, ott nincs olyan, hogy egyetlen ok.

Itt is azért próbáltunk több szólamot adni, hogy senki ne érezhesse úgy: nem kap semmiféle magyarázatot, pedig konkrét magyarázatot tényleg nem adunk arra, hogy a gyilkos miért öl. Vázolunk egy megközelítést, de ez egyrészt nem lehet teljes, másrészt távol állt tőlem, hogy a mindentudás vagy az igazság bajnokaként szólaljak meg.

El kell fogadni, hogy mindannyiunk létezésének van egy olyan titka, amihez a másik nem fér hozzá. Ez nem csak egy ilyen súlyos esetben, de a mindennapi életünkben is így van, ellenkező esetben majdhogynem érdektelenek lennének az egymás közti viszonyaink. A magunkban hordozott titkoktól, sérülésektől, stb. tudunk hosszú távon is izgalmasak maradni és meglepetéseket okozni egymásnak, hol jókat, hol rosszakat. Egy gyilkos tényleges motivációi mögött pedig természetesen még több kérdőjel van.

.

Ahhoz, hogy minden szólam jól hallható legyen, nagyon pontosan el kell találnod azt a távolságot, ahonnan semmivel nem vagy közelebb sem az egyik, sem a másik karakterhez.

Ezt volt a legnehezebb teljesíteni. A nézőnek éreznie kell, hogy ez számomra egy fontos dolog, azt viszont nem szabad éreznie, hogy egy teljesen szubjektív nézőpontból mutatom meg a történetet. Ha ezt érzi, akkor elbillent a mérleg az egyik irányba, pedig itt épp az a cél, hogy ne billenjen el. Úgy szerettem volna megmutatni egy adott élethelyzetet, hogy annak a szereplői és nézetei viszonylag egyenrangúak.

A mai nézői elvárások miatt azt persze nem lehet megtenni, hogy mindenki ugyanolyan súllyal van jelen, mert az emberek megszokták, hogy valakivel menni kell. Mégis megpróbáltam szakítani ezzel a gyakorlattal, méghozzá úgy, hogy itt több emberrel kell menni. Ezek a sorsok eleinte párhuzamosan haladnak előre, aztán van úgy, hogy valakit ideiglenesen elveszítünk, vagy egy másik is belép a képbe, tehát kialakul egyfajta hullámzás. Azt remélem a nézőtől, hogy át tudja adni magát ennek a hullámzásnak.

Lehetőségetek volt rá, hogy 35 milliméterre forgathassatok. Ez mennyire volt lényeges?

Alapvető fontossággal bírt, hogy filmre forgassunk. A videónak sok előnye van, de túl jelen idejűvé teszi az anyagot, itt viszont formájában is vissza szerettem volna idézni azt a kort, amiről beszélünk. Ezt a célt szolgálják az anamorf optikával és cinemascope-ban felvett jelenetek, amelyek akkoriban sztenderd technológiák voltak. Ebben az értelemben klasszicizálódásról is beszélhetünk, de ez csak az alkalmazott technikára igaz, a látásmódra, a témakezelésre, a feldolgozás módjára (mint a vágás, a zene, a sound design vagy az operatőri munka) már nem.

.

A videónak mindig van egy enyhe műanyag íze. Ez bizonyos alapanyagok feldolgozásánál még indokolt is lehet, de itt épp az ellenkezője volt a szándék. Az, hogy húsa legyen az egésznek. Ugyanígy a HD túlzott sterilitása is zavaró lett volna. Az olyan alapvető dolgokat, mint a kép belső hangsúlyai, az alkotónak kell meghatároznia.

Ugyanakkor az, hogy celluloidot használsz, jóval nagyobb fegyelmet igényel és bizonyos értelemben kötöttséget is jelent.

Nagyobb tétje van egy felvételnek, ez igaz, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen félre kellett volna tennünk például a rögtönzést vagy a variációkat. Szerencsére volt annyi szabad mozgásterünk, hogy ha valamiről nagyon más jutott az eszünkbe menet közben, azt kipróbálhattuk és megcsinálhattuk. Nem mindent persze.

Az is igaz, hogy talán ez az első olyan filmem, ahol egy-két helyzettől eltekintve alapvetően a forgatókönyv szerint lett minden leforgatva. Ennek más oka is van, mint a nyersanyag végessége: egyrészt amin ennyi ideig dolgozol, és ennyire aprólékosan felépíted, azt nem biztos, hogy egy délutáni improvizációval helyettesíteni tudod. Másrészt hiába reális adott esetben egy rögtönzés és hiába érzed nagyon helyénvalónak, nagy a veszélye, hogy könnyen terjengőssé válik.

Márpedig a művészet sűrítési folyamat. A valóság reális hosszainak megjelenítése szerintem elviselhetetlenül unalmassá tesz egy anyagot. Ezt a hatvanas évek kísérletei óta tudjuk, amikor Andy Warhol vagy Jacques Rivette tizennégy meg huszonnégy órás, valós idejű filmekkel próbálkoztak.

.

Az ember kell, hogy szabjon saját magának valamilyen időhatárt és térkorlátot, de ettől függetlenül a filmnek is van egy sajátságos tere és ideje, amit ha akarnánk, sem tudnánk uralni, mert a film saját magának teremti meg, néha az alkotó szándékától függetlenül. A feltételeit mi hozzuk létre, de önálló életre kel.

Számos példa van erre a folyamatra a kémiában, gondoljunk csak a penicillin felfedezésére. Ha összekeverünk két, önmagában sem teljesen kiismert vegyületet, csak sejtésünk lehet róla, hogy milyen eredményt kapunk. Ugyanígy a film esetében: bármennyire is tudatosan álljon hozzá az alapanyaghoz egy rendező, azt nem tudhatja, hogy a hozzáadott összetevők milyen formában kelnek majd életre, változtatva az ő elképzelésén. Ettől is olyan izgalmas az egész.

Címlapon: Sopsits Árpád

[bdpst24]

SOPSITS ÁRPÁD MUSZATICS PÉTER KÖNYVÉBŐL KÉSZÍT FILMET

Sipos Áron producer vezette Focus Media Center gyártásában készül Sopsits Árpád rendező új dokumentumfilmje, Muszatics Péter Utazás Európa mélyére című, 2016-ban megjelent könyve alapján.

A könyv észak-déli metszetben, sajátos Közép-Európa-portrét ad.

A készülő film – két város, Lemberg és Pozsony középpontba állításával és bemutatásával – Magyarország és Közép-Európa helyét, határait keresi a…